A behódolt média és a kiszolgáltatott közvélemény az élet – különösen a politikai felvilág látható és főként csak sejthető részét, de általában – minden területét, szimulákrummá változtatja, úgyhogy az abszurd közjáték, a mindent magához vonzó reality show, összekeveri a témákat és műfajokat. A tragédia bohózatként, a valódi dráma kabaréként mutatkozik, a valós valóság pedig elrejtőzik, hol medvebarlangba, hol a politikacsinálók budoárjába.
Három egymással meglepő módon összefüggésbe hozható, de a valóságban egymástól távoli, más-más jelentőségű és kaliberű jelenség van jelen a rommagyar mediákban és így aztán a “közéletben”, ha ugyan van még ilyesmi errefelé. A bulvár és az infotainment, a szórakoztatgató műfajba oltott hír-, és főként ál-híripari termékek, mint keleti bazárban „hozzák össze a dolgokat”, leegyszerűsítik és lebutítják, a bóvli szintjére visznek le fontos dolgokat és emelnek a figyelem középpontjába lényegteleneket, a hatalom dicsőségére, a fogyasztók mulattatására. Panem nélküli circus a világ, örömnek apró, de ámulni rajta még lehet.
A kommentátorok és magukat újságírónak mondó propagandisták egyfelől azon versengenek, hogy hogyan fényezhetnék Orbán Viktort és tüntethetnék pozitív színben föl az EPP-beli “kért és elért” nagyszerű teljesítményét, a pártcsaládon belüli fölfüggesztését; aztán azon filózik “a nép”, hogy mi legyen “Rozival”, az anyamedvével, amelyik megtámadta és halálosan megsebesítette az őt “zargató” “két gyerekét egymaga nevelő”, post mortem, hős apát; végül fölbukkant az EMNP és Tőkés László, a politikai felvilág peremén, és új-régi szereplő veszi át a nem létező párt marsallbotját, aki nemcsak botránykeltő, hanem akinek megválasztása is gyanús.
Az Orbánt dicsőítő üzenetek arra jók, hogy az itteni politikai/értelmiségi felvilág vazallusi pozícióját megmutassa – ha, kellett újfent és rárakott lapáttal –, a lehajtott fejet, a kiszolgáltatott és koldusként előrenyújtott tétova tenyeret.Ez nagyjából elég is lenne, a kép nagyon jól megjelenítheti a lényeget: a „fijjuk, lementek kutyába” és ott is maradtak. Meglepetésükre viszont, a „kutyáknak már van királyuk” és az nem ők, erre aztán felsóhajtanak, jaj, de kár, viszont a király uralma az mégiscsak királyság, nyaljunk oda még egyet, mondják, ha már kéznél van a nyelv, és hátha valami apró mégicsak csörren koldusmarokban, ha esdekel. Így aztán
senki sem akar arról az abszurd és nemcsak Orbánt, de Webert és az egész EPP-s bagázst jellemző logikai bukfencről még hallani sem, hogy egy pártot „saját kérésre”, szavazásos alapon felfüggesztenek, mintha valamiféle trófea – a felfüggesztettség ikonikus képe – lenne,
amit Orbán kapott, kitüntetés és buksisimogatás. Kérdés, ha nem szavazzák meg a fölfüggesztést – ha jól értem a magából kikelt rommagyar vezér is megszavazta, elég zavarodott egy gesztus, nemde? – akkor a Fidesz marad az EPP-ben, sőt Orbán lesz az új Weber? A zagyva, az értelmetlenség, de főként, ahogy azt az itteni politikai/értelmiségi mainstream benyeli és közvetíti, sőt a média frankón fölerősíti, még itteni szinten is botrányos, az alternatív tényekből alternatív-valóság (zombie-világ) született: Orbán és pereputtya (hogy Fideszt ne mondjak) a politikai nyugat páriája lett immár, ahogy azt románul mondják, „ku akté űn régúlő”, aktákkal igazolhatóan, és ezt úgy kommunikálják, mint győzelmet. Mit érthet ebből az egyelőre – kivételként és nem főszabályként – józan eszénél maradt plebs? Hát, hogy magasról teszünk Európára, hogy a Brüsszelezés új, immár rejtett formában fog folytatódni és a sorosozásnak sem alkonyult le. Ha Orbán a király, akkor az EU-nak vége, hajrá szavazzunk erős EP-jelöltekre, sőt szavazzunk át a Fideszre (mindegy, hogy az ottanira, vagy az ittenire – a szeles, de tavaszias Budapesten írom e sorokat)!
