Megalakulhatnak a vagyonkezelő alapítványok, amelyek egyik formáját a Corvinus Egyetem fenntartásához fognak alkalmazni a nyártól. Ez megnyitja az utat az MTA intézeteinek elvétele előtt is, az egyetem kapcsán azonban vannak alapvető kérdések a jövőről. Például a finanszírozás bizonytalanságai.
A parlament szerda délutáni döntésével megalakulhatnak a vagyonkezelő alapítványok, amelyek elsődlegesen a hatalmas (legalább 600 milliós) családi vagyonok egyben tartására szolgáltak volna, de beleillesztették a közcélú formát is. Ennek kinyilvánított célja a Covinus Egyetem működésének átalakítása júliustól, a célul kitűzött „elitegyetem” létrehozása. (Ennek egyik következménye az állami fenntartású helyek drasztikus visszavágása lesz a fizetősök javára.)
Az persze kérdés, hogy az ország romló híre, a tudományellenes kormányzati politika mennyire teszi vonzóvá a Corvinust a jól fizető hazai és külföldi diákok előtt. Merthogy a törvényjavaslat szavazás előtti sub rosa kiegészítése a kutatási közérdekű feladat lehetőségével megnyitja az utat a Magyar Tudományos Akadémia ötezer fős intézeti hálózatának elvétele és állami vagyonkezelő alapítványba vitele előtt. Az MTA próbál ellenállni ennek.
De vissza a Corvinushoz. Több részlet nem ismert, csak a főbb keret. A kormány szándéka az, hogy
az egyetemet kiveszi a költségvetési finanszírozás köréből, és a vagyonkezelő alapítvány rendelkezésre bocsátja az állam tulajdonában – az MNV-nél – lévő Mol és Richter Gedeon tőzsdei részvénytársaságok 10-10 százalékos pakettjét.
(A két cégben egyaránt kicsivel több, mint 25 százaléka van az államnak.)
Ezen részvénycsomagok (most mintegy 380 milliárdra becsült) értékének hozamából, a kifizetett osztalékból működne a Corvinus. Ezek az értékpapírok mozdíthatatlanok, az egyetem nem adhatja el, tehát, ha jól értjük, más részvényt se vásárolhat helyettük, vagyis a szó szoros értelmében vagyongazdálkodást nem folytathat.
Ez persze nem lenne baj, ha nem olyan cégekről van szó, amelyek
erősen ki vannak téve a környezet nem befolyásolható folyamatainak, illetve a normál üzletmenet kockázatainak.
Ezek alaposan felforgathatják a nyereséget, vagy/és az osztalékot.
Egyelőre az se egyértelmű, hogy az alapítvány lesz-e a részvénycsomagok tulajdonosa vagy az marad az államnál. Ennek csak annyiban van jelentősége, hogy ki képviseli a 10 százalékokat a cégek igazgatóságaiban.
Ennél fontosabb azonban, hogy a Richter üzleti eredménye meglehetősen nagy mozgásokat mutat. Csak az elmúlt két lezárt évben (2016-17-ben)
több, mint hatszoros (!) volt a különbség az eredményben,
Az egy részvényre jutó konszolidált eredmény 2016-ban hét és félszerese volt tavalyinak. (A gyógyszergyárnak az elmúlt években több olyan terméke volt, amelyek piacra vezetése nem úgy vagy késve sikerült, ami a nyereségen is meglátszott.)
A gyógyszerkutatások kockázatossága pedig a jövőben se fog mérséklődni. Kérdés, hogy szabad-e kitenni az ország egyik legnagyobb egyetemének napi gazdálkodását annak, hogy egy ekkora társaság mekkora hasznot termel.
És ha van haszon, még nem biztos, hogy van osztalék is.
Akár terjeszkedés, felvásárlás, termékfejlesztés céljára vagy piaci nehézségek miatt gyakran élnek azzal az eszközzel tőzsdei társaságok, hogy nem fizetnek osztalékot (vagy csak csökkentett összeget), és az eredménytartalékba teszik a pénzt.
Ez történt a Mol esetében tíz évvel ezelőtt. Akkoriban, 2008 elején adta el hirtelen az osztrák OMV olajcég a Molban lévő bő 21 százalékos részét (miután sikertelen volt az úgynevezett ellenséges felvásárlás kísérlete) az orosz Szurgutnyeftyegaznak. Ezután pár héttel az éves rendes közgyűlés (egyéb kiszorító alapszabály-módosítások mellett) úgy döntött, hogy nem fizet osztalékot a részvényeseknek. És aztán ez így történt még két évben.
A Mol ma már „nem kispályás játékos” a térségben, ennek minden előnyével és rizikójával. Ismert a horvát INA-ban lévő relatív többségi részesedése és irányítási joga miatt hosszú évek óta tartó komoly vitája a horvát kormányokkal. Ennek kimenetele hatással lehet a Mol jövőbeni eredményességére, osztalékfizetési gyakorlatára.
