Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

Képviselőkódex vagy kémtörvény? – Déli kávé Szele Tamással

Kávézgatunk, kávézgatunk, közben sejtelmünk sincs afelől, hogy van-e etikai kódexe a pincérnek, pultosnak, és ez végzetes hanyagság részünkről. Hiszen nem mondom, finom ez a kávé így is, de mennyivel nyugodtabban szürcsölhetnénk, ha tudnánk, hogy aki főzte, aki elénk teszi, tagja a Kávéskamarának és esküt tett az etikai kódexük betartására.

Az már mindjárt más lenne, mondhatni adna egy tartást. Ízt nem, sőt – de tartást, ami a mai világban nem mindegy. És tessék mondani, tudják, hogy lesz etikai kódexük a képviselőknek is? Illetve, legyünk pontosak: magatartási. No hát, mondaná erre az átlagválasztó, épp ideje, beleírhatnák azt is, hogy sikkasztani, lopni, hazudni nem szabad. Ez speciel nem lesz benne… valahogy nem tervezik.

De miknek van még etikai, magatartási kódexük? A szakmai kamaráknak. Tessék mondani, lesz képviselőkamara is?

A kódex ötletével a Századvég állt elő

Ez egy igen szépen prosperáló vállalkozás, és időnként illik valamiféle tevékenységet is felmutatnia azért a nem kevés pénzért, most éppen ezt, nagy munka nem lehetett különben a javaslattal, egészen pontosan 2823 karakter, vagyis két flekk sincs (érdekelne, mennyi náluk a flekkdíj, olyan millió körülire saccolom). De mi van a magatartási kódex javaslatában? Lássuk!

Jogvégzett ember írhatta, mert indoklással kezd.

„A 2018. december 12-e óta tudjuk, hogy az ellenzék tagjai könnyen átlépik a parlamentáris demokrácia jogszerűségi korlátait, visszaélve fontos közintézményekbe hatolnak be, súlyosan megzavarva az érintett szervek rendeltetésszerű működését. A Századvég álláspontja szerint az országgyűlési képviselők agresszív magatartásának negatív társadalmi következményei lettek, amelyek súlyosak és bizonyos körben irreverzibilisek.

Az említettek mellett egyes ellenzéki képviselők más típusú aktivista módszert választottak. Szinte napi rendszerességgel támadják nemtelenül saját országuk legitim vezetőit és közvetett módon a magyar embereket és az általuk kivívott eredményeket. Az úgynevezett Sargentini-jelentést – amely számos durva valótlanságot és félinformációt tartalmaz – több magyar ellenzéki EP-képviselő is megszavazta, amely aktussal a magyar emberek markáns többsége szerint elárulták a hazájukat. A korábban a Századvég által készített közvélemény-kutatás szerint az ügyet ismerők többsége (57 százaléka) nem ért egyet a Sargentini-jelentés elfogadásával.”

Jól tetszik látni, az a névelő az elején teljesen felesleges, hanyagság, sietség, pongyolaság miatt maradhatott benne, de nem vettem ki, mert nyom. Kicsit később szükség lesz rá, maradjon benne.

Viszont azt mondja, agresszívek a parlamenti képviselők, rátörnek a közintézményekre, zavarják a működésüket – hogy is mondjam csak, a törvény lehetővé teszi, hogy a közintézmények (és csak a közintézmények) működését bármikor ellenőrizhessék. Tehát ez nem garázdaság, csak élnek törvény által biztosított jogukkal.

A Sargentini-jelentésnek ehhez semmi köze

Annak elfogadása vagy tagadása nem jogi, hanem politikai kérdés. Mellesleg én magam, aki nem pusztán olvastam, de még fordítottam is volt annak idején ezt az iratot saját használatomra, úgy találom, hogy a Sargentini-jelentés nem, hogy „számos durva valótlanságot és félinformációt” tartalmazna, ellenkezőleg, sok szempontból túlzottan enyhe és középpontjába állítja a tengernyi visszaélés közül azokat, melyek a jogállamiság sérelmére vonatkoznak, holott lenne más baj is, milliónyi. Nagyon örülhetnénk, ha csak annyi gondunk lenne, amennyi abban foglaltatik.

No, de ez, mint látjuk, politikai, sőt, talán hitbéli kérdés, nem közjogi. Ennek egy magatartási kódex indoklásában maximum érzelmi szerepe lehet, különben semmi keresnivalója benne.

Menjünk tovább.

