Címke: abúzus

A Vadkacsa voltaképpen az életet átszövő élethazugságok problematikája. A szereplők önámító szerepeket játszanak, amelyek lelepleződése törvényszerű, hiszen az igazság egyszer mindig a felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért. 

Az itt olvasható összefoglaló, az egyik lehetséges, mondjuk így: a legáltalánosabban elfogadott értelmezése Ibsen drámájának. Hogy Marton László ebből a gondolatból mennyit emelt át a darabba, azt nem tudhatjuk, bár a rendezés, feltételezzük, nagyjából készen áll, ahogy én tudom csak az utolsó simítások vannak hátra. És most, hogy ideírom az utolsó simítások szót, mindjárt lelkifurdalásom is támad; minek használok kétértelmű kifejezéseket, pedig hát, esküszöm nem volt szándékomban. Pusztán annyit akartam jelezni: amikor elkezdte előkészíteni a Vígszínház novemberen bemutatandó  produkcióját, a rendezőnek, azaz Marton Lászlónak még fogalma sem lehetett arról, hogy milyen helyzetbe kerül október közepére. Hogy a saját életét is átszövi az élethazugságok problematikája; egyelőre azonban tisztázatlan, hogy kié is.

Szóval nem tudom, hogy Marton milyen felfogásban állította színpadra a Vadkacsát, és e pillanatban abban sem lehetünk biztosak, hogy valaha megtudhatjuk.

A művész körül kirobbant botrány, az egymás után jelentkező, állításuk szerint a Marton által meggyalázott, zaklatott nők történetei bizonyára fejtörésre késztetik a Vígszínház vezetését is. Egyelőre a színészek a kiírásoknak megfelelően, keddtől folytatják a próbákat, de vajon így marad-e. Ma és holnap pihenő-, illetve ünnepnap, ami egy szusszanásnyi időt, gondolkodási lehetőséget biztosít minden érintettnek, ám az ügy önmozgása most még oly erős, hogy inkább várható annak erőteljesebbé válása, mint elcsendesülése. Vagyis, nehezen megjósolható, hogy folytatódnak-e ténylegesen azok a próbák, odaül-e a rendező a nézőtérre, hogy instruálja színészeit,

avagy épp úgy elsodorja ezt is az abúzus terhe, mint az egyetemi közreműködését, vagy épp a Vígszínház főrendezői titulusát.

Ahogy mi tudjuk: a színészek készülnek, nekik bizonyára fontos, hogy a darab színre kerüljön, de vajon ugyanilyen fontos-e magának a színháznak? Ahogy mi tudjuk: itt is erős kérdőjelek vannak, de végső szót az ügyvédekkel való tárgyalás hozhat. Ha hoz egyáltalán.

A Vígszínház partnerének, a Bánáti János vezette ügyvédi irodának most elsősorban arról kell véleményt mondania; van-e a teátrum szempontjából kockázata a Marton rendezte színdarab előadásának? S bár ez nem jogi probléma, mindenképpen gondolni kell az esetleges következményekre:

vajon lesznek-e olyan fiatalok, idősek, igazságkeresők, jogvédők, női jogokért harcolók, akik képesek a premiert is elsöpörni annak érdekében, hogy ez az ügy még nagyobb nyilvánosságot kapjon.

Ebből a szempontból az előadás résztvevőinek mai szándéka és várakozása majdhogynem érdektelen; Eszenyi Enikő igazgatónak a Víg presztízse lesz a legfontosabb szempontja. És ebből a nézőpontból már mellékes lesz, hogy az igazgatói posztot épp Martontól vette át, és pont az iránta tanúsított tiszteletből nevezte ki főrendezőnek Ha úgy tetszik: ma ugyan egyre növekszik azok száma, akik a Marton által elkövetett zaklatásokról tanúskodnak – most heten vannak ilyenek -, de már messze nem csak a rendezőről van szó.

Kétségtelen, hogy ő áll a középpontban, de a női jogokért küzdők ezt a reflektorfényt igyekeznek kihasználni arra, hogy a társadalom is odafigyeljen a nők elleni erőszak általános jelenségeire.

Kétségtelen: egy Kossuth-díjas művész Magyarországon éppen annyira alkalmas lendületet adni egy ilyen harcnak, mint az Egyesült Államokban az Oscar díjas, nem mellesleg a francia becsületrenddel is kitüntetett Harvey Weinstein lebukása. És ebből a szempontból mellékes, hogy az eddig megismert esetekről ki mit gondol, hogy egyesek szerint az áldozatok maguk is tehetnek Marton – állítólagos – durva közeledéséről, a történetek végül is az áldozattá válásukról szól.

Így aztán mindazok áldozattá válásáról, akik bármely szakmában, de rendre ki vannak téve a hatalom – a főnök – akaratának.

Nincs értelme, és nem is lehet ilyenkor relativizálni az egyedi történeteket, avagy férfi-módra arról szólni, hogy az elmesélt helyzetek arról is szólnak, hogy a színésznő szerepet akart, a rendező meg nőt, a társadalmi hangulat a meggyalázottak mellé áll, és ennek így is kell lennie. Bármennyire is igyekeznek néhányan Schilling Árpád rendezőre, az abúzusról elsőként beszámoló Sárosdi Lilla férjére terelni a gyanút, mondván, nem véletlenül hívja őt a szakma Süsünek, a rendezői sikertelenségét palástolja a folyamatos társadalmi elégedetlenségek szításával, ebbe a kánonba még a hatalom sem állhat bele, még akkor sem, ha neki tetszene az általa nemzetbiztonsági kockázatként tételezett Schilling befeketítése.

Itt ugyanis valóban olyan problémával állunk szemben, amely nincs kibeszélve és egyelőre emiatt megoldások sincsenek rá.

Éppen ezért áll igen nehéz döntés előtt a Vígszínház és jogi csapata, de maguk a próbák folytatásában bízó színészek is. Hogy is volt az a bevezetőben említett mondat a Vadkacsa című darabról szólva?  Hogy az igazság egyszer mindig felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért.

A darabban a Vadkacsával kellene végezni az egyik főszereplőnek, de e helyett magával végez. A Vígszínházbeli darabnak még nem látjuk a végét. Azt ugyanis most nem Marton, hanem az élet rendezi.