Hegedűs D. Géza, a kiváló színész, rendező a gazemberségnek szinte minden zegét-zugát feltérképezte, elképesztő, hogy hány undorító alakot játszott el. Azt mondja, úgy kell megformálnia ezeket a figurákat, hogy tiltakozást váltson ki a szörnyűséges akarnokok, zsarnokok, antiszociális és erkölcstelen lények ellen. Miközben a Hallgatni akartam előadásában Márai Sándort testesíti meg, aki a gerincesség maga.
Most mutatták be A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János filmet, amiben Te játszod a hentest, és húsz kilót híztál miatta. Miért érezted, ennek a szükségét, nem tudtad volna ezt a szerepet eljátszani a normál testsúlyoddal? Vagy netán a külsőddel is éreztetni akartad, hogy ez egy tahó, agyban és testben egyaránt elzsírosodott ember?
Bárhogy el lehetett volna játszani ezt a figurát, de a forgatókönyvben így volt megfogalmazva. Azt gondoltam, nem véletlenül írta azt Szász János, hogy formájában is valami olyan alak legyen, mint amilyen a lelke, mint ahogyan éli az életét. Nekem ez izgalmas játék volt, nagyon komoly kihívás. Mikor megkaptam a forgatókönyvet és utána János kiválasztott a szerepre, akkor körülbelül volt egy esztendőm arra, hogy ezt a 115 kilót elérjem és természetesen ez alatt, meg a próbák idején igyekeztem ezt a vaskos, epikureus alakot összerakni. Nagyon izgalmas volt. És aztán az én első forgatási napom hajnalán, már jelmezbe beöltözve, ott ülve a fodrászok keze alatt, megcsináltuk a fejét is, Jánossal együtt,
Kodelka Ferencnek. Addig hosszú hajú, szakállas fickó voltam, de azon a reggelen tar kopaszra nyírták a fejemet. Maradt egy bajusz, amit kackiásra kanyarítottunk, így nyerte el Kodelka Ferenc a végleges formáját, egy tar kopasz, vastag nyakú, 115 kilós, hihetetlen erőteljes fickó lett. Ez a külső nagyon hozzásegített ahhoz, hogy lélektani szempontból is rátaláljak valahogy erre az emberre. Nem kerestem konkrét mintát hozzá, de meg kell mondanom neked, hogy az a gyerekkori környezet, ahol én felnőttem, a Nyírség rétközi régiójában, még azért őrizte valamennyire az egykori feudális viszonyokat. Láttam ilyen fazonokat, előttem sokféle minta van, volt emlékképem, érzelmi élményem ahhoz, hogy megteremtsek egy ilyen alakot.
Mostanában, amikor vissza akarnak hozni bizonyos történelmi időket, ez a figura óhatatlanul a hatalom jelképévé is válik, egy olyan kiskirály, aki basáskodik a környezetén.
Basáskodik, a függvényében él rengeteg ember, egy feudális nagyúr, aki alatt szinte jobbágyok, cselédek teszik a dolgukat. Egy igen erős, markáns jelenet, amikor a film egyik drámai pillanatában azt mondja, menjetek a dolgotokra, ki van rúgva mindenki, mert eladtam a húsfeldolgozó üzemet. Ott állnak megrettenve az emberek, magukba rejtett bosszúvággyal. Az a szörnyű ebben az egészben, hogyha végiggondolom a másfél évszázados, lassan modernizálódó magyar történelmünket, akkor itt a fő vonulat mégiscsak az, hogy valahogyan ez a feudális viszony, bárhogy is változzon a társadalmi környezet, azért ez megmaradt. Elpusztították ugyan a nagybirtokrendszert, az urakat elkergették, de a szolgák ottmaradtak és ugyanilyen alá-fölérendeltségben voltak kénytelenek élni a későbbiekben is. Mind a mai napig ez a vonulat tart, újra megteremtődtek a nagybirtokok, rengeteg világ szélére sodródott, kiszolgáltatott ember van, akik most is napszámba kénytelenek menni, és a helyzetük, társadalmi beágyazottságuk érdemben nem változik. Kitörni szinte lehetetlenség, mintha kasztrendszerszerű megátkozottság lenne ebben. Hiába indult ezzel párhuzamosan egy nagyon vékony, törékeny polgárosodási folyamat, ami a városokra jellemző, a polgárságot összefogó, reprezentáló értelmiség mindig nagyon megsínylette a történelmet. Bűnbaknak volt kikiáltva vagy emigrációba kényszerült, különösen a progresszív része, akár bebörtönözték őket.