Aztán ott van a medve, bocsaival barlangjában, idilli-bukolikusan tavaszi szendergésben, és jön a nagyon-nagyon széköly atyafi zargatni, bizonyára valami új népszokást „tradícióvá tenni” szándékkal, és mint minden medve felhorkad és megvédi kölykeit. Ki gondolta volna, nemde? Példátlan, szörnyű és fölháborító a medve-botrány, de főként kapóra jön hazug helyi kiskirálynak. Már-már új fordulatot vesz, éveken át folyó ádáz harca a fenevadak ellen, egyet a „koalíciós partner” miniszterasszonynak is odaszúr Borboly Csaba, hogy ti. nem adott kilövési engedélyt – ugye, mint kiderült, sem ő, illetve senki más nem is kérte (ott és jó helyt van egy kis hazug rágalom) –, s aztán jön a rossz hír (a Hír-TV-től – ejnye ejnye nem müxik a feed-back, az ottani propagandát hiánytalanul átveszi a helyi, de fordítva még dolgozni kell az ál-hírek terjesztésévelel`tá`sak!), hogy „medvezargatás esete forgott fenn”. Az öngyilkosságnak egy „erőst sajátságos” formája, amivel az atyafi élt, ja és belehalt. Nem vitás nagyon rossz a PR-ja a medvének szerte Székelyföldön, a folyamatosés gyakran hazug lejáratása, a kiskirály – lassan-lassan egyetlen hatásos – propagandája működik, ahogy alakulnak a dolgok, nem, hogy valami pozitív, de medve sem marad uralkodása után.
A hétvége híre volt – na jó, csak úgy zárt körben, szordínóval – hogy kis híján megújult az EMNP, de … aztán mégse. És megjelent a váradi színen a sokszorosan lejárt szavatosságú Tőkés László, sőt beszólt hittársának Semlyén fővadásznak is, hogy becses (Lol) személyével Fidesz itteni fiókpártot erősített március havában, s nem vadászással ütötte el az időt. Mondom majdnem bekövetkezett az elképzelhetetlen, ha igaz egy, egyetlen egy, szavazaton múlott, vagy mulasztották a dolgot el. A Tőkés-Fideszes aprópárt megújulásának ígérete, már-már a levegőben volt, aztán jött egy „folytonosságot ígérő” csicska és annyi lett az új lendületnek. Az eset pikantériája, hogy már nálunkfele is elég, ha valaki botrányhős, hogy „magas politikai funkcióhoz” jusson: az ex-püspök, egykori morális példakép, a „mega-pásztor”, ahogy kliensei szólították, új/régi csicskást, másik strómant tett párt-gyermekének élére. Nem is lenne ez nagy csoda, viszont az új arcról – Csomortányi István – egyetlen, de micsoda (!), dolgot tudunk, hogy nyilvánosan köpködős. Mindent egybevetve ugyanis, egyetlen dolog hírlik róla: tíz éve szerette volna leköpni a Váradra meghívott Demszky Gábort, de nyála célt tévesztett és (akkor a még másik aprópárt alelnöke, és jobber ifjúsági vezető) egy helyi szerkesztőt, írót, és kultúrszervezőt tisztelt meg, amit viszont az elkövető „nem bánt meg”, pont. Hát így épül és szépül kishazánk, elég egy rosszul célzott köpés és a pártvezéri székbe röpít, az ex-püspök áldásával, ismét megtörtént a csoda.
Nem akarom, azt a közhelynek számító, de leggyakrabban költői kérdést elsütni, hogy meddig süllyedhet még a rommagyar közélet, a politikum, a nyilvánosság, mert tudom. Jövő héten új prókátorok fognak még lentebbre menni, a versengés a „kutyába lemenni” becses tétjéért folyik és ezért nincs feneke a dolognak. Addig megjegyzem, hogy már a jó öreg medve sem a régi, domesztikálódott, helyi kiskirályok politikai játszmáinak ágensévé lett, sajnálom őt.
A nap szenzációja: Orbán Viktor megmutatta harmadik unokáját: ezzel közszereplővé tette a kislányt – mi szóltunk! Orbánnal persze „cuki módon”, Demszky Gáborral kevésbé kedvesen bánik a kormánymédia – de hát, tényleg, vessen magára, minek szólal meg! Bolgár György sem járt jobban, pedig ő nem szólalhat meg a jövőben (legalábbis a 168 órában). Ám nem csak a múlt politikusától félnek odafent: mi mással magyarázható a düh, ahogy egy még meg sem alakult pártnak megy neki a kormány?
