Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

Sajtókáosz Magyarországon

Duplát kérek, sőt, dupla duplát, most kell az erő, az energia – sosem látott káoszban kavarog a magyar sajtó, mégpedig annak mindkét oldala, és az örvény hatása alól senki sem fogja tudni magát kivonni. A tegnapi napon annyi minden történt a médiában, amennyi boldogabb korokban egy egész év alatt sem szokott, és bizony nem minden hír egyértelműen jó, sőt.

Hogy a legnagyobb szenzációval kezdjük, eladták a Népszavát. Éspedig Puch László adta el, aki már korábban is gyászos szerepet játszott a Szabad Föld átjátszásában a KESMA médiumai közé – akkor szűnt meg a Vasárnapi Hírek is, ezzel a mozgással kapcsolatban. De lássuk, mit mond erről maga a Népszava? Mert kibocsátottak egy szerkesztőségi nyilatkozatot az ügyben.

„Elkötelezett befektető érkezett a Népszavához, a piacvezető országos napilap így biztonságban működhet és fejlődhet a jövőben – jelentette be Puch László, hogy megválik az újságtól, melynek kiadóját a Horizont AG nevű érdekeltségén keresztül birtokolta. A Népszava új tulajdonosa Leisztinger Tamás egyik cége, a Proton Trade Zrt. Amint az már ismeretes, a Horizont AG 2016-ban vette át a Népszavát. A szerkesztőség kibővült a Népszabadság és a Magyar Nemzet volt újságíróival, a lap megduplázta példányszámát (hétköznaponként mintegy 21 ezren vásárolják meg, szombatonként pedig körülbelül 25 ezren), a napilappiac vezető szereplőjévé vált, hitelessége megkérdőjelezhetetlen, információit rendszeresen szemlézik. Átalakult az online felülete is – a nepszava.hu érdemi szereplője lett a hírversenynek. „Hogy ezt megvalósulhasson, koncentrálnunk és bővítenünk kellett a forrásokat. Ennek érdekében váltunk meg a többek között a Szabad Földet megjelentető kiadónktól, illetve a Népszava mellékletévé formáltuk a Vasárnapi Híreket, hogy a szombati lapszám színesebb tartalommal versenyezhessen a hétvégi olvasmánypiacon” – magyarázta a búcsúzó tulajdonos.”

Hát, erről van egy saját véleményem, miszerint tudatos törekvéssel van dolgunk: ugyanis az tudnivaló, hogy ellenzéki sajtó addig lesz, míg lesznek ellenzéki újságírók, márpedig ha a Népszabadság megszüntetésével kezdődő folyamatot nézzük (persze, ez is csak egy nagyobb trend része) azt látjuk, hogy a munkaképes ellenzéki kollégákat valósággal szorítják, nyomják, préselik egyre kisebb és kisebb helyre, most már jószerével csak a Népszava maradt, más nyomtatott, papír alapú lapnál nem kormánypártinak nincs munka, ott viszont akkora a zsúfoltság, mint a Titanic mentőcsónakjában. Magam is évekig voltam a Vasárnapi Hírek külső munkatársa, valamelyest ismerem a helyzetet: és meggyőződésem, hogy soha

nem alakult volna ki ez az állapot, ha 1. az ellenzéki pártok kicsit is foglalkoznak az őket oszlopként támogató sajtó sorsával, 2. ha nem lenne komoly összjáték a színfalak mögött a tulajdonosi szférában – a kormánykörökkel.

Tehát az, hogy már csak egy, igaz, nagy példányszámú ellenzéki napilap van Magyarországon, egyáltalán nem annak köszönhető, hogy a közönség ne szeretné olvasni az ilyesfajta sajtót, annak viszont sokkal inkább, hogy mindenféle gazdasági trükkökkel egymás után megfojtották ezeket a hajdan piaci körülmények között is életképes lapokat, egyrészt önös anyagi érdekből, másrészt azért, hogy az általában olvashatatlan kormánymédiumok teret nyerjenek. Az ellenzéki pártok a sajtótámogatást természetesnek és ingyenesnek tekintik, hiszen azt mondják az újságíró álljon elvi alapokon, ám maguk a politikusok nagyon is gazdasági alapokon állnak.

De mi lesz a Népszava sorsa?

„Az, hogy megvásároltuk a Népszavát, egyben értékválasztás is – hangsúlyozta Leisztinger Tamás. „Azt szeretnénk” – deklarálta az új tulajdonos – „ha a Népszava a jövőben is az emberről, a mindennapi életről szólna és kiemelten kezelné a szolidaritást. Nemcsak a lap hangnemét kívánjuk megőrizni, hanem a szerkesztőséget is, illetve a megkezdett fejlesztések folytatását is támogatjuk.”

Adja Isten, hogy így legyen – nem áll módomban azt állítani, hogy ez a terv nem válik majd be, ugyanis nem látok a jövőbe, de több, mint harminc év alatt láttam már egyet és mást a magyar sajtóban, és a tulajdonosváltás általában nem szokott jót jelenteni. Először mindegyik új tulajdonos azt mondja, hogy minden marad a régiben, aztán átszervezi az egészet, mert ő a tulajdonos és megteheti, végül pedig örülhet a lap, ha – csökkentett létszámmal – egyáltalán életben marad, és még egy darabig megjelenik. Ez még csak a politikai rendszertől sem függ: több köze van hozzá annak a régi informatikus-közmondásnak, mely szerint „ha működik, ne nyúlj hozzá”. De ha hozzányúlnak, már nem biztos, hogy működni fog… Borúlátó vagyok tehát a Népszava és különösen a kollégák sorsát illetően. De nagyon szeretném, ha tévednék.

No, és a túloldalt mi újság? Most, hogy inog a konkurencia, pezsgőt bontottak a KESMA-nál?

Dehogy bontottak, náluk is fő, forr, bugyog az a zavaros lé, amiben úszkálnak. A valaszonline.hu hihetetlen tervekről szerzett tudomást. Hihetetlenek, ugyanis mintha a hatalmassá duzzadt kormánymédia épp felszabdalná saját magát, lemetéli a feleslegesnek tartott testrészeit és kihajigálja az ablakon, egy eszelős öncsonkító rohamában – pedig hát van ennek is oka, mindjárt mondom, micsoda.

Szóval, azt tudta meg a Válasz, miszerint a Figyelő irányváltása után új kormánypárti hetilap indulhat, méghozzá Mandiner címen. Szólnak pletykák a Lokál megszűnéséről és a Metropol újraindulásáról is. Hallani arról, hogy némileg konszolidálhatják az egykor a Lokálhoz hasonlóan a Modern Media Group Zrt.-ben megszületett 888-at – ami pedig alapvetően a legradikálisabb nézetek gyűjtőhelye most. Sőt, az önkormányzati választás után összevonhatják a Ripost és a Bors című bulvárlapokat.

Ne keressünk logikát a kormány médiapolitikájában, ugyanis nincs. Az Echo TV Hír TV-vé alakítása már megmutatta, hogy sem a szakértelemre, sem a nézettségre, olvasottságra, népszerűségre nincsenek tekintettel, de még a gazdasági érvek sem hatják meg őket: lehet, hogy olcsóbb sok kis propaganda-kiadvány helyett kevés nagyot kiadni, ez vitathatatlanul igaz, de az átalakulások, beolvadások náluk rendszerint úgy működnek, hogy a kis hal eszi meg a nagyot, mert az a hűségesebb, lojálisabb. Valószínűbb, hogy – mint a kultúrpolitikai háború esetében is – sok fúzió mögött személyi ellentétek és érdekérvényesítések állnak, például Lánczi Tamás és G. Fodor Gábor között nagyon komoly ellentét feszül, a Századvég Alapítvány miatt, melyet G. Fodor tavaly ősszel egyszerűen elkért a kormánytól és meg is kapott – azért, hogy politikai akciócsoporttá alakítsa, bár korábban sem volt egy békés horgászegylet.

Ez az ellentét azonban nem magyarázza a bulvárpiaci mozgásokat: ott olyan törekvést láthatunk viszont, hogy a sokszor leszerepelt és teljesen hiteltelen Ripost és Lokál csapata talán egy mérsékeltebb, kevésbé lejáratott cím alatt hasznosabban tudja majd kifejteni tevékenységét, csak hát akkor megint a kis hal eszi meg a nagyot – a kisebb, ám lejáratódott szerkesztőség megkapja a nagyobb nevét és eszközeit, hogy az új nevet is fénysebességgel járassa le.

A Mandiner nyomtatott hetilappá alakulása viszont nem friss hír, jó ideje terjed szakmai berkekben. Szkeptikus vagyok a tervet illetően: online lap kinyomtatása eddig még soha, sehol, senkinek nem hozott hasznot, nem voltak sikeresek az ilyen törekvések. Volt például 2013-ban egy POSZT nevű nyomtatott próbálkozás, ami az online lapokban megjelent írásokat tartalmazta szerkesztett formában, de hat szám után elhalt: egyszerűen nem adtak el belőle annyit, hogy fenntartható legyen. Miért? Azért, mert az online sajtó jelentősen eltér a printtől. Egyrészt a terjedelmi határokat nem kell olyan szigorúan betartania, hiszen nincs papír, ami gátat szabna egy-egy írás hosszának, másrészt az olvasó azonnal és kockázat nélkül mondhatja el kommentben a véleményét (és sajnos mondja is). Mármost a Mandiner pont a kommentszekciójáról híres: ha az embert véletlenül ők szemlézik, márpedig tendenciózusan szoktak szemlézni, akár mondatokat is megcsonkítva, akkor a szerző biztos lehet benne, hogy a teljes magyar szélsőjobboldal megtalálja, és nem csak ott, hanem rossz esetben magánlevelezésében is zaklatni fogják. Ezt tapasztalatból mondhatom.

Ez a kommentelési lehetőség adja a Mandiner népszerűségének nagy részét bizonyos körökben – és ha papíralapra költöznek ez vész el.

A másik nagy előnye az online sajtónak az olvasó számára a nyomtatottal szemben, hogy – ingyenes. Napnál világosabb, hogy nyomtatott lapot csak nagyon nehezen lehet ingyen adni, hiszen papír- és nyomdaköltségei vannak, terjesztési költsége is, tehát maximum a támogatott termékek vagy a reklámújságok lehetnek ingyenesek – bár működő gazdaságban ilyent fenntartani sem lehetetlen. Azonban Magyarországon úgy alakult, hogy az online sajtó majdnem minden esetben ingyenes. Ez magyarázható azzal, hogy amikor a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején megjelent, még teljesen más volt a Google hirdetési rendszere, épp 2011 táján változott meg – azelőtt nagyon komoly reklámbevételre lehetett számítani, azután viszont hatalmasat zuhantak az árak, a régi tarifákból Mercedest vett a laptulajdonos, az új tarifákból – enyhe túlzással – gyufát. Igen, de a közönség már megszokta az ingyenes online sajtót és sehogy sem lehetett rászorítani arra, hogy fizessen érte, tehát nem egyszerű dolog mostanság ilyen sajtóterméket fenntartani – megoldható, de nehezen.

Mármost ha a Mandiner papíralapra kerül, akkor pénzt is kell majd érte adni. Majdnem mindegy, mennyi lesz az ára: a mostani semminél az egy forint is végtelenszer több, a nulla és a valamennyi között fényévnyi a távolság, és nem mindenki lesz hajlandó akár egy fityinget is kiadni azért, amit évek hosszú során keresztül ingyen kapott.

Ami nem sok jóval kecsegteti a Mandinert.

De a blogok sincsenek ingyen – az Átlátszó adatai szerint az MTVA-hoz köthető blogok (melyekről indulásukkor azt állították, hogy le fogják tarolni az Indexet és a 444-et forgalmukkal) az elmúlt három évben közel hatvanmillióba kerültek. És ezt a pénzt a szerzők tették zsebre, honorárium formájában, ugyanis a blogoknak a fenntartási költségük minimális. Például a már említett Lánczi Tamás bloggerként szerzett mellékkeresetét még a jól fizetett kollégák is megirigyelhetnék, ugyanis 2017-ben 6,3 millió forintot, 2018-ban több, mint 6,2 millió forintot számlázhatott az MTVA-nak. Egyszerűbben: havi félmilliót kapott a nem túl megerőltető blogolásért. Miközben ez a blogcsoport gyakorlatilag egyetlen, hozzá fűzött reményt sem váltott be – nem csak, hogy nem tarolt a piacon, nem vezető az olvasottságban, de kizárólag viszi a pénzt.

