A világban is rangosnak számító Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió kiállításán nem kezdem el rögtön végignézni az egyes műveket, hanem igyekszem befogni tekintetemmel az egész hatalmas termet, mint amikor valamilyen magaslatról próbáljuk végigmustrálni a teljes panorámát, és csak utána vesszük észre a részleteket.
A színek, formák orgiája ejti rabul rögtön az embert, amint belép „Az első 40 év” című, a Pesti Vigadóban nyílt tárlatra. Roppant változatos ez az egész, szoborszerű alkotások ugyanúgy vannak, mint festményekre emlékeztetők, és persze mindenféle tárgyak, klasszikus tányérok, fazekak, bögrék. És mindezekből olyanok, amelyek csak emlékeztetnek ezekre, mert a megszokotthoz képest egészen másmilyen alakzatot öltenek.
Szemezek például egy meglehetősen ovális teáskannával, aminek oldaláról Mona Lisa néz rám vissza rejtélyesen átható tekintettel. Elképzelem, hogy napi teázás közben rendszeresen farkasszemet bambulunk egymással, ami azt is jelenti, hogy a hétköznapi rutin közben állandóan találkozom Leonardo és az emberiség egyik legnagyszerűbb, zseniális művével.
A kerámia különben sok esetben éppen ezt a funkciót látja el,
akár a magasztost, elvontat ötvözi a nagyon is mindennapival. Nem véletlen, hogy az agyag az első olyan anyag, amiből az emberiség műalkotásokat csiholt elő. És azután meglehetősen sokáig a kerámiából készült tárgyak, köcsögök, csuprok, fazekak, tányérok, ki tudja még mi minden, a napi használat részei voltak. Ezért is van ennek a művészeti ágnak annyiféle népi leágazása. Éppen emiatt is annyira izgalmas, hogy mire megy vele a kortárs, akár filozofikus, sokféle asszociációt használó művészet.
A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióba a világ minden tájáról érkeznek rangos művészek. Azért is jött létre, mert már nem voltak elegendőek a nyári táborok a találkozásokhoz. Áthatóbb, mélyebb munkára, a tapasztalatok alaposabb kicserélésére volt szükség, hogy a külföldi művészek találkozhassanak a magyarokkal. A falakon elhelyezett fotókon láthatjuk is azt a jó hangulatot, ahogy az alkotók diskurálnak egymással akár a kemencék mellett, küzdenek az anyaggal, vagy éppen örömmel nézik azt, ami létrejött.
Van, ami nem hordoz különösebb gondolatot, csak esztétikus, csupán a szemnek szép, szívesen hazavinnénk, kitennénk otthon gyönyörű dísznek. Aztán akad olyan is, ami mellbe vág. Sokáig nézek például egy felfordított, ugyancsak agyagból készült katonai sisakot, ami teli van szintén agyagból kiöntött pirosló vérrel, amiből kilátszik egy felfelé meredő csizmás férfi láb, egy vérbe süppedő tank, romhalmazzá lőtt épület, újság, melyen jól olvasható az 1956-os dátum, és még két fénykép is feltűnik, Leniné meg Sztáliné. Borzalmak jelennek meg, kín, fájdalom, erőszak és halál, és mindaz abból az anyagból, amiből akár mutatós virágváza is készíthető lenne.
Láthatók is vázák, az egyiken például, szép nő, Rodin A gondolkodó című szobrának pózában. Meglepően sok a bohóc ábrázolás, általában elmerengő, szomorú vagy groteszk arccal.
Nem véletlenül nevezte Szabolcsi Miklós professzor a bohócot a művész önarcképének.
Nyilván az sem véletlen, hogy az erőszak témája vissza-visszatér, megszemlélhető majom, katonai sisakkal a kobakján és pisztollyal a kezében, de szögesdrótot is középpontba állít az egyik alkotás.
A borzalom és a szépség találkozik ezen a tárlaton, ami színvonalas ízelítőt ad az ötszáz művész, 3600 alkotását őrző, nagyszerű kecskeméti műhely munkájából.