Az első döbbenetet a felháborodás, majd a szolidaritás váltotta fel, miután az egykor jobb napokat látott Figyelő című hetilap nemzetközi hírű magyar tudósokat, civileket és jogvédőket igyekezett a „Soros-bérencek”közé sorolni. A közgazdászok mellé állt a Corvinus Egyetem komplett tanszéke, mert mint írják: megvédik Csaba Lászlót, Chikán Attilát, és Kornai Jánost, akik nemcsak a magyar közgazdasági szakma ikonjai, de nemzetközi szinten is a legkiválóbbak közé tartoznak. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Csaba László szerint a lajstromozás, a félelemkeltés eszköze, ami soha nem indul el magától.
Az lepte meg inkább, hogy a Figyelő összeállított egy listát, amelyen „Soros zsoldosai” szerepeltek, vagy azon döbbent meg jobban, hogy ön neve is a listára került?
Ez utóbbi nem lepett meg, mert hosszú évek óta vagyok a CEU oktatója, tehát a listára kerülésem egyértelműnek látszott. Erkölcsi kötelességemnek is tartom, hogy minden nyilvános szereplésemen, vagy írásom végén közöljem: a Közép-európai Egyetem tanára vagyok! Azóta különösen így van ez, amióta a kormányzat politikai támadást indított az egyetem ellen.
Azon viszont
el vagyok képedve, hogy Magyarországon listáznak. Ez rendkívül rossz emlékeket ébreszt mindenkiben, aki a történelmet ismeri.
Ezen a listán ráadásul halottak is szerepelnek, Ernest Gellner 1995-ben, Hanák Péter történész 1997-ben, Tóth István György, az MTA doktora 2005-ben, Yehuda Elkana 2012-ben, Doyle Klier pedig 2007-ben hunyt el. Ők aligha lehetnek összeesküvők, valamikor persze valóban tanítottak a CEU-n.
A Figyelő „tényfeltárásának” rendkívül alacsony színvonalát jelzi, hogy hiányzik a „Soros bérencek” listájáról az a Bozóki András, aki Gyurcsány minisztere volt, s aki ezért a mellőzésért talán meg is sértődik majd. Szerepel viszont a világhírű Kornai János, aki az elmúlt öt évben semmiféle kapcsolatot nem tartott az egyetemmel.
Mi volt az első gondolata, amikor meglátta a „Soros bérencek” listáját, akiket a Figyelő a kormány, vagy az ország ellenségének próbál beállítani?
Először azt hittem, hogy vicc az egész! Aztán arra gondoltam, hogy a lista egy túlbuzgó, de kezdő újságíró zsengéinek egyike. Látszik ugyanis, hogy a szerző nincs tisztában a szakmája alapjaival sem, hisz az információ ellenőrzése alapvető kötelesség! A harmadik gondolatom az volt, hogy a Schmidt Mária lapjává züllött Figyelő már korábban arról kezdett cikkezni, hogy meg kellene vizsgálni a CEU-t. Ezt Lázár János először visszautasította, ám a kormány végül szigorú intézkedésekkel próbálta ellehetetleníteni az egyetemet.
Akik ismerjük az irányított sajtó gyakorlatát, tudjuk, hogy soha nincsenek véletlenek. A Pravda szemleírója sem szokott magától búsongani a közel-keleti helyzet miatt, a háttérben mindig az orosz politika szándékát kell fürkészni. Ma azt gondolom, hogy a „Soros-bérencekről” szóló lista emlegetése a társadalom megfélemlítését szolgálja. Persze túlteljesítő, túlbuzgó emberek minden rendszerben akadnak, tehát az ilyen akciókról sem mindig a párt legmagasabb szintjein döntenek. De az is biztos, hogy egy ilyen félelemkeltő kezdeményezés soha sem indul el magától.
Gondolja, hogy ez a sorosozás még a kampány lendülete, vagy csak az folytatódik, ami elkezdődött? És befejeződik-e egyáltalán?
A miniszterelnök megszólalásai, mindenekelőtt a március 15-i beszéde alapján úgy tűnik, hogy a választási hadjáratot – amely sokféle törvényt sértett -, nem akarják abbahagyni. Továbbra is politikai feladat: „Soros embereinek megállítása”, vagyis az évek óta tartó kampányüzem folytatódik. Ne felejtse el, hogy jövő évben lesz önkormányzati választás, ami mindig „visszavágó” szokott lenni, illetve jön majd az Európa Parlament magyar képviselőinek megválasztása is. Az intézménynek nagyon nagy hatásköre van, és a Fidesz befolyását növeli, ha sok embert tud odaküldeni. Legutóbb a német külügyi intézet igazgatója tartott előadást a CEU-n, s ő mondta, a brüsszeli parlamentből is látják, hogy mi történik Magyarországon, de a CDU számára lényeges a „hasznos hülyék” jelenléte.
Amíg ilyen nagy létszámú az uniós Fidesz frakció, addig a szavazataik megszerzése érdekében a Néppárt behunyja a szemét, vagy elfordítja az arcát. Ez a politika.
Említette már, hogy az ilyen listázásnak nagyon rossz az emléke Magyarországon, ezért is furcsa, hogy a tulajdonos, Schmidt Mária, akit történészként tartanak számon, ilyen módszerhez nyúl.
