Néhány hete Budapesten, az Üllői úti Vörösmarty moziban vetítették a Világítani fogok című dokumentumfilmet, amelyet Kerecsenden, a Heves megyei községben élő roma és magyar fiatalok nyári ifjúsági táboráról készítettek. Akkor határoztam el, hogy megkeresem a szervezőket, hogyan alakult az életük azóta, hogy elkészült a róluk szóló film?
Két évtizede, hogy Elekné Román Kata, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa, megszervezte az első tábort.
– A család, két gyerekkel, akkoriban költözött haza Budapestről a szülőfalumba, Kerecsendre. Itt születtek meg aztán sorban a többi gyerekeink. A faluban élő magyar gyerekeket Egerbe hordták a szüleik többnyire már óvodába is, a tanköteles korúak pedig a város tíznél több iskolájában szóródtak szét. A mi gyerekeink egyedüli magyarok lettek volna a saját osztályukban. Nem voltak valódi kapcsolatok, barátok.
– Magányosak voltak?
– Valahogy úgy. Vallásos, templomjáró emberek vagyunk, arra gondoltunk, hogy talán majd abban a közösségben barátokra lelnek, de nem így történt. Az első tábor így jött létre 2000-ben: összefogtunk páran, s a gyerekeinknek szerveztünk baráti társaságot. Máig nagyon hálás vagyok annak a fiatal hitoktató asszonynak, aki magára vállalta, hogy abban a néhány napban összehozza a falu apróságait. Aztán a kezdeti években sok támogatást kaptunk Simon Miklósnétól, a helybeli családsegítőtől, aki máig közénk tartozik, és Tóth Sándorné szociális gondozótól. Velem együtt ők lettek a második nyártól a „tábori anyukák”.
– Ezzel megtört a jég?
– Valami elkezdődött. Nem akartuk, hogy elkülönüljenek a magyar és a cigánygyerekek. Hitbéli meggyőződésem, hogy minden ember ugyanannyit ér az Isten szemében, és emellett eltörpül, hogy mit gondolunk mi egymásról, vannak-e félelmeink, előítéleteink. Ebben sokat segített az akkori nagyon nyitott plébános, Gubala Róbert atya, aki azóta elkerült Kerecsendről. Rám bízott egy kislányt, aki a Dankó-telepen lakott. Az első áldozásra készült volna, de sokat volt beteg és nem tudott eljárni a felkészítésre. Róbert atya azt mondta: ha vállalom a felkészítését, akkor a többiekkel együtt lehet első áldozó. Osztálytársam volt valaha a mamája, hát elvállaltam. Így ismerkedtem meg Kittivel.
Farkas Kitti és a barátai voltak az első cigánygyerekek Román Kata táborában.
1.
Dél van, ezerrel bömböl a rádió a szomszéd házban. Ajtó-ablak nyitva.
– Felújítanak – szabadkozik Farkas Kitti, mert alig halljuk egymás szavát.
Odébb, a másik szomszéd csendesebb. Férfiak ücsörögnek a ház előtt, ráérősen kártyáznak. Gyanakodva mustrálnak, mert a kerecsendi cigányszögben, a Dankó utcában, ritka a nem odavaló látogató.
Kitti most közmunkás. 23 éves. Szép barna szeme szinte örökké mosolyog, ilyenkor kivillannak hófehér gyöngyfogai. Gyakorlott háziasszony módján sürög-forog.
– Máig hálás vagyok Kati néninek, hogy akkoriban a gondjaiba vett. Ha nem így történik, nem is tudom ma mi lenne velem. A táborok az egész életemet meghatározták. Tizennyolc éve minden alkalommal ott voltam. Kezdetben táborozóként, aztán felnőve segítőként.
Pontosan, szépen fogalmaz.
– Most már ott tartunk, hogy hetente, kéthetente a pesti önkéntesek is lejönnek hozzánk egy-egy hosszú hétvégére. Május végén lesz egy néhány napos lánytáborunk, aztán júniusban a fiúk következnek, és júliusban a „nagy tábor”.
