Címke: Dél-Rodézia

Függetlenül attól, hogy mi lesz a héten zajlott zimbabwei puccs kimenetele, immáron egy dolog kétségtelen: az afrikai országban egy történelmi korszak zárult le Robert Mugabe letartóztatásával. Vajon mi vár most arra az országra, amelynek élén Afrika leghosszabb ideig hatalmon lévő diktátora állt vagy inkább ült?

Az ország reménységéből…

Habár az elmúlt napokban a hadsereg többször fenyegetőzött a zimbabwei politikai életben zajló tisztogatások miatt, úgy tűnik, hogy ezt először senki nem vette komolyan a nemzetközi médiában, de még talán Robert Mugabe zimbabwei elnök közvetlen környezetében sem nagyon törődtek vele. Miért is tették volna? Mugabe 1980-ban került hatalomra, amikor hivatalosan is elismerték a korábban Dél-Rodéziának hívott egykori brit gyarmat függetlenségét és nevét Zimbabwéra cserélték, amelynek jelentése „kőből épült házak” vagy „tiszteletreméltó házak”. Ő pedig majdnem kétharmaddal került hatalomra, népszerűsége országon belül és kívül is nagy volt. (bővebben Zimbabwe történelemről lásd ezt a cikket)

Ez korántsem volt véletlen: Ian Smith  már 1965-ben önkényesen bejelentette Dél-Rodézia kiszakadását a brit gyarmatbirodalomból és  katonai diktatúrát, illetve apartheid rendszert vezetett be a gyarmaton, üldözve minden fekete emberjogi csoportot vagy értelmiségit.

Az 1924-ben született Mugabe először nem nagyon törődött az országban uralkodó állapotokkal, helyette Ghánába költözött, ahol tanár lett belőle, sőt, a későbbi években

további hat diplomát szerzett.

Ebben az országban ismerkedett meg a marxizmus-leninizmus tanaival és az antikolonialista eszmékkel. 1960-ben visszatért Dél-Rodéziába, politikai pártot alapított, és nemcsak a függetlenségért, hanem a feketék jogaiért is harcolt. Emiatt a Smith-rezsim letartóztatta, börtönbe vetette, ahonnan tíz évvel később szabadulhatott. Ekkor már Mugabe úgy látta, hogy a rendszer csupán fegyveres úton dönthető meg. A hetvenes években Mozambikban állított fel egy gerillacsoportot, és több más milíciával szövetségben háborúba kezdett. Végül Smith feladta a harcot és távozott a hatalomból.

…a nép sanyargatója 

Azonban miután 1980-ban a Mugabe miniszterelnöki székbe került, nem késlekedett az egyszemélyi diktatúra kiépítésével. Az általa alapított ZANU-PF (Zimbabwe African National Union – Patriotic Front) párt kezében összpontosult minden hatalom. Legelőször az egykori gyarmattartó fehér lakossággal számolt le, egy – végül kiderült, hogy rosszul megtervezett – földreformmal teljesen megszüntette a befolyásukat az országban, majd pedig erőszakosan elüldözték őket, nem egy ültetvényest pedig meggyilkoltak.

Ezután jöttek a többiek:

a politikai ellenzéket száműzte, az ellenséges törzsek ellen etnikai tisztogatást hajtott végre,

például 1983 és 1985 között az ország déli részén élő, 20 ezer ndbele civilt mészároltatott le. A többi milíciát arra kényszerítette, hogy olvadjon be, de a nagy részük inkább gerillaharcot folytatott, amelyek közül néhányat a környező államok (Botswana, Mozambik, Zambia) is támogattak.

Majd Mugabe 1987-ben elkergette az ország akkori elnökét, és ettől kezdve nem volt senki, aki veszélyt jelentett volna a hatalmára nézve. Ezután minden választást  – természetesen csalással – megnyert, folyamatosan megváltoztatta az alkotmányt, és meghosszabbította hivatali idejét.

Azonban a diktátornak idővel egyre durvább módszerekhez kellett nyúlnia.

Mugabe a sorozatos gazdasági válságok miatt (erről bővebben a következő elemzésünkben) komolyan aggódott amiatt, hogy a 2008-as választásokon még az 50%-ot sem fogja elérni, ezért a „kérdéses városokban” elzárta a vizet és az áramot, vagy a katonák pofonokkal győzködték az embereket a szavazóurnáknál, hogy a “szeretett elnökre” tegyék le voksukat. Ám a megfigyelők szerint Mugabe így is elvesztette a választást, de második fordulóra már nem került sor és ismét önmagát nevezte ki elnöknek.