Figyelő – Come back Demszky!
Emlékezetes interjút adott Demszky Gábor a 24.hu-nak. A nagyközönség csak bámul a semmibe, hogy miképp lehetett ez az ember 20 (!) éven keresztül a főváros vezetője.
Miután a baloldal is csak hüledezik a döbbenettől, hogy igen, ő az, itt áll előttünk teljes valójában Aladdin-sapkájában a rendszerváltás utáni korszak legsikeresebb balliberális politikusa.
Oké, oké talán még Gyurcsány vetélkedhet vele prímszámaival és a kígyózó kígyóival a hülyeségfaktorban.
Ahogy vége a beszélgetésnek, be is zárul az osztály ajtaja, Gábort magára hagyják gondolataival, azzal, hogy lehet ő még egyszer főpolgármester. Mert kell neki a segítség, és ezt csak önmagától kaphatja meg.
A nagy visszatérésének egyedül a szintén nagy reményeket dédelgető, Puzsér Róbert nem örül őszintén, hiszen igazi ellenfelet kap a 2019-es főpolgármester-választáson.
Tarlós István eközben pedig elképedve néz végig ellenfelein. Talán még az is felötlik benne, hogy de jó lenne újra 2014-ben járni, amikor csupán Falus Ferenccel kellett szembenéznie.
De várjuk ki a végét, ha így haladunk, Puzsér és Demszky után még a vödrös emberhez is szerencsénk lehet majd a kampányban.
Kormánymédia: Megmutatta legkisebb unokáját Orbán Viktor
Jó reggelt, Magyarország! – írta ki ma reggel Facebook-oldalára Orbán Viktor, aki képet is csatolt az üzenethez, amin legkisebb unokájával, Anna Adéllal látható. A kicsi édesanyja Orbán Ráhel, a kormányfő legidősebb lánya. A baba a budapesti Szent Imre Kórházban született múlt hét hétfőn.
A keddi napon ült össze Czunyiné Bertalan Judit vezetésével az Országgyűlés Igazságügyi bizottsága a Fidesz-frakció kezdeményezésére, ugyanis felmerült lehetőségként, hogy néhány bevándorláspárti szervezet, pl. a „Migration Aid” a jogi kiskapukat kihasználva, ki akarja kerülni a bevándorlási különadó befizetését.
A bizottság felkérte a kormányt, hogy vizsgálja meg a bevándorlási különadó megfizetésére vonatkozó hatályos jogszabályokat, és kezdeményezzen változtatásokat, ha azok lehetőséget biztosítanak az adóelkerülésre.
Czunyiné Bertalan Judit, a bizottság fideszes alelnöke felháborítónak nevezte, hogy
a „bevándorláspárti Migration Aid” nevű civil szervezet azért kíván párttá alakulni, hogy elkerülje a bevándorlási különadó megfizetését.
A magukat civil szervezetként feltüntető, de rendszeresen kőkemény politikai tevékenységet folytató szervezetek folyamatos aknamunkája ellen csak a törvény erejével lehet fellépni, ezt célozta a júliusban is elfogadott bevándorlási különadó is, de úgy látszik, hogy most már a törvényből fakadó kötelezettségét sem hajlandó teljesíteni a bevándorlást támogató gépezet, nyíltan, vállaltan jogsértést követnek el.
Magyar Idők – Bolgárnak bealkonyult
A hírek szerint megszűnt az eddig mindent túlélt veterán, Bolgár György „Hogy mi van? Ezzel szemben a tény az” című saját rovata a 168 Óra című baloldali hetilapban. Bolgár módszere az volt, hogy idézett valamit egy jobboldali közszereplőtől, majd utána fellengzősen odaírta: Ezzel szemben a tény az, és innentől következett a saját, személyes véleménye, maga a testet öltött szubjektum.
Egy kiérdemesült posztkommunista újságíró politikai véleménye semmi esetre sem tekinthető ténynek vagy akár valóságnak, mégis teljesen komolyan akként adták el. Nehéz eldönteni, hogy az immáron hanyatlókorba lépett idős ember kezeletlen egoizmusa, a pártállami sajtóéletből hátramaradt örökös fölénytudata, a sokáig meghatározó baloldali sajtótúlsúly, vagy esetleg egyszerre mindhárom tehet arról, hogy egyáltalán ilyen rovata lehetett.