Viszont legalább jó sokat visz.

Akkor összegezve: átalakulási folyamatok zajlanak a teljes magyar sajtóban, lapok szűnnek meg és olvadnak be, pénzek keringenek gazdátlanul, míg valaki rájuk nem teszi a kezét, az egész szituáció átláthatatlan, zavaros, örvénylő, mint a Nyárád vize, és sok ügyes ember halászik ebben a zavarosban.

Egyszer majd talán letisztul, de ha minden így megy tovább, ahogy eddig, meglepően üresnek fogjuk találni a végeredményt.

Nem fog az nekünk tetszeni, annyit mondok.

Jegyzék – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, valami nagyon erős kávét kérek, valamit, amitől a holtak is felkelnek. Nem, ne is kérdezzék, úgyis elmondom, ha nem kérdik… a vízvezeték-szerelő. Én nem hiszem, hogy ilyen élőlény létezik a természetben, hónapok óta keresem hét tenger széltében-hosszában, mint Ahab kapitány a fehér bálnát.

Találtam ugyan egyet, de az meg rejtőzködő életmódot folytat, egyszer sikerült beszélnem vele, akkor elvállalta a munkát, azóta alig láttam…

Kínomban már levelet írtam neki, mit levelet, diplomáciai jegyzéket. Hátha ez hat rá.

Excellenciás Uram!

Mint azt pár hete folyó tárgyalásaink elején átadott jegyzékemben jeleztem volt, a helyzet a Fürdőszoba-övezetben válságosra fordult, mivel most már biztosak lehetünk abban, hogy a Csaptelep-szoros felett elveszett az ellenőrzés. Ez bizonyos határozott lépések megtételét igényli, melyek a most kialakult körülmények között nem várathatnak tovább magukra.

Ami a Csaptelep-szoros körül folyik, komoly gazdasági és természeti-környezeti károkat tehet hazánk kényes ökológiai egyensúlyában, és tovább ronthatja a hagyományosan hűvös viszonyt, melyet a minket körülvevő hatalmakkal ápolunk, különös tekintettel az alattunk elterülő Raktár-síkságra, mely természetes vízgyűjtőként működik. Sajnos, cselekednünk kell, mielőtt politikai válság alakul ki a tágabb értelemben tekintett geopolitikai zónánkban. A szavak ideje lejárt: most tenni, tenni kell. A Csaptelep-szoros megfelelő időben, erős kézzel, bizonyos eszközökkel történő lezárása és a technikai infrastruktúra teljes cseréje vitális érdeke hazánknak, mint azt kormányunk leszögezte. Így elkerülhetnénk azokat a bonyodalmakat, melyek kártérítési összegek fizetéséhez avagy karbantartási műveletek finanszírozásához vezethetnének a közeljövőben.

Excellenciás uram, önnek megvannak a megfelelő eszközei, nemkülönben rendelkezésére áll a szükséges know-how is ezen lépések problémamentes megtételére, ezért kormányunk már hetekkel ezelőtt azzal a bensőséges kérelemmel fordult Önhöz, hogy támogassa törekvéseinket a helyzet normalizálásában.

Ön szívesen fogadta diplomatáinkat, bár a tárgyalások során kifejtette, sajnos elkerülhetetlennek találja bizonyos anyagi eszközök igénybevételét ennél a kényes geopolitikai műveletnél, melynek beláthatatlan következményei lehetnek térségünkre nézve, már amennyiben elmarad. Mi természetesen nem zárkózunk el ezen anyagi eszközök átadásától, akár közös alap létrehozása, akár egyszerű készpénzforgalom formájában, sőt, személyes jóindulatunk jeléül bizonyos magánjellegű többletet is kilátásba helyezek Önnek, ha nem sokat tétovázik és megteszi, amire nekünk oly égető szükségünk van. Korai tárgyalásaink ily módon tehát gyümölcsözőnek bizonyultak és mindkét fél elégedetten zárhatta le őket.

Azonban a múlt heti ciklus folyamán ugyanezen tárgyalások folytatása, a végső következtetések levonása és egyezményünk megkötése nem várt, úgynevezett „vis maior” jellegű akadályokba ütközött, melyek azonban mind Excellenciád részéről merültek fel. Hol a kommunikációs csatornák kétségtelenül rossz minősége, hol az ön más irányú diplomáciai-katonapolitikai tevékenysége miatt történt, de találkozónk nem jött létre, és a helyzet hazánk területén, különös tekintettel a Csaptelep-válságra, tovább mérgesedik, már lakossági elégedetlenség tapasztalható.

A szomszédos hatalmak még nem készülnek katonai lépések megtételére ellenünk, de mindez pusztán idő kérdése. Tegnapi megbeszélésünk alkalmával, melyet telefonbeszélgetés formájában folytattunk, Ön jelezte, hogy hajlandó a mai délután folyamán kiküldeni megfigyelőit a válságövezetben uralkodó állapotok felmérése és előköltségvetés megállapítása céljából. Tegyen így, Excellenciás uram, diplomáciai szempontból a huszonnegyedik órában vagyunk, a válság már-már kiáradással fenyeget! Jómagam nem zárkózom el további összegek átadásától sem, amennyiben képes lesz kemény kézzel rendet teremteni a Csaptelep-szorosban.

Póriasabban, ám érthetőbben fogalmazva: öt rugóval többet adok, ha még ma kijössz és megjavítod azt a nyavalyás csapot!

Egymás kölcsönös tisztelete és nagyrabecsülése jegyében, mely annyira fontos mindkét fél számára:

Szele Tamás

Pénzügyek – Déli kávé Szele Tamással

Pincér, duplát kérek, cukorral, ma szükségünk lesz az eszünkre, mert pénzről lesz szó. Kevés pénzről is, sokról is, adósságról is, hitelről is, kamatokról is, szóval nem árt most a tiszta fej, mert érdekes dolgok fognak kiderülni. Érdekesek és egyáltalán nem örömteliek: például el fogunk oszlatni pár közkeletű és kellemesen hangzó félreértést.

Ugyanis a rossz hír is hír, azt is el kell mondani, annak a nem ismerete tán még károsabb is lehet, mint a jó híré. De előbb lássuk, mennyink van. Van maguknál bagatell huszonhét millió forint? Mert én nem találom az enyémet, biztos letettem az éjjeliszekrényre az este, a macskák meg eljátszották valahova. Maguknak meg kell legyen. Azért kell, mert az MNB adatai az átlagos magyar háztartásnak ekkora a vagyona.

Gazdagok vagyunk, kérem.

Tessék elrakni a kaszát, a kapát és a vasvillákat, nem én mondom ezt a bődületes baromságot, hanem a statisztika, amit a Nemzeti Bank rendelt meg. Különben pedig, ha átlagot számítunk, nem is hazudik. Hogy jön ki az átlag? Mondjuk mi most leülünk valahol, iszunk két kávét egy ezresért, aztán átszaladunk a közeli gépészeti szakboltba és vásárolunk egy lépegető exkavátort harmincmillió forintért. Akkor mi ketten együtt költöttünk harmincmillió-egyezer forintot, vagyis fejenként tizenötmillió-ötszázat. Igen, de az exkavátort én viszem haza, maguk meg azon gondolkodnak, hogyan költhettek el nyom nélkül tizenötmilliót… Szóval, cseles dolog az átlag, nem véletlenül imádják a politikusok propagandára használni. Van, amikor különben hasznos és fontos – de becsapós tud lenni.

Ez a családonkénti, pontosabban háztartásonkénti huszonhét millió forint is úgy jött ki, hogy – most tessenek figyelni! – az ország leggazdagabb tizedének akkora vagyona van (61 ezer milliárd forint), hogy az már önmagában is megemeli az átlagot, bármi más legyen a helyzet a többi kilenctizednél. Mi több, a lakosság leggazdagabb egytizedénél van a magyar összvagyon 60 százaléka, ez a tized több százezer embert jelent, ennél sokkal kevesebben vannak a dúsgazdagok. Ugyanis

az ország leggazdagabb 1 százaléka birtokolja az összvagyon 25 százalékát!

A második leggazdagabb egytizednek már jóval kevesebb vagyona van, a valódi középrétegnek pedig, átlagosan tizenkét milliója – de azért tessék belegondolni, hogy ebbe beleszámít a lakás és a kocsi, sőt, a nyugdíjpénztári megtakarítás is.

És ha lejjebb nézünk a szegényebb háztartásoknak van ugyan átlagosan 4,4 millió forint vagyona, de ugyancsak átlagosan van nekik 5,6 millió forint tartozásuk is – tehát a mérleg negatív. Összességében elmondható tehát, hogy az ország szegényebb felénél van a magyar lakosság vagyonának 8,9 százaléka, a gazdagabb felénél pedig a többi 91,1 százalék.

Ráadásul 2014 óta csakis a leggazdagabb egytized vagyona nőtt, mindenki másé stagnál vagy inkább csökken.

Hát így már árnyaltabb az a kép, amit az Origo hurráoptimista módon azzal a címmel közölt, miszerint

„MNB: Jelentősen nőtt a háztartások vagyona”.

Amink van, annak is a legnagyobb része ingatlan, jármű, nyugdíjalap és – adósság.

Akkor most térjünk rá a rossz hírre.

Kísértet járta be az elmúlt hónapban a magyar sajtót, a devizahitelek eltörlésének kísértete, ami főleg azért baj, mert nem csak félrevezetésre szakosodott álhírlapok terjesztették, hanem komoly, hiteles sajtótermékek is – és hát szó szerint közérdekű a kérdés, nem szabad a rengeteg bajban lévő embert olyasmivel kecsegtetni, olyan hamis reményt ébreszteni bennük, amire kevés vagy semmi az esély.

Röviden: vagy eltörölhetőek a devizahiteles tartozások, vagy nem, de a gyakorlatban inkább nem. Miről volt szó?

Március 14-én az MTI – és az ő nyomán majdnem a teljes magyar sajtó – a következő hírt tette közzé:

„Uniós bíróság: visszamenőleg is megsemmisíthető a tisztességtelen feltételeket tartalmazó devizahitel.”

Brüsszel/Luxembourg, 2019. március 14., csütörtök (MTI) – Az uniós joggal ellentétesek azok a magyar jogszabályok, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszamenőleges hatállyal megsemmisítsék az árfolyamkockázattal kapcsolatos tisztességtelen szerződési feltételt tartalmazó devizaalapú kölcsönszerződéseket – közölte döntését az Európai Unió Bírósága csütörtökön.

A luxembourgi székhelyű uniós bíróság ítéletében hangsúlyozta, a szerződésnek megsemmisíthetőnek kell lennie, amennyiben az tisztességtelen szerződési feltétel nélkül nem teljesíthető.
2014-ben Magyarország több törvényt hozott a devizaalapú kölcsönszerződések tisztességtelen szerződési feltételeinek módosítása érdekében. A törvények ugyanakkor nem vonatkoztak e szerződések árfolyamkockázathoz kapcsolódó rendelkezéseire, amelyet így továbbra is a kölcsön felvevője viselt. A törvények azt is előírják, hogy a hitelfelvevő nem nyilváníttathat visszamenőlegesen érvénytelennek olyan kölcsönszerződést, amely olyan tisztességtelen szerződési feltételt tartalmaz, mint például az árfolyamkockázat.
Ítéletében az uniós bíróság kimondta, egy tisztességtelennek minősített szerződési feltételt úgy kell tekinteni, mint amely nem is létezett, és így nem róhat kötelezettséget a fogyasztóra. Számára olyan helyzet visszaállítását kell lehetővé tenni, mint amilyenben az említett szerződéskikötés hiányában lenne.
Az árfolyamkockázatra vonatkozó szerződési feltételt illetően a bíróság rámutatott, abban az esetben, ha bizonyítják e szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, az ilyen rendelkezést tartalmazó szerződés érvényben tartása nem tűnik jogilag lehetségesnek.” (MTI)

Azért idézem a maga teljességében a hírt, mert így, ilyen formában igaz, de mivel jogról beszélünk, fontos benne minden szó. Az ítélet szó szerint ezt mondja ki és nem többet, de már ez is nagy reményeket keltett sokakban. Holott világosan láthatjuk, hogy

csak akkor semmisíthetőek meg a hitelszerződések, igaz, akkor visszamenőlegesen is, ha az árfolyamkockázattal kapcsolatban tisztességtelen szerződési feltételt tartalmaztak.