Kicsit belepirul, hogyan is fogalmazzon? Alighanem azt akarja elkerülni, hogy beavasson: a legfiatalabbak 12 évesek, az idősebbek ettől felfelé, tehát a nemi felvilágosításról, a korai szexuális életről fognak beszélgetni. De aztán kivágja magát:
– Ez egy olyan csajos hétvége lesz… Jó volna, ha többen jöhetnének, de csak húsz hely van, pedig sokkal nagyobb igény volna rá. A kamaszkor elég problémás…
Kitti az általános iskola után Egerbe ment gimnáziumba, de nem tetszett neki a Szilágyiban a kollégiumi élet kötöttsége.
– Itt a Dankón mindig élet volt, jöttek-mentek a korunkbeli fiúk és lányok, mi meg ott voltunk a kollégiumban bezárva. Mást se csinálhattunk, csak tanultunk. Borzasztó két év volt. Rabság. Akkor úgy éreztem, de ma már tudom, hogy butaság volt félbehagyni az iskolát.
Pedig okos lány. Jól tanult, a bizonyítványával nem is lett volna semmi gond, csak hát őt is elérte, ami a legtöbb sorstársát. Azt mondja „elmenekült”. De mi elől, vagy miért? Sovány magyarázatnak tűnik a „sokat kellett tanulni”, meg „a lázadó korszak”. Talán szégyelli is, talán feledné is az okokat. Lehet. Nem mondja, talán családi bajok álltak a háttérben, vagy egy korai szerelem bolondította meg őt is, ahogyan nagyon sok lányt ebben a korban.
2.
Kitti aranyat ér a faluban. Rajonganak érte a kisebbek, de szót ért a nagyobbakkal is.
Amikor munkát kerestek neki, nem voltak könnyű helyzetben a falu vezetői. Érettségi nélkül sem az óvodában, sem az iskolában nem adhattak neki „pedagógiai” megbízást, így maradt a közmunka, azzal a kitétellel, hogy Kittinek más dolga sincs, csak a gyerekekre figyelni. Amikor vége van a tanításnak összeszedi azt a rábízott tizenkét-tizenöt ötödikest-hatodikost, aztán, mint a napköziben szokás, leül velük tanulni. Ügyel arra, hogy mindenki elkészítse a házi feladatát, megtanulja a másnapi leckét, aztán kicsit játszanak.
– Tíz év múlva is közmunkásként nevelgeti majd a gyerekeket?
– Sokat gondolkodtunk erről a párommal. Ő kőműves, de nagyon ügyes keze van, talán fodrász is lehetne, én levelezőn tanulok. Le akarok érettségizni, tovább tanulni. Tanító nő, vagy óvónő lennék szívem szerint. Aztán majd jöhetnének a gyerekeink is…
– Ők is itt nőnek majd fel a Dankó telepen?
Megvonja a vállát, nem mondja, hogy nem, de azt sem, hogy igen.
Szépen süt a Nap. Arra biztat, hogy nézzek már kicsit körül a telepen is. A Dankó utcának azon a részén, ahol ők laknak, szépen rendezettek a házak, tiszták a porták.
– A cigányszög nem mindenütt ilyen rendezett – mondja csendesen. – Belül azért a házakban láthatóan nagy a szegénység.
3.
Délután találkozunk ismét. Úgy beszéltük meg, hogy amikor a gyerekeknek véget ér az iskola, beszélgetünk azokkal is, akik már-már visszatérő vendégek a „Világítani fogok!” táborokban. Kicsit előbb értünk oda, egy árnyékos padra telepedtünk a templomkertben.
– Mi lett azokkal a lányokkal, fiúkkal, akikkel az évek során együtt táboroztak?
Kicsit gondolkodnia kell, hiszen majd húsz esztendőről kérdezem.
– A magyarok lassan lemaradtak, volt, aki eljött egyszer, aztán soha többet. A cigányok közül? Kati néniéknek, meg a segítőknek köszönhetjük, hogy elég sokan tanultak tovább a „törzstáborozók” közül. Vannak, akik beköltöztek a városba, vannak, akik most Pesten élnek, de olyan is, aki máig a Dankón lakik. Szakmája van, tisztességgel dolgozik. Az egyik barátnőmnek most a nyáron lesz a lagzija, készülünk a nagy sátorral. Aztán olyanok is vannak, akik gyorsan férjhez mentek, ma már gyerekeik vannak. Ilyen vegyesen.
A segítőket említi, mint akiknek sokat köszönhetnek.