Alig hiszem, hogy Schmidt professzor-asszony saját maga szerkesztené a lapot. Van ott főszerkesztő is, Lánczi Tomikának hívják. Azért hívom így, mert édesapjával együtt tanítottunk a Corvinuson, s gyerekkora óta ismerem. Tomika önjáró fiú. Három éve együtt léphettünk fel egy uniós fórumon, s olyan kioktatást kaptam tőle, amilyet kezdő korom óta senkitől. Tomika olyasmit vágott a fejemhez, hogy félreértem az Európai Uniót, túlságosan is a tényekre alapozó, ezért „álobjektívista” a felfogásom, amely ökonomista szemléletet eredményez. Nem ez visz előre, hanem az „akarat”, a „jövőkép” meg a „mozgósítás”! A fórum résztvevői elkerekedett szemmel hallgatták, magam sem hittem a fülemnek. Pedig akkor még Tomika nem volt főszerkesztő.
Majd
amikor Tomika átvette a Figyelőt, akkor úgy fogalmazott, hogy ezt a lapot az értékelvű újságírás fórumává kívánja fejleszteni, ami magyarul azt jelenti, hogy propagandakiadvánnyá kívánja silányítani. Sikerült!
Valószínű, hogy minden egyes cikkhez nem kell a tulajdonosasszony engedélyét kérni, de ezért feltételezem: Schmidt Mária tudott arról, hogy milyen listát akar produkálni a lapja. Tomika ugyanis magától nem érzékeli, hogy Magyarországon mit jelent listázni.
Az világos az ön számára, hogy milyen elvek alapján állították össze ezt a listát?
Még csak azt sem mondhatnám, hogy kizárólag a kormánnyal kritikus emberek vannak a listán. Inkább azokat igyekeztek megalázni, akiket legegyszerűbb keresőszavakra feldobott az internet. „Soros bérenc” lett például kollégám, Ürge-Vorsatz Diána, aki napi ügyekben szinte soha nem nyilatkozik, s akkor sem kritikus a kormánnyal. Vagy említhetném Boytha Györgyöt, aki 2010-ben bekövetkezett haláláig a Fidesz feltétlen támogatója volt. De listára került Várady Tibor jogász-akadémikus is, aki a Harvardon is tanított, volt miniszter Jugoszláviában. A bérenc vádat azzal utasította vissza, hogy őt eddig csak Seselj csetnikvezér ügynöközte le. Viszont nincs a listán Bozóki András, aki egyetemünk oktatója, és rendre odaszól a kormánynak, s e „mellőzés” miatt talán meg is sértődik.
Állítólag az utóbbi időben már jelentkezni is lehetett a listára, s ezt egyre többen meg is teszik.
Valóban. A Figyelő ugyanis felajánlotta, hogy a listára be lehet jelentkezni, amellett, hogy töröltetheti is magát, aki inkább ezt szeretné. Az akadémián is elindult egy kezdeményezés, mert a gazdaság- és jogtudományok osztályának szélesebb köre jelentkezni akar. Magam is megtenném, de ugye én már rajta vagyok.
Kíváncsian várom, hogy jelentkeznek-e majd olyanok is, akikről tudjuk, hogy Soros György pénzén tanultak, mint például Orbán Viktor, Schmidt Mária, Kövér László, Deutsch Tamás és Kovács Zoltán. Gyakorlatilag a fél Fidesz felkerülhetne a listára, nem gondolja?
Akik már „bizonyították” kormányhűségüket, azokat nyilván nem akarja a Figyelő sem „besározni”. Ráadásul az említett politikusok a hazai „Soros kampány” értelmi szerzői. Feltételezem: csak az került listára, aki méltatlanná vált a Fidesz bizalmára, mint mondjuk: Chikán Attila professzor, aki nélkül a Fidesz nem jöhetett volna létre. Nem mellesleg miniszter is volt, és az akadémia rendes tagja, s a nézeteit sem váltogatja a politika igényei szerint. De vannak, akik hiányoznak még, hisz Illés Zoltán, a második Orbán kormány környezetvédelmi államtitkára is itt tanít a CEU-n. Valószínű, elsőre őt nem dobta fel a keresőprogram.
Professzor úr, önről is tudható, hogy egy időben Orbán Viktor gazdasági tanácsadója volt, holott már abban az időben is a CEU oktatója volt.
Igen, én ma is ugyanazt a tanítom, mint tíz éve. Kisebb, de szociálisan érzékeny állam, stabil államháztartás, euró bevezetése, nyugati szövetség, stb. – ezek a klasszikus konzervatív gazdaságpolitika kulcsszavai. Az euró bevezetését már 2002-ben javasoltam, nem csak azért, hogy ne inflálódó valutánk legyen, hanem mert ez a jó lenne a nemzetnek. Én ma is ezt mondom…
A miniszterelnök környezetében is mindig tudták, hogy a CEU-s emailemre kell küldeni a meghívót, ha Orbán Viktor beszélni akar velem. Akkor ez nem zavarta őket. Emlékszem, a bankunióval kapcsolatos több, mint 500 oldalas anyagot is a „Soros” egyetemre küldték át, kérve, hogy segítsek. Még emlékszem, a nyár kellős közepén, rekkenő hőségben egy nap alatt kellett a nehéz angol, jogi szöveget átnéznem. Szívesen segítettem. Az elmúlt húsz évben mindig megtaláltak, amikor szükségük volt rám. Most meg listára kerültem.