Ennek a fogalmába az is beletartozik, ha nem figyelmezették a szerződő felet magára az árfolyamkockázatra.

Na, akkor például valóban megsemmisíthető a hitelszerződés.

Nem véletlen, hogy a 2014-es magyar törvények erről megfeledkeztek, messzire vezetne elmagyarázni, hogy ez végül is kinek az érdekét szolgálta, de hogy az adósokét nem, az biztos. Most tulajdonképpen az derült ki, hogy ha egy ilyen ügyben ütközik a magyar és az uniós joggyakorlat, melyik az erősebb.

Elvileg az uniós.

Ugyanakkor, ha a szerződés figyelmezteti az ügyfelet az árfolyamkockázat vállalásának veszélyeire, és ezt érthető módon teszi (ez az uniós jogban fontos, általánosan tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztót vesznek alapul), akkor bizony nehezen támadható. Azonban, a rossz tájékoztatás esetén a gyakorlatban a nemzeti jogszabályok dolga volna elbírálni a szerződéseket, ha erre a nemzeti jog nem képes, akkor jön az európai jog. Márpedig nálunk nem képes, ugyanis nem is foglalkozott a tárgykörrel.

Tulajdonképpen azt mondta ki a luxemburgi bíróság, hogy akkor semmisíthetők meg a devizahitel-szerződések, ha Magyarország nem igazítaná ki a tisztességtelen szerződéseket.

Ez nálunk a mostani rendelkezések alapján úgy néz ki, hogy mivel az érvényessé és hatályossá tételt a felek közötti egyensúly helyreállításával kell elérni – tehát, aki vállalta annak kockázatát, hogy alacsonyabb kamatot fizet a forinthitelnél a kölcsönfelvételre választott deviza mindenkori árfolyamától függően, az nem részesülhet utólag kamatelőnyben, tehát amennyiben egy devizahitel visszamenőlegesen forinthitellé válik, mert a bank nem tájékoztatta az ügyfelet megfelelően az árfolyamkockázatról, akkor a visszamenőleges forintosítás közben az ügyfél nem a devizahitel alacsony kamatát fizeti meg visszamenőlegesen, hanem a magasabb forinthitel-kamatot. Így jogilag fenntartható az egyensúly. Azonban a szerződések csak akkor semmisíthetőek meg, ha vagy egyáltalán nem volt bennük szó árfolyam-kockázatról, vagy olyan mértékben volt hamis a tájékoztatás erről a fogalomról, hogy az már szemenszedett hazugságnak is nevezhető.

Tehát, nagyon leegyszerűsítve a dolgokat: a devizahitel-szerződés csak akkor semmisíthető meg, ha

  1. Nem volt benne egy szó sem az árfolyam-kockázatról

  2. Volt, de olyan mértékben elbagatellizálta azt, hogy az állítások egyértelműen hamisak

  3. A magyar jog nem képes visszamenőlegesen kiigazítani a dolgokat.

Ebben az esetben az európai jog megengedi, sőt, követeli a szerződés megsemmisítését, más esetben nem.

Biztos, hogy voltak ilyen szerződések is, de az a helyzet, hogy a 2014-es törvényi rendezés után már nem nagyon kötöttek efféléket. Szóval – egyes esetekben lehet remény, de távolról sem vonatkozik ez a mostani határozat mindegyik szerződésre, általában.

Sajnos, kérem, sajnos.

Európai kávé – Déli kávé Szele Tamással

Lehet, sőt biztos, hogy a kávé közel-keleti eredetű, de hogy a kávéház intézménye olyan mély gyökeret vert az európai kultúrában, hogy az lassan elképzelhetetlen nélküle, az is biztos. Szóval, a kávé európai ital (is). Hát akkor most emellett a mai fekete mellett nézzük Európa friss híreit, mintegy összefoglalva, mert úgy forr a kontinensünk, mint egy kotyogós főző.

Nem árt szem előtt tartanunk, hogy a mostani helyzetben minden mindennel összefügg, „szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.”, ha Londonban születik egy döntés, az Budapesten vethet hullámokat, ha Budapesten marokra fognak egy ostort, az könnyen csattanhat Brüsszelben – ezért olyan fontos például a Brexit is. Hiszen ez meghatározza a magyar uniós szerep fontosságát is, és nemkülönben kulcskérdés abban, hogy megtartják-e a Fideszt a Néppártban. Ugyanis ha nem lesz egyhamar Brexit, és megválasztják emiatt a brit EP-képviselőket, úgy a Fidesz tizen-valahány képviselői széke nem sokat nyom a latban, Orbán Viktor és elvtársai visszanyerik reális fontosságukat és mehetnek vissza a balettkarba ugrálni. Ellenben ha nem lesz, úgy ez a kicsiny csoport kincset fog érni bármely frakciónak, amelyhez csatlakozik – nagyra is tartják magukat, várnak a szövetkezéssel, míg ki nem derül, hol kaphatnak többet. Mármint nem pénzből, hanem befolyásból, hatalomból. Ilyen alapon a legbölcsebben azt tennék, ha a Néppártban maradnának, csak kérdés, megengedi-e Orbán egója ezt a kompromisszumot.

No, de akkor lássuk: lesz Brexit?

Brexit vagy lesz, vagy később lesz, vagy esetleg nem lesz, de más megoldások is elképzelhetőek vagyis elképzelhetetlenek. Körülbelül ezt állíthatjuk közelítő bizonyossággal a dologról, ha sommásan akarunk fogalmazni. Ha azonban nem vagyunk ennyire szűkszavúak, akkor kitérhetünk arra, miszerint kiderült, milyen feltételeket szab az Unió Nagy-Britanniának – ugyanis az Egyesült Királyság nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon. Ezeket elvben a szerdai rendkívüli EU-csúcson fogják nyilvánosságra hozni, ám a Sky News munkatársai és más brit újságírók már látták a zárónyilatkozat tervezetét, és nincs ok feltételezni, hogy ezen változtatnának most már.

Kérem, ebben egyelőre ki van hagyva, hogy mennyi időre adnának halasztást a briteknek, de az szerepel benne, hogy a kilépési megállapodás ratifikálásához adnák a haladékot. Ha pedig a majdani dátum előtt elfogadná az alsóház a kilépési megállapodást, a következő hónap első napja lenne a brexit napja is. Viszont azt is aláhúzzák benne, hogy a hosszabbítással nem veszélyeztethetik az EU-s intézmények megfelelő működését. Ezért azt is kikötnék, hogy az Egyesült Királyságnak meg kell tartania az EP-választásokat, ha május 22-ig nem ratifikálja a kilépési megállapodást, és így a május 23-26-i EP-választások alatt is tagja az uniónak. Ha bármilyen okból ennek a kötelezettségének az Egyesült Királyság nem tesz eleget, vagyis nem tart EP-választást, akkor június elsejével automatikusan megszűnik az uniós tagsága.

Donald Tusk, az Európa Tanács elnöke egy másik változatot is javasol, amit rugalmas halasztásnak nevezünk, ez alapján legfeljebb egy évig kapnának halasztást a britek, közben pedig bármikor kiléphetnének, ha átmegy az alsóházban a kilépési megállapodás. Így elkerülhető lenne, hogy néhány hetente újabb és újabb csúcstalálkozót hívjanak össze. Tusk azért az egy évet ajánlja, mert akkor az Európai Uniónak egyhangúlag kell majd döntenie kulcsfontosságú ügyekben.

Az ám, de feltételeket is szab: ne nyissák újra a tárgyalásokat a kilépési megállapodásról (bár ezt az Alsóház háromszor is elutasította), ne kezdjenek részletekbe menő tárgyalásokat a jövőbeni kapcsolatokról (erre nincs idő) és az Egyesült Királyság részéről elvárja a maximális együttműködést az Unióval. Cserébe azonban így Britannia a kilépés pillanatáig teljes jogú tag maradhatna.

Láthatjuk: az Unió, amely bent szerette volna tartani az Egyesült Királyságot, most azt akarja elérni, hogy legalább az EP-választásokat tartsák meg, utána csak lesz valami – de kis létszámú populista pártok ne lehessenek a mérleg nyelvei Brüsszelben.

A választások tisztasága most nagyon fontos, ezt célozhatja az a közös nyilatkozat, amelyet az Európa Tanácsban Németország és Franciaország adott ki Magyarországgal és a hetes cikkely alkalmazásával kapcsolatban – idézzük változtatás nélkül a Népszava nyomán , ugyanis fontos, bár a lényeg az utolsó bekezdésben lesz – de tessék szépen végigolvasni.

„· Az uniós intézmények és a közös értékek tiszteletben tartása nem képezheti vita tárgyát. Ezért itt volt az ideje, hogy a magyar kormány beszüntesse a Bizottság tagjaival szemben indított lejárató kampányát.

· Az európai parlamenti választások előtt a francia és a német állampolgárok — csakúgy mint minden tagállam polgárai — szoros figyelemmel kísérik a jogállamiság helyzetét az Európai Unióban.

· Hét hónappal az Európai Parlament (7. cikkelyről szóló — a szerk.) állásfoglalása után készen állunk rá, hogy konstruktív és tartalmas párbeszédet folytassunk Magyarországgal.

· Az Európai Parlament jelentése számos aggasztó jelenségre hívja fel a figyelmet: ilyenek az igazságszolgáltatás függetlenségével, a korrupcióval, a média szabadságával, a tanszabadsággal, a vallásszabadsággal, a szólásszabadsággal és a kisebbségek és a menekültek jogaival kapcsolatos aggodalmak.

· Nem pusztán egyes törvényeket tartunk aggasztónak: az alapvető értékek tiszteletben tartásáról szóló EP jelentés által festett teljes kép nagyon aggasztó.

· A tény, hogy nem kormányzati szervezetek és egyetemek kénytelenek elhagyni az országot a kormány által bevezetett korlátozó intézkedések miatt, mindannyiunk számára aggodalomra adnak okot.

· Külön aggályokat vet fel a Közép-európai Egyetem (CEU) helyzete. Miközben a CEU még Budapesten működik, kénytelen volt néhány akadémiai programját elköltöztetni Magyarországról a felsőoktatási törvény 2017-ben elfogadott módosításai miatt. Úgy véljük, hogy ez jogos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy tiszteletben tartják-e (Magyarországon) a tudományos és tanszabadságot az Európai Unió Alapjogi Chartájában foglaltaknak megfelelően. Ezért a küszöbönálló meghallgatáson üdvözölnénk, ha Magyarország magyarázatot adna arra, hogy a hatóságok milyen konkrét intézkedéseket fognak tenni annak érdekében, hogy a CEU továbbra is folytathassa tevékenységét Budapesten.

· A magyar média élénk és változatos volt, most azonban egyre egysíkúbbnak tűnik. A független újságírók egyre nehezebben tudnak érvényesülni a magyarországi médiában. Ezt is aggasztónak találjuk.

· Ezért szükséges, hogy itt, a Tanácsban meghallgatásuk a magyar kormányt az alapértékek és a jogállamiság tiszteletben tartásáról. Támogatjuk azt az elképzelést, hogy júniusban, közvetlenül az európai választások után megrendezzük ezt a vitát. Egy ilyen meghallgatás lehetőséget nyújtana a parlament jelentésén alapuló konstruktív eszmecserére.”