„Fentiek tekintetében és az elmúlt hónapok közéleti fejleményeinek – külön kiemelten a képviselői jogállásból fakadó jogszabályi lehetőséggel való visszaélések – tükrében javasolt az országgyűlési törvény második részének („Az Országgyűlés működése és ülésezése”) kiegészítése egy képviselői magatartási kódexszel, amely világosan megfogalmazza a nemzetbiztonság, a területi integritás, a közbiztonság, a közrend, a köznyugalom biztosítása, továbbá az ország külpolitikai érdekeinek figyelembe vétele tekintetében is viselt országgyűlési képviselői felelősség elvét.

A Századvég jogi elemzése az első részben a magyar országgyűlési képviselőkre vonatkozó javaslat elvi hátterét és tartalmát mutatjuk be, a második rész pedig az Európai Parlament magyarországi képviselőire vonatkozó javaslatot tartalmazza. Az elemzés harmadik része részletesen bemutatja a vonatkozó jogsértéseket.

A kifejtett szempontok alapján szükséges az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény, valamint az európai parlamenti képviselők jogállásáról szóló 2004. évi LVII. törvény megjelölt részeinek képviselői magatartási kódexszel történő kiegészítése. A javasolt kiegészítő szabályozás értelmében mindkét jogszabály világosan rögzítené a képviselők nemzetbiztonsággal, közbiztonsággal, a közrend és köznyugalom fenntartásával kapcsolatos felelősségét, továbbá a kémtevékenység és az ország fizikai védelme megakadályozásának tilalmát, és a közrend elleni bűncselekmények (részvétel, illetve magakadályozás) kapcsán viselt képviselői felelősség elvét.”

Aha. És ennyi is a javaslatról szóló közlemény, betűhíven. Persze, megvan maga a törvényjavaslat szövege is (az sem hosszú, tíz ritkán szedett oldal, nagy sorközzel). Itt két dologra térnék ki: az egyik, hogy ez tehát az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény és az európai parlamenti képviselők jogállásáról szóló 2004. évi LVII. törvény módosítása, igen röviden és sajátos szempontok szerint. A második ebből következik: ki nyújthat be törvénymódosítási javaslatot, ki végezhet jogalkotói munkát? Törvényt a köztársasági elnök, a kormány, minden országgyűlési bizottság és bármely képviselő kezdeményezhet.

Más nem.

Így a Századvég Intézet sem jogosult erre a magasztos feladatra. Feltéve, de meg nem engedve, hogy valamely erre illetékes a tanácsukat kéri, akkor sem tehetnének eleget a kérésnek, hiszen nem áll jogukban.

Vagy lehet, hogy stikában a Századvég a kormány?

Ez sok mindent megmagyarázna.

De térjünk már rá annak a nyüves törvényjavaslatnak a témájára, kihűl a kávé… Azt írja:

„Az országgyűlési képviselők a kódex értelmében nem végezhetnek jogellenes információszerzést – kémtevékenységet – más állam, külföldi vonatkozású magánszemélyek vagy szervezetek részére, nem kérhetnek ki nemzetbiztonsági szempontból fontos titkos dokumentumokat, s nem szolgáltathatnak részükre semmilyen információt ilyen iratokból. Nem akadályozhatják a magyar államot abban, hogy az megvédje az országot a fizikai veszélyektől, nem gátolhatják a magyar államot határai megvédésében vagy abban, hogy mozgósítani tudjon katonai erőket és egyéb támogatásokat. Az országgyűlési képviselők közvetlenül sem vehetnek részt – nemzetbiztonsági fellépést igénylő – veszélyes cselekmények megvalósításában. A közrend elleni bűncselekmények (pl. terrorcselekmény, nemzeti jelkép megsértése, garázdaság, rendbontás vagy közérdekű üzem megzavarása) megakadályozásával kapcsolatos országgyűlési képviselői felelősséget, illetve az ilyen cselekményekben történő részvétel tilalmát explicit módon rögzíteni kellene az országgyűlési képviselők javasolt magatartási kódexében.”

Jelezném, hogy az országgyűlési képviselők addig sem végeztek kémtevékenységet idegen hatalmak számára, vagy ha igen, azt Moszkva gondosan titkolja. És Moszkvában megbízhatnak, nem fecsegő természetű. Korlátozni akarják viszont a dokumentumokhoz való hozzáférésüket, annak kezelését és egyáltalán, minden információ megszerzését – tessék mondani, a képviselők hogyan szavazzanak meg ezentúl mondjuk egy honvédelmi törvényjavaslatot, ha azt nem ismerhetik meg, mert minden szava hadititok?

Ja, nem olvasni, szavazni! Értem én.

Alapvetően arról van szó tehát, hogy minden és bármiféle képviselői tevékenység kormányzati nemtetszés esetén minősülhessen 1. a magatartási kódex megsértésének, 2. kémtevékenységnek.