– Amikor én még kislányként elkezdtem járni a táborokba, Kati néni gyerekei voltak a segítők, aztán később jöttek a barátaik, a barátnőik, az egyetemi, főiskolai évfolyamtársaik. Kezdetben kicsit furán néztünk rájuk, nem értettük, mit akarnak tőlünk. Mi a fene olyan fontos nekik egy „cigánytáborban”, ahol senki nem ismernek. Jönnek és elmennek… De aztán nem így történt. A barátaink lettek, ma már év közben is gyakori vendégek itt. Van, akinek a tanulásban kell segíteni, másoknak tanácsra van szükségük, merre induljanak, ha kijárták a nyolcadikat. Sokunknak példát adtak azzal, hogy megértsük, mire való az életünk, mit kell kezdenünk azzal a tehetségünkkel, amivel az Isten megajándékozott. Mert mindenkiben van valami értékes, csak rá kell jönnünk, mi az. És ebben ők sokat segítenek.
Elhallgat, aztán hozzáteszi:
– És még valami: a szüleinken kívül csak őket érdekli a sorsunk.
4.
A kerecsendiek gondolkodása sem sokban különbözik attól, ahogyan a többi magyar faluban a cigányokkal kapcsolatos ügyeket kezelik. Román Kata érti persze az emberek aggályait, de nagyon nehéz megváltoztatni a közgondolkodást. Példaként a Biztos Kezdet Gyerekház ügyét említi:
– Megpályáztunk és nyertünk negyven millió forintot arra, hogy a falu létrehozza és működtesse ezt a programot. Az országban számos helyen van már ilyen ház, és nagyon szép eredményeket érnek el. A Biztos Kezdet amolyan nevelési központ lenne, ahol a fiatal, hátrányos helyzetű cigány és nem cigány származású kismamák a kicsikkel együtt közös foglalkozásokon vennének részt. Megtanulhatnák a legfontosabbakat: a háztartást, a kertművelést, a gyerekek ápolását. Komoly fejlesztő- és szűrő program is része a kisgyermekekkel való foglalkozásnak, ami elengedhetetlen a korai hátrányok leküzdéséhez. Gyermekorvos, konduktor, mozgásterápiás gyerekpszichológus éppúgy részt venne a munkában, mint ahogyan számítanánk a védőnőink segítségére is. Egyik-másik anyuka alig nőtt ki a gyerekkorból, fontos volna a segítség számukra is.
Hogy mi a baj a Gyerekházzal? Az önkormányzatban is akadnak olyanok, akik veszélyt sejtenek, ha a falu valamelyik nem szegregált utcájában megjelennének a romák. Ezért aztán a Gyerekház ügyét is problémásnak érzik, s nem támogatják.
Többször is nekifutottak már a pályázatnak, de máig nem született megegyezés a hely kiválasztásában, mondta el Kiss Sándor, a falu jegyzője. Másik négyszáz millió forintot is kapna a falu a romák életminőségének javítására, ráadásul olyan fejlesztésekre fordíthatnák ennek egy részét, amiből az egész község profitálna. De túl nagy az ellenállás, a képviselők nagyon megosztottak a kérdésben. Egyre csak halogatják, tologatják az előterjesztés benyújtását, pedig lassan kifutnak az időből.
– Pedig nagyon várnánk mi is a döntést – mondja később Farkas Kitti. – Nagyon kellene egy olyan „otthon”, ahová el lehetne hívni a kismamákat és tanítgatnánk őket. Van is egy pár eladó ház a faluban, nem ez volna akadály. Csak hát minden cigányt egy kalap alá vesznek az emberek.
5.
Minden iskola egyforma. Éppen csak becsöngettek, de akár a ketrecből szabaduló kistigrisek, kiabálva, kergetőzve ezerrel szaladnak szanaszét a gyerekek. A lépcső tetején egy kis csoport türelmesen ácsorog.
– Ők az enyémek – mondja Kitti. – Bemutatja a „gyerekeit”, valamennyien táborosok. Sorolja a neveket: Lakatos Máté Olivér, Balog Gabriella, Balog Szimonetta, Farkas László, Bader Dzseszika, Bécsi Adrienn, Szajkó Sándor… Akihez ér, felteszi a kezét.