Azt nem tudjuk, hogy meddig találják meg, a hírek szerint a CEU, az ország legversenyképesebb egyeteme feltehetően áttelepszik Bécsbe. Ezek után ön is költözik?
Ez az ügy még nem zárult le, egyelőre a budapesti óráimra készülök. A rektorunk, Michael Ignateff azt jelentette be, hogy a bécsi városvezetés 1 euróért 99 évre felajánlott egy kaszárnyát, amelyben el lehet indítani egy amerikai stílusú campust. Ezt az ajánlatot az egyetemünk elfogadta, s az ajánlat segítségével elindítjuk majd az alapképzést, amelynek hiánya a magyar kormány egyik kifogása volt. A másik pedig az, hogy eddig nem volt amerikai képzésünk, de mára elindítottunk egyet a Bard College társaságában. Ha minden igaz, akkor a magyar kormány képviselői épp a napokban ellenőrzik. Tehát a politika mindkét kérését teljesítettük, technikai értelemben további kifogásuk már nem lehet. Az viszont nem világos, hogy a kormány elfogadja-e, s a parlament elé terjeszti-e a működésünkhöz szükséges jogszabályokat.
Miután mindenki számára előnyös, hogy budapesti árakon amerikai diplomát adunk ki, abban reménykedünk, hogy a törvényi rendezés rövidesen lezárulhat. Ha mégis költözni kell, az egyetem épülete, intézményei, a könyvtár, a kutatóközpont akkor is itt marad, hisz 35 milliárdért készült el a CEU két új intézménye, nyilván nem fogjuk a Századvég Alapítványra hagyni.
A közelmúltban tartott előadásában Tölgyessy Péter azt hangsúlyozta, hogy szerinte Orbán Viktor azért választotta azt a megtapasztalt politikai stratégiát, amibe jócskán belefér a gyűlöletkeltés, mert apály van a világban, s emiatt kell ellenségkereső, populista, oroszbarát politikát folytatni. Egyetért?
Nem értek egyet. A világképemet a közgazdasági látásmód határozza meg – ebben Lánczi Tomikának igaza van -, s azt látom, hogy a világ tőzsdéi egészen jól teljesítenek. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a munkanélküliség alacsony, a gazdasági növekedés pedig elképesztően jó. A politikában kétségtelenül érzékelhető valamiféle visszarendeződés, ami a korábbi időszak globalista és demokratikus értékeinek meggyengülését jelenti. De ilyet láttunk már, s tudjuk, hogy akár a globalizáció, akár a demokrácia hullámokban megy előre, s van trendje! De a világban alapvetően konjunktúra, fellendülés van.
Az igazi veszélyt ott érzem, amiről Tölgyessy Péter az előadásának végén beszélt, tehát ha egy ország elengedi, vagy elüldözi a legtehetségesebb embereit – mondjuk különböző listák segítségével – vagy nem díjazza a teljesítményt, vagy ha gyenge a közigazgatás szabályozásának minősége, akkor az az ország kimarad a világ fejlődéséből. Mi tehát egyszerűen lemaradunk!
A mai politikával felgyorsítjuk a lemaradásunkat, hiszen ha „a tanuló társadalom” időszakában a „tanoncok világának” visszahozásával bíbelődnek, akkor kimaradunk a negyedik ipari forradalomból. Ez az igazi baj, mert belemanővereztük magunkat a lemaradásba!
A környező országok politikája – a lengyeleket leszámítva – nem követi a magyar példát, talán ezért a szomszédjaink már rég megelőztek bennünket. Tehát van más politika, csak a magyar nép nem akarja?
Azt hiszem, hogy a választásokon nem valóságos politikai alternatívák között választ a szavazó. Gyakorlatilag egyszerű üzenetek között dönt az állampolgár, s egy magyar faluban aligha morfondírozik valaki azon, hogy tényleg kimaradunk-e a negyedik ipari forradalomból, vagy sem. A kampány a mi esetünkben is végletekig le volt egyszerűsítve, így átment az üzenet. A szavazófülkében azt kellett eldönteni, hogy „mi, vagy a káosz?” S valóban, a kormányfőnek igaza lett. Az ellenzék még azt sem tudta eldönteni, hogy tényleg vissza akar-e lépni a másik javára, illetve az esetleges kormányprogram egyeztetésről még csak szó sem esett. Ezzel
az ellenzék tökéletesen bizonyította, hogy alkalmatlan a kormányzásra.
Átment az üzenetet, győzött a Fidesz. De mi lesz ezután?
