A Moszkva melletti Mityiscsi városában, a felújításokat végző Metrowagonmash üzemének közelében fotóztak le egy a metrókocsit, amelynek – legalábbis a pályaszáma szerint -március 28 óta a budapesti 3-as metróvonalon kellett volna szolgálnia a magyar főváros utazóközönségét. De nem itt van, hanem, amint arról a Független Hírügynökség is írt, ott van, ahol nem kellene lennie.
Látszólag nincs azzal baj, hogy a felújított metrókocsik helyett újonnan gyártott szerelvények szállítják a budapesti utasokat. Örülnünk kellene, de helyette fel vagyunk háborodva.
Az a gond ugyanis, hogy a tendert használt, felújított metrókocsikra írták ki. Ha újakra írják, akkor – a szakemberek szerint – az oroszok labdába sem rúghattak volna. Árban, minőségben, korszerűségben lemaradtak volna a vetélytársak mögött, és nem létezik annyira elfogult bizottság, amely őket választja.
Annak idején ennél jóval jelentléktelenebb sunyiságba is belebuktak már Budapesten. Ha jól emlékszünk, a sokat hivatkozott Nokiás dobozban 15 millió forint volt. (Mely dobozról utóbb kiderült, hogy nem létezett.) A 15 millió forint, amely vagy volt, vagy nem kenőpénz gyanánt a nem létező dobozban, kismiska a metrókocsikra kifizetett milliárdokhoz képest.
Büszke és szabadságharcos nép vagyunk, országunk vezetői ezt számtalanszor a szemünkbe mondják, de – és ezt mi tesszük hozzá – a büszke és szabadságszerető népeknek abból a ritka fajtájából, amely békésen tűri, hogy szétlopják az országát, és még a szemébe is röhögjenek közben. Ez a nép simán beletörődött abba is, hogy nem sokkal a 2010-es választás után lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott 3 ezermilliárd forintját. Ennek a pénznek azóta bottal üthetjük a nyomát. Senki sem tudja, hogy hova tűnt, már nem is nagyon kérdezzük. Néha még beszélünk róla, mint ahogyan a mohácsi vész is szóba kerül olykor. De semmi több, elkönyveljük történelmi veszteségeink közé, van hova besorolni ezt is.
Ez a büszke, szabadságharcos nép simán lenyelte a trafikmutyit, amikor a dohánykereskedelmet úgy alakították át, hogy az csak néhány csókosnak legyen jó. Eltűrte, amikor a nyerőgépeket kicipelték a kocsmákból – most ne kezdjünk azon moralizálni, hogy a nyerőgépek bajt hoztak a családokra, mert volt és van nekik bajuk ezek nélkül is. Sokkal nagyobb bajaik, ráadásul.
Csak a vállát vonogatta a nép, amikor kiderült, hogy a devizahitelesek közül csak azokat segítették, akik a legkevésbé voltak erre rászorulva. Büszkén tűrte azt is, amikor egy alig mérhető támogatottságú párt, a KDNP javaslatára bevezették az üzletek heti pihenőnapnak csúfolt vasárnapi zárva tartását. És dolgos népünk azt is felháborodás nélkül vette tudomásul, hogy, ahelyett, hogy népszavazáson dönthetett volna ennek eltörléséről, a kormány néhány nap alatt ezt is elrendezte.
Voltak tüntetések, tisztelet azoknak, akik ott voltak, de egyiken sem voltunk egymillióan, hogy kifejezzük rosszallásunkat azért, amiért lebontották a jogállamot, padlóra küldték az oktatást, szétverték az egészségügyet.
Rosszkedvűen, de tudomásul vettük, hogy Magyarország a Mészáros Lőrincek országa. A Rogánoké, Matolcsyké, Poltoké. És, mindenekelőtt, Orbáné.
Utóbbi, jelen állás szerint azt tesz az országgal, amit akar. Ha úgy tartja a kedve, kiárusítja az oroszoknak, rossz nadrágban jár, és még a kezét is zsebében tartja.
Pontosabban, a mi zsebünkben.
De mi ezt is eltűrjük, mert annyira büszkék vagyunk, hogy szégyellünk szólni.
