Mandiner:
„Rámutatott az észt elemző: Orbán Viktor világszintű reformot hajt végre a szemünk előtt. Társa is van a magyar miniszterelnöknek ebben a reformban, mégpedig Donald Trump és Robert Fico.”
Az íráshoz nagyméretű fényképet is mellékeltek mandinerék, melyen Orbán Viktor kissé félrefordított fejjel talányosan néz. Nyilván a világszintű reformon gondolkodik, illetve mivel az már a szöveg szerint kész van, marad a világ megmentése a háborútól, a migránsoktól és a gendertől, bármi legyen is az. Mindegyik embert próbáló, derék miniszterelnökünkhöz méltó feladat, és nem kételkedhetünk benne, hogy az összes győzelem meglesz Magyarország 1. számú street fighterének. Hogy mikor? Előbb. Vagy utóbb. Egyszer csak. Hogy pontosabban? Mit tudom én, a fene se ismeri ki magát ezeken az odavetett határidőkön, például, hogy mikor lesz minálunk szárnyalás meg felívelés, az infláció végleges megfojtása és még a franc tudja micsoda…
Menjünk tovább. Mint arra az észt elemző szintén rámutatott:
„Amikor Donald Trump azt ígéri, hogy 24 órán belül véget vet az ukrajnai háborúnak, és ismételten kijelenti, hogy az Egyesült Államoknak fel kell hagynia ennek a költséges háborúnak az amerikai adófizetők költségén történő finanszírozásával, hiba lenne azt feltételezni, hogy csupán a személyes véleményét fejezi ki. Nem, ő a választói érdekeit és világnézetét képviseli.”
Azért van abban valami megnyugtató, hogy így rá lett mutatva, mi a hibás feltételezés. Ez komoly dolog, szép dolog, főleg, hogy most már mi is tudjuk. Nem hiába képezik a legfelsőbb szinten a politológusokat, a tanácsadókat meg az elemzőket, mert mint látható, sokat tanulhatunk tőlük. Csoportosan is, meg egyénileg is.
Utóbbira eklatáns példa, ahogy Szentkirályi Alexandra adja a tanácsot Kocsis Máténak. Havi bruttó 1,7 millióért adja, amiben az az érdekes, hogy a tanácsot adó meg a tanácsot kapó is jogász, azaz Kocsist, aki ezek szerint nem ért ahhoz, amit csinál, célszerű lenne lecserélni Szentkirályira. A hölgynek nem kellene tanácsadó, mivel már önmaga is az, így az ország havi 1 130 500 forint közpénzt megspórolhatna… hacsak a lecseréléskor nem emelnék meg a pozíció javadalmazását bruttó 1 700 000 forinttal, mondván, hogy Szentkirályi nem csak a FIDESZ frakcióvezetője, de egyben a frakcióvezető tanácsadója is. Akkor sajnos a megtakarításnak annyi, a fene vigye el!
Az észt elemzőre visszatérve, azért van a rámutatásban egy aprócska gond. A racionális észjárású ember ugyanis hajlamos azt hinni, hogy egy Trump szerű, narcisztikus, érzéketlen és tökkelütött jelenséget kizárólag a saját személyes véleménye érdekli, miközben nagy ívben tesz bárki más véleményére, azaz a képviselet ténylegesen pont fordítva történik. Nem arról van szó, hogy Trump a választói érdekét képviseli (persze azt is, de korántsem szándékosan), hanem arról, hogy a sajátját. A választók a tudatosak, ők ugyanis azért szavaztak rá, mert Trump véleménye megegyezik az övékkel. A „hibás feltételezés” tehát nem hibás, sőt az az igazi, vagyis Trump a saját érdekeit és világnézetét erőlteti mindenki másra, és hogy ez az őt választók érdekeivel és világnézetével egyezik, az tette őt elnöké. Ezért szavaztak rá. Az egyezés tehát a választók műve, nem az elnöké.
Ugyanez érvényes Fico-ra meg Orbán Viktorra is, ők szintén nem a választók, hanem a saját érdeküket képviselik, csak az ő esetükben kicsit másképp történnek a dolgok. Például Magyarországon Orbán ugyanúgy önző, mint Amerikában Trump, de nálunk nem azért szavaztak Orbánra, akik rászavaztak, mert szerintük Orbán az ő véleményüket és érdeküket képviseli, hanem mert Orbán és köre meggyőzte őket, hogy a miniszterelnök úr véleménye az ő saját véleményük is. Ehhez a meggyőzéshez Orbánéknak minden szükséges eszköz a rendelkezésére állt, a hatalmas médiatúlsúlytól kezdve a korlátlan közpénz felhasználásig, ahogy a népátveréshez szükséges (egyébként zseniális) hülyeségeket kitaláló agytröszt, valamint az Orbánékra szavazó néptömeg információhiánya és passzivitása is hozzájárult és jelenleg is hozzájárul a hatalmuk megtartásához.