No igen. Júniusban, választások után, mert nem akarják a választást meghatározó tényezővé tenni a Magyarországon kétségtelenül tapasztalható jogsértések ügyét sem pro, sem kontra: ez ne befolyásolja a nálunk szerencsésebb történelmű és helyzetű európai tagtársaink döntését, ne legyen kampányelem sem a populisták, sem a velük szemben állók számára.

Röviden, pontosan:

Orbán Viktort ezzel és a néppárti felfüggesztéssel kiiktatták a választási tényezők közül. Most dühönghet, ahogyan akar – ne feledjük, az ő párhuzamos világában másképp állnak a dolgok, arra számított, hogy Európa egyik vezetője lesz

(később meg esetleg a vezetője, ha egy korzikai tüzértisztnek sikerülhetett, neki is sikerülhet), ám most talonba tették, mert kilógott a lóláb – és mert valóban tűrhetetlen visszaéléseket követ el a nevével fémjelzett rendszer.

Pillanatnyilag dühösen, tehetetlenül tekereg a sarokban, és el kell tűrnie, hogy a jövendő mozgásteréről mások döntsenek – annyi kiszivárgott a Fidesz terveiről, hogy a belső, bizalmas pártutasítás szerint minden áron el kell érjék a minimum ötven százalékos eredményt, de több volna a cél. Azonban akármennyit is érnek el, csak a választások után kerülhetnek be egy nélkülük, az ő beleszólásuk nélkül kialakított parlamenti helyzetbe – aztán akkor majd még sokáig zavaros lesz a helyzet, mert csak a néppárti státus eldőlése után kezdhetnek neki a helyezkedésnek, dönthetnek a további pozícióról.

Maradhatnak a Néppártban, átülhetnek a konzervatív frakcióba, beléphetnek Salvini csapatába (ez nem valószínű: Orbán sosem lesz hajlandó beérni a másodhegedűs szerepével), vagy lehetnek függetlenek – olyan helyzetet nehezen tudnék elképzelni, hogy egy gyökeres és váratlan fordulattal hirtelen liberálissá vagy baloldalivá válnának, illetve részükről lenne hajlandóság (ha lenne az a pénz) de a befogadásuk volna elképzelhetetlen baloldalon.

Azt tehát, hogy a Fidesz milyen frakcióba kerül, egyelőre lehetetlen megmondani.

Azt viszont – bizonyos feltételek teljesülése mellett – meg tudjuk mondani, mennyire lesz egyáltalán fontos szereplő.

Ha nem lesz brit EP-választás, akkor kérethetik magukat, mint kényes menyasszonyok, de ha lesz, a világon semmi súlyuk nem marad.

Azért ez lenne a legszebb fogyókúra: elképzelem Orbán Viktort súlytalanul…

A tömeggyilkos elnök – Déli kávé Szele Tamással

Feketén kérem ma a kávét, nincs jó kedvem: megtudtam, hogy több ezer ember halt meg annak idején minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy egy alkalmatlan ember politikai hatalomhoz jusson. Ne tessék most kardot rántani: nem Magyarországról beszélek, hanem Romániáról. Hát kiderült, aminek ki kellett derülnie és most már bíróság elé is áll a volt elnök, Ion Iliescu.

Bizony, akármekkora úr volt, annak már vége van: most már felelnie kell a tetteiért. Elkészült a vádirat, amely alapján bíróság elé állítják Ion Iliescu volt államfőt és két bűntársát az 1989-es rendszerváltás perében – jelentette be hétfő délelőtt Augustin Lazăr, Románia legfőbb ügyésze. Sőt, a nyomozati anyagot a katonai ügyészi részleg át is küldte a bírói testület elé, itt már mindenképpen per lesz, felelősségre vonás lesz. Akkor is, ha egy héttel ezelőtt az elsőrendű vádlott, Ion Iliescu szívpanaszokkal kórházba került – ha nekem kéne tömeggyilkosságokért felelnem, nekem is volnának szívpanaszaim.

Hogy került elő ez az ügy pont most?

Úgy hogy 2016-ben a román katonai ügyészség leporolta az 1989-es forradalom aktáit, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) elmarasztalta Romániát, amiért nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek, illetve a halálos áldozatok hozzátartozóinak. És most jutottak el a bírósági szakaszba.

Akkor először is lássuk, mi a vád?

„Szándékos katonai diverzió, tudatos rémhírkeltés miatt vesztette életét sok ember Romániában Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor 1989. december 22-i menekülési kísérlete után. Megállapították, hogy a kommunista diktátor elűzése után az állam politikai és katonai vezetését a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) ragadta magához, amely hatalmának megőrzése és legitimálása érdekében 1142 ember halálával, illetve 3138 ember sérülésével járó fegyveres diverziót szervezett, amely bűn elévülhetetlen.

A vádhatóság szerint 1989. december 22-e és 30-a között mintegy 12 millió 600 ezer töltényt lőttek ki Romániában. Iliescut és Gelu Voican Voiculescut, a CFSN kormányfőhelyettesét – a televízió adásában és közleményeiken keresztül terjesztett – szándékos félretájékoztatással és rémhírkeltéssel, a Ceaușescu házaspár kivégzéséhez vezető diverzió megszervezésével gyanúsítja az ügyészség. Bűnvádi eljárás indult Iosif Rus, a légierő volt parancsnoka és Emil (Cico) Dumirescu, a CFSN tagja ellen is. Előbbit az otopeni-i repülőtéren egymás ellen vezényelt katonák által rendezett, 48 ember halálát okozó vérfürdő kiprovokálásával, utóbbit a televízió székházánál végrehajtott katonai diverzió megszervezésével gyanúsítják.” (Maszol)

Hát, ha még tetszenek emlékezni – meglehet, már keveseknek jut eszébe, pedig akkor mindenki lélegzetét visszafojtva figyelte a híreket, melyek nagyon gyakran egymásnak is ellentmondtak – az 1989-es forradalom tulajdonképpen a temesvári tiltakozással kezdődött. Ott bevetették a hadsereget a civil tüntetők ellen. Gyakorlatilag csatérré vált a város, a kórház harctéri sérülések százait kellett ellássa. Az akkori rádióhírek rengeteg halottról, sőt, mérgezett ivóvízről szóltak, mármint a temesvári rádió hírei. Még előző nap is beszédet mondott Ceausescu, az igaz, nem aratott osztatlan elismerést, sőt, bizony már a jó bukarestiek is szépeket kiabáltak neki, de hát mit tehetett az a sok civil ember, akiket páncélosok támadtak? – és egyszer csak, mintegy varázsütésre, mikor minden remény veszni látszott, átállt a hadsereg.

Győzelem

A bukaresti televízióban megjelent Mircea Dinescu költő pulóverben és bejelentette:

„Armata în Bucureşti e cu noi! Dictatorul a fugit! Eroicul popor român, victorios! Am învins! Am învins!”

Ami magyarul annyit tesz:

„Bukarestben a hadsereg velünk van! A diktátor elmenekült! A hős román nép győzött! Győztünk! Győztünk!”

Dehogy győztek. Az logikus lett volna. Hátra volt még a feketeleves:

Ceausescu kivégzése után azonnal kitörtek a harcok, mégpedig valamiféle – terroristákkal. Senki sem tudta, kik ők, honnét jöttek, csak valahogy mindenhol látták őket, lőtték a tömeget, a civileket, a katonákat, rejtelmes helikoptereken támadtak… foglyul egy sem esett, csak a holttestüket mutogatták időnként. Hát most a vádirat szépen tisztába teszi ezt a rejtelmet is.

„A vizsgálat megállapította, hogy a teljes katonai és politikai hatalmat közvetlenül a Ion Iliescuból, Silviu Brucanból, Victor Atanasie Stănculescu és Nicolae Militaru tábornokokból és Gelu Voican Voiculescuból álló Nemzeti Megmentési Front Tanácsa gyakorolta. Az ügyészség állítja: a bizonyítékok azt mutatják, hogy a védelmi és belügyi egységeket 1989. december 22-én 16 órától a CFSN-nek rendelték alá. A CFSN fontos politikai és katonai döntéseket hozott, amely egy előre megszervezett csoport politikai hatalomátvételét és legitimálását készítette elő. E cél elérésének érdekében december 22-ének estéjétől, a CFSN-nek alárendelt Legfelsőbb Katonai Tanács koordinálásával, diverzióval és rémhírkeltéssel, széleskörű megtévesztési akciót indítottak. (…) A négy vádlott közvetlenül is részt vett a diverzió- és rémhírkeltésben – állítja a vádhatóság. – A vizsgálatok fényt derítettek arra, hogy a kialakított terrorista veszély általános pszichózisában egymásnak ellentmondó katonai parancsokat adtak ki, az egységek kaotikusan, egymás ellen tüzeltek, 1989. december 22. és 30. között.”

Akkor kérem, megvan, mi történt: a román hadsereg önmagával harcolt

Nem voltak semmiféle terroristák. Diverzió, dezinformáció útján a hadsereg különböző alakulatait vezényelték egymás ellen, a titokzatos helikopterek egyszerűen a román légierő 61-es boteni-i ezredének gépei voltak, amiken Iosif Rus utasítására lemázolták a felségjelet és bukaresti helyszínek fölé küldték őket, hogy fokozzák a zűrzavart. A hadsereg természetesen gondolkodás nélkül lőtt az ismeretlen deszantegységekre… Az otopeni-i repülőtérre kivezényeltek egy nemzetbiztonsági egységet, amely sikeresen tűzharcba keveredett a repteret védő katonákkal, mindkét oldalon súlyos veszteségek estek. Negyvennyolcan vesztették életüket csak ebben az egy ütközetben és nyolcan civilek voltak.

Mire volt ez jó?

Első sorban arra, hogy a hadsereg vegye át a hatalmat. Be kell látni: ahol ilyen gondok vannak, ott kell a fegyveres erő. Aztán mivel érdekes módon fénysebességgel sikerült Ceausescut kivégezni, Elenával együtt, jogszerű vizsgálat és kihallgatások nélkül, eltűnt rengeteg irat, ahol nem akartak eltűnni azok az iratok, ott leégtek az irattárak, biztos, ami biztos. Persze az első eufória után kilógott a lóláb, a nép is kezdte érezni, hogy tőle épp, csak a forradalmát lopták el, amiért sokan meg is haltak: ez vezetett a „golaniada” néven ismert mozgalomhoz a Nemzeti Megmentési Front alaposan beexponált hatalomátvétele után.

A „golan” szó románul „huligánt” jelent. Hát, a golanok mindenek voltak, csak huligánok nem: többnyire művelt, városi egyetemisták, értelmiségiek, akik elsőként vették észre, hogy itt nem forradalom zajlott le, hanem katonai puccs. Békés tüntetésbe kezdtek a bukaresti Egyetem téren emiatt, amit 1990. júniusában vérbe fojtottak a Zsil-völgy fanatikus bányászai, Miron Cozma vezetésével. Vertek azok mindenkit, aki akár csak szemüveges is volt, értelmiséginek nézett ki.

És utána sokáig megint nagyon hideg és sötét volt

Az álhírek és a pánikkeltés vezettek közvetve Marosvásárhely fekete márciusához is: nem kellett, nagyon nem kellett volna.

Igen, ezek az atrocitások is Iliescuék hatalmának kiépítését szolgálták: meglehet, mivel sosem volt még példa rá korábban, hogy Marosvásárhelyen „hivatalos” szervezés nélkül nem robbantak volna ki a nemzetiségi zavargások.

És most a dicsőséges nagyurak bíróság elé állnak

Sokáig úgy tűnt, erre nem kerül sor, de minden véget ér egyszer.

Azt nem állítanám, hogy meg fogjuk tudni valaha is a teljes igazságot, de már ez is eredmény. Ha minden kiderülne, tán még a végén nem acsarognának egymásra mindenféle ideológia vagy nacionalizmus miatt az emberek, hanem megférnének egymással békességben.

De ne legyünk idealisták, ilyen úgysem lesz.

Még a végén jó lenne az élet.

A tanulság annyi, hogy lám: nevezzük álhírnek vagy diverziónak, Iliescu és bűntársai hamis információk televíziós és rádiós terjesztése útján ragadták magukhoz a hatalmat, ez úton tartották is meg, és ezért ölettek meg sok embert.