A megalakuló Orbán-kormány helytelenül vonja le a következtetést, ha azt hiszi, bármit megtehet. Emlékszünk, hogy Antall József 1990 tavaszán megnyerte a választást, ősszel már ott volt a taxisblokád, s aztán alig bírt a kormányzati ciklus végéig a víz felszínén evickélni. De említhetném az ország számára egyébként sok tekintetben hasznos Bokros-csomagot, ami a szocialista kormány népszerűségét és legitimációját rendkívüli mértékben aláásta. Két példa a közelmúltból, ami azt üzeni, hogy „láttunk már karón varjút!” Ha az Orbán-kormány azt hiszi, hogy bármit megcsinálhat, könnyen elcsúszhat egy banánhéjon. Ennek azért nagy a veszélye, mert a kormányzatban, annak tagjaiban hihetetlen nagyra nőtt az önbizalom, a túlbuzgás. Eluralkodott az önhittség, s ilyenkor jönnek a bajok, amelyek megbuktathatják, vagy legalábbis gyengíthetik a kormányt.
Palkovics László lett a debreceni gazdasági és oktatási fejlesztések kormánybiztosa. A kormány pedig egy sor infrastrukturális fejlesztésről döntött a BMW-gyár létesítéséhez.
Nagy napja van Palkovics Lászlónak. Az innovációért és technológiáért felelős miniszter októbertől megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem fenntartói jogainak gyakorlását (a humán csúcstárca helyett) az intézmény „új működési modellje előkészítése céljából”. Korábbi információk szerint alapítványi tulajdonba adnák a közgázt, nemzetközileg is rangos magánegyetemmé alakítva át.
De az igazán nagy dobás a Debrecen térségébe tervezett komplex autóipari és oktatási fejlesztések kormánybiztosává kinevezés szeptembere 1-jéig visszamenő hatállyal. Palkovics mindezt titkárság és külön javadalmazás nélkül, Orbán Viktor személyes felügyelete mellett két évig végzi.
Lesz bőven dolga Palkovicsnak, ugyanis a legfrissebb Magyar Közlöny előző határozatában a kormány „egyetért”
egy sor infrastrukturális fejlesztéssel a debreceni Észak-Nyugati Gazdasági Övezet
kialakításában, amelyeket ugyancsak rá bíztak.
A BMW magyarországi gyárépítéséhez kapcsolódó fejlesztésekről eddig meglehetősen kevés információ szivárgott ki. Annyit tudtunk meg, hogy a város 44 milliárdos hitelből megvásárolja az ipari parkhoz szükséges területet, amely valamikor 2019 második felében kerül a német autógyár tulajdonába. (Mindeddig az se teljesen egyértelmű, hogy ennek számláját a BMW állja, vagy ez is a kormány ajándéka lesz az üzem idehozatala érdekében.)
A kérdés azért jogos, mert – ahogyan erről írtunk – az elmúlt években
egyre növekvő összegekkel támogatja
az Orbán-kormány a multinacionális cégek magyarországi beruházásait, az eddigi rekord (a Mercedes esetében) új munkahelyenként 39 millió forint. Nem lenne meglepő, ha a BMW döntésének ára ezt is meghaladó, akár 50 millió lenne.
Mindenesetre a kormány most úgy határozott, hogy épüljön új autópálya-csomópont, új autóút az ipari övezet körül, bővítsenek új sávval meglévő útszakaszt. Ugyancsak az autógyár érdekében új logisztikai és konténerterminált húznak fel. Mindemellett kiépítik a teljes villanyáram-, gáz-, víz-, csatorna- és távközlési hálózatot a 400 hektáros területen.
Összegekről nincs szó a kormányhatározatban, továbbá arról se, hogy az „egyetértés” árát végül ki fizeti meg. Mindössze arról tájékoztatják az adófizetőket, hogy a Palkovics László által felügyelt teljes fejlesztés kapcsán a miniszter koordinálja a debreceni önkormányzat által megalkotott koncepció megvalósításának kormányzati támogatását.
Polyák Gábor médiajogász, a Corvinus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Mérték médiaelemző műhely munkatársa szerint Orbán Viktornak a 2008-as gazdasági válság is segített abban, hogy sutba dobja a korrektséget, és kialakítson egy csaknem teljesen egyoldalú médiarendszert Magyarországon. Meggyőződése, hogy az elmúlt héten Orbán számára Brüsszelben meghúzták a határokat, hogy pontosan mit és hogyan nem tudni, de biztosan történt valami. Azaz, mondja az egyetemi oktató a Független Hírügynökségnek nyilatkozva, lehetséges, hogy nem tesz a magyar miniszterelnök újabb lépéseket a még független média ellen. Legfeljebb hagyja őket maguktól meghalni.
Ha az elmúlt harminc év, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, talán a legneuralgikusabb terület mindig is a média világa volt. Ön szerint most érkeztünk a mélypontra?