Aki önmagát egyszerűen kinevezi tényeknek és valóságnak, annak vitán felül álló súlyos önértékelési problémái lehetnek. Ez a pszichés kórkép eleve kizárta volna, hogy 1990 után is a sajtóban (tévében, rádióban) maradhasson, hülyére keresse magát (sikerült), költőnek képzelje be magát, és sokadmagával évtizedekig nagyképűen ossza az észt a lesajnált és rendszerszerűen gyűlölt jobboldalnak.
Nem az a baj, hogy most megszűnt a rovata, hanem az, hogy egészen eddig hogyan húzhatta ki.
1980-ban lengyel gyerekeket táboroztattunk a Balatonnál. A Szolidaritás szakszervezet küldte és SZETA fogadta őket. Varsóban élő barátaink a leginkább rászorulókat keresték meg a mazowsei kerület három körzetéből. Elsősorban a sokgyerekes munkás és alkalmazott családokat, közülük is főleg azokat, akiket a független szakszervezet ajánlott.
A Szolidaritás varsói székházában heteken át falragaszok hirdették a magyarországi meghívást. A tluszczy és ostrówi körzetből gyári dolgozók és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport, amelyet Ferihegyen fogadtunk. A kékkúti táborozás közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidámparkban, Rajk Laci édesanyja, Rajk Lászlóné uzsonnára hívta őket és tolmács segítségével ki is kérdezte őket, nekem nem hagyta, hogy segítsek, valószínüleg túlságosan radikális antikommunistának vélt, bár ki tudja. (Nemsokkal később a csoport, Júlia asszony haláláról értesülve, koszorút küldött a ravatalára).
El lehet képzelni, hogy vendégeink mekkora feltűnést keltettek Kékkúton. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnosc feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletet, és a gyerekek is szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt.
A helybéliek közül akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El-eljöttek hozzánk a táborba, zöldséget és gyümölcsöt is hoztak és az emlékeikről beszéltek. A falu befogadta a gyerekeket, az idősebb emberek úgy mondták: “most megint vannak lengyeleink”.
Ám a magyar hatóságoknak egyáltalán nem tetszett ez a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, mert túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de az akkoriban játszott rabló-pandúr játékot nem bírták abbahagyni. Még erre a rövid időre sem. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a szállásunkon és először az üdülőhelyi adó befizetésére, másodjára pedig egészségügyi előírások megtartására figyelmeztettek, gyakorta ellenőriztek, ilyenkor összehívtak bennünket is meg a gyerekeket is.
Nyaranta a Balaton-part tele van rendőrökkel és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem állítottak meg ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindez, ha bosszantó is volt, könnyű volt elviselni.
Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le, mi tetszett Magyarországon és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretetét dicsérték. Elsbieta azt írta, “hogyha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre”. Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogy sem tudja megérteni: „Szerintem tízszer is lefényképeztek, talán azt hitték, hogy tolvaj vagyok”, majd hozzátette: „De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok.”
2007. november 17-én a Független Hírügynökség beszámolt arról, hogy hivatalosan is Puskás Ferenc nevét viseli az egyik kispesti utca.
Az Újtemető utcát jelképesen már áprilisban átnevezték, de hivatalosan ez csak a fővárosi közgyűlés jóváhagyásával történhet meg a szabályok szerint. A testület szeptemberben döntött az ügyben, és szombaton tartották az avató ünnepséget.
Az egy éve elhunyt világhírű labdarúgóról azért lehet már most utcát elnevezni, mert 2001-ben megkapta a Budapest díszpolgára címet. A vonatkozó rendelet szerint egyébként csak 25 évvel a halála után lehet utcát elnevezni valakiről a fővárosban.
A szombati ünnepségen Demszky Gábor főpolgármester mellett Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes és Burány Sándor, a kerület országgyűlési képviselője is ott volt, valamint Szepesi György és Rákóczi László. Rajtuk kívül Gajda Péter kispesti polgármester és Gács Pál, a Honvéd ügyvezető igazgatója vett részt az eseményen.
Az utcanév-tábla avatása után megkoszorúzták azt az emléktáblát is, amelyet a világhírű labdarúgó 80. születésnapja alkalmából helyeztek el tavasszal a Bozsik Stadion bejáratánál.