Nehezen indul a beszélgetés. Szégyenlősen össze-összenevetnek, de aztán Balog Gabriella megembereli magát és elkezdi: azért szeret a táborba járni, mert megtanulta, „ne vesszünk össze minden apróságon. Hogy figyeljünk oda a másikra. Hogy barátságosan sokkal könnyebb együtt lenni, mint duzzogva…” „Fogadjunk be mindenkit, aki szeretne közénk tartozni” – szól közbe Lakatos Máté. Szerinte ez volt a legnehezebb. „De a táborban sokat játszunk, énekelünk, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy akit csak előző nap ismertünk meg, már a barátunk.”
Szimonetta nagyon szeret táncolni, alig várja, hogy újra elmehessen a táborba. Gabriella kézműveskedni szokott, Dzseszika reméli, színészek is jönnek és velük beszélgethet. Máté és László a sportok „híve”.
– Két évvel ezelőtt a lovagkor volt a tábor témája – idézi fel Kitti. – A fiuk is a lányok is lovagok voltak. Megtanultuk a lovagkor történetét, a sisaktól a kardig mindenféle jelmezt fel lehetett próbálni. Felmentünk a várba is. Amikor a főző nénik megtudták, hogy Egerbe, a várba készülünk, már hajnalban megfőzték az ebédet, hogy ők is jöhessenek. Tizenhárom kilométerre van, de még soha nem jártak az egri várban.
Amikor a segítőkre terelődik a szó, megered a gyerekek nyelve. Egymás szavába vágva sorolják, hogy ki, mindenki fordult már meg a táborukban. A segítők többsége Kati néni gyerekeinek egykori egyetemista barátja, de tavaly már Afrikából is érkezett egy fiú, Ken, aki idén is vissza szeretne jönni. Sőt, hozza az egyik barátját is. Fülöp atya, aki francia anyanyelvű belga szerzetes, Egerben él. Ő is mentora a tábornak. Most azt ígérte, az idén két kínai segítőt is hoz magával.
Kitti rám villantja a mosolyát:
– Hallani kellene, ahogyan „beszélgetünk”. Fülöp atya franciát tanít, mi neki magyart, Kennel is így voltunk. Lehet, hogy az idén kínai órákat is veszünk. Ettől kicsit kinyílik a világ a gyerekek előtt. Megtanulják, hogy minden ember egyforma, függetlenül attól, barna vagy sárga a bőre, magyarul vagy franciául beszél.
6.
Kerecsend az Isten tenyerén fekszik, mondják errefelé. Kivételes helyzetben van a község, évszázadok óta erre vezettek a kereskedelmi utak. Most is 92 busz megy át naponta a falun, sűrű a járat Egerbe, Pestre óránként. Domb, gyógyvíz, síkság… Minden van, munkát is talál, aki dolgozni akar.
– Amikor a gyerekeim először elmentek a Dankóra, az ottani srácok kővel dobálták őket, mert ez annyira szokatlan volt. Most, ha a segítőink megjelennek a Dankón, vagy a Patakin, csaknem minden ház nyitva előttük.
Román Kata ezt tartja a „cigánytábor” legnagyobb érdemének. Az édesanyja jó harminc évig védőnőként dolgozott a faluban, minden házba bejáratos volt. Ő aztán pontosan tudta, hogy kinek, milyen segítségre van szüksége. A lánya is ebben nőtt fel. Jól tudja, hogy hiába szépek, takarosak külsőre a Dankó-telep házai, kívülről nem látszik, hogy a falakon belül mekkora a szegénység.
Kerecsenden jobb a helyzet, mint Borsodban, vagy Heves déli településein, az önkormányzat, az iskola is elég sokat tesz azért, hogy a faluban ne mélyüljön tovább a szakadék a romák és a magyarok között. Ebben az egyháznak is szerepe van. Román Kata az egyházközség világi képviseletének elnöke, és mivel rajta keresztül a templomi közösség köré szerveződött a tábor, „hittantábornak” is tekintették. A programokban ma is hangsúlyos szerepet kap a hitélet is, de számos egyéb téma is bekerült a programok közé.