Saját nézetem viszont az, hogy ennek a törvényjavaslatnak már a puszta léte – hiszen nem arra jogosult személytől vagy szervezettől származik – sérti az alaptörvényt, ráadásul a benne foglaltak teljesen feleslegesek és ellentétesek is minden demokratikus, képviseleti alapú politizálással, tehát kifejezetten káros lenne az elfogadása a magyar állam számára.

Ez egy zsarolótörvény,

amely szükség és igény esetén kémnek minősíthet bármely képviselőt, semmibe véve akár a mentelmi jogot is (mely mentelmi jog egyébként kizárólag jogi eljárások esetén hatályos).

Akkor, hogy ezt tisztáztuk, térjünk vissza arra a különös névelőre. Az miért kellett nekünk?

Azért, mert ezt a javaslatot (nem a törvény teljes, javasol szövegét) közölte a Századvég a maga honlapján, de közölte a 888 is. A Magyar Idők és más kormánylapok is, de ők javították az értelmetlennek tűnő névelőt, a 888-nál ezzel sem foglalkoztak, ott a névelő, csak azzal, hogy a betű- sőt, hibaazonos írást egyik munkatársuk szignálja… Én nem mondom, idézni kell, sőt, idézni muszáj is a sajtóban.

De ha valami csakis és kizárólag idézetből áll, azt nem szignálom, mert nem én írtam.

Bár, azt nem tartom túl valószínűnek, hogy a Századvég szerzői jogi pert indítana a 888 ellen – mintha ugyanaz a személy vezetné mindkettőt.

Pedig milyen szép lenne, ha a G. Fodor beperelné saját magát.

Így Uroborosz-kígyóként saját farkába haraphatna végre.

Kampánykabaré

Nyakunkon a kampány, nincs mese, hivatalosan még ugyan nem indult el, de azt már régóta tudjuk a klasszikusoktól, hogy minden kampány aznap kezdődik el, amikor az előző véget ért – most a kormány (és az ellenzék) kampányol az EP-választások miatt. Az ellenzék tevékenységét sem mondanám brillírozásnak, de amit a kormány művel…

Nos, az maga a pesti kabaré. Igazán kár volt ezt a nemzeti kincsünket ennyire államosítani. De komolyan: az ember a második-harmadik egetverő szamárság után nem bírja röhögés nélkül. Lehet, hogy borzalmas, lehet, hogy beledöglünk, de nem lehet nem röhögni rajta.

Ott van például Soros. Sorosról csak a hozzám hasonló naiv alakok hiszik, hogy egy üzletember, akinek emberbaráti tevékenységén sokat lehetne vitatkozni, és akit a magyar kormány kinevezett mumusnak. Ugyan már. Soros ennél most már sokkal több kormánypárti körökben, Soros a Minden és Soros a Semmi, Soros az univerzális válasz minden sajtókérdésre, Soros az Alfa és az Ómega, Soros a Kezdet és a Vég. Ezt a nézetemet arra alapozom, hogy csak tegnap is két, Soros Györggyel kicsit sem összefüggő sajtómegkeresésre válaszoltak annyit – különböző szervek! – hogy Soros.

Az első választ az Index kapta, ők a Transparency International nemzetközi korrupciós listájáról kérdeztek volna, a Kormányzati Tájékoztatási Központtól. És hírnök jött, pihegve szólt:

„Tisztelt Szerkesztőség!

Az alábbiakban küldjük a Kormányzati Tájékoztatási Központ reagálását a Transparency International 2018-as korrupciós listájával kapcsolatosan megjelent cikkükre.

Ez egy közismerten bevándorláspárti Soros-szervezet jelentése, Soros-kampányának és nyomásgyakorlásának a része. Mindenféle ürüggyel támadják Magyarországot, amiért a magyar emberek úgy döntöttek, hogy nem akarják, hogy hazánkból is bevándorlóországot csináljanak.

Üdvözlettel:
Kormányzati Tájékoztatási Központ”

Aha. Miközben maga az írás azzal foglalkozott, hogy bár a tavalyi évhez képest egy helyet javítottunk, azonban nincs okunk az örömre, Magyarország – Romániával, Görögországgal és Bulgáriával – még mindig az Unió legkorruptabb országai között van. Sorosról szó sem esett – de hát mindenben van egy kis Soros, mert belemagyarázzák, íme hát: Soros a válasz mindenre.

A másik sorosozást a Magyar Posta válaszolta a 24.hu-nak. Ők a rabszolgatörvényhez való viszonyukról és a túlórák felől érdeklődtek. Volna. Érdeklődni ugyan lehet, de a válasz akkor is egy: Soros!

„Magyarországon mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak, emellett az állami cégekre speciális szabályok is érvényesek. Társaságunk nem kíván részt venni Soros európai parlamenti választási politikai kampányában.”