Szíve szerint már nem lenne újra főpolgármester, nyilatkozta a Független Hírügynökségnek Tarlós István, de már abból is elege van, hogy minden ellenzéki, balliberális újságíró, már az újraválasztás pillanatától azt firtatja, meddig marad a posztján. Ez a kérdés azért sem egyszerű, mert nem tudni, hogy a jövő évi országgyűlési választások után, Fidesz győzelem esetén, hogyan alakul majd az önkormányzatok sorsa. Tarlós nem tartja kizártnak azt a variációt sem, hogy megszűnnének az önkormányzatok, szerepüket elöljáróságok vennék át. Egyébként pedig, állítja a főpolgármester, az elmúlt hét évben több beruházás, felújítás gazdagította a Budapestet, mint 2010 előtt összesen. Tarlós, amúgy arra is megkérte a Független Hírügynökség újságíróját, ne erősítse róla azt a hitet, hogy indulatos volna, ellenkezőleg: türelmesen, csendesen és szofisztikáltan válaszol, az amúgy felkészületlen ballib zsurnaliszták kérdéseire.
Szűk három éve, hogy újraválasztották és hét, hogy vezeti ezt a várost. Volt-e olyan időszaka főpolgármesteri működésének, amikor úgy érezte, nem akarja folytatni, inkább otthon marad, ágymelegben?
Az ágymeleg ugyan nem jelent meg az agykérgemen, de nem volt bennem olyan, ami majdnem elhatározássá érlelődött, annak inkább az az oka, hogy valami rendíthetetlen kitartást örököltem a nagyanyámtól. Megkockáztatom: átlagosan ütésálló ember talán nem maradt volna meg ebben a szobában. A kérdés tehát nem alaptalan, de én eddig soha semmit nem adtam föl.
Az olykori, nevezzük bizonytalanságnak, az a magyarázata, hogy zavarosok a viszonyok, annyi ellenség veszi körül, vagy esetleg ön hibázott olyan sokat?
A kérdés vége árulkodik arról, hogy milyen orgánumot képvisel. De őszintén szólva, senki nem gondolhatja magáról, hogy tökéletes. Azonban ha a tényszerű eredményeket nézzük, amit a kormánnyal együtt ebben a városban az utóbbi hét évben elértünk, az a nehézségek ellenére mégis inkább sikernek mondható. Különösen a 2010-et megelőző időszakhoz képest. Aki leltárt készít, és nem elfogult, nemigen mondhat mást. Nyilván azt nem gondolhatom, hogy hiba nélkül dolgozom, akár én, akár a környezetem, akár a kormány. A kérdésnek azonban nem ez a veleje, arra nem olyan könnyű válaszolni. Kezdjük onnan, hogy túl sok érdekközösség, túl sok akarat mozog a főváros körül, mindenféle irányból, mindenféle motivációval. Eligazodni közöttük nem könnyű dolog. Egy kerületet vezetni egy ilyen nagy rendszerhez képest, mint a főváros, szinte gyerekjáték. Mondhatok ilyet, hiszen tizenhat évig irányítottam Budapest egyik legnagyobb kerületét. Valamikor rég Demszky bizonygatta ezt nekem, úgy tűnik, ebben igaza volt. Amiről beszélek, nem elsősorban pénzről szól, annál sokkal szélesebb spektrum… Aztán persze vannak emberek is, ki-ki valamilyen sajátos egyéni érdek okán, akik próbálnak mozgolódni, kavarni… Van még egy elem, amelyet Ön nem említett. Az az ellentét, ami a főváros és a vidék között feszül a források elosztásának, megszerzésének ügyében.
Természetesen mindenki a saját közössége érdekében küzd, de az tagadhatatlan, hogy a főváros finanszírozása nem mindig áll arányban Budapest fontosságával és teljesítményével.
Ez most a kormány bírálata?
Elhiszem, hogy Ön szívesen fogalmazza meg így a dolgot, én viszont általában inkább problémákra koncentrálok; ez nagy „hibám” a politikában. Elmondom a legsúlyosabb észrevételemet, ami úgy hangzik: a főváros közlekedése a napokban ugyan nem omlott össze, de a kommunikáció az országban az utóbbi években igen.
Szinte senki nem azzal foglalkozik a sajtóban, hogy valójában mi történik, hogy mik a tények, sokkal inkább törekednek arra, hogy ez vagy az az érdekcsoport mit szeretne látni, hallani, és akkor is így kommunikálnak, ha az általuk kommunikált jelenségeknek nem sok közük van a valósághoz.
Szerintem most ebben ön kifejezetten téved…
Nem tévedek.
De szerintem igen.
Hát persze, hogy egy ellenzéki újságíró ezt mondja.
Nem, nem, vannak érveim is. A napokban, épp a metróügy kapcsán olyan védelmet kapott Horváth Csabával szemben…
Na ne, ne, ne… Ki beszélt itt az említett, volt főpolgármester-helyettesről?
