Számos kultúra képtelen elfogadni a női testet olyannak, amilyen. Ma Nyugaton a mesterséges mellnagyobbítás a divat – régen Kínában a mesterséges lábkicsinyítés volt az.
Han Qiaoni (Han Csiaoni) néni első látásra egyszerű átlagos kínai öregasszony. Igaz, már önmagában a kora is tiszteletet parancsoló – most töltötte be a 102 évet. De – korához képest – jó egészségi állapotban van. Jár-kel, még ha bottal is. Pedig az ő esetében ez még nagyobb dolog, mint más hasonló korú néniknél. Nézzék a lábát!
Han asszony az utolsó élő kínai nő, akinek gyermekkorában elkötötték a lábát, hogy az ne nőjön kb. 10 cm-nél hosszabbra. A 7-8 cm-es volt az „arany lótusz”, az ennél kicsit hosszabb az „ezüst lótusz”, ami pedig kb 14 cm-nél is hosszabbra sikeredett, az már csak „vas lótuszt ” érdemelt. Az „arany lótusz láb” kialakításához a kislányoknak – kettő és öt éves koruk közt – eltörték a lábujjait, a nagyujjukat kivéve, és azokat erősen a talpuk alá kötötték. Két naponta cserélték a kötést, hogy el ne fertőződjön. Amikor cseréltek, le is mosták a lábukat jó meleg vízben, hogy puhuljon, majd újra átkötötték. Hónapokig, akár évekig kellett így elkötve hordani a lábukat, míg kialakult a torz lábfej.
Ami számunkra rémisztő, torz, az ott és akkor szépnek, sőt vonzónak számított. Szó szerint ódákat zengtek az ilyen lábakhoz, és a szexuális tankönyvekben számos tanács olvasható az ilyen lábakkal kapcsolatban.
A szokás – a legenda szerint – igen régre megy vissza. A Szung dinasztia korai időszakában Li Yu (Li Jü) császár (i.sz.961-975) szeretett bele egy lányba, aki arany lótuszok között táncolt, és elköttette a lábát, hogy így emlékeztessen a holdra. Általánossá azonban csak a későbbi századokban lett ez a szokás. A Qing (csing) dinasztia alapítójának feleségét (17. század közepe) például még – állítólag – ronda nagy lába miatt csúfolták az udvarban. (Akárcsak férje, maga is alacsony sorból küzdötte fel magát a császári trónig.) Az elkötött láb -természetesen – a magasabb társadalmi osztályok kiváltsága volt – a rizsföldekre gályázni mégse lehetett így kimenni.
Viszont éppen ezért terjedt a 19. században már az alsóbb rétegek közt is – a legidősebb lánynak kötötték el a lábát, hogy így – úrinőként – jobb férjet kapjon, és ezzel meghozza a család szerencséjét.
Az elkötés nem csak akkor volt fájdalmas, amikor csinálták – Han néni is úgy emlékszik, iszonyú fájdalmat élt át kislányként – hanem később is veszélyes volt. Az ilyen láb később is törékenyebb maradt, a kisujjak benőhettek és elfertőződhettek – gyakran teljesen el is távolították őket – és a mozgás sem volt könnyű ilyen lábakon.
Először az 1870-es években keresztény női szervezetek kezdtek kampányba a lótuszláb ellen. Ekkor még vegyes sikerrel. 1911-ben a forradalom a régi császári Kína sok más külsőségével együtt a lótuszlábat is a múzeumokba küldte. 1912-ben – egy évvel Han néni születése után – be is tiltották. Súlyos pénzbüntetést kellett fizetnie annak, aki mégis megcsonkította leányát. (Ennek ellenére néhány évig még elvétve gyakorolták a lábelkötést.) A kommunista időkben aztán egyre nehezebb lett az élete azoknak az egyre idősödő nőknek, akik lábuk miatt is nehezen illeszkedtek be az új társadalomba.
Cipőket azért még a nyolcvanas évekig gyártottak lótuszlábra.
Aztán lassan mind meghaltak, akiknek szükségük lett volna rá, és felhagytak a gyártással. Nagy valószínűséggel Han néni az utolsó. A régi Kína egy újabb darabja tűnik el végleg vele. Bár ezt, azt hiszem, senki nem sajnálja.