Az nagy kérdés, hogy nem csal-e a mi perspektívánk, nem fogunk-e túl sok mindent a médiára. Az biztos, hogy a médiáról mindig élénk politikai vita folyt…
Különösen a médiában
Így van, különösen a médiában. Ez pedig egy önmagáét erősítő folyamat, de hogy ez mennyire volt a széles tömegek számára valódi probléma, azt talán egyedül, csak ebben a mostani helyzetben válik érthetőbbé. Most, amikor ilyen brutálisan nyílt propaganda eszközök jelennek meg minden felületen, lehet arról beszélni, hogy a hétköznapjainkat és a tényleges politikai döntéseinket a média hogyan befolyásolja. Eddig ez a mi belterjes, de mivel a médiában zajló vitánk volt, ennek megfelelően elég hangosnak is bizonyult. De ha már a rendszerváltástól tartó ívre kérdezett: ez számomra három szakaszra osztódik. Az első, a politikai váltás ideje, amelyet én még nagyon kicsi gyerekként éltem meg, azt a korszakot tehát nem saját emlékeim alapján fogom összerakni, aztán jött a médiaháború időszaka. Igazán nem kellett sokat várni arra, hogy rájöjjenek: a média a politika számára fontos zsákmány, nagyon gyorsan világossá vált, hogy a politikusok ezen a területen nem hajlandóak kompromisszumra, nem hajlandóak egy olyan megoldást kialakítani, ami hosszú távon egy egészséges működést hozna létre. Minden politikai szereplő állást foglalt amellett, hogy mi a média dolga, és nem a média határozta meg önmaga számára a feladatait.
Egyetértek önnel, a kezdeti, talán ma már romantikusnak tűnő évek után mindenki zsákmányként kezelte a médiát. Ugyanakkor ilyen mértékű gesztustalanság még soha korábban nem volt jellemző.
A folyamatnak van egy iránya, ami elvezet 2010-ig, ezután pedig minden borul, és ez a harmadik szakasz, amit említettem. 1995-ben még volt egy
fontos pillanat, amikor elfogadták a médiatörvényt. Nem volt tökéletes, sőt, teli volt kompromisszummal, de mégis csak tudtak közösen mondani valamit arról, hogyan gondolják el a magyar médiapiac működését. És, amit mondtak, az egy nyugat-európai médiapiac volt.
Hagyjuk békén a sajtót, nyissuk meg a piacot a rádiók, televíziók számára, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi lesz, ha bejönnek a külföldiek, szóval volt egy olyan pillanat, amikor azt hihettük: a magyar médiarendszer olyan lesz, mint bármely más európai rendszer.
A kijózanodás persze nagyon hamar jött, mert az ORTT, meg a kuratóriumok olyan mértékben kerültek a politika fennhatósága alá, hogy – bár arra vigyáztak, hogy egyik oldal se tudja a maga felé billenteni a rendszert – a politika és nem a szakma vált meghatározóvá.
Ezt a nem túl jó rendszert aztán a Fidesz még inkább meghekkelte; 2010 után végleg kisajátította. A Fidesz számára ugyanis fontos tapasztalat volt a 2002-es kudarc, amikor is szerintem némiképp túlértékelte a média szerepét a vereségben. Aztán következett a 2008-es gazdasági válság, ekkor ugyanis végleg felborult a médiapiac. A média gazdasági alapjai ugyanis abszolút ingataggá váltak, emiatt a befektetők úgy döntöttek, hogy elhagyják ezt a régiót. Itt maradt egy csomó termék gazdátlanul, amelyeket valakiknek át kellett venniük.
Orbán Viktor számára ez egy óriási szerencse volt: pont egy olyan pillanatban akarta átalakítani a média rendszerét, amikor az többségében eladóvá vált.
Az átalakításhoz arra is szükség volt, hogy Orbán sutba dobja azt a politikai korrektséget, amely ügyel arra, hogy a másiknak is jusson.
Igen, ennek világos jele volt, hogy amikor – még az új médiatörvény elfogadása előtt – a parlament létrehozta a médiatanácsot, átalakította a közmédia felügyeletét. Legkésőbb a médiatanács létrehozásának pillanatában rá kellett jönni, hogy nincs több alku; hiába hitték azt a szocialisták, hogy a hetven-harminc arány élni fog, a médiatanácsból minden más párt képviselőjét kitette a Fidesz, még a KDNP-s jelöltet is. Ott csak fideszes tagok ülhettek, és ülnek a mai napig, illetve most már az idők végeztéig.
Én ugyan a 2006-2010 közötti időszakot a médiamutyi időszakának hívom, de az azért annyival mégis egészségesebb volt, hogy a politikai szereplők legalább egymással kötöttek alkukat.
És abból csak kijött egy médiapiac, olyan amilyen, nyilván a befektetők alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, de legalább piac volt. 2010 után nem csak a közszolgálatiság, mint fogalom veszett ki a magyar média működéséből, a piac is kiveszett. Az egészet átvette egy nagyon határozottan egyoldalú politikai irányítás, zsákmánnyá vált lényegében az egész média.
Van bárhol a világban, demokráciában, hasonló rendszer?
Bizonyos értelemben megelőztük a korunkat, másfelől ez a spanyol, portugál és dél-amerikai diktatúrák rendszerét idézik. Ezekben a diktatúrákban mindig volt magántulajdonú média, kereshetett pénzt a tulajdonos, szórakoztathatta a közönséget, de politikai értelemben csak egy kiszolgáló intézmény volt. Itt most nincs meg mögötte az az erőszak, amely azt a rendszert életben tartotta.
