A dán mesemondónak, Andersennek a császár új ruhájáról szóló meséjénél aligha van mélyebb és idehaza örökösen aktuálisabb történet. Ugye emlékszünk, miként fakadt ki a végtelenségig gyáva, teljesen leépült agyvelejű szolgalelkületű udvartartás a császár új ruháját meglátva? „Nagyon szép! Csodálatos! Szép, csakugyan szép! Bizony ez nagyszerű! Ó, milyen jól illik, felség! Milyen gyönyörű! Sose láttunk hozzá foghatót!”
Hát így öblöget mindig a szolgahad.
Köztudott, hogy a világ egyik legegészségtelenebb konyhája a magyar, amelyet újabban szokás „halálos magyar konyhának” is nevezni. Ugyancsak ismert a magas halálozási ráta, amelynek oka az egészségtelen táplálkozás következményeként jelentkező, rendkívül nagyszámú szív- és érrendszeri megbetegedés, az emésztőszervi rákbetegség, valamint az elhízás.
S most látom ám, hogy az Orbán pocakjára tett utalást követően úgyszólván a teljes udvartartásból kitört a kötelezően elvárt szolidaritásnak becézett elszabadult hajóágyú: emitt már a reggeli órákban kacérkodóan ringatja magát
a Facebookon egy pacalpörköltös szelíd költemény, amott a körömpörkölttel magasabbra lett állítva a NER-es hűségnyilatkozat szilaj hangja, de a magyaros disznótoros tálat, melynek fokhagymás kolbásza ideszaglik, aligha lehet überelni!
S a sok vizuálissá tett tartalom mellett határozott és egy irányba mutató kommentek jelzik a kormányköz „mindenki egyért” nemes és harcias tónusát. Van, aki csak hozza napi rutinját a kolbásszal és tükörtojással ékesített chili con carnéjával (visszafogott kűr, hiszen korábban már bárányfejet is fogyasztott), s akad tárca nélküli miniszter, aki a Paksi Atomerőmű bővítéséért felel, s aki filozófiai alapokra helyezi a kérdést, érzékivé varázsolva gondolatainak hömpölygését. A képen egy diszkrét tálalószekrény előterében ül szélesre terpeszkedő, s a hamarost fogyasztásra kerülő étkeknek szóló önfeledt mosolyával a tárca nélküli, valamilyen meghatározhatatlan kilós tömbből szel épp egy sokcentis darabot, mellette egy másik, ugyancsak behatolásra várakozó meghatározhatatlan félkilós, egy pirospaprika is bekacsint a portréba, s a kép előterét négy egymásba fonódó óriáskifli teszi sejtelmessé és elegánsan hivalkodóvá. Eközben
szókratészi bölcsességként csendül fel a népet megszólító kiáltás: ne keltsen senkiben sem bűntudatot a külseje, s útmutatásként beledübörög az éterbe „a fizikumunk magánügyünk, egyszemélyi felelősségünk” nem középiskolás fokú taní-tása.
A fizikumunk kétségtelenül magánügyünk, helyes, legalább ebben a kérdésben visszaköszönni hallani a máskor annyira nem fontos privacyt. De én azért eltöprengenék a tárca nélküli helyében, hogy akár tárcával, akár anélkül, mondhat-e ilyen baromságot egy miniszteriális kiválasztott egy totálisan egészségtelenül faló országban, ott, ahol mindnyájunk pénzéből üzemel az egészségügy, ahol mindnyájunk pénzén amputálnak szakmányban, s állítanak kilométeres sorokba, szakadó esőben és hideg szélben, hogy hipp-hopp, három és fél órás várakozás után, a szociális távolságra fittyet hányva már meg is kaphassa az ember a vakcináját.
Felágaskodik bennem a kérdés, vajon nem inkább az egészséges életmódról kellene így vasárnap reggelenként zümmögnie a tárca nélkülinek, meg a többi, paprikás zsírtól foltos abrosz fölött görnyedő, lezabált ingujjú, a közösségi érzést a szintazonképp gargantuai étvággyal faló társak jelenlétével manifesztálni szándékozó miniszteriális és holdudvari nemzeti zabagépeknek?
A zseniális dán mesemondó a mai Magyarországról szól. Azért, hogy a Vezér meg ne sértődjék, a szolgalelkület rapid módon igyekszik lefedezni magát pacallal és körömpörkölttel, kolbásszal, kinek épp mi jut a roskadozó asztalára, nyakig előre betojva attól, hogy Orbán mostantól kezdve vizslató tekintettel fogja fürkészni, miként tekintenek a hozzá közelben állók a pocakjára.
Egészségtelenül falunk, értelmetlenül terheljük a közpénzből fenntartott egészségügyet, tohonyák vagyunk, sej-haj, szívünk, májunk elzsírosodik, ihajja, idő előtt felfordulunk, csuhajja.
És persze megint a kifinomult keresztény nép-nemzeti konzervatívok által önfeledten „gyíkvállúaknak” gúnyoltak járnak jól.
Gábor György