Azonban a mára 93. évét betöltő diktátornak többször szembesülnie kellett a legnagyobb hatalmi korláttal: na, nem a lakossággal vagy az ellenzékkel, hanem a biológiával. Az elemzők felhívták a figyelmet, hogy már évek óta komoly viták zajlottak a ZANU-PF-ben Mugabe „méltó utódjának” a személyéről. Sokáig Emmerson Mnangagwát, a „Krokodil” gúnynevű alelnököt tartották Zimbabwe következő elnökének, ám az idős diktátor egy váratlan húzással Grace Mugabét, a luxusban tobzódni imádó feleségét jelölte ki.

Mugabe elesése számtalan mém forrása lett:

A zimbabwei hadsereg még mindig igyekszik elkerülni annak a látszatát, hogy puccs zajlott volna az országban. Először még azt mondták, hogy a zimbabwei elnökhöz közel álló „bűnbandák eltávolítása” miatt döntöttek az államcsíny mellett, de azóta Jacob Zuma dél-afrikai elnök arról számolt be, hogy Mugabe házi őrizetben van és még a héten lemondathatják.

Természetesen érthető a zimbabwei hadsereg óvatos megfogalmazása:

Zimbabwét kizárhatják az Afrikai Unióból és többi segélyezési, illetve fejlesztési programból, ha nyíltan elismerika puccsot és nem adják át a hatalmat egy polgári kormánynak.

Az ország pedig most egyáltalán nem engedheti meg magának, hogy elessen az anyagi támogatásoktól, hiszen lényegében a katonai bevakozás is ezért volt.

Polgárháború szele?

Az országba fokozatosan visszatérő ellenzék abban bízik, hogy a katonai hatalomátvétellel egy békés és demokratikus időszak veszi kezdetét, miközben a helyi tudósítók szerint az országa lakossága attól tart, hogy mostantól katonai diktatúra lesz. Ám a legtöbb elemzés arra mutat rá, hogy egyelőre még az sem biztos, hogy sikeres a puccs. Grace Mugabénak sikerült erős hatalmi bázist kiépítenie a ZANU-PF-en belül, illetve az ún. G40-es csoportot állította fel, akiknek tagjait a kulcspozícióba kezdte el ültetni. Ez azonban nem tetszik a függetlenségi háború veteránjainak, akik korábban kivételezett helyzetet élveztek államigazgatásban, gazdaságban vagy a hadseregben.

Idővel Mugabe tartani kezdett az egykori harcostársaitól, ezért is miután egy részük „kiöregedett, visszavonult vagy meghalt”, a maradékot elkezdte kiszorítani a hatalomból. Ehhez tökéletesen beillett Grace kinevezése is, akivel az elnök azt hitte, hogy

„megalapíthatja a Mugabe-dinasztiát”

és elkerülheti majd a felelősségvonást, mivel arra már a veteránok túl gyengék.

Csakhogy nem jött be a számítása és sokan attól tartanak, hogy az egész puccs lényegében egy polgárháború nyitánya, hiszen Grace – akárcsak férje – külföldről szervezheti meg a harcot és a Mugabe-rendszernek így is akadhat jópár híve az országban. Egy polgárháború már totálisan kivéreztetné a világ legszegényebb országai közé sorolt államot.

Ugyanúgy a környező országoknak, különösen a Dél-afrikai Köztársaságnak, szintén nem érdeke egy zimbabwei belháború, mert az könnyen átterjedhet hozzájuk. Ám a katonai diktatúra szintén nincs az ínyükre, és nem elképzelhetetlen, hogy Dél-Afrika vezetésével az egész Afrikai Unió sokkal keményebb szankciókkal sújtaná Zimbabwét.

Mnangagwa eltávolítása, a G40-es csoport megerősödése és a veteránok háttérbe szorítása: korántsem ezek voltak a zimbabwei puccs okai, sokkal inkább az utolsó cseppeket jelentették a pohárban. Ám ezeken kívül akkor mik lehetnek még a háttérben?

Nos, a következő Zimbabweról szóló elemzésünkből majd kiderül.