Vigyázzanak az álhírekkel.

Meg a hataloméhes politikusokkal.

Karikatúraháború – Déli kávé Szele Tamással

Mégpedig Szlovéniával. Mégpedig Magyarország háborúzott, igaz, csak papíron, ami türelmes, de azért alaposan kiállította magáról a magyar diplomácia a szegénységi bizonyítványt – a szlovén sajtó pedig bebizonyította, hogy szabad, mit több, humoránál is van. Humoránál is marad, amit viszont a KESMA médiumairól nem tudunk elmondani.

No, de ehhez a történethez kell egy kávé, duplát kérek, két cukorral. Lássuk csak, hogyan is volt ez a kesernyésen mulatságos eset. Úgy történt, hogy a szlovén Mladina címlapján két hete érdekes karikatúra jelent meg: Orbán Viktor lengette a karját rajta, mint egy Ezeréves Adolf, körülötte a hozzá bújó szlovén politikusokkal. Rajta a felirat: „Evropo damo, Orbána ne damo”. Azaz: „Európát adjuk, Orbánt nem adjuk!” Ez különben a régi isztriai partizánjelszó parafrazálása, mely szerint „Életünket adjuk, de Isztriát nem adjuk”. Mindennek a hátterében magyar zászló lobog.

Hát, van a dologban valami. Ugyanis a magyar kormány rengeteg valódi – tehát nem pusztán sikkasztási célú – befektetést eszközölt Szlovéniában, és nyakló nélkül támogatja a Janez Janša vezette Demokrata Pártot (SDS) és a hozzá közel álló sajtótermékeket. Nyakló nélkül, de nem teljesen törvényesen: ez nem azonos a határon túli magyar szervezetek támogatásával, az legális, de Janša pártja nem nemzetiségi, hanem politikai szervezet, így tulajdonképpen Szlovénia belügyeiben kotorászunk, viszont legalább könyékig. Ezzel együtt sem néz ki túl nagy siker magukat demokratának hazudó szlovén populistáknak, de ez már hadd legyen az ő bajuk.

Nos, erre a címlapra – mely azért nem oktalan, hanem kifejezetten okos gúnyolódás volt! – igencsak felhorgadt Budapest ljubljanai nagykövete, Szilágyiné Bátorfi Edit. Tán a buzgalom vitte rá, tán az, hogy „mentse az arcát” – de olvasói levelet írt a Mladinának, melyben közölte, hogy a karikatúra „minden határt átlépett, felháborító és sajnálatos”.

Ezt talán nem kellett volna: magam előtt látom a jelenetet, ahogy a szerkesztő megvonja a vállát, leül egy sörre a karikaturistával, megbeszélik, amit kell – és a Mladina másnap új címlappal jelent meg, melyen ugyanazok voltak láthatóak, ugyanabban a testhelyzetben, csak éppen nem magyar, hanem szivárványszínű lobogó alatt. És Orbánnak margaréta volt a hajában. Így aztán már nem lehet azt mondani, hogy ez a magyar nemzeti jelkép megsértése (engem is zavar, mikor Orbán és nemzeti lobogónk egy képre kerül, igaz, ami igaz), így már a kép a férfibarátság eszményítéséről szól.

Egy-null Szlovénia javára.

No, mondhatta Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet, ha ők úgy, hát mi is úgy, megpödörte a lokniját, ha már bajsza nincs, és írt egy tiltakozó hivatalos jegyzéket a szlovén külügynek, miszerint lesznek szívesek azonnal megfegyelmezni a Mladinát, mert különben dér és dúr. Hozzátenném, hogy a nemzetközi diplomáciában az ilyen, sajtószabadság korlátozásáról szóló jegyzék ritka, mint a fehér holló, hamarjában csak egy eset jut eszembe: az 1930-as években talán a New York Times közölt egy nem túl hízelgő karikatúrát Hirohito császárról, minek következtében a japán követség követelni kezdte Roosevelt elnöktől, hogy adják ki nekik a rajzolót, hadd büntethessék meg japán törvények szerint. Ez egyértelműen lefejezést jelentett volna. Roosevelt nem szerette a konfliktust ugyan, de szerette a sajtószabadságot és a demokráciát, így tehát azt válaszolta a bonsai-diplomatáknak:

„Az amerikai elnök nagy úr, sokat megtehet, Két dologra nincs befolyása: arra, milyen idő lesz holnap, és arra, mi jelenik meg a sajtóban.”

A japánok és a magyarok között az a különbség, hogy a japánok értettek a szóból és nem erőltették tovább a dolgokat, mi meg – lefogadom nagyobb összegben – még sokáig fogunk hisztériázni ezen az ügyön. Ugyanis a szlovén külügy dicséretes gyorsasággal válaszolt, éspedig azt, miszerint a szlovén állam nem avatkozik be a szerkesztőségi politikába és
tiszteletben tartja a sajtószabadságot.

Kettő-null Szlovéniának.

A Mladina mai vezércikkében Grega Repovz főszerkesztő is elmondja a véleményét:

„Maga a jegyzék is mutatja, hogy kivel van dolga Európának. Egy olyan állam, amely merészeli azt követelni egy másik állam kormányától, hogy lépjen fel újságírók ellen, biztonsági fenyegetést jelent az egész régiónak.”

Három-null Szovénia javára.

De ha mindez nem volna elég, a Mladinában megjelent a karikaturista olyannyira követelt bocsánatkérő levele is. Elnézést kért, de úgy ám, hogy azt se a ljubljanai magyar jkövetség, se a budapesti kormány nem teszi az ablakba. Itt közöljük, változatás nélkül a magyar fordítását (forrás: Index).

„Hálás vagyok a magyar nagykövetnek, és arra kérem, fogadja el őszinte bocsánatkérésemet, amiért a miniszterelnökét a Mladina lapjain szemtelenül és teljesen valószerűtlenül ábrázoltam. Abszolút jogosan háborodott fel rajta.

Az ön által küldött levél után mélyen magamba néztem, és felismertem, hogy hibáztam. Tudom, hogy ami történt, nem lehet semmissé tenni, de hadd hozzak fel néhány érvet védekezésképp, hiszen én is csak a körülmények ártatlan áldozata vagyok. Hadd mutassak rá a történet igazi bűnöseire.

Első helyen áll természetesen az a kommunista oktatási rendszer, ami agymosást végzett rajtam, és megtörte a nemzet- és vallástudatomat. Bűnösök még a lap főnökei és szerkesztői, akiket jobban kéne figyelni és időben megállítani, hiszen tudják, hogy én milyen felelőtlen és naiv vagyok politikai kérdésekben, meg hát mindenről elhiszem, hogy az úgy van, ahogy. És végül, de nem utolsósorban, bűnös a mi elnéző igazságszolgáltatásunk, ami nem bünteti az ennyire kirívó társadalmi szabálytalanságokat.

Hölgyem, én arra kérem önt, ne essen kétségbe miattunk, inkább folytassa segítő munkáját azzal, hogy jó tanácsokkal és jó szándékú kritikával lát el minket, hogy mi magunk is elérhessük azt a példaértékű objektivitást és egyhangúságot, amit önök a magyar médiában már létrehoztak, és hogy újra elhozhassuk azt a rendet, nemzeti erkölcsösséget és keresztényi szeretetet a drótkerítések iránt, ahogyan azt az önök szelíd és jogosan szeretett vezetője, Orbán Viktor parancsolta.”

Hát kérem, ezt sem nekem mondták. Külön szép a keresztényi szeretet a drótkerítések iránt, ez magyar határon (és irodalmon) belülről úgy néz ki, hogy az ország állandó jelzője lett négy év alatt a „drótoktól ölelt”, Radnóti idejében még lángok ölelték, most már más a helyzet.

Eddig négy-nullra vezet Szlovénia.

Csak nem nagyon más…

Ha van egy csepp esze a magyar diplomáciának, zsebrevágja ezt a Monty Python-szintű bocsánatkérést és sürgősen elkezd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, az is csak halkan, de ismerem őket, és tudom, hogy nincs nekik ennyi eszük.

Folytatni fogják a hőbörgést, követelőzést, ami azért is kellemetlen, mert a sajtószabadság megnyirbálásának követelésével egy sorba állítják magukat a második világháborús Japán Császársággal, valamint a dán sajtó elnémítását követelő és a Charlie Hebdo szerkesztőségében gyilkoló vallási fanatikusokkal.

Bálványimádók ők, még abban sem vagyok biztos, hogy ez a botrány Orbán tudtával tört ki, meglehet, hogy csak a nagyköveti túlbuzgalom és a hűség mindenáron való bizonyítása juttatta idáig a dolgokat. Hiszen gyalázat érte az Ikont, ezért a nagy duzzadás.

Ugye, Palivec vendéglőst is bevitték a Pakrácba, mert a legyek leszarták a Ferenc Jóska-képet.

Csak jelezném, hogy helyes volna gyűjtést indítani a ljubljanai követségünk személyzete számára, ha elég pénz összegyűlne, vegyünk nekik egy térképet, amin be van jelölve, hogy Ljubljana nem Prága, és egy naptárat, ami megmutatja, hogy 2019-et írunk, nem 1914-et.

Valamint egy Ki kicsodát, ami világosan megmutatja nekik, hogy Orbán Viktor nem Ferenc József, Isten kedvező kegyelméből Ausztria császára, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Ladoméria, Ráma, Szerbia, Kunország és Bulgária apostoli, valamint Illíria, Jeruzsálem stb. királya; Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina hercege; Erdély nagyfejedelme; Morvaország őrgrófja, Felső- és Alsó-Szilézia, Modena, Parma, Piacenza, Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Ragusa és Zára stb. hercege; Habsburg, Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska hercegesített grófja; Trient és Brixen fejedelme; Felső- és Alsó-Lausitz és Isztria őrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja; Trieszt, Cattaro és a Vend határvidék ura.

Legfeljebb nagyon szeretne az lenni.

De nem is lesz.

Európai tényező meg főleg nem.

Egyelőre négy-null Szlovénia és a Mladina javára.

Egyelőre.

Lesz ez több.

Mária, egyebekben – Déli kávé Szele Tamással

Pincér, ír kávét kérek, ma sok pénzről fogunk beszélni, illik hozzá egy kis fényűzés. Szóval, kérem, hogy vágjunk a közepébe, itt van ez a Schmidt Mária, aki most már a focihoz is ért. Meg mindenhez is, ahogy az internetes szólás tartja: de nagyon megtanulhatott focizni, mert négymilliárdért rendez Puskás Öcsi-kiállítást a rövidesen megnyíló Puskás-stadionban.

Tulajdonképpen elég fárasztó lehet Schmidt Máriának lenni, az a sok pénz, felelősség erősen nyomhatja gyönge, törékeny vállait, a mindentudás súlyáról már nem is beszélve, ráadásul a Mindenható rokonszenvére sem számíthat ez a szegény asszony, ugyanis, míg Isten mindent tud, Schmidt Mária mindent jobban tud, és ez meglehetősen idegesítő lehet a Fennvaló számára is. De azért nem veri, sőt: egyre több és több pénz kerül azokba a kicsiny kacsókba, lassan már azt nem értem, hogyan bírja elkölteni vagy zsebre tenni? Én már belezavarodtam volna, az is biztos. Négymilliárd erre, ötmilliárd arra, tízmilliárd amarra… a fene bírná megjegyezni. De lássuk a mostani hírt!

„Schmidt Mária közalapítványát találta meg a feladat, hogy majdnem 4 milliárd forintból kiállítást rendezzen Puskás Ferencről a róla elnevezett 190 milliárdos stadionba. A kormány egyetért azzal, hogy a Puskás Aréna részeként megvalósuló Puskás Kiállítási Központot – ideértve az ahhoz szükséges kiállítástervezési, kiállítási eszközök beszerzésére irányuló, valamint belsőépítészeti és kiállításkivitelezési feladatok ellátását is – a Puskás Aréna épületének véglegessé vált építési engedélye és kivitelezési tervei alapján a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány valósítsa meg. Erre a feladatra idén 2,4, jövőre 1,5 milliárd adóforintot biztosít a kormány, mármint az aktuális költségvetés szerint.” (444)

Hát Puskás Öcsi-kiállítást rendezni már csak azért is könnyebb feladat, mint 1956-os emlékévet szervezni vagy a Sorsok Házát elfogadtatni, mert mindenképpen kevesebben fognak tiltakozni ellene – az egyetlen személy, aki ezt érdemben megtehetné, maga az érintett, Puskás Ferenc már semmiképpen sem fog ilyent cselekedni, a leszármazottai se nagyon.