Nekem gyanús, hogy ennek a Sorosnak titokban van valamelyik kormánypárti főmufti birtokán egy temploma is, ahol az egészségéért imádkoznak, mert nélküle végük lenne. Soros halhatatlan, Soros a Főgonosz, Sátán nélkül nincs Isten.

De közben azért művelnek, mondanak más okosságokat is, Szijjártó mester például kinevezte Gyurta Dánielt a Külkereskedelmi és Külügyminisztérium miniszteri főtanácsadójának. Elvben azért, hogy értékes képességeit a magyar sportdiplomáciában kamatoztathassa, de a rossz nyelvek azt suttogják, az a valódi ok, hogy maradjon valaki a minisztériumban, ha egyszer majd meg kell úszni. Szijjártó ezzel kint van a vízből, Gyurta pláne, mi többiek meg egyelőre benne, de lesz még ebből helycsere.

Kásler Miklós pedig beszédet mondott a görögkatolikus egyház Miskolci Egyházmegyéje által fenntartott Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda gyógytestnevelési termének és integrált játszótereinek szentelésén és átadásán megtartott ünnepségen. Éspedig olyan okos beszédet, hogy biztosan a mennybe jut általa: hiszen boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, mint tudjuk. Azt bírta mondani az ő szájával, miszerint:

„Kétezer évvel ezelőtt ugyanis megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

Korábban nem lettek volna művészetek? Nem volt állam? Athén egy rablótanya volt, Mürón és Praxitelész nem is éltek, Egyiptom se létezett? Sőt, Mózes, Dávid és Salamon sem? Mohenjo-Daro hamisítvány, Kínában senki nem is élt, csak a hunok nyargalásztak a végtelen rónaságokon, de sehol a Sárga Császár?

Miniszter úr, biztos, hogy maga mindig tudja, mit beszél? Át tetszik gondolni, legalább néha?

A boldogult Grespik László csikorogva forog a sírjában.

Gondoljunk már bele: ez az ember hívatott dönteni többek között a magyar kultúra és tudomány ügyeiben is. Ahogy látom, a régészetnek már annyi is.

Ehhez képest könnyű, levezető kulturális hír, hogy újabb fejlemények vannak Oszter Sándor legendás kazánja ügyében. Ugyebár a színművész összevonta szemöldökét, és a TV2-nél tett panaszt, mert nem volt nála fűtés, és ezért nem lehetett zongorázni. Mondjuk ilyen ügyekkel más ember szakértőhöz fordul, de hozzá kiment a televízió, hogy ügyet csináljanak a zimankóból. Amikor hajléktalanok fagynak meg, nem mennek ki, Oszter zongorája viszont nemzeti sorskérdés, lássuk be.

Hanem Papp Viktor, az Immergas Hungária Kft. ügyvezető igazgatója is látta az adást, és mivel találva érezte magát az ügyben, üstöllést nekilátott kivizsgáltatni az esetet. Érdekes eredménnyel. Adjuk át neki a szót. Mint a Pénzcentrum.hu írja:

„Oszter Sándor üzemeltetésben lévő gázkazánját, mint utólag kiderült, cégünk 2011 októberében értékesítette kereskedelmi partnerünknek, amely azt eladta egy szerelő partnerének vagy egyenesen a fogyasztónak.

Az első értékesítés óta eltelt 7 év alatt a kazán hivatalosan, dokumentálhatóan beüzemelésre nem került, azon rendszeres karbantartást az Immergas által feljogosított szakember nem végzett. A gázkazán beszerelésének színvonala minősíthetetlen volt, azt olyan alapvető hibákkal végezték el, amelyek szükségszerűen oda vezettek, hogy a fűtési rendszer és ezzel együtt a gázkészülék felmondta a szolgálatot. Mindezt tetézte, hogy maga fűtési rendszer jelentősen elszennyeződött állapotban volt, amely előidézte a gázkazán meghibásodását.”

Ez világos beszéd: Oszter művész úr Mekk Elekkel szereltette be a kazánt, hogy úgy mondjam, költségtakarékosan. Ide vezet a buhera, még jó, hogy fel nem robbantak. De miért kellett ehhez tévéadás, miért nem bírta felemelni a telefont és felhívni az illetékest?

Azért, mert ő a kormány oszlopainak egyike. Ha ő fázik, ha ő nem tud zongorázni, az nem magánügy, az közügy. (Különben az is lehet, hogy azért nem tud zongorázni, mert nem játszik ezen a hangszeren, ez esetben a kazán beiktatása a történetbe szintén felesleges volt). Az ő kazánja mindannyiunk kazánja, a mi kazánunk senkié, még a miénk sem, vegyük tudomásul.