Várjon, hadd mondjam végig, szóval ebben az esetben a teljes magyar sajtó szembement Horváth Csaba állításaival.
Ismétlem, én másról beszélek. Nagyságrenddel szélesebb értelmet szántam annak a kijelentésemnek, hogy összeomlott a kommunikáció. Több év, de különösen az utolsó egy, fél esztendő stabilizálta bennem ezt a meggyőződést. Vagyis az ön által említett szocialista képviselő eszembe se jutott, bár igaza van, a konkrét ügyben még a velem kifejezetten ellenséges orgánumok sem tehettek mást, mint amit tettek. Horváth úr rendszerint bombalövéssel talál – a saját kapujába.
MTI Fotó: Kovács Tamás
Akkor mit jelent az, hogy összeomlott a kommunikáció?
Például azt, hogy szériában jelentek meg hamis információk akár a BKV-ról, a metróról, az árvízvédelemről, bizonyos alapfogalmakról, és ezek ellen egyszerűen lehetetlen védekezni, ellenőrizetlenül jelennek meg álhírek. 2010 óta nem tudom hányszor írták le, volt, aki havonta, hogy mindjárt össze fog omlani a BKV, ehhez képeset a valóság az, hogy a cég 2010 óta egy fillér működési hitelt nem vett fel. Ilyenekről beszélek, nem az elmúlt napokról. Az is egyre gyakoribb, hogy – tisztelet a kivételnek – az újságíró az írásban szinte észrevétlenül „csiszolgatja” a válaszadó szavait, ami olykor a mondanivalóban érdemi módosulást eredményez.
Onnan indult a beszélgetésünk, hogy megfordult-e a fejében a lemondás gondolata. Azt összeszámolta, hogy hányszor szólították fel mások a lemondásra?
Ezt kizárólag két személytől hallottam, egyiket sem nevezem meg, mert nem kívánom érdemtelenül felemelni őket. Egyébként, miért is kellett volna ezen gondolkodnom?
Nem kellett volna, pusztán a következő kérdést készítettem elő vele. Van egy olyan kép Önről, hogy folyamatos verbális háborúban van…
Ezt a képet rólam nagyobb részt újságírók formálgatták, ha nem is mindig alaptalanul. Ennek kapcsán szeretném megkérdezni, hogy a baloldali, liberális újságírók, mikor döntik el, hogy az Orbán-kormány „bábja” vagyok, vagy a saját közösségemen belül is ádáz harcos. Ez a két minősítés kissé kizárja egymást, ráadásul a kettőt olykor naponta váltogatják. Ön mit mondana erre? Talán következetességnek nevezné?
Én erre csak a magam véleményét tudom mondani, vagyis azt, hogy Ön szerintem szuverén egyéniség, aki olykor harcban áll a kormánnyal, olykor pedig az ellenzékkel.
Az ellenzéki sajtóban folyik visszatérően a kísérletezgetés, hogy melyik szélsőséges jelzővel illessenek. A kormánnyal való vitáim változóak, de az eredmény oldaláról közelítve nem cáfolható, hogy felújítjuk a 3-as metrót, a Lánchidat, az alagutat, megépítettük a Széll Kálmán teret, a fonódó villamost, 99 százalékosra alakítottuk Budapest csatornázását, befejeztük a 4-es metrót, épül az Állatkert, a Margit-sziget, most hirtelen ezek jutnak eszembe. Már ez több, mint ami 2010 előtt történt.
Most fölsorolt egy sor eredményt, miközben a legtöbb esetben érte Önt támadás. Nézzük a metrót. Itt az a gond, mondja az ellenzék, hogy nem olyan kocsik jöttek, mint amit ígértek, ráadásul drágábban vette meg a főváros…
Ez nem igaz, így nem is gond.
Melyik része nem igaz?
Mi végérvényesen az új kocsik mellett tettük le a voksunk, de csak a felújítottokra kaptuk meg a pénzt.
Hogy egyesek azt állítják, hogy drágább a felújítás, mint az új kocsik vásárlása, arra csak azt tudom mondani, hogy irdatlan blődség, méltóságon aluli reagálni rá. A felújított kocsikra előbb azt mondják, hogy ócskavas lesz, majd, amikor megérkeznek, akkor megdermednek, és azt állítják, túl szép, biztos új. Végül amikor átmeneti problémák adódnak vele, akkor újra visszatérnek arra, hogy ócskavas. Ezt megint nem akarom kommentálni. Ami pedig az árat illeti; összehasonlítják a körtét az almával, amikor pedig mindez kiderül, elhallgatnak.