Most pedig az értelmiség jelentős része egzisztenciálisan is csaknem lenullázódott, miközben a túlnyomó többségük még kussol is, nem meri hallatni a hangját.
Igen, mert nagyon kiszolgáltatottá vált.
A Vígszínházban a Hamlet előadásán belül eljátszod a főbasáskodót, Claudiust, aki nem ismer se istent, se embert, és eljátszod az atyja szellemét…
Aki trónfosztott, kifosztott és a szerelmétől, a feleségétől is megfosztott ember.
Igen izgalmas lehet megformálni a két végletet.
Ez így van. Tulajdonképpen mondhatnánk azt, hogy ez egy ember két arca, lehetnének akár ikertestvérek. Olvashattuk Örkény Istvánnál, sőt Thomas Mann-nál még korábban, hogy eredendően, morális szempontból nincs meghatározottsága az embernek jóra vagy rosszra. Mindig a történelmi helyzetek, társadalmi szituációk, szociológiai viszonyok állítanak döntési kényszer elé embereket, és ezekben a pillanatokban dől el, hogy mit választanak, választhatnak így és úgy. Ez lényegében két arca is az embernek.
Manapság gyakran azt érzi az ember, hogy csak kényszerhelyzetek között választhat.
Hiába van külső kényszer, akkor is az ember a belső erejére támaszkodva megpróbálja egy talpalatnyi helyen is azt képviselni, amitől nem tud szabadulni. A szellemet nem lehet megerőszakolni, bár behódoltatható. Az ember egyetlen elvehetetlen értéke a szakmai tudása, a műveltsége, azok a képességek, amikkel egyedi módon csak ő rendelkezik. A nagyszüleimnél, szüleimnél is azt láttam, hogy olyan nincs, hogy az élet megerőszakoljon minket, akkor saját hajunknál fogva kihúzva magunkat a gödörből, talpra állunk és tesszük a dolgunkat. És ahol csak egy kicsi rés van, ott fényt is tudunk sugározni.
Sokan azt mondják, hogy gyerek van, család van, muszáj eltartani, muszáj megélni, létezni, és akkor szinte törvényszerűen hajlik a gerinc, megideologizálják, hogy az tulajdonképpen nem is hajlott, pedig esetleg már össze is tört.
Nézd, sokszínű, rendkívül gazdag az a társadalom, amiben élünk, látom én is a kiszolgáltatottságot. Akiknek erre módjuk van, ezeknek a kiszolgáltatott társadalmi rétegeknek a nevében meg kell szólalniuk. Legyen ez a megszólalás egy előadás, irodalmi mű, tényfeltáró cikk, tanulmány. Az ember nem dimenzionálhatja túl a lehetőségeit, a maga lehetőségein belül viszont amit lehet meg kell tennie.
Te most már a gazemberségnek szinte minden zegét-zugát feltérképezted, elképesztő, hogy hány undorító alakot játszottál el. Sütő András darabjában, az Álomkommandóban magát a koncentrációs táborban embereken aljas módon kísérletező Mengelét is. Miközben pedig monodráma formájában, a Hallgatni akartam előadásában, Márai Sándort testesíted meg, aki a gerincesség maga.
