A Trump-kormány furcsa közvetítési kísérlete az orosz–ukrán háborúban számos következménnyel jár, amelyek érintik az Egyesült Államok hosszú távú nemzeti érdekeit.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter feltűnő távolmaradása a múlt heti londoni euro-amerikai konzultációkról, amelyek az orosz-ukrán háború lezárását célozták, előrevetítette azok eredményét.
Az új amerikai közvetítési kísérlet Moszkva és Kijev között, amióta Donald Trump januárban a Fehér Házba lépett, kudarcot vallott. Bárki számára, aki ismeri a jelenlegi kelet-európai ügyeket, Trump új kompromisszumkeresésének ez a vége előre látható volt Oroszország és Ukrajna között.
Az elmúlt három évben a Kreml olyan követelésekkel állt elő Ukrajnával szemben, amelyek sértik a második világháború utáni nemzetközi jog alapvető szabályait általában, és különösen a posztkommunista európai biztonsági rendet. Lényegében Moszkva azt követeli és követeli Kijevtől, Washingtontól és a világ többi részétől, hogy az ENSZ rendes tagállamaival együtt, hogy dobják ki az ablakon az Ukrajnával szemben a modern államrend két legalapvetőbb elvét: a területi integritást és a nemzeti szuverenitást.
Washington a legutóbbi tárgyalási fordulóra vonatkozó javaslatában részben kielégítette Oroszország követeléseit.
A Trump-adminisztráció többek között felajánlotta, hogy hivatalosan is elismeri a Krím 2014-es illegális orosz annektálását, és törli Ukrajna 2008 óta fennálló hivatalos NATO-tagsági perspektíváját.
Ezek az amerikai engedmények nemcsak az általános nemzetközi kapcsolatokon belül botrányos fejlemények, amelyek aláássák a világ biztonságát azáltal, hogy demonstratívan semmibe veszik egy rendes ENSZ-tagállam integritását és szuverenitását. Paradoxak a korábbi republikánus kormányzatok amerikai külpolitikájának kontextusában is. Írásos (bár nehezen megfogalmazott) NATO-tagsági perspektívát adtak Ukrajnának és Grúziának a 2008. április eleji NATO bukaresti csúcstalálkozón – a republikánus George W. Bush akkori amerikai elnök vezetésével.
Még furcsább, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere, Mike Pompeo az első, 2017-2021-es Trump-adminisztráció alatt 2018-ban hivatalos „Krími Nyilatkozatot” adott ki. Ebben Pompeo kormányzati minisztériuma nevében bejelentette, hogy
„az Egyesült Államok elutasítja Oroszország Krím annektálási kísérletét, és ígéretet tesz arra, hogy ezt a politikát mindaddig fenntartja, amíg Ukrajna területi integritása helyre nem áll”.
A második Trump-adminisztráció most nemcsak látványos módon változtatta meg a korábbi republikánus külpolitikát és az első Trump-adminisztráció egyik legerőteljesebb ígéretét Ukrajnával szemben, hanem ezeket és más hihetetlen amerikai kompromisszumokat is kötött a Kremllel szemben anélkül, hogy kézzelfogható diplomáciai sikereket értek volna el.
Eddig nem történt meg az orosz-ukrán konfliktus enyhülése, vagy az ukrán integritás és szuverenitás elleni orosz jogsértések érdemi visszafordítása. Valójában az Egyesült Államok demonstratív elfordulása a nemzetközi jogtól, a nyugati elvektől és az amerikai külpolitikai hagyományoktól az ellenkező eredményeket hozza.
Washington furcsa nemzetközi viselkedése nemcsak Ukrajnával szemben, hanem más tekintetben is – attól tartunk – továbbra is arra ösztönzi Moszkvát, hogy még kalandvágyóbb és agresszívabb viselkedést tanúsítson, mint eddig.
Trump új irányvonala akár csökkentheti is a Kreml eddigi habozását azzal kapcsolatban, hogy közvetlen katonai eszkalációt kockáztasson egy NATO-tagállammal.