– Nyitottak vagyunk, soha nem nézzük, hogy a gyerekek vallásosak-e egyáltalán vagy sem, soha nem kértük számon a későbbi templomba járást sem. Aki szükségét érezte, azt örömmel fogadtuk, aki nem, azt is tudomásul vettük. Fontosabb dolognak tekintettük, hogy a gyerekek többségének ez az egyetlen lehetősége, hogy kiszakadjon a szegényes hétköznapokból, világot lásson, egy kicsit nyaralhasson. Aki meghallja a hívást, úgyis velünk marad.
– Miben jelentkezik az egyházi támogatás?
– Elsősorban anyagiakban. Ebben a plébánosunk, Deli Lajos atya is segítségünkre van, és persze Ternyák Csaba, az egri érsek úr is. A táborban enni-inni kell adni a gyerekeknek, sokszor két üstben főzzük az ebédet, mint tavaly nyáron, amikor volt olyan nap, hogy százharmincan voltunk. Az alapanyagot nekünk sem adják ingyen. Játékok, eszközök szükségesek, a meghívott vendégek, zenészek, színészek sem tudnak mindig ingyen jönni. Igaz, vannak adakozóink a faluban is, de említhetnék jobb módú budai templomi közösségeket is, amelyek támogatnak minket.
7.
A legnehezebb a faluban a kamaszokkal. A tizenéves fiúk egy része már kikerült az iskolából, vagy otthon ténfereg, csavarog, bandázik, egy részük narkózik is, mások közmunkásnak mennek. A lányok között vannak jobb tanulók is, többen a továbbtanulást is megpróbálják. Ám a legtehetségesebbek is könnyen úgy járnak, mint Kitti: otthagyják az iskolát és hazajönnek. A „szerencsésebbek” találnak valami alkalmi munkát, de vannak, akik teherbe esnek, tizenévesen szülnek, és onnan aztán nem vezet sehová az út.
„Amíg nem lesz Gyerekház a faluban, addig ez a probléma újra és újratermelődik majd” – véli Román Kata. Egyfajta intim kapcsolatra volna szükség a roma fiatalok és a nekik segíteni szándékozó felnőttek között. Bizalmi viszonyra, hogy segítséget, tanácsot, támogatást kérhessenek, de ez megfelelő fórumok híján nem működik. A táborok persze segítenek, meg a hosszú hétvégi „villámtalálkozók” is, amikor a tábort segítő gimnazisták, fiatal-felnőtt egyetemisták, diplomások foglalkoznak a gyerekekkel. Önmagában még ez is kevés. Ők legalább ki tudják nyitni a gyerekek szemét, hogy az életben nem csak a gombatelep, vagy a közmunka, esetleg a kórházi takarítónő munkája között lehet választani. Aki tanul, kiemelkedhet a Dankó-telep egyhangúságából. Amikor a táborban délutánonként véget érnek a programok, odajönnek a szülők, a nagyobb testvérek is, tábortüzet raknak és „felnőtt dolgokról” beszélgetnek.
Az elmúlt közel húsz év számos tanulságát lassan feldolgozzák. Román Kata öt gyereke közül az egyik mozgásterápiával foglalkozik, szakdolgozatot írt a Dankó-telep gyermekeiről. Azt tapasztalta, hogy már a korai mozgásfejlődésben komoly hátrányokkal indulnak, amelyek három-négyéves korukban, az óvodában is érezhetően jelentkeznek. Egyrészt az úgynevezett lakhatási szegénységre, másrészt arra vezethetők vissza, hogy az anyukák nagyon korán szülnek, maguk sem érettek még a gyereknevelésre. A korai mozgásfejlődés hiányosságai pedig a későbbi szellemi teljesítményre is hatással vannak.
Ezekből a hátrányokból igyekszenek sziszifuszi, de következetes munkával kiküszöbölni Kerecsenden, amennyit csak lehet. A tábor az egyik eszköz, a másik a „Világítani fogok!” kezdeményezés, amely most alakul majd egyesületté. A harmadik a Gyerekház lehetne. Azért küzdenek érte olyan makacsul, mert országszerte bebizonyosodott, hogy azok a cigánygyerekek, akik ilyen háttérrel indulnak az életnek, le tudják dolgozni a hátrányaikat, képesek kibontani a tehetségüket. Sikeresek lehetnek az életben.
De ehhez Román Kata és a lelkes segítői önmagukban kevesek.