Ugyancsak súlyos vádak hangzanak el a Római-parti mobilgátak ügyében. Többek között az is, hogy kimenekült a népszavazásból… Azzal illették önt, hogy becsapta a népszavazás kezdeményezőit…
Én is illethetném Önt azzal, hogy fürtökben lóg a hosszú, szőke haja, de ettől még nem lesz igaz. Hogy ki milyen motivációval ír le valamit, főleg hogy erről milyen kommenteket írnak felbérelt emberek az interneten, az külön műfaj. Tőlem lehetett volna népszavazás, bár eleve félremagyaráztak azt, amit a köztévében mondtam róla. Nem azt mondtam, hogy lesz népszavazás, csak azt, hogy felvetem a lehetőségét, de rögtön hozzátettem, miért tartom kétes ötletnek. Először is azért, mert mi csak budapesti szintű népszavazást rendezhetünk, ahol a közvetlenül érintettek szűk kisebbséget képviselnek. Másodszor pedig azért, mert az sem egyértelmű, hogy érdemes-e mindenben népszavazást kiírni. Itt például egy komoly szakértelmet igénylő, katasztrófavédelmi műtárgyról van szó. Egyébként pedig nem az én személyemen múlt, hogy lesz-e népszavazás, vagy sem. A legsúlyosabb azonban az, hogy a feltett kérdés értelmetlen volt, ráadásul nyíltan be is vallották, hogy a céljuk a kormánnyal szembeni elégedetlenség kifejezése volt. Ezt persze megtehetik, de mi köze van a Római-parti védmű műszaki, gazdasági paramétereihez? A kérdés, amit feltettek, arról szólt, „akarja-e, hogy vonja vissza a főváros az ilyen és ilyen számú határozatát”. Ebből miként tudhatjuk meg, hogy akkor hol legyen a védmű? Időhúzó kérdés volt, amit nem tudom, ki miért tett fel.
Az egész árvízvédelmi ügy úgy kapott nyilvánosságot a sajtóban, hogy szinte mindenkit megkérdeztek, csak mondjuk a Vízügyi Főigazgatóságot vagy a Katasztrófavédelmet nem.
Ezt ön milyen kommunikációnak tartja? Nem vagyok hálás, hogy ennek a problémának a megoldását is rám hagyták, jóllehet a feladat hatvan éve ismert. Mindenesetre most kinyitottuk a vitát a parttal párhuzamos szakaszról, amit a következő négy-öt hónapban a szakma folytathat a szakmával. Ezzel kifogtuk a szelet a vitorlából, amin persze néhányan bosszankodnak, de hát ez van. Párhuzamosan pedig de facto elkezdjük a munkát az Aranyhegyi-árok menti védműépítéssel, ezzel megvédve a Pók utcai lakótelepet.
Azt mondták többen, hogy Önök trükköztek, a közgyűlés előtti határozati javaslat számát vonták csak vissza, lényegében nem a határozatot…
Azt vontuk vissza, amit kértek, egyébként szó szerint a határozatot. Ha már trükköt említ, akkor ezt inkább a beterjesztőkre mondanám: a népszavazást nem arra akarták használni, amit hivatalosan meghirdettek. Ezt ők maguk vallották be.
Beszélt az előbb a népszavazásról, mondván, hogy azt nem lehet mindenre felhasználni. Erről meg eszembe jut, hogy éppen Ön vezette tíz évvel ezelőtt a vizitdíjra vonatkozó referendumot…
Nem lehet az almát a körtével összehasonlítani. Az nagyon konkrét kérdés volt: akarnak-e az emberek vizitdíjat fizetni. Ezt a kérdést el tudja dönteni mindenki, de hogy egy komplikált katasztrófavédelmi műtárgyat hova kell megépíteni, azt aligha.
Lenne persze ezzel vitám, de most nem mennék bele…
Jól jár vele…
Szerintem Ön jár vele jól.
Én azért járnék jól vele, mert megint ott kötnénk ki, hogy a Tarlós agresszív, nyers…
Én ilyet nem mondtam.
Ne vegyen mindent magára.
MTI Fotó: Bruzák Noémi
Akkor beszéljünk a hátralévő két évről. Mit tervez addig, illetve utána? Maradna?