Egy ilyen támadás elsődleges jelöltje az észak-atlanti szövetség tagja, Észtország, ahol az Oroszországon kívüli legoroszabb város, Narva található, és amely korlátozó megközelítést alkalmaz az orosz lakosokkal, a kereskedelemmel és a turistákkal szemben. Egy orosz előrenyomulás egy olyan országba, mint Észtország, valószínűbbé vált Trump Ukrajnának tett gyűlöletes javaslatának nyilvánosságra hozatala után.
Egy NATO-tagállam elleni támadás érintené az Egyesült Államoknak az 1949-es Washingtoni Szerződés szerinti kötelezettségeit, amely létrehozta a Szövetséget. Míg Trump terve állítólag a békéről szól, az Egyesült Államokat – legalábbis amíg komolyan veszi a Washingtoni Szerződést – közvetlen katonai konfrontáció veszélyének teszi ki Oroszországgal. Ráadásul az észak-atlanti szövetség kölcsönös támogatási ígéretét ma összesen 32 európai és amerikai ország írta alá. Ez azt jelenti, hogy
egy viszonylag kisebb fegyveres tűzvész például a balti régióban gyorsan eszkalálódhat összeurópai, vagy akár világháborúvá is.
Trump fordulatának legmesszebbre nyúló következményei a tömegpusztító fegyverek (WMD-k) elterjedésének megakadályozására vonatkozó világszintű rendszert érintik. Oroszország, hivatalos politikai barátja, Kína, valamint a mostani kvázi-kollaboránsa, az Egyesült Államok mind hivatalosan nukleáris fegyverrel rendelkező államok az Atomsorompó Szerződés (NPT) értelmében. Amikor Ukrajna 1991-ben függetlenné vált, több ezer atomfegyverrel rendelkező ország volt, de beleegyezett, hogy az NPT értelmében nem nukleáris fegyverrel rendelkező állammá válik. Cserébe garanciákat kapott az NPT öt hivatalos nukleáris fegyverrel rendelkező államától, amelyek történetesen az ENSZ tagjai is. Az Északi Biztonsági Tanács állandó tagjai.
Csak Franciaország és az Egyesült Királyság tartja be továbbra is az Ukrajnának 1994 decemberében kiadott öt biztonsági biztosítékot. Washington nyilvános beleegyezése, hogy elismeri a Krímet Oroszországként, és nyílt nyomása Kijevre, hogy engedményeket tegyen Moszkvával szemben, a nonproliferáció logikáját a feje tetejére állítja. Az NPT, valamint a vegyi és biológiai fegyverekről szóló egyezmények már nem tűnnek a tömegpusztítás megakadályozását célzó világméretű megállapodásoknak. Ehelyett ez a három megállapodás most olyan trükköknek tűnik, amelyek célja, hogy a nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államokat védtelenül tartsák az expanziópárti nagyhatalmakkal szemben.
Egyre valószínűbb forgatókönyv, hogy a világ országai hivatalosan vagy nem hivatalosan kilépnek a nonproliferációs rendszerből, és felfegyverzik magukat ezekkel vagy azokkal a tömegpusztító fegyverekkel, ezáltal dominóhatást, ha nem is fegyverkezési versenyt idéznek elő a régióikban.
Ahogy az amerikai bel- és külügyek más területein is, ahol a második Trump-adminisztráció jelenleg felborítja a régi megállapodásokat, Washington új megközelítése az orosz-ukrán háborúhoz még a szűken értelmezett amerikai nemzeti érdekek keretein belül is furcsa fejleményt jelent. Az Egyesült Államok elhatárolódik attól a világrendtől, amelynek egykor alapvetően társalapítója volt, és amelyből 80 éven át hasznot húzott. A bizalmatlanság, amelyet Washington jelenleg táplál az általános szabályokon alapuló renddel és különösen az amerikai külpolitikával szemben, egyre hátrányosabb vagy akár veszélyesebb utóhatásokkal jár majd az Egyesült Államok számára.