Ami persze nem is hiányzik…
Én is csak objektíve említem; nem jön a fekete autó, és ennek ellenére működik, szinte bámulatos módon.
És mennyiben előztük meg a korunkat?
Talán Orbán ráérzett a kor ízére, de a populizmus térnyerése Nyugat-Európában is nagyon hasonló hangokat hozott, mint amit Orbán Viktor is gondolt erről a világról, bár ilyen mértékben sehol sem tudják uralni ezt a területet. Magyarország tragédiája, hogy egy ilyen piacon, ahol gyakorlatilag meg lehet számolni a piac szereplőit, meg lehetett csinálni egy teljes nagytakarítást. Trump talán még rosszabbat gondol a médiapiacról, mint Orbán, de azon a piacon lehetetlen végrehajtani ilyesmit. És nem csak azért, mert nagy, hanem mert van egy másfajta újságírói szocializáció is. Az természetesen nagy kérdés, hogy azok az újságírók, akik korábban a közmédiában, vagy az utóbb a Fidesz által uralt lapokban dolgoztak, megtették-e azt, amit megtehettek volna. Meg az is kérdés, hogy maga az újságíró társadalom a helyén kezelte-e a saját problémáját. Azok után, hogy a Népszabadság bezárása után az összes magyar létező újságíró nem állt ki az utcára, és nem üzente meg Brüsszelnek, hogy ez így nem megy: itt a politika eldöntheti, hogy egyik napról a másikra beszántja legnagyobb példányszámú napilapot, nos ez egy gigantikus méretű válságtünet.
facebook
Hát igen, de mit tegyen Brüsszel, ha itthon csak háromezren tartották fontosnak, hogy tüntessenek a Népszabadság bezárása miatt. Szerintem éppen ezért tehetik meg azt, amit akarnak, alázhatják meg a szakmát. És nem tudjuk, hogy mindez hogyan folytatódik. Ön szerint elékezett a magyar miniszterelnök a média átalakításának végéhez?
Ma én egy picit optimistább vagyok. Szerintem Orbán múlt heti brüsszeli útja fordulatként értékelhető. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történt, nem tudjuk hol húzták meg a határokat, de meghúzták határokat. Vagyis, ha Orbán végig gondolja, hogy érdemes-e továbbmenni ezen az úton, ezzel a lendülettel, akkor lehet, hogy rájön: nem. Lehet, hogy hagyni kell az egész rendszert úgy ahogy van, meg kell nézni, hogy a hvg még meddig húzza, vagy 444 meddig húzza… A piaci viszonyok itt most annyira eltorzultak ugyanis, hogy itt piaci alapon, úgy hogy képesek legyenek megfizetni rendesen az ott dolgozó munkatársakat, nos ez hatalmas kihívás. Lehetséges, hogy anélkül, hogy Orbán Viktor bármit tenne, még csak az indexet sem kell bántania, vagy RTL sem – az feltehetően túl nagy kockázat lenne -, a rendszer annyira sérülékennyé vált, annyira megszűnt a gazdasági stabilitás, hogy most már tényleg a közönségen múlik, kit tart életben és kit nem.
Vagyis Orbán annyiban válik progresszívabbá, hogy hagyja maguktól meghalni a szereplőket.
Igen, bár lehetséges, hogy fontos szempont a miniszterelnök számára, hogy benntart a rendszerben néhány ellenzéki médiát. Összességében azonban az biztosra vehető, hogy Orbán látványosan – vagy máshogy sem – nem fog visszavonulni. Nagy kérdés például most az, hogy létrehozza, hozatja-e a sajtókamarát.
Ön szerint Orbánnak véglegesen és végletesen megosztotta az újságíró szakmát? Lenne ma esélye egy olyan akciónak, amikor minden kolléga kiáll tiltakozni mondjuk az ellen, hogy Kövér László kitilt médiamunkásokat a parlamentből?
Nem tudom, hogy ilyen helyes akció lenne-e, de hogy a ma még létező, teljes újságíró társadalomnak valamit lépnie kellene, méghozzá egyszerre és együttesen, abban egészen biztos vagyok. Hogy ez mi lenne, nem tudom, csak azt, hogy egy szakma nem hagyhatná leszalámizni magát. Nekem hiányzik az, hogy újságírók képesek legyenek kimondani: mi vagyunk az újságírók. Az nem újságírás, hogy egyesek magas fizetésekért tolják a Fidesz-propagandát.
Deklarálni kellene, hogy ennek a szakmának vannak etikai és szakmai szabályai, amelyeket mi be akarunk tartani.
Említette, hogy a populizmus több helyen teret hódít, az azonban eléggé hungarikumnak tűnik, hogy nálunk törvényekkel teremtik meg a lehetőséget a Fidesz-hatalom bebetonozására, így a médiában is, lásd például a közterületi reklám területén hozott törvényeket.