Komolyan mondom: tragédia. Kampány idején ilyen marhaságokat engednek meg maguknak. Ha élne még Finkelstein, minimum közéjük csapna.

Nem, nem lehet nem röhögni rajtuk, Még ha kínomban is teszem. Hogy is mondta Madách egy másik Tragédiában?

„Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.”

Footgolf és lovarda – Déli kávé Szele Tamással

Kérem szépen, kávé után van kedvük kiszaladni egy kicsit a footgolf-pályára? Esetleg a lovardába? Jó, mert nekem sincs: különben is, messze ide Lakitelek, és járnak a nagy hidegek. Lezsák viszont nem didereg: hogy úgy mondjam, a költő és országgyűlési alelnök most álmodik, méghozzá nagyot és van egy olyan érzésem, hogy meg is fogja valósítani.

Hogy miket álmodik? Amiket mer. És mer. Nagyokat. Például most éppen népnemzeti élményközpontot. Ilyenkor sajnálom, hogy elhunyt Kerényi Imre, mert az ő fékezhetetlen fantáziája még annál is sokkal érdekesebb dolgokat volt képes produkálni, mint amiket Lezsák mester tervez Lakitelekre. Egyelőre kissé szerények az elgondolások: lesz a mostani népfőiskolában, ami majd élményközponttá lép elő a beruházások megvalósulása után – tessék kapaszkodni! – turult mintázó lovarda (már épül), termálfürdő (ez azért nem nagy csoda), Hungarikum Hotel, borkatedrális és footgolf-pálya.

Footgolf

Én tudom, hogy a jó Lezsákot, mint alanyi költőt gyermekkorában a borkatedrális körül kergették, ha nem tudta, mi az a footgolf, de nekem bizony utána kellett néznem, pedig évekig foglalkoztam sportújságírással. Hát kérem, a footgolf lényege, hogy egy 5-ös méretű futball-labdát a lehető legkevesebb rúgással kell a kezdőrúgás helyéről egy 53,5 cm átmérőjű és 40 cm mély, legalább 50 méteres körzetben elhelyezett lyukba eljuttatni. A pálya 18 szakaszból, míg a gyakorlópályák 6, illetve 9 részből állnak, hosszuk akár a 7 000 métert is meghaladhatja. A sportot, mely ötvözi a labdarúgás és a golf szabályait, hivatalos golfpályán vagy footgolf pályán 4 fős csapatok játsszák. A játékszabályok alapvetően az eddig ismert golf szabályokra épülnek.

Ennek a játéknak – mely rövidesen tömegsporttá válik hazánkban éppúgy, mint a Kárpát-medencében mindenfelé, ugyebár, hiszen két dologgal nem tudunk mit kezdeni: a temérdek helyünkkel és a rengeteg időnkkel – érzem én egy markáns nemzeti jellegét. A dacos, felemelt fejű szittya, aki szemmagasságból tárgyal bárkivel (mert nem olvasta a Gullivert) és megharcol a világgal is ősi szabadságának, vagy inkább vezérei szabadságának védelmében, hétvégén a hóna alá kapja a focilabdát, és hosszú, tömött sorokban elindul Lakitelekre footgolfozni. Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted: nem vész el az, ha footgolfozni engeded!

Vagy turult mintázva műlovagol. Műlovon.

Elég izmos és meglehetősen szürreális fantáziám van, de a gyakorlati kivitelezést még nem vagyok képes elképzelni: miképpen formázhat egy lovarda turulmadarat? És ha mégis turul formájú, hogy az Öregistenke csodájában lehet benne lovagolni? Csőrétől a farkáig? Egyik szárnyvégétől a másikig? Még a leginkább az volna lehetséges, hogy lerajzolunk a földre valami tartósabb anyaggal egy turulmadarat, és az lesz a pálya, csak az kicsit kanyargós. Meg nem ősmagyar: valahogy így találhatták ki annak idején a Nazca-vonalakat, amiket máig nem értünk. Na, ezt se nagyon fogják pár ezer év múlva, a régészek, mikor kiássák.

Pedig kell legyen ilyen is, mert a 444 utánajárt, és, mint mondtam már épül is. Ha meglesz, esküszöm, csak emiatt lemegyek Lakitelekre, megnézni.