Tovább könnyíti a feladatot, miszerint a Puskás-gyűjteményt nem kell fáradságos kutatómunkával összeszedni a világ minden tájáról, ahol őrnagyunk megfordult (elég komoly világjáró volt), ugyanis már egy helyre gyűjtötték, nevezetesen a Puskás Intézetbe, mely természetesen a Puskás Akadémia keretei között működik. Oda került mintegy húsz ládányi relikvia, Pelé dedikált mezétől a Helsinkiben nyert olimpiai aranyéremig – igaz, két részletben került oda, a húsz ládányi hagyaték Spanyolországból jött, erről Orbán Viktor állapodott meg annak idején Puskás özvegyével, egy másik adag pedig egy brit aukciósházon keresztül – az örökösök, úgy látszik, nem adtak oda mindent, és jobban bíztak a font sterlingben, mint a jó magyar forintban. Vagy másképp esett a dolog, meg nem vagyok mondhatója, de az a lényeg, hogy Schmidt Máriának és fullajtárjainak nem sokat kell majd róniuk a hanyatló Európa poros országútjait a kiállítási anyag begyűjtéséhez.

És most jönne Márkus László klasszikus kérdése, miszerint „mi került ezen a fotelon hétezerkétszáz forintba”, ezen a kiállításon majdnem négymilliárdba? De nem jön, éspedig azért nem, mert belefásul az ember abba, hogy sosem kap választ ezekre az érdeklődésekre, ha négymilliárd, akkor legyen négymilliárd, én kihoznám négymillióból is, elvégre itt tényleg csak a szállítást kell kifizetni, esetleg még az őrzés fog valamennyibe kerülni, de más költség nincs.

Mindegy, ha ennyi, akkor ennyi.

Sokkal izgatóbb az, hogy miképpen nézhet ki Schmidt Mária könyvelése?

Meg az, hogy milyen lehet a hivatalosan meghatározott tevékenységi köre?

Ugyanis annak idején, mikor a különös körülmények között boldogult Welsz Tamás ügyeivel foglalkoztam volt (olyan régen, hogy még az érintett is élt) megnéztem a céges iratait is, és volt neki olyan vállalkozása, aminek a tevékenységi körében a következők szerepeltek (egyszerre!):

„Mérnöki tevékenység, műszaki tanácsadás (főtevékenység), víz-, gáz-, fűtés-, légkondicionáló-szerelés, egyéb épületgépészeti szerelés, vakolás, épületasztalos-szerkezet szerelése, padló-, falburkolás, festés, üvegezés, ruházat-kiskereskedelem, lábbeli-, bőráru-kiskereskedelem, egyéb szárazföldi személyszállítás, számviteli, könyvvizsgálói, adószakértői tevékenység, piac-, közvélemény-kutatás, reklámügynöki tevékenység, médiareklám, előadó-művészet, előadó-művészetet kiegészítő tevékenység, alkotóművészet, egyéb foglalás (?), egyéb szórakoztatás, szabadidős tevékenység, bontás, építési terület előkészítése, lakó- és nem lakó épület építése, egyéb m.n.s. építés, egyéb speciális szaképítés m.n.s., villanyszerelés, egyéb befejező építés m.n.s., gépjárműjavítás, -karbantartás, gépjárműalkatrész-nagykereskedelem, gépjárműalkatrész-kiskereskedelem, közúti áruszállítás, egyéb műanyag termék gyártása, fémmegmunkálás, üzletviteli, egyéb vezetési tanácsadás, fordítás, tolmácsolás, összetett adminisztratív szolgáltatás, m.n.s. egyéb információs szolgáltatás, m.n.s. egyéb kiegészítő üzleti szolgáltatás, egyéb humán-egészségügyi ellátás…”

Nem is csodálom, hogy szegény Welsz úr nem bírt eleget tenni ennyiféle feladatnak, és előbb bissau-guineai állampolgárságokkal kezdett üzletelni, majd önkezével fejest belevetette magát egy afrikai mérges pókba egy rendőrautó hátsó ülésén.

Schmidt Máriát viszont féltem, ugyanis ő legalább ugyanennyiféle dologhoz ért kiválóan, sőt, foglalkozik is velük, most épp a futballtörténelemmel, korábban más ügyekkel, például azzal, hogy mi a különbség Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő és bizonyos Pruck Pál között, esetleg azzal az aprósággal, hogy miképp kéne oktatni a történelmet, netán az Európai Unió széthullását menedzseli, szóval nem lennék a könyvelője és féltem azt a szenzibilis, feminin idegrendszerét, azt az érzékeny, megértő lelkét, nehogy összeroppanjon ennyi teher alatt.

És különben is, a rendőrségen már kifogyott az afrikai pókméreg.

Azt írtam, hogy az Unió széthullását is menedzseli, de legalábbis jósolja – épp a minap nyilatkozta, nem kevés kárörömmel az Inforádiónak, hogy amennyiben Jean-Claude Juncker „politikai kormányzása” folytatódik, úgy

„…további országok unióból történő kiválása is elképzelhető. Amikor diktálnak és ránk akarnak kényszeríteni olyan dolgokat, amiket mi nem akarunk, ami kulturálisan idegen tőlünk, ami nem a mi kultúránk része, amikor állandóan megfenyítenek és sarokba állítanak, akkor nem tudom, hogy milyen együttműködés jöhet létre a jövőben. Nem mutatnak a mi térségünk iránt tiszteletet.”

Igen, jól tetszik érteni, a hölgy Magyarország uniós kilépésre céloz, ezen dolgozik már most, ez lenne néki annyi egyéb grandiózus projekt megvalósítása után a magnum opusa, főműve (bár persze, nem saját ötlet alapján, olyan ritkán van neki, akkor is minek, ez is nála magasabb helyről érkezett). Ő csak kivitelezi, ideologizálja, mondhatni szellemi ácsként tető alá hozza az eszmét, aztán szerényen tapsol az átadásnál az első sorban és pirulva veszi fel el nem hanyagolható összegű honoráriumát, mint eddig is annyiszor.

De mondom, túl azon, hogy nem irigylem a könyvelőjét, az is gond lehet, hogy mire költsön el annyi pénzt, amennyi fölött diszponál.

Hogy jó hírt is mondjak neki, kreatív módon képes vagyok megoldani a könyvelési problémái egy részét.

Kérem tisztelettel. Mivel őnagysága mindennel (is) foglalkozik, tehát mindenhez (is) ért – azt fel sem tételezném, hogy bármihez kontár módon, szakértelem nélkül nyúlna – azt mondanám, vállalkozásainak tevékenységi körét írassa át. Ez nem nagy kiadás és sokkal kevesebbet kell majd kínlódni a papírokkal.

Legyen minden vállalkozásának tevékenységi köre egy szóval: „Egyéb”.

Ez mindent lefed, és ő lenne Magyarország első és legavatottabb egyébszakértője, egyebistája, egyébológusa, egyébépítője, egyébszerelője, egyébszervezője és minden egyebe.

Ilyen egy magyar polihisztor, kérem. Minden egyébhez ért.

Ahhoz, ami a dolga lenne, nem: de az egyebekben tökéletes szakértő.

Minden egyebekben.

Csak azt az egyet nem tudom, hogy fogja majd eladni Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettőt élő, eleven Puskás Öcsinek, de bízom a tehetségében: ezt is meg fogja oldani, ehhez is ért, elvégre ez sem történelem.

Meg az sem, amit máskor annak mond.

Ez mind valami más.

Valami egyéb.

Álvilág Budapesten – Déli kávé Szele Tamással

Kérek egy pótkávét. Mi az hogy nincs? Manapság, amikor minden hamis, minden pótlék, minden csak másolat, pont pótkávét nem tartanak egy ilyen drága kávéházban? Vegyék tudomásul, át fogok szokni a konkurenciához, ha nem tartanak cikóriát! Jól van, fiam, most kivételesen beérem egy igazi kávéval is, két cukorral, ahogy szoktam. Igen, habbal.

De miért vagyok én így megakadva a hamisítványokkal? Ezen a héten már a kulturális életet is ellepték, nem is akárhogyan:

a Király utcában állítólag hamis inka aranyakat mutogatnak, az Operaházban meg még az énekeseket is hamisítják!

Ráadásul nem az első eset, hogy mifelénk egy kiállításon érdekes tárgyak bukkannak fel, sőt, akár érdekes holttestek is. Tetszenek emlékezni a lopott Buddhára? Nem? Pedig tanulságos történet volt a maga idejében.

Úgy esett – még vagy négy éve – hogy a Magyar Természettudományi Múzeum rendezett egy Múmiavilág című kiállítást. Huszonnyolc különböző múmiát mutatott be – illetve egy idő után már csak huszonhetet – a világ minden részéről. Ennek volt a része egy mumifikálódott, szoborba zárt kínai szerzetes, aki önként vállalta sorsát. Volt ennek módszere is, évekig készült rá, megfelelő étrenddel, meditációval, mindenféle csodaszerekkel, tudom, hogy csinálják, de itt és most nem részletezném. Ez a mi szerzetesünk valamikor a Szung-dinasztia idején élhetett, olyan 1100 táján mumifikálódhatott, pár száz év múlva helyezték bele a mostani burkába – aztán hosszú ideig békén hagyták.

Tudni kell azonban, hogy kevés ilyen emlék maradt ránk Ázsiából (máshonnét természetesen egy sem), alig húsz-huszonöt, ugyanis a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején a nagy Mao elnök vörösgárdistái nem csak a zongoristák kezeit vagdosták le, hanem minden buddhista emléket is megsemmisítettek, aminek csak a közelébe jutottak. Akkor történt az is, hogy a pekingi régészek önként lemeszelték a Tiltott Város freskóit, amelyek a Majomkirályt ábrázolták – a vörösgárdisták örültek a buzgalomnak, békén hagyták őket. A régészek is örültek, ugyanis ők tudták, amit a gárdisták nem, miszerint a mész konzervál – és mikor vége lett a rémálomnak, elég volt óvatosan lekaparni, ott virítottak alatta a freskók sértetlenül. No, de ezek a szegény Buddhák nem úszták meg egy meszeléssel, ezeket rendre elégették, azért is olyan ritkák. Állítólag ennek a Buddhának a holland tulajdonosa sem tudta, mit vesz, szobornak hitte, csak egy gyanús repedés miatt tétette CT alá, ami a szobor nyakán volt. Hát uramfia, csontváz volt benne!

Mégpediglen lótuszülésben, tehát nem túl valószínű, hogy eszkimó cetvadász lett volna élete folyamán. Sőt, egy feliratokkal ellátott párnán ült, aminek később fontossága lesz. No, össze is szaladhatott a Drents múzeum, mert világcsodát vett a magát megnevezni nem akaró tulajdonos 1996-ban – az évszám is fontos lesz még.

A Buddha meg békésen üldögélt a holland múzeum tárlójában, sokan megnézték, szerepelt a katalógusban is, senki sem háborgatta, amint ezt illik is, míg a Magyar Természettudományi Múzeum kölcsön nem kérte az említett kiállításhoz, fő attrakciónak. Akkora hírverést csaptunk a sosem látott múmiabuddha körül, hogy vesztünkre egészen Kínáig hallatszott.