Már megint ez… Az ellenzéki sajtó folyton firtatja: „újra indul?”. Van a „jobboldalon” erről egy vélemény, amit én sem feltétlenül vitatok. Hosszú időn keresztül, amikor a baloldal a Parlamentben ellenzékben volt, a főpolgármesteri hely volt a számukra elérhető legmagasabb pozíció. Húsz évig stabilan birtokolták, illetve stabilan inkább 16 évig. Azóta viszont nehezen viselik, hogy már nem az övék. Ezért nagyon fontos nekik ez a kérdés. Ha viszont a választások eredményét nézzük, tulajdonképp már 2006 óta, hiszen akkor már hajszálon múlt a vereségük, vagy ha akár a jelenlegi közvélemény-kutatások nagyobbik részét nézzük, akkor azt lehet gondolni, hogy személyem nem elhanyagolható akadályt jelent számukra a visszaszerzés útján. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy az ellenzéki újságírók folytonosan, okkal, ok nélkül ezt kérdezik tőlem, ki tudja?
Önnek voltak olyan válaszai, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy nem akar legközelebb indulni.
Ilyet konkrétan nem mondtam. Évekkel korábban épelméjű ember ad erre kategorikus választ? Kiváltképp akkor, amikor másfél évvel korábban lesz egy parlamenti választás, amelynek az eredménye elvileg az egész önkormányzati rendszert, különösen a budapestit megváltoztathatja? Komolyan meg akar győzni arról, hogy ez értelmes kérdés, évekkel korábban? Egyébként annyit mondhatok, már csak azért is, mert nincs olyan ellenzéki újságíró, aki ezt ne kérdezné meg tőlem, hogy a szívem szerint nem akarok még egyszer indulni. De két évvel korábban nem volna szerencsés pontot tenni a válasz végére.
Mert kicsit belefáradt?
Nem tudom, lehet-e ilyen sommásan fogalmazni. Ez az érzés alakult ki bennem az utóbbi egy-két év során. De, hogy mi történik, milyen intézkedések lesznek az önkormányzatokkal kapcsolatban, azt ma még nem lehet tudni.
Most másodszor említi az önkormányzatokat érintő esetleges változásokat. Mire kell számítani? Van olyan tudása, hogy a Fidesz-győzelem esetén megszűnnek a kerületi önkormányzatok, és elöljáróságok veszik át a helyüket?
Nekem ebben nincs tudásom. Helyzetismeretem, rutinom van abban, hogy előre tudjak gondolkodni, lehetőségeket mérlegelni.
Konkrétan: amiről én beszéltem az lehetséges?
Részletkérdés, de elvileg az is benne lehet. Elvileg. Engem nem ez foglalkoztat leginkább. De ebben nem vagyok döntéshozó.
De befolyása csak van a folyamatokra.
Nem tudom. Csak annyit említettem, hogy ez a rendszer, jövőre, a kormányalakítás után el is mozdulhat. Akár negatív, akár pozitív irányba.
Hogy konstruktívak legyünk: mi várható a következő két évtől?
Az a baj, hogy újságírók ahelyett, hogy megnéznék a fejlesztési terveinket, találgatnak. Ha az ellenzéki újságírók nem pusztán kis ellenzéki pártoknál és aktivistáknál érdeklődnének…
Bocsánat, de itt ülök Önnél…
Mindig egy pillanatnyi helyzetet említ, én pedig hosszabb idők tapasztalatáról beszélek. Szóval néhány dolgot a kérdésére: a 3-as metró felújítását elkezdtük, mi fejeztük be négy év munkával a 4-est is, csatornázási feladatainkat is befejezzük, javarészt az állatkerti és a margitszigeti projektet is, felújítjuk a Blaha Lujza és a Széna teret, építünk még körülbelül nyolc-tíz P+R parkolót, tovább folytatjuk a járműcseréket a BKV-nál, elkezdjük a Lánchíd felújítását, az alagút felújítását, meghosszabbítjuk az 1-es villamos vonalát… Kapásból talán ennyi. Ha figyelmesen tanulmányozza a főváros honlapját, előbbre jut, mintha kis ellenzéki pártok képviselőire hallgat.
Ezek valódi indulatok önben?
Jézusom. Indulatosan beszéltem?
Nagyon szofisztikáltan válaszolt, de amit mond, az talán igen, indulatot takar…
Nagyon kérem, ne erősítse ezt a téves vélekedést. Ennél türelmesebben, csendesebben, ahogy Ön mondta, szofisztikáltabban nem lehet beszélni. Ha tényeket említek, nagy nyugalommal, azt miért nevezi indulatnak?
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