Aztán ott van a borkatedrális

Nekem, kérem, nagyon komoly gyakorlatom van az italmérések látogatásában: ittam én csapszéktől ötcsillagos luxushotelig mindenféle helyen, mindenfélét, még ha mostanság, így ötven fölött mintha már kevésbé igyekeznék mindegyik késdobálóba bemenni. A tapasztalat alapján kívülről el tudom dönteni, érdemes-e. De én azt hittem, inni járok ezekre a helyekre, nem túl dicséretes módon, arról fogalmam sem volt, hogy ezek nem kocsmák, hanem sörkápolnák, pálinkatemplomok, borkatedrálisok, és én voltaképpen egy szent életű remete vagyok, zarándokúton, egyik kegyhelytől a másikig. Ó, hányan ájtatoskodnak kegyességgel ezen pillanatokban is kicsiny országunkban! Minő hitújítás – ennek a vallásnak, ami katedrálist emel a bornak, Magyarországon rengeteg híve lesz. A vezetője meg Lezsák atya ezek szerint – bár én helyet biztosítanék a legmagasabb klérusban Tibi atyának is. Különben még a végén megreformálja a Szent Tanokat és kitör a vallásháború.

De nem, azt nem lehet: egységben az erő, a magyar nem fog pártoskodni, együtt találjuk majd meg, szent énekeket zengvén a legendák Sárga Földjét! No, annyi biztos: nekem ezt a borkatedrálist is látni kell majd. Remélem gótikus lesz. A cinterem meg borospince. Az istentisztelet alkalmából orgona és furmint szól, a lelkek felemelkednek, a láb megtántorodik a mennyei malaszttól… látni kell, kérem, nincs mese, látni kell, felebarátaim.

Aztán a Hungarikum Hotel lakói kipihenik a footgolfot és a misztikus élményt a termálfürdőben. És már mehetnek is a tanfolyamokra.

Mert azt még nem mondtam, hogy mindezek azért kellenek Lezsák mester (vagy atya?) szerint, hogy a képzések után még ott tudják tartani a résztvevőket.

Képzések? Hát miféle képzések, tanfolyamok zajlanak a Lakitelek Népfőiskolán?

Sokfélék, felebarátaim, és számosak. Lássuk a honlapjukat!

Komoly munka folyik például a Keleti Nyitás Kollégiumában, ami úgy hangzik, mintha egy alkimista rend volna, de valójában a kormány keleti gazdasági programját támogatják. Kicsit levon a munka értékéből, hogy utoljára 2015-ben jöttek össze, egy kijevi kirándulásra, de nem kétlem, hogy azóta is lankadatlan szorgalommal pallérozzák elméjüket, csak kerülik a feltűnést. A bölcs csendes és szerény.

Aztán ott van például a Mándoky Kongur Kollégium, amely kazah ügyekkel foglalkozik, és utoljára 2011. szeptember 7-én indított kollégistákat a távoli országba. Szegények, reméljük nem jutottak Körösi Csoma Sándor vagy Julianus barát sorsára és hazajutottak azóta.

De beszéljünk az aktuális programokról is! Épp tart a Trianon-vetélkedő, vasárnap indították, a hirdetését nem bírom kihagyni:

„A trianoni diktátum 100. évfordulójához közeledve a Keresztény Élet Szerkesztősége, a Lakiteleki Népfőiskola és a Lakiteleki Eötvös Iskola Kárpát-medencei történelmi vetélkedőt hirdet általános iskolás korú (10-15 éves) és középiskolás korú (15-19 éves) fiatalok számára „ITT ÉLNED, HALNOD KELL” címmel.”

Bizony, élned, halnod, félned, falnod… aztán meglátjuk, kinek melyik jut. És a nyeremény? Az, kérem, minden képzeletet felülmúl!

„A három írásbeli forduló alapján korcsoportonként a legjobb eredményt elérő 22-22 csapatot hívjuk meg a 2019. április 11-12-13-án megrendezésre kerül középdöntőre és döntőre, a Lakiteleki Népfőiskolára.

A döntőjébe jutó fiatalok értékes könyvjutalmat kapnak. A győztesek részt vehetnek azon a Lezsák Sándor parlamenti alelnök úr által vezetett zarándoklaton, mely 2019 nyarán szervezünk.”

Remélem, a borkatedrálisba, hogy legyen valami öröm is benne.

De van hungarikum-vetélkedő is

Gondolom, ezt a szállóban rendezik majd:

„A Lakiteleki Népfőiskola – a Magyar Országgyűlés, a Hungarikum Bizottság és a Nemzeti Művelődési Intézet támogatásával – a tavalyi évet követően újra meghirdeti vetélkedőjét a hungarikum mozgalom népszerűsítése, valamint nemzeti értékeink megismertetése érdekében. A játékos vetélkedőre most a Kárpát-medencei általános iskolák 7. és 8. osztályában tanuló diákok és felkészítő tanáraik jelentkezhetnek.”

Jutalom:

„Minden elődöntőbe és döntőbe jutott csapatok tagjai hungarikumokat, nemzeti értékeket nyernek.

A döntő első három helyezett csapat résztvevői hungarikum körúton vesznek részt, mely a nyári vakáció első napjaiban valósul meg.”