Ámde úgy áll a helyzet – elnézést, innentől a hivatalos, pinjin átírást fogom használni – hogy van Kínában sok tartomány, az egyiket éppenséggel Fujiannak hívják. Régebben magyarul fonetikusan Fucsiennek ejtettük. Áll pedig Fujian tartományban egy takaros kis város, név szerint Yangchun. Van annak egy szép, régi buddhista temploma, amiből 1995. október 20-án elloptak egy ugyanilyen Buddhát – annyira ugyanilyen volt, hogy a szobor utáni nyomozást vezető Lin Chengfa szerint még annak is pont a nyakán volt a repedés. Akárcsak a szobornak, amit a holland tulajdonos 1996-ba vásárolt, itt vagy ott, de semmi esetre sem a zsibvásáron. Hát, bizony gyanús a portéka, meglehet, ugyanarról a műtárgyról volna szó.

Nem meglehet: majdnem biztos. A párnán, amin a szoborban lévő múmia ül, írásjelek vannak, többek között azt írja, miszerint: „Puzhao Zhanggong Liuquan Buddha”. Ugyan szerintem inkább Fo-je lesz az, nem Buddha, de ezen ne akadjunk fenn, főleg, mikor megtudjuk a CCTV (Chinese Central TV) híradásából, hogy a várost legrégebben lakó család évszázadok óta vezetett históriás könyvében bizony szerepelnek a „Puzhao” és a „Zhanggong” szavak. Ráadásul ezeket az írásjeleket már a buzgó magyar kutatók olvasták le a párnáról. De még fontosabb, hogy a templom előtt lengő zászlón, mint azt a nyolcvanas évekből származó fotók bizonyítják, az volt olvasható, hogy „Xianhua Liuquan Zhanggong Buddha”. Minden jel arra mutat, hogy ez a szegény szerzetes nem magától kallódott el a világban, ezt bizony ellopták, 1995. október 20-án. Még ugyan igen gyorsan került Kína határain kívülre. A jó yangchuniak pedig bizony ezt az egészet, feliratostól, kiállításostól, holland tulajdonosostól az internetről tudták meg – igaz ugyan, míg a szobor ki volt állítva, búcsút jártak hozzá a Magyarországon élő kínaiak, nem volt titok, mi van nálunk. Vagy ki – ez már világnézet kérdése.

Így esett, hogy Buddha négy éve Budapesten járt, és rendőri kísérettel távozott.

De volt még ilyen cifra, kétséges kiállításunk: tavaly a Bodies nevű, preparált emberi testeket bemutató vernisszázsról derült ki, hogy alighanem Kínában kivégzett politikai elítéltek földi maradványait bámulja a tárlókban a nagyközönség, be ugyan semmi nem bizonyosodott, de az ellenkezője sem

– ehhez képest a mostani inka aranykiállítás esete felüdülés, ugyanis ebben legalább emberi holttest nincs.

De inka arany se nagyon. Arról van szó, hogy a kiállított műtárgyak ugyan gyönyörűek, egzotikusak és aranyból is vannak, csak éppen – nem eredetiek. A limai Mujica Gallo Aranymúzeum ugyanis fennállása óta többször keveredett botrányokba a tulajdonában álló műtárgyak eredetisége miatt: az alapító, bizonyos Miguel Mujica Gallo, volt perui külügyminiszter a gyűjteményt állítólag vadászkirándulásai alatt szedte össze, Amazóniában, csak azért ez nem olyan nagyon valószínű – hihetőbb, hogy sírrablóktól, orgazdáktól vásárolta fel, és ezek az elemek köztudottan nem csak kiásatni szeretik az antik tárgyakat, de ha úgy fordul a kocka, le is gyártják őket lelkiismeret-furdalás nélkül, ráadásul egy aranytárgy korát nem lehet C-14-es vizsgálattal megállapítani, mert nincs benne szerves anyag – marad a fém összetételének, tisztaságnak vizsgálata, amihez azonban mintát kell venni a tárgyból, és az esetünkben tilos. Mint az Index írja

„1999-ben egy németországi kiállításon derült ki ismét, hogy az odavitt aranytárgyak jelentős része szintén gyenge kivitelezésű modern hamisítvány; ekkor az is napvilágra került, hogy melyik limai család készítette ezeket az egyre rosszabb megítélésű múzeumnak. 2002-ben aztán a perui hatóságok is közbeléptek. Előbb egy fogyasztóvédelmi társaság kezdeményezett vizsgálatot. Ezt a limai katolikus egyetem régészei végezték el, és arra az eredményre jutottak, hogy az aranymúzeum kiállított tárgyainak 85 százaléka nem eredeti tárgy. Ezután már a perui kulturális minisztérium szerve, a nemzeti kulturális intézet (Instituto Nacional de Cultura, INC) is saját vizsgálatba fogott, ami brutális eredménnyel végződött: a 4349 megvizsgált fémtárgy közül 4237 hamisítványnak bizonyult, és további több mint száz kapcsán komoly gyanú merült fel az eredetiségét illetően – szögezték le. A több mint 4000 tárgyról mindössze 12-ről állapították meg, hogy egyértelműen eredeti. A „nem eredeti” ebben az esetben több mindent jelenthet: valódi régiségek felhasználásával készült tárgyakat, valódi tárgyak másolatait, művészi újraértelmezéseit, vagy akár színtiszta hamisítványokat.”

Akkor úgy vagyunk az inkák aranyával is, mint az álhírekkel: lehet, hogy nem igaz, de hihető, lehet, hogy nem inka, de lehetne akár az is. Sőt, ha jó a hamisító, nem csak inka, de még annál is inkább!

Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója meg a társulatának tagjait hamisítja. Illetve, kéri hamisításra, még pontosabban: hamis nyilatkozatokat kellett aláírjanak arról, miszerint ők afroamerikaiak.

Tessék?

Igen, kérem. És nem őrültek meg sem ők, sem az Ókovács, habár a módszer… hm, hogy is mondjam csak… dubiózus. Lássuk, mit is kellett aláírniuk a ma este fellépő művészeknek?

„Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.”

De miért?

Azért, mert az amerikai feketék emberi jogi küzdelmeiben is szerepet játszó operát Ira Gershwin, a zeneszerző testvére és a dalszövegek írója rendelkezése alapján csak fekete színészekkel szabad eljátszani. Ezt a szerzői jogok fölött rendelkező családi alapítvány igyekszik világszerte betartatni. Tavaly viszont – talán egy tévedés folytán – olyan szerződés került Ókovácsék asztalára, amelyből kimaradt ez a kitétel, így gyorsan lecsapott az Opera a jogokra. A jogtulajdonos visszakozott volna, de már nem lehetett: négy előadást törvényesen lejátszottak, a jogtulajdonosok csak annyit tudtak tenni, hogy kötelezték az Operát, hogy a szóróanyagokon és plakátokon szerepeljen a következő mondat: „A Porgy és Bess jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”.

Mármost a kérdés érdekes, és ha elmélázunk rajta, hagyjuk figyelmen kívül Ókovács mester közismert kormánypártiságát: vajon mi a fontosabb? A világos rendelkezés az előadás kapcsán, avagy a műélvezet lehetővé tétele bárki számára? Mikor Ira Gershwin úgy rendelkezett, ahogy, arra gondolhatott: ezt a darabot az amerikai kontinensen kívül úgy sem fogják sehol előadni, és ilyen szempontból van is értelme az óhajának. De világsiker lett: így viszont lényegében véve csak amerikai és esetleg afrikai társulatok turnéin láthatnánk előadva… Döntse el más, hogy lenne jó, de az azért nem kis dolog, ahogy a budapesti Operaház tagjai nyilatkoznak afroamerikai azonosságukról – ezek után egy szót se halljak a kormányoldali sajtóban arról, hogy az ember nem határozhatja meg a tulajdon identitását.

Tessék mondani, van még ebben a városban bármi, ami az, aminek látszik?

És az országban?

Maximum ez a kávé valódi.

Egy választás Magyarországon – Déli kávé Szele Tamással

Pincér, capuccinót kérek, egy kis konyakkal, ma könnyedebb a beszélgetés témája, ma választási csalásokról lesz szó. Hej, de szép dolog is a választási csalás, magam is voltam már képviselőjelölt, persze, hogy nem választottak meg – ugyanis nem csaltam, bolondnak is tartottak a vetélytársaim. De bezzeg ők csaltak, most is képviselők, én meg élek a munkámból, mint mindig.

No, de nem az én hajdani, dicstelen bukásomról van szó – bár huszonkilencen így is rám szavaztak akkoriban – hanem arról, mi is történt a tavalyi országgyűlési választásokon Budapest 5. számú választókerületében, mely a VI. és VII. kerületet foglalja magában. Hát az bizony szép nagy választókerület, sűrűn lakott, a gyakorlott kortes azt mondaná, „van benne matéria”. Itt esett meg, miszerint a Fidesz és Lévai Katalin „Lendülettel Magyarországért” nevű pártjának ajánlóívein 341 ajánlás egyezett – csak épp más volt az aláírás. A rendőrség szerint nem lehet megállapítani, pontosan ki csalt, és egyszerűen nem foglalkoznak tovább az üggyel.

Ezt lehet?

Ezt, kérem, lehet, illetve jogilag nem lehetne, ugyanis a választási (1997. évi C.) törvény 50. paragrafusának megsértése azért elvben nem tréfadolog, de különös módon kiváló választási törvényünk nem tartalmaz szankciókat, tehát maximum a csalásra, illetve a közokirat hamisítására vonatkozó büntetési tételeket lehetne ide vonatkoztatni. Mert azért egy ajánlási lista mégis nevezhető közokiratnak. A történethez hozzátartozik, miszerint nem csak az ötös számú választókörzetben tapasztaltak volt meglepő egyezéseket a Lendülettel és a Fidesz ajánlási listájában, hanem Zuglóban is – ezért is tett feljelentést Terézváros és Erzsébetváros parlamenti képviselője, a DK-s Oláh Lajos, miután a választási bizottsági delegáltja alaposabban megvizsgálta az íveket.

A törvénysértés meg nem tréfadolog, a rendőrségnek ilyenkor vizsgálatot kell indítania. No, lássuk, mit tettek?

Sok elhunyt választópolgár támadt fel kizárólag ajánlás céljából

Először is rájöttek, hogy sok ajánlás származott olyan választóktól, akik nem is szerepelnek a választási listán, ami öreg hiba volt a szélhámosok részéről, valószínűleg egy régi adatbázist lophattak el valahonnét, és sok elhunyt választópolgár támadt fel kizárólag ajánlás céljából. És körülbelül így kerülhettek az erzsébetvárosi választási harc mezejére azok az ismeretlen katonák is, akik soha ott nem laktak.

Az Index megkapta a rendőrség határozatát az ügyben (mely végső soron az eljárás felfüggesztésével zárult).

Lássuk ennek nyomán, mit lehet ilyen esetben tenni?

„Kihallgatták tanúként azokat a választókat, akinek az adatai mindkét párt (Fidesz, Lendülettel) jelöltjének ívein szerepeltek. Ők mind azt mondták, hogy a Lendülettel pártról és jelöltjéről nem is hallottak, az aláírások nem is tőlük származnak.

A rendőrök az ajánlások gyűjtőit is kihallgatta volna, hiszen megállapította, hogy „jogellenes” volt a kitöltésük. „Ám a hamis adatokat tartalmazó ajánlóívek gyűjtőinek beazonosítása nem volt lehetséges tekintettel arra, hogy az iratokon egy-egy név és névaláírás szerepel, egyéb személyes adat nem.”

Gyanúsítottként kihallgatták Bagyó Hildát, vagyis a Lendülettel jelöltjét, ő azonban nem tett vallomást, és mivel „nem merült fel olyan információ vagy adat, amely szerint az íveket maga a jelölt töltötte volna ki, vagy tudomással bírt volna a jogellenes kitöltésükről”, megszüntették a gyanúsítását.

Az nem derül ki a rendőrség részletes leírásából, hogy a fideszes jelöltet, a korábban az Orbán család ügyvédjeként is dolgozó Bajkai István képviselőt kihallgatták volna az ügyben. (Bajkai a választókerületi veresége ellenére listáról bejutott a parlamentbe, és az aktuális pletykák szerint esélyes az igazságügyi miniszteri posztra a Brüsszelbe készülő Trócsányi László helyett.)