Azért olyan sok helyen nincsenek hatalmon a populisták. Ennyiben tehát Orbán Viktor jelentősen megelőzte a korát. A populista politika egyelőre megmaradt ebben a régióban olyan tényezővé válni, amely a hatalom birtokosa lett. Orbán, aki kisebb megszakítással 2010 óta kétharmaddal kormányoz, így az ő kezében olyan eszközök vannak, amelyeket sokan irigyelnek tőle. Vannak persze még olyanok, akik tudnak törvényt alkotni a céljaik elérése érdekében, de ők már annyival előbbre vannak, hogy nekik már erre sincs szükségük.
Az egyébként, hogy bármely szakmát szinte pillanatok alatt át lehet rendezni, meg lehet alázni, az nem csak a szakma szégyene, hanem az Európai Unió gyengesége is.
Elképesztően értékválságos az az Európai Unió, ahol minden meg tud történni.
Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy némiképp túl van értékelve a média jelentősége. Viszont ha arra gondolok, hogy – például a migráns-válság esetében – a félelemkeltésben mekkora szerepet játszott, akkor azt kell hinnem, hogy ebben téved, vagy nem?
Nem vitás, hogy az egy fontos tényező, hogy Orbán lényegében a média minden szegmensét az uralma alá hajtotta. De azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy milyen az a közeg, ahol az ilyen alaptalan uszítások hatni tudnak.
Nyilván van egy komoly társadalmi válság, amelynek tüneteit nem látjuk pontosan, nem látjuk milyen függőségek alakulnak ki a különböző településeken,
hogy mit jelent, ha egy városban egy vállalkozó olykor-olykor kap egy megbízást az önkormányzattól, meg az közmunkás, aki jobban érzi magát attól, hogy emberek között van, és valami hasznosat csinál. Ezek a függősék fontos alapjául szolgálnak annak, hogy egy önmagát rosszul érző társadalom ennyire elfogadja ezt a kiszolgáltatottságot.
Mennyi idő alatt tud kiszabadulni egy szakma ebből a béklyóból? A rendszerváltás időszakára gondolva, elég gyorsan, nem?
Nem volt az illúzió? Kellő mélységű volt az az átalakulás? Én attól tartok, hogy akkoriban sok mindent elmulasztottunk a fejekben.
Azt gondolom, hogy amíg a tanárok nem mernek arról beszélni az iskolákban, hogy mi az a demokrácia, és az mért jobb bármilyen rendszernél, amíg generációk nőnek fel abban, hogy a politika az valami más, a politika lop, csal, hazudik, ahhoz nekem semmi közöm, addig nem lesz rendben ez az ország.
Az újságírók is, volt olyan pillanat, amikor nagyon fontosnak érezték magukat, amikor az eseményeknek nem csak a peremén, hanem az alakítójaként volt jelen, és közben nem figyelt arra, hogy mi változott. Nem tette meg a szakma hogy leüljön és szembe nézzen önmagával: mit tettünk mi az elmúlt évtizedekben. Ezek az aktusok mindig elmaradtak, mert fájdalmat okoztak volna. Ha most is elmarad, akkor csak görgetjük a rendszerváltás hiányosságait és biztos, hogy összeomláshoz fog vezetni.
De mikor lesz ebből szembenézés? Az optimista lénye mit mond?
Ilyen szempontból nem vagyok optimista. Azért nem, mert most rosszabb helyzetben vagyunk, mint a rendszerválás előtt voltunk. Akkoriban nem voltak ennyire vonalas szerkesztőségek, mint most.
Azt gondolom azért is rosszabb a helyzet, mert az a mozgás felfelé mutatott, ez viszont lefelé.
Csak az a baj, hogy ez utóbbinak, azaz az újságírói szabadság elvesztésének, vannak lelkes propagandistái. Ők biztos, hogy nem fognak szembenézni önmagukkal.
Ön miért ilyen bátor a rendszer kritikájában?
Én olyan emberek mellett dolgoztam, akik kitartottak mindig az elveik mellett, mint például Majtényi László. Nagyon sokat tanultam tőlük.
Ettől még van önnek egzisztenciális fenyegetettsége azáltal, hogy elmondja a véleményét.
Eddig viszonylag olcsón voltam bátor.
Az egyetem, mint intézmény nagyon meg van sanyargatva, nem nagyon tud ugrálni, de ahol én dolgozom, a Corvinuson, meg a Pécsi Egyetemen, akármit csinálok, nem szólak rám. Szóval ez még egy burok, ami azért furcsa, mert annak az államnak a pénzén élek, amit bírálok. De mit tehet egy egyetemi oktató, aki tíz éven keresztül mondott valamit, amit őszintén hitt, az egyik napról a másikra megszűnt valóságnak lenni. Tehát, amit én előadtam, az 2011-re megszűnt létezni. Ki az, akinek dolga megvédeni azokat az értéketeket, amelyekben felnőtt, ha nem egy egyetemi oktatónak. És a diákok ezt el is várják, nem hülyék, látják, hogy mi folyik itt. Mernek kérdezni, mernek beszélni, mernek beszélgetni. És mernek gondolkodni is. Persze nem mindenki. A közöny ugyanis óriási, és nagyon nehéz áttörni. De ha egyszer sikerül áttörni a közönynek ezt a falát, akkor ez a generáció végrehajtja azt, amit ez elődeik nem tudtak.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