Remélem, azért ezeknek a fiatal gyerekeknek Unikumot még nem osztanak ki, csak a tanári karnak.

Egyszóval, pezseg az élet Lakitelken. De mennyiből pezseg? Idézzük a 444-et.

„A kormányváltástól kezdve Lezsák alapítványa minden évben több száz milliós működési támogatást kap a költségvetésből, de ahogy 2015-ben elkezdődtek a felújítások és az újabb építkezések, úgy a minisztériumoktól, állami cégektől és pénzalapoktól érkező pénzek is milliárdos szintre ugrottak. A 2017-es beszámolója szerint a Népfőiskola Alapítvány több mint 15 milliárdot kapott különböző állami szereplőktől. A legbőkezűbb az Emberi Erőforrások Minisztériuma volt 14 milliárddal, de beszállt a Seszták-féle Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a Földművelésügyi Minisztérium, a Szerencsejáték Zrt. és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. is.”

Sőt, Lezsák Sándornak sikerült elintéznie, hogy az alapítványa megkapja a Budai Vigadóból kiköltöztetett Nemzeti Művelődési Intézetet, így a közintézménynek is ők építenek új székházat 2,2 milliárd forintért.

Hát nem mondom, így én is tudnék nagyokat álmodni. Ennyiből.

Borkatedrálisokat, turulos lovardákat… de én még álmodnék Lakitelekre sárga tengeralattjárót is, mert az még nincs és fájón hiányzik.

Az, remélem, senkit sem zavar, hogy ez a rengeteg okosság közpénzből épül, tehát mi fizetjük.

Az a lényeg, hogy Lezsák és bé neje nagyot, merészet bírtak álmodni, és azóta is továbbálmodják, folyamatosan.

Valaki ébressze már fel őket.

Kicsit sokba van nekünk ez az álmodozásuk.

A paródia joga – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, ha már kávézunk… bennem felmerült egy kérdés. Azt ugyan Ady megkérdezte már, hogy szabad-e sírni a Kárpátok alatt, én ma azt kérdezném: és tessék mondani, röhögni szabad? Mert az nem is olyan nagyon biztos, az Európai Unió egyik nem túl régi, véglegesítés előtt álló szabálycsomagja betilthatja a paródiák, mémek jó részét – vagy nem.

Miről is beszélek? Az Európai Unió Szerzői Jogi Irányelveinek ominózus 13. cikkelyéről. Bár a 11.-es is elég veszélyes ránk nézve.

De lássuk a mémeskutat. A 13-ik cikkely azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.

Fordítsuk magyarra. Ugye, tudjuk, a neten lopnak, ami tartalom felkerül, az már többet sosem lesz biztonságban, nincs az a védelem, ami meggátolná a lopást, plágiumot, szerzői jogok megsértését. És hát ki ne örülne, ha kapna egy kis pénzt azért, mert felhasználják egy régebbi képét, írását? Meg hát, tényleg járna is az a jogdíj.

Jaj, de jó, fizessenek a gazdagok, mondja a jogkövető európai polgár. Aztán hogyan, tessék mondani? Nem attól gazdagok, hogy szoktak vagy szeretnek fizetni. Sőt. Egyrészt hihetetlen mennyiségű tartalomról van szó, ezeket csak robottal lehetne szűrni. Másrészt az egy dolog, hogy ha tőlem idéznek vagy lenyúlják az egyik írásomat, ami nem ritka eset, akkor ihaj, pénzt kapok, de jó, csakhogy ha én idézek, azért meg nekem kell fizetni.

És az idézet mértéke a nem mindegy

A magyar sajtó gyakorlata szerint idézni kell is, lehet is, de forrásmegjelöléssel tesszük, és törekszünk nem teljes anyagot idézni. (A lopások más kategória, azt még a hatályos sajtótörvény is bünteti). Hanem, ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Az új törvény szerint kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a robot meg nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között.

De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. (Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki). És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

A legrosszabb viszont a 11. cikkely lesz

E szerint az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.

Tetszenek már kapiskálni? Én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, mondjuk, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

Ki jár jól? Elsősorban az álhír-oldalak, ők ugyanis majd kiraknak egy nyilatkozatot, miszerint nem kérnek pénzt a snippetek felhasználásáért, lemondanak a szerzői jogokról, de erre épelméjű kiadó nem vállalkozhat, hiszen a szerzői jog a tőkéje – az álhír-oldal viszont nem a tartalmából él, hanem vígan guruló rubelecskékből, cervonyecekből. Meg a kattintásszámból, amit ez úton maximálni tud, szemben a valódi híroldalakkal, melyek csődbe mennek.

