Címke: belső ellenség

Ilyen sem volt még: egységesen léptek fel napirend előtt az ellenzéki frakciók, mindenki Kövér Lászlónak a titkosszolgálatok belső értekezletén mondott beszédével foglalkozott, és visszatértek rá az azonnali kérdések órájában is.

A Direkt 36 portál által közzétett mondatok szó szerint így hangzottak:

„A magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz és ilyenért dolgozik, a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik.

Tisztelt Kollégák!

Én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot fenyegeti.”

Kövér azt is világossá tette, hogy a politika „másik részét” azok jelentik, akik „Kun Bélához hasonlóan gondolkodnak” államról és nemzetről.

Ismerjük el, hogy a magyar közéletben valóban jelen van kétféle felfogás államról és nemzetről, mégpedig több mint száz éve, és ma is.

Mondhatjuk úgy, hogy jelen van egy, a szomszéd népeket és a nyugati hatalmakat a magyarság ellenségének tekintő, és egyúttal az államot egy uralkodó réteg tulajdonának tekintő felfogás, amely az első világháború kitörésekor a Monarchián belüli soknemzetiségű magyar állam integritását, a Horthy-rendszerben a területi revíziót tekintette az állam fő külpolitikai, a félfeudális, elnyomó hatalmi berendezkedés fenntartásátt pedig fő belpolitikai küldetésének. Az Orbán-rendszer a magyar politikának ezzel a felfogásával vállal folytonosságot.

Ezzel szemben sokféle politikai erő állt a múltban: kisgazdák, liberálisok, szociáldemokraták és bizony kommunisták is, akik a félfeudális viszonyok felszámolását, demokráciát, és korábban részben, 1989 óta egyértelműen a nyugati világ értékrendjének átvételét, a nyugati integrációs szervezetekhez való csatlakozást képviselték illetve képviselik.

Az új magyar demokrácia meghatározó politikai pártjai 1989 után egy ideig egyetérteni látszottak a piacgazdaság és a többpártrendszerű parlamenti demokrácia elfogadásában, nyugati orientációba, az integrációs szervezetekhez való csatlakozásban.

Jó ideig csak a parlamenten kívüli Munkáspárt és az MDF-ből kivált MIÉP tért el ettől.

A kilencvenes évek közepétől azonban az MSZP–SZDSZ kormány ellenzékébe került Fidesz fokozatosan eltávolodott az 1989-es konszenzustól, majd 2010-ben kormányra kerülve gyakorlatilag felmondta azt: felszámolta a parlamenti váltógazdaságot és eltávolodott a nyugati integrációs szervezetek normáitól anélkül, hogy formálisan kilépett volna azokból.

Napjainkra az Orbán-rendszer eljutott az euroatlanti világ alapvető normáinak tagadásához,

és visszajutott a múlt század harmincas éveinek világképéhez: a népek, az államok egymás ellenségei, a liberális demokrácia helyett az illiberális államnak nevezett önkényuralmat építi, és a piacgazdaságot is szoros állami ellenőrzés alá vonja, és lelkesedik a protekcionizmusért.

Kétségtelen, hogy az ellenzéki pártok – különböző mértékben – továbbra is a nyugati normákhoz, az 1989-es konszenzuishoz igazodnak, és ezeket a normákat vallja magáénak a közvéleménynek az Orbán-rendszerrel szemben kritikus része. Ez valóságos különbség, sőt több: valóságos szakadék a magyar közélet két része között, mellyel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Fidesz normáinak elutasításában az ellenzéki pártok különböző mértékben határozottak. (A Fidesz által követett nacionalista retorikát és intézkedéseket, a gazdaságpolitikában megjelent protekcionizmust például többnyire nem utasítják el.)

Kövér beszédében erről a szakadékról van szó a magyar közélet két része között, és ebben kétségtelenül igaza van.

A Fidesz politikusai hosszú ideje folyamatosan beszélnek erről a szakadékról – jószerével már a kilencvenes évek közepe óta.

Ami Kövér beszédében új, hogy nyíltan kimondta: „nemzetbiztonsági kockázatnak” tekinti azt, hogy a Fidesz által képviselt nacionalista, autoriter államfelfogással szemben jelen van és, ha ellenzékben is, de számottevő politikai képviselettel is rendelkezik a másik, nyugatos és demokratikus felfogás is.

Ha pedig ez nemzetbiztonsági kockázat – vagyis veszélyezteti a magyar államot –, akkor az ezzel szembeni fellépés a titkosszolgálatoknak is feladata.

Joggal emlékezteti Kövér beszéde Tordai Bencét az ötvenes évekre. Ha néhány évtizeddel idősebb lenne, akkor talán a kifejezés is eszébe jutott volna: belső ellenségnek nevezték az ötvenes években azokat, akik politikailag álltak szembe a rendszerrel, és akikkel szemben a titkosszolgálatok egész eszközrendszerét bevetették.

Az a szemlélet éledt most újra, amikor a titkosszolgálatok nem terroristák, hanem az Orbán-rendszerrel ténylegesen vagy csak feltételezések szerint szembenálló emberekkel szemben vetették be a Pegazus szoftvert és minden bizonnyal a titkosszolgálatok hagyományos eszközeit is.

(Az Eötvös Károly Intézet évekkel ezelőtt vette észre, hogy irodáit lehallgatják.) Vagyis: az Orbán-rendszer visszatért a belső ellenség elleni harchoz. Ennek kimondása a Kövér-beszéd fontos új eleme.