Ő a polgári erkölcsiség magas fokát próbálja sugározni. Az én dolgom színészként az, hogy a világot, az emberi viszonyokat a lehető leggazdagabban megmutassam a közönségnek. Akkor szolgálom legjobban a humanista gondolkodást, ha olyan szélsőségesen és végletesen tudok megfogalmazni egy undorító alakot és olyan bonyolultan, amennyire csak lehetséges. Az érzelmi, szellemi megjelenítésükkel úgy kell élményt nyújtsak a színpadon, hogy ez gondolkodásra, ha úgy tetszik, ellenállásra késztesse a normális erkölcsi érzékkel rendelkező embereket. Tiltakozást váltson ki ezek ellen a szörnyűséges akarnokok, zsarnokok, antiszociális és erkölcstelen lények ellen. Azzal tudok segíteni, ha ezeket az alakokat maximálisan, a legteljesebb mértékben próbálom megmutatni. Ez válthatja ki az erőteljes ellenállást.
A humánum jegyében mutatod föl ezeket a rémes alakokat?
Igen, és a bátorság meg az ellenállás érdekében.
De a Márai előadásodban is benne van, hogy igencsak nagy a farkasvakság, amikor a németek már elfoglalták Ausztriát, Budán akkor is békésen sétálgattak az emberek a várban, beültek ebédelni azzal, hogy ó, ez a szörnyűség idáig úgysem ér el. És most is azt lehet tapasztalni, akkor is, amikor már üvölteniük kellene sokaknak, hogy szinte mindenki viszonylag csendben elvan. Mintha szemellenzőt tettek volna föl, miközben nyilván észlelnek temérdek mindent, hiszen már lehetetlen nem észlelni.
Ez mind igaz, de Márai arról is beszél, hogy minden az időbe van beágyazva. Persze ő is beszél arról, hogy volt, aki már reggel csomagolni kezdett, és nem csak Bécsben, az anschluss pillanatában. Volt, aki pedig végigküzdötte vagy szenvedte azt az iszonyú évtizedet, amiben a hatalommal rendelkező emberek folyamatosan romboltak, gyilkoltak. Általában az a megfigyelésem, hogy az emberek tűrőképessége igen erőteljes, de kiszámíthatatlan. Egy valamivel nem tudnak kalkulálni, hogy mindenki emberből van. A tűrőképesség szerintem egyenes arányban van a megalázottsági fokkal. A méltóság és a szabadság elvesztésének fokozatával. Akik gőgjükben, elbizakodottságukban nem számolnak ezzel, azok elfelejtik, hogy minden pusztul, bomlik, változik. Ha akarják, ha nem, akkor is újjá formálódik a világ.
De hát vannak, akik azt gondolják, hogy a történelmet átírhatják, a kerekét visszafordíthatják.
Ez ideig-óráig megtehető, de én most már olyan korosztályokat tanítok, akik a ’90-es évek elején születtek, nekik már minden történelem. Számukra már dühítő, fölfoghatatlan, és nem is akarják érvényesnek tekinteni ezt a gyűlölködő világot. Szeretnének ettől megszabadulni, elrúgni maguktól, és teremteni egy új, teljes mértékben szabadságra alapuló világot. Ami most van, el fog múlni, meg fogják haladni a nemzedékek, mert elviselhetetlen számukra. Ezt nap, mint nap tapasztalom.
Túl sokan vannak olyanok, akik begubóznak, magukra zárják az ajtót, nem látnak, nem hallanak, a tévében is esetleg csak sportot néznek. Egy ilyen figurát is eljátszol Spiró György Kvartett című darabjában.
Ez az alak nem hajlandó a saját múltjával szembesülni.
De a jelennel sem.
Persze, képtelen a kommunikációra. Azért nem akar szembesülni a jelennel sem, mert akkor be kellene vallania hozzá a múltját. Azt pedig nem hajlandó, mert retteg, hogy amiatt felelősségre vonják.
Igencsak sok az elhallgatás.
Erről van szó. Ezért bízom én abban az új nemzedékben, amelyiknek nincs mit elhallgatnia, letagadnia, megmásítania. Nekik nincs közük azokhoz a bűnökhöz, amiket az apák, nagyapák, dédapák elkövettek. Követelhetik, hogy most aztán teljes mértékben öntsünk tiszta vizet a pohárba. Fedjünk föl mindent. Ne legyen mód arra, hogy átírják, letagadják a történelmet, valamit is kisatírozzanak belőle.