A rendőrség az indokolásban mindvégig 341 azonos ajánlásról ír – ez szerepelt ugyanis a feljelentésben –, ám annak nincs nyoma, hogy a rendőrség átvizsgálta volna a Fidesz és a Lendülettel összes ajánlóívét, hogy megtudjuk, hány problémás ajánlást számolt a rendőrség.

A rendőrség tehát megállapította az ügyben, hogy jogellenesen töltötték ki az íveket, ám ezután jön a fordulat: „A nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.”

Ezért tehát a rendőrség felfüggesztette a nyomozást. A rendőrség hozzátette, hogy amennyiben az elévülési határidőn belül az elkövető kiléte kiderül, újra folyamatba helyezik az eljárást” (Index)

Annyit elmondhatunk, hogy Magyarország nem Japán

És nem csak azért, mert a messzi sziget a Mosoly Országa, mi meg ezzel szemben egy kész röhej vagyunk, hanem azért is, mert a japán (és kínai) bűnüldözés más logika szerint működik, mint a miénk. Náluk ha megjelent egy törvénysértés, annak muszáj felelőse legyen, akkor is, ha történetesen ártatlan az illető, tévedni kisebb hibát jelent a kelet-ázsiai jogrendszerekben, mint egy törvénysértést büntetlenül hagyni. Verik is a világ többi részét felderítési statisztikában, lóhosszal. Nálunk ezzel szemben az a helyzet, hogy ha nincs elkövetőnk, akkor a jelek szerint nincs bűncselekmény sem, akkor sem, ha van – ez meg a ló másik oldala.

Nem véletlenül kerülöm azt, hogy bármely politikai formáció felelősségéről beszéljek: itt nincs már ügy sem, tehát minősíteni sincs mit. Jogelvként azért ezt nem vezetném be – de most már világosabban látom az egyik korábbi írásomban vázolt másik esetet, amiben szintén nem történt intézkedés.

Az úgy volt, kérném tisztelettel, hogy indult a 2018-as választásokon a Magyarországon Élő Dolgozó és Tanuló Emberek Pártja. Ami egy ferencvárosi kerékpárgumi-üzletbe volt bejegyezve, mert hova máshova jegyezzenek be egy kormányzásra hivatott pártot? Ők a Családok Pártjával működtek együtt, mondhatni koalícióban, mely viszont egy kisboltban funkcionált az iratok szerint, majd a szép közreműködésbe belépett harmadiknak az Összefogás Párt is, így aztán együtt több, mint hatszáz milliót markolhattak fel – a botrány akkor tört ki, mikor kiderült, hogy nem pártcsaládról, hanem teljesen valódi családról van szó, a család különböző tagjai nevén futottak a különböző mozgalmak.

Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet – és hatszáz milla a zsebben.

Nos, őket sem keresik nagy erőkkel, sőt, semmilyen erőkkel nem nyomoznak utánuk, pedig nekik még a nevük, címük is megvan.

Kérem, ha valaki sok pénzt akar keresni görbe úton, úgy, hogy ne büntessék meg érte, javaslom a választási csalást, ugyanis a jelek szerint Magyarországon ez nem büntetendő cselekmény.

Ha már az olajszőkítés kora lejárt.

Harangedényes migránsok?

Valódi mumus lett a migráció, így, az uniós választási kampány idején (pedig a Fidesz szerint az csak pénteken kezdődik – akkor mi volt eddig? Teadélután?), de magának a migrációnak a fogalmát senki sem tisztázta. Pedig tavaly már volt egy érdekes – és tudományos – felfedezés ezzel kapcsolatban, igaz, nem a mai, hanem az ősi Európa kapcsán – hogy is volt csak tavaly márciusban?

Meglehetősen nagy port vert fel akkor a napi sajtóban egy komoly tudományos tanulmány. Egymást érték a szalagcímek, pártállás szerint: „Mindent elsöprő migráció a Brit-szigeteken!” „Felfedte titkait a harangedényes kultúra!” „Őskori brit lakosságcsere!” Nocsak. Hát miről van itt egyáltalán szó?

Mindenkit megnyugtatnék: a szalagcímek hazudtak.

Régészeti és őstörténeti kérdésről beszélünk, szenzáció volt ez, csak épp semmi köze nem volt a napi politikához. Vagyis, ha akarjuk, volt: annyiban, hogy okulhatunk a történetből. Meg büszkék lehetünk a kiváló hazai tudósok munkájára és meglátásaira.

Szóval az úgy volt, hogy a korai bronzkorban, körülbelül Kr. e. 2800-1800 között megjelent ezen a mi öreg kontinensünkön egy nagyon jellegzetes tárgyi kultúra. A rá jellemző leletek: harangedények, réztőrök, csuklóvédők, V-furatú csontgombok. El volt ez terjedve mindenfelé, Észak-Marokkótól, Szicílián át Nyugat-Európában egészen a Brit-szigetekig, Közép-Európában pedig a Kárpát-medencén át egészen Lengyelországig. Ezt nevezzük harangedényes kultúrának.

De hát nem új felfedezés ez: Magyarországon az első ilyen leleteket 1876-ban tárta fel Csetneki Jelenik Elek, aki 1879-ben „A csepelszigeti őskori temetők” című publikációjában négy edény képét közölte is. Egyszóval, tudtuk mi, hogy volt egy ilyen, és mivel jó régen volt, meg rendesen a föld alatt is van, sokat a közbeszéd nem foglalkozott vele. Szakmai körökben vitatkoztak azon, lehetett-e ez egy önálló populáció, de mivel az elterjedése nem összefüggő területet mutat, hanem szigetszerű gócokat, ez a kérdés nyitott maradt. Vajon jött-e valahonnét egy agresszív bronzkori népesség, ami megszállta Európát és mindenkinek harangedényt adott a kezébe, minden férfira csuklóvédőt, és minden ruhára V-furatú gombot varrt? (És ha így volt, ezek nem voltak véletlenül motoros rockerek?)

Persze, a kérdés valóságos melegágya volt a délibábos elméleteknek, eredeztették a harangedények népét Afrikától a Folyamközig mindenhonnét. Ráadásul ezek már majdnem a történeti idők, Egyiptomban már piramisok álltak, Stonehenge is akkoriban épült. No, de kik voltak ezek végül is?

A tavalyi tanulmány szerint, amely a Nature-ben jelent meg, és nagyrészt az MTA BTK Régészeti Intézet és több más magyarországi intézmény közreműködésével (voltaképpen két cikkről van szó) nem is voltak.

A harangedényes kultúra népe mint önálló populáció nem létezett!

A tudósok ugyanis a korszak emberi maradványainak genetikai állományát vizsgálták, és arra jutottak, Kiss Viktória, a Lendület Mobilitás Kutatócsoport vezetője megfogalmazása szerint, hogy „az összeurópai genomikai eredmények alapján megállapítható, hogy a harang alakú edények az Ibériai-félszigetről Közép-Európába a közösségek jelentős vándorlása nélkül jutottak el.” Tehát mindenki maradt, ahol volt, persze, voltak kisebb és közepes népmozgások, de a kontinensen nem történt lakosságcsere. Ellenben igazolható lett most a harang alakú edényeket használó közösségek tömeges áttelepülése az európai kontinensről a Brit-szigetekre. Ez utóbbi térség őskori genetikai képe mind ez idáig szinte ismeretlen volt. A mostani eredmények arra utalnak, hogy a lakosság cseréje igen jelentős, csaknem 90%-os mértékű volt a szigeteken, és ez a bronzkor hajnalán újonnan érkező népcsoport adhatta a mai brit populáció genetikai örökségének nagy részét.

Ez akkor mit is jelent?

Megint nem azt, amire első pillanatban gondolna az ember, vagyis hogy egyszer csak fogták magukat a harangedényesek, és megszállták Britanniát. Hát hiszen abban a korban ilyen szempontból még népekről sem beszélhetünk, inkább kultúrákról vagy közösségekről lehet szó. Inkább az történhetett, hogy a gyéren lakott brit szigetekre betelepült egy, az őslakosságnál fejlettebb, népes harangedényes közösség, és hát, köszönhetően a relatív fejlettségüknek, ők maradtak fenn, az őslakosok pedig beolvadtak közéjük. De ez sem politika: csak maximum annyira, mint amikor a tűzrakó, szerszámkészítő ősünk inkább maradt életben, mint azok az eleink, akik nem mulatoztak ilyen bonyolult ügyekkel.

Viszont ha nem volt egységes harangedényes nép, mire fel találnak Európában mindenhol rájuk valló leleteket?

Játsszunk el a gondolattal, hogy Budapestet beteríti a vulkanikus láva (Isten ments, de mondjuk), mint Pompejit. Az egész városból a legnagyobb épségben a Baross tér egy része marad meg: a kínai vendéglő a Keleti mellett, pár kínai bolt, a pénzváltó, a trafik, a Park szálló és a Baross szobor meg pár lakóház. A lakóházakban sok kínai gyártmányú ruhadarab és elektronikai cikk. Aztán ezt pár ezer év múlva kiássák a régészek, és megállapítják, hogy a mostani budapesti lakosság kínai eredetű volt, sült rizset evett bambuszrüggyel és fafülegombával, valamint egy Baross Gábor nevű bálványt tisztelt, kinek oltárán dohányárukat áldozott. Még tán fel is fedezik a hajdani Vasminiszterben a Jade Császár figuráját.

Tökéletes szamárság? Az, de logikusan hangzana – pár ezer év múlva és a leletek alapján. Csak épp nem igaz. No, ennyit vagyunk képesek elméletek gyártása útján megtudni a valóságról.

A brit betelepülésre is van magyarázat: azok a ködös szigetek ugyan nagyon nehezen megközelíthetőek voltak ilyen régi emberek számára, ráadásul a klíma sem kellemes, de volt ott valami, amire az egész európai kontinensnek szüksége volt. Óntelepek, Cornwallban. Még Mükénében is cornwalli ónt használtak a bronzhoz, persze, azt már a jó föníciaiak szállíthatták nekik, bár az később volt. Persze, hogy az ón miatt mentek oda, akik odamentek.

Hát, szóval elmondható: nem volt a rézkorban migrációs hullám, nem szállták meg Európát agresszív bevándorlók és szó sem volt a brit szigetek erőszakos inváziójáról. A kultúrák kölcsönhatásban vannak hosszú távon, nem háborúban: inkább mozdítja őket előre a kereskedelem és a vegyes házasságok, tehát a nők migrációja (ez szépen nyomon követhető a genetikai vizsgálat alapján), mint a háborúskodás meg a politika.

Nem voltak akkoriban nemzetek, amint nem volt mai értelemben vett politika sem: boldognak nem nevezhetjük a kort, hiszen kissé rosszul volt csatornázva és az átlagéletkor sem volt túl magas. Az embert bármikor agyoncsaphatta a szomszéd, de főként annak okából, hogy kirabolja, nem elvi ellentétek miatt. A közegészségügy majdnem olyan kiváló volt, mint manapság: Ötzi múmiájáról megállapították, hogy hajlamos volt a szív- és érrendszeri betegségekre, a kullancsok által terjesztett Lyme-kórban szenvedett, és tejcukorérzékeny is volt. Ezt az állapotot a mai népesség nagy része is elmondhatja magáról.

De hát, ha nem voltak nemzetek, országok, birodalmak, hogyan lehetett kultúra?

Köszönte szépen, nagyon jól megvolt. A nemzetfogalom egy viszonylag kései jelenség a történelemben: lehetne vita tárgya akár az is, hogy miképpen értelmezzük, kulturálisan, területi alapon, jogi alapon, államtudományi alapon – jaj, elnézést, hiszen többek között mostanság erről szól minálunk a közbeszéd.

Volt azért némi szépsége annak a rézkornak.

Például és legfőképpen az, hogy a modern politikához akkor sincs semmi, de semmi köze, ha a hajánál fogva belerángatják.

Ötzinek nem volt semmiféle pártállása.

Rézbaltája volt neki. Meg lábszárvédője.

Lehet megnyugodni: négyezer év elteltével a mi mai, vérre menő harcainkból és eszmei ellentéteinkből is körülbelül ennyi marad.

Pár használati tárgy, jó esetben néhány írás és sok-sok tudományos vita.

De a politikából semmi.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK