Címke: bezárt gyárak

A múlt század hetvenes éveinek elején, Csepelen, a Vasmű lapjánál dolgoztam. Minden reggel kész tortúra volt feltolakodni a Boráros téri végállomáson a HÉV-re, aztán délután ugyanez visszafelé. Harmincezer ember munkahelye volt akkoriban csak a Csepel Művek, de ott volt még a Magyar Posztó és a Papírgyár is. Alighanem ezekben az években élte fénykorát „vörös Csepel”. Most rozsdatemető a gyárak helye. Az embertömeg most  reggelente a belváros felé tartó szerelvényekre zsúfolódik, kifelé lézengenek az utasok. A kerületben alig találni munkát. Csepel rózsaszínű lett, de még nem sárga.

Sokáig azt gondoltam, hogy a csepeliek sorsa is valamikor akkor „pecsételődött” meg, amikor a vad privatizáció éveiben, a 90-es évek elején, az egész országon végigsöpört a gyárbezárási láz. Akkor, amikor az a hír járta, hogy azért kell utcára kerülne milliónyi munkásembernek, mert „nincs szüksége a világnak”, a munkájukra. Mára aztán kiderült, alaposan sántított ez az állítás.

Azóta is vissza-visszatérően foglalkoztat Csepel bukásának oka. Hogy valójában milyen folyamatok vezettek el a mai állapotokig? Azok az emberek tudhatják az okokat, akik tősgyökeres csepeliek. Egyikük, Podolák György, a Ruhaipari Gép- és Kerékpárgyártó Vállalat (RUGÉV), aztán a Schwinn Kerékpárgyár, egykori vezérigazgazgatója.

„Kevesen ismerik nálam jobban ezt a kerületet.”

Az ő szájából nem hivalkodás ez a mondta, hiszen a családja harmadik csepeli generációjához tartozik. Előtte is mindenki, aztán a három testvére közül ketten is munkásként, „a gyárban” nőttek fel, ott ették meg a kenyerük javát. Egy időben a fia is követte a CSM-be, így a gyerekei a negyedik, az unokái pedig már az ötödik csepeli generáció. Az egész család itt él, Csillagtelepen, ugyanazon a környéken.

Azt már sok embertől hallottam, hogy csepelinek lenni, „állapot”.

Azzal szoktunk tréfálkozni, hogy biztosan a gyár füstje az oka. Aki egyszer beleszippantott, az nem tud innen szabadulni. Lehet ebben valami, mert amióta nem füstöl a gyár, az emberek kötődése is lazább lett. Sokan elköltöztek, meghaltak, a helyükre olyanok települtek, akik csak lakni járnak ide.

Soha nem is gondolt arra, hogy elköltözzön?

Meg sem fordult a fejemben, pedig sokszor lett volna rá lehetőségem. 1957-ben kerültem a gyárba, innen mentem nyugdíjba is.

Itt voltam ipari tanuló, aztán, a végén, gyárigazgató.

Akkor aligha kerülhette el, hogy a részese legyen a haldoklásnak.

Mi ezt a 80-as évek elején másképpen éltük meg. Azt gondoltuk, hogy ha a gyárak nagyobb önállóságot kapnak, ha kilépnek a piacra, az egyenesen az életet jelenti majd. Abban bíztunk, ha megszűnik a tröszti szervezet, mindenki jobban jár. Ma már tudom, a Csepel Művek felett akkor kondult meg a lélekharang, amikor a 80-as évek közepén megszüntették a tröszt vezérigazgatóságát, és valamennyi gyár önálló vállalat lett.

Meddig kellett várni a felismerésre?

Nem sokáig. Már a tröszt központjában dolgoztam, amikor valamikor a 70-es évek végén készítettem egy tanulmányt arról, hogy jobban járna a gyár, ha egyszerűen megszüntetné a kerékpárgyártást, annyira gazdaságtalan a termelés. Abból a pénzből, amit így megtakarítunk, életük végéig fizethetnénk az elbocsátott embereket.

Leírná ezt ma is?

Ugyan. De az akkori körülmények és feltételek között ez nem volt marhaság. Versenyeznünk kellett a nemzetközi piacon, miközben a belső kooperációban kapott alkatrészek mérhetetlenül drágák voltak. A kovácsolt alkatrészeket, a váz csöveket csiszolni, sorjázni kellett ahhoz, hogy be lehessen építeni. Olcsóbb lett volna, ha Németországból importként vesszük meg, selyempapírba csomagolva. Odáig mentem, hogy

bejelentettem: ha nem figyelnek oda az érveimre, sztrájkot szervezek.

De sztrájk sem volt, és még jó ideig folytatódott a kerékpárgyártás is.

Mert felső szinten, a parlament gazdasági bizottságban is téma lett ez, és olyan intézkedéseket hoztak, amelyek helyre tették a problémát, tető alá hozhattuk az amerikaiakkal a Schwinn-szerződést. Akkor már ez az egész az úgynevezett RUGÉV keretében működött, a gyár termelésében olyan 40 százalékot tett csak ki a kerékpárgyártás, sokkal nagyobb szerepük volt az ipari varró- és vasalógépeknek. Csak a RUGÉV-ben 3700 embernek adtunk munkát Csepelen és Sárospatakon.

Ha meg lehetett oldani a kerékpárgyártás sorsát, miért nem lehetett megmenteni a motorkerékpár-gyárat, a szerszámgépgyárat, a vasművet, és a többi üzemet?

Utólag persze lehet okosnak lenni, de akkoriban azt gondoltuk, a decentralizálás a helyes gazdaságpolitikai irányvonal. A trösztöt is ennek jegyében számoltuk fel. Aztán a tizenegy önálló gyár révén tizenegy „felségterület” keletkezett, a maga tizenegyféle érdekeivel. Az olyan intézmények, amelyek a Csepel Műveket értékké tették az emberek szemében, hirtelen légüres térbe kerültek. Korábban magas szinten volt a munkások szociális biztonsága, üdülők, óvodák, bölcsődék voltak, gyári lakások épültek, példás volt az orvosi ellátás, az oktatás és a szakmai továbbképzés.. A tröszt felszámolása után ezeket már senki nem érezte magáénak, mindenki gazdasági nehézségekkel küzdött, nem akart, nem tudott, ilyesmikre költeni. Az önállóvá vált gyárak sorra veszítették el a piacaikat. Nálunk például a konfekcióipari gépgyártás egyetlen év alatt szinte megszűnt. Akkor még nem láttuk, hogy ez már a vég kezdete.

A rendszerváltás után történt?

A KGST megszűnését követően. Korábban évente 20-25 komplett ruhagyárat exportáltunk, de az oroszok is fizetésképtelenek lettek. Kellettek volna nekik a gépek, de a pénztelenséggel ők sem tudtak mit kezdeni.

Nem lehetett volna hitelezni?

A kormány nem adott erre garanciákat.

Továrissi konec, mondta az MDF.

És ezzel nekünk is végünk lett. A nálunk jóval kisebb nyugati gyártók azonnal beléptek a helyünkre. Nekik megérte várni a pénzükre, amit később busásan meg is kerestek. Az 1989 utáni MDF-es gazdaságpolitika tudatosan padlóra vitte a magyar ipart és a mezőgazdaságot. Azokat a cégeket is, amelyeket nem kellett volna. Évente 300-500 ipari vasalógépet gyártottunk, ebben mi voltunk a legnagyobbak Európában. Az a német cég, amely minket követett a sorban, ennek évente jó, ha az egyötödét tudta gyártani. Alig várták, hogy kikerüljünk a versenyből.

Nem volt senki, aki behúzhatta volna a fékeket?

A 90-es évek elején minden politikai erő a privatizációban hitt. Volt ebben persze némi számítás is, mert

akik „okosak” voltak egyik napról a másikra meggazdagodtak.

Nem érdekelte őket, hogy néhány száz ember elveszíti a munkáját, vagy sem. Ez nem számított. Máig is megesik, hogy álmomban sétálok a gyárban, a megszokott utcákon, és látom a szemeim előtt a Szerszámgépgyár előtt heverni a kiselejtezett, értékes NC gépeket, a milliókba kerülő szerszámokat. Kidobva, ócskavasként. Akik képesek voltak ott „guberálni” nagyon nagy üzletet csinálhattak. Akik fillérekért megvették ezeket az üzemeket, azoknak egyetlen érdeke volt csak: minél előbb, minél több pénzt csinálni a vagyontárgyakból.

Kikről beszélünk? Korábbi csepeli vezetőkről?

Olyanok is voltak közöttük, de jellemzően a „kintiek”. Akkoriban a RUGÉV vezérigazgatója voltam, de eszembe sem jutott volna, hogy mondjuk a gyár 700 milliós hiteléből, lecsípjek 300 milliót egy új, magam alapította Kft.-be utaljam. Megtehettem volna. Tudja, mennyi mindent lehetett akkor ennyi pénzből venni? Akik ezt felismerték, és nem voltak erkölcsi gátlásaik, meg is szedték magukat.

A kapun belül minden gyárnak ez lett a sorsa?

Voltak egészen magas technológiai szinten termelő üzemek, mint DFNC, amely nagy tisztaságú vörösréz huzalokat gyártott. Voltak korszerű kovácsüzemek, amelyek között túlélő is akadt. A Csőgyár, a Motorkerékpárgyár menthetetlen volt, a Transzformátorgyár mára nagyon felfejlődött, az Egyedi Gépgyár összességében leamortizálódott, de egyik-másik üzemrésze megmenthető lett volna. A Csepeli Erőmű és Szolgáltató (CSESZŰ) helyett épült egy korszerű áramtermelő gázerőmű, de az egyéb kiszolgáló funkciói megszűntek. A szürke-fémöntés – a motor forgattyús házak – becsődölt, egyedül a speciális szivattyú-öntvények gyártása az, ami máig is jól működik. Kinőtt mellette az alumínium présöntés, ami már komoly beszállítója az európai autógyáraknak. A FÉMALK most is Csepelről, külön buszokkal viszi a munkásokat az új, dunaharaszti gyárába. A szerszámgép-gyártás kultúráját életben kellett volna tartani, mert kitűnő gépeink és szakembereink voltak.

Hány ember került így végül is az utcára?

Annak idején készítettem erről egy kimutatást. Közvetlenül a rendszerváltás előtt már csak 18-20 ezer ember dolgozott a CSM-ben, három évvel később alig 7-8000 maradt meg.

És ma?

Dolgoznak ugyan a kapun belül néhány ezren, mert például odaköltözött az ország valamennyi kerékpár-összeszerelő cége, vannak raktárak, kócerájok is, akik vagy félezer tulajdonos kezében vannak.

Már nincsen a gyár,

nincs infrastruktúra, ami még megmaradt, az is rohad szét. Mindenki élősködik, aztán ha már használhatatlan lesz minden, végleg lezárul a CSM története.

Hogyan élték meg ezt a lepusztulást a csepeliek?

Nagyon sokan belerokkantak. Ha nem is fizikailag, lelkileg egészen biztosan. A rendszerváltás környékén én már a Schwinn vezérigazgatója voltam, mi is a gyári lakótelepen laktunk. Egyik nap kicsit korábban mentem haza, lehajtott fejű, negyvenes embereket láttam álldogálni az utcán. Rosszkedvűen, cigarettájuk rágva beszélgettek. Majdnem mindegyikük a barátom volt. Elkezdtem kérdezősködni mi baj van? „Mi a baj? Nincs munkánk”. Ez akkor nagyon mellbe vágott. Nagyon sok konfliktust és sok álmatlan éjszakát okozott nekem is ez a helyzet. Aki gazdasági vezetőként dolgozik, pontosan tudja, hogy rajta múlik sok-sok család megélhetése. Nekem is meg kellett hoznom olyan döntéseket, amelyeket legszívesebben elkerültem volna, de ha nincs munka, nem lehet mást tenni, el kell küldeni az emberek egy részét. Akkoriban még volt egy humánus kiskapu: korengedményes nyugdíjat ajánlottunk mindenkinek, akiknek csak lehetett.

Csepel már régen nem vörös, sokkal inkább sárgába hajlik. 2010 óta a Fidesz-KDNP nyeri a helyi mandátumokat. Miben bíznak az itteniek? Csepel „feltámadásában”? Vagy azokat „büntetik”, akikről feltételezik, ők vették el a jövőjüket?

Lehet, hogy vannak ilyenek is, olyanok is. A rendszerváltáskor tényleg kiszorult a baloldal a helyi testületekből, de aztán 1994-től 2010-ig minden választáson megint a baloldal kapott többséget. A Fidesz-KDNP itt is bevetette a szokott karaktergyilkos módszereket, az alaptalan vádaskodást, sárdobálást, aztán amikor a Takács-féle gyilkosságot is „ráhúzták” a szocialistákra, akiknek közük sem volt hozzá, 2010-ben itt is bekövetkezett a vereség. 2014-re összeszedtük magunkat, találtunk egy ütős, helyi képviselő-jelöltet, de a központ átnyúlt a fejünk felett. Egy nem csepelit, nem MSZP-ést kellett támogatni, de őt is győzelemre vittük.

Most mi a helyzet?

Én nagyon bízom abban, hogy ki lehet söpörni a csepeli közéletből a Németh Szilárd féle hőbörgőket. Bangónéval

most van esély arra, hogy revánsot vegyünk.

Értelmes, talpraesett asszony. Akárki, akármit mond, mi őt fogjuk támogatni.

Három ciklusban országgyűlési képviselő volt, a gazdasági és az energetikai bizottság elnök is. Nem gondolt a visszatérésre?

Nem. Elmúltam hetven éves. Egész életemben csak dolgoztam, sok konfliktust fel is vállaltam. Most már kicsit élni is kellene. De azért maradok a háttérben. Tudja, annak a bizonyos „füstnek” az illata még nem ment ki az orromból.