Egyébként a Trump féle vélemény régóta ismert, ahogy az egyszerű amerikaiaké szintén, ebből következően Kamala Harrisék ügyetlenek voltak, mert nem magyarázták el pontosan a népnek, hogy ők miért „háborúpártiak”, és mi a különbség a költséges, de igazságos béke, meg a következő háború csíráját már eleve magában foglaló, az agresszort busásan jutalmazó, a megtámadottat pedig keményen büntető béke között. Ez Amerikában elmagyarázható lett volna, mert nincs senkinek médiafölénye, és a hazudozás kockázatos, ám ez sajnálatos módon mégsem történt meg, így aztán jelenleg Trump az elnök. Igen kellemetlen. Az Egyesült Államokra nézve is.
Az észt elemző eredeti mondata természetesen nem Orbán Viktorral kezdődik, mint a mandíneres hajbók, mely szerint Orbán a nagy reformer, hanem az erősorrend szigorú betartását követi:
„Az Egyesült Államokban Donald Trump, Magyarországon Orbán Viktor és Szlovákiában Robert Fico úgy gondolja, hogy valójában demokratikus külpolitikát folytatnak, a demokrácia >>népuralom<< definíciója alapján.”
Ez a demokratikus külpolitika az elemző szerint annyiban demokratikus, amennyiben a nép nagy többsége azt akarja, hogy minél kevesebb pénzébe kerüljenek neki a dolgok, ne legyenek szankciók, amelyek drágítják az életet, és ne legyen neki abból semmiféle plusz költsége, hogy valami homályos „elvek” alapján a kormány meg akar védeni egy másik országot, ezért költi a nép pénzét. A nép szerint a háborút fizessék a háborúzók, oszt annyi, mi nem adunk arra a célra egy vasat se, sőt ha lehet, húzzunk belőle hasznot! (lásd India és Kína esetét a Nyugat által szankcionált, így olcsóvá vált orosz olajjal)
Az észt elemző ezzel állítja szembe az elitista külpolitikát, amelyet szakemberek, azaz diplomaták művelnek, akik nem törődnek a nép többségének véleményével, ha az nem igazodik a hosszú távú nemzetstratégiai számításokhoz vagy más politikai megfontolásokhoz. Az elitista külpolitikának a legnagyobb erőssége, hogy értékalapú, viszonylag kiszámítható, a nemzetközi egyezményeket és kötelezettségeket tiszteletben tartó, hosszú távú stratégiai tervezésre képes. Az elemző szerint a függetlenség visszaszerzése óta Észtország szilárdan ragaszkodik az elitista külpolitikához, amely modellt diplomatái az elmúlt 35 évben műveltek, azaz maga az elemző is az ilyen külpolitika híve, és nemhogy nem csodálja a „nagy reformer” Orbánt, hanem az ő, valamint Trump és Fico példáján mutatja be, hogy milyen a nép diktálta önzés nemzetközileg.
A végén Tõnis Saarts a szokásos példát hozza: emlékeztet Chamberlain brit miniszterelnök 1930-as döntésére, hogy átadja Csehszlovákiát Adolf Hitlernek egy nagyobb háború megelőzése reményében. Amint utólag tudjuk, Chamberlain végül „szégyent és háborút is kapott”. Ez volt akkoriban a demokratikus külpolitika, mert a brit és a francia közvélemény erősen támogatta a megbékélési politikát, amelynek célja a háború bármilyen áron történő elkerülése volt. Winston Churchill-t, az elitista külpolitika kitartó szószólóját viszont nagyrészt háttérbe tolták, hiába figyelmeztette a kormányt a veszélyekre.
És akkor az utolsó mondat:
„Észtország és a többi balti állam számára az alapvető kérdés, hogy túléljük-e a demokratikus külpolitika jelenlegi korszakát, mégpedig elég sokáig ahhoz, hogy tanúi lehessünk a Churchilli korszak visszatérésének.”
A fő kérdés tehát Szerző szerint a demokratikus külpolitikát illetően: túléljük-e? Ugyanis a demokratikus külpolitika nagyon veszélyes, ahogyan ez Trumpnak a konyhakéssel való folyamatos hadonászásából látszik is. Hiába egyezik meg a nép akaratával.
Azt, hogy ebből az egészen más jellegű írásból miként csinált a mandiner Orbánt dicsőítő hozsannázást, mindenki gondolja át maga.
