Orbán Viktor, láthatóan, érezhetően valamiféle vírussal küzdve tartotta meg 20. évértékelő beszédét; becsületére legyen mondva végigküzdötte magát az ötvenpercnyi szövegen. Miközben mielőbbi gyógyulást kívánunk a miniszterelnöknek, gyorsan biztosítjuk őt afelől is: nem vagyunk ellenzékiek, nem hatja át mondandónkat a gyűlölet – mint ahogy ő azt kijelentette a politikai ellenfelekkel kapcsolatban, – tehát, amikor gyógyulást kívánunk neki, akkor azt komolyan is gondoljuk.
Még akkor is, ha ő maga a magyar egészségügy állapotáról egy szót sem ejtett; ebben az állapotában talán érthetően.
Mint ahogy az oktatásról is csak abban az összefüggésben, hogy a felsőoktatásba mennyivel több cigány jutott be, ami persze fontos körülmény, de talán még sem meghatározója annak, ami e területen hazánkban történik.
Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert ez a miniszterelnöki év-, vagy nyolc év értékelő a nemzeti tudat, a nemzeti függetlenség megtartása, kivívása, megharcolása köré épült, márpedig ha nemzet, ha haza, ha magyarság, akkor mégis csak illett volna, kellett volna szólni az oktatásról is, kiváltképp akkor, amikor a magyar diákok éppen egyfajta választ várnak, remélnek az ország vezetőjétől, azokra a problémákra, amelyek bénítják a szakágat. Ilyet azonban nem kaptak Orbán Viktortól; természetesen nem várható a kormányfőtől, ráadásul ötven napnyira a választásoktól, hogy önbírálatot gyakoroljon egy ilyen ünnepi alkalommal, amikor a kiválasztottakhoz szólhat. Nem, tudjuk, hogy ilyet egyetlen vezető sem tenne; megbocsátható tehát, ha kizárólag az eredményekre koncentrál, és az is, ha a politikai ellenfeleket bírálja. Nincs abban semmi illegitim, ha csak saját magát, és az őt követőket tartja hazafinak, ezt más országok más vezetői is megteszik; ilyen a politika. Talán még az is belefér, hogy a vetélytársakról olyan stílusban szóljon, mint ahogy tette.
Belefér, mondjuk, miközben arra gondolunk, hogy Magyarország legnagyobb, vagy inkább: legjelentősebb közjogi méltóságától elvárható lenne az árnyaltabb tiszteletadóbb fogalmazás.
De persze értjük mi: ötven nap, az ötven nap, a választások meg választások, azaz semmit nem szabad a véletlenre bízni. Azt az emberek jobban értik, ha a vetélytársat csődgondnoknak nevezik, Gyurcsányt virtigli kommunistának, az összes létező pártot mindenre alkalmatlan hazafiatlan, nemzetellenes társaságnak. Mi több, mi azon sem akadunk fenn, hogy Orbán Viktornak egyetlen szava sem volt a korrupcióról, és zavartalanul folytatta migránsozó retorikáját, meg sem említve saját kormánya szerepét az általuk befogadottakról. Mondjuk azt: nem is vártuk tőle.
Folytassuk a sort, mi az, amit még ugyanígy elfogadhatónak tartunk, a jelen helyzetben és az orbáni évértékelő hagyományokat tekintve. Rendben van, ha úgy látja, és úgy akarja láttatni a szónok, hogy az elmúlt nyolc év kiemelkedő, még az általa vártnál és jobb eredményeket hozó időszaka volt az országnak. Gondolhatja úgy, hogy itt az új, hétszázezer munkavállaló nagyszerűen érzi magát, mint ahogy a nekik munkát adó vállalkozók is. Gondolhatja úgy, hogy a fiatalok családépítése is jó mederbe került, hála a Fidesz – na jó, a KDNP is – kormányzásának.
De, ha ennyi minden rendben volt ezzel a beszéddel, akkor mi volt benne, ami nem? Hát úgy az egész együtt. Mert ennek a mostani beszédnek igazában nem volt tartalma. Nem volt súlya. Fogalmazhatunk így is: rossz kampány-nyitó volt.
Színvonaltalan, a hazai és nemzetközi politika szereplőit alábecsülő, néhányat érthetetlenül felülértékelő (például Berlusconit). Igazán nem tudom hova tenni Orbán ama kijelentését, amit a Jobbikkal kapcsolatban hallottam: az egykor szebb napokat megélt pártól szólt. Vajon mire gondolt? Azokra az időkre, amikor még EU-s zászlót égettek, vagy nyíltan zsidóztak, cigányoztak? Merthogy ennek a pártnak ez volt az előélete. Ezek lennének a szebb napok? Hogy az elnök egy iszlámra vonatkozó mostani kijelentésével operált, miközben ezt megtehette volna éppen saját korábbi iszlámot dicsérő mondatának idézésével is.
De nem ezt tette. Nyilván azért nem, mert nem illett volna bele a szónoklatba.
Amelynek igazi veleje – bár nem illik ide ez a szó – mégiscsak az utóbbi két év kormányzati politikájának lényegét tükrözte: a migránsozást.
Ezzel kapcsolatban pedig már korántsem lehetünk oly megengedőek, mint a beszéd egyéb részeivel voltunk. A sorosozás újabb, hazug és igaztalan fokára lépett a miniszterelnök, kiterjesztve a támadás irányát Brüsszel, Párizs, és Berlin után az ENSZ-re is. Olyan fordulattal élt – biztosak lehetünk, hogy a következő napokban párttársaitól is hallani fogjuk -,
mely szerint egy nemzetközi vezető elkottyintotta magát, és arról beszélt, hogy kitenyésztik a homo sorosenzicust, mégpedig épp a bevándorlókból, mert azt látja, hogy a magyarok reménytelenül átformálhatatlanok.
Ezért kell minden szinten megharcolnunk velük, mert ezek ilyen nézeteket vallanak és ezt a gyakorlatot követik. Európát bevándorló földrésszé akarják tenni; itt válik ketté a nyugat-európai és a közép-európai akarat. Mert mi itt, a kereszténység utolsó bástyájaként védelmezzük az európai kultúrát és a nemzeti identitást. Orbán szerint győzelemre állunk.
Itt többes szám első személyt használt. De biztos, hogy csak magukat értette bele, mert meghirdette a tovább harcot – és kitiltást – azok ellen, akiket ők bevándorlás pártiaknak minősítenek, a majdani új törvény szerint.
Ha nyernek, lesz ilyen törvény. Azok pedig, akiket érinteni fog, boldogok lesznek, ha kitiltják őket ebből az országból.