Ebbe bizony a magyar online sajtó belepusztulna

De lássuk, hol tart most a szabálycsomag? Mert a fentebb ismertetett formáján épp változtatni próbálnak, hogy mégse okozzon károkat pont a megvédeni kívánt rétegeknek.

Az Európai Parlament saját állítása szerint az átlag felhasználókat nem szeretnék vegzálni, sőt, a szabályozással a kis előadókat, tartalomgyártókat akarják támogatni. Na jó, de a közösségi médiában, ahol mindenki az, akinek látszani akar, ki tudja megmondani, hogy egy név átlag felhasználót vagy egy céget takar?

„Az európai jogvédőket tömörítő GESAC még egy weboldalt is létrehozott, az oldal célja, hogy segítsen eligazodni a cikkely körüli kérdésekben és eloszlassa a tévhiteket. A GESAC egyébként a saját oldalán külön kitért arra, hogy az intézkedés nem fogja érinteni a mémeket” – írja az Index.

A GESAC weboldala szerint a 13-as cikkely nem fog kellemetlenséget okozni, mivel:
– A jogvédelem alól kivett tartalmakra nem vonatkozik, mint a paródia vagy a gifek.
– Biztosítani kell a felhasználónak, hogy jelezni tudja, ha indokolatlanul távolították el a tartalmát.
– A panaszokat belátható időn belül kötelesek lesznek a szolgáltatók elbírálni.
– Vitás ügy esetén biztosítani kell harmadik, független elbíráló szervet is.

Ez szépen hangzik, főként, hogy minálunk parlamenti diskurzus is folyt ebben az ügyben: Szabó Sándor (MSZP) írásbeli kérdést adott be „Megvédi-e a kormány a mémeket?” címen. A kérdésre válasz is érkezett dr. Völner Páltól, az Igazságügyi Minisztérium államtitkárától. Völner azt írta, hogy a mémek, mint átdolgozott szerzői jogi alkotások felhasználásához az eredeti mű szerzőjének engedélye volna szükséges, azonban a mémek jellemzően paródia jelleggel kerülnek felhasználásra, és a karikatúra, a stílusutánzás, a paródia kiemeli a felhasználást a szerző kizárólagos engedélyezési joga alól.

Azt se feledjük, hogy az Unió szabályozása nem kötelező a tagállamok számára

Csak erős ajánlást jelent, de nyilván ha egy tagország saját törvényei jelentősen eltérnek a többiétől, az előbb-utóbb hátrányos helyzetbe hozza az országot – mi van, ha én szabadon terjeszthetem (jogdíj szedése mellett) a szellemi termékemet Magyarországon, de sehol máshol nem tehetem, mert eltérnek a szabályozásaink?

Mindazonáltal az nagyon valószínű, hogy a mémeket nem éri majd bántódás. Rá lehet ezen túl is írni akárkinek a fényképére majdnem akármit, szóval a spontán indulat kifejezési lehetősége nem kerül veszélybe.

A független online sajtó azonban bajba kerül a 11. cikkely miatt. És megjósolom: senki, azaz senki nem fog érte szót emelni. A kormány természetesen nem fog haragudni az őt csipkedő online lapok csődje miatt, az ellenzék meg… hát, beléjük sem vetnék komoly reményt, valószínűbbnek látom, hogy a már meglévő saját híroldalaikat centralizálják majd, tényleg független sajtóra nekik sincs szükségük.

Milyen lesz a net?

Nem lesz rajta hír, zene, csak saját tartalom, úgymint kiscica, ebéd, vacsora, viszont nem lesznek rajta Coelho-idézetek sem, mert az is jogdíjas. Szórakoztató lesz, mint egy kalandos teadélután a nyugalmazott szakszervezeti adminisztrátorok klubjában.

Mi lesz a sajtóval?

A független online sajtó hamar éhenhal, az offline rövidesen követi (ugyanis a rövidlátó haszonlesés miatt nem látja, hogy online megjelenés nélkül őt sem fogják venni, az idő kerekét nem tudja visszaforgatni), az álhír-oldalak meg felvirágzanak.

Szóval, sajtó nem lesz, de minek is az nekünk.

Azt ne várjuk, hogy nyugati kollégáink vagy a választók tekintettel lesznek a mi speciális helyzetünkre, ha azzal pár centről le kell mondaniuk, és közbelépnek az érdekünkben: az egyetlen lehetőség a fennmaradásra az volna számunkra, ha a snippetekre vonatkozó cikkelyt teljesen törölnék a csomagból.

Ezt viszont kéne is, lehetne is szorgalmazni: sőt, ennek az ígérete is képes volna mozgósítani a magyar független online sajtót bármely párt vagy jelölt mellett az uniós választásokon, amely hajlandó volna megígérni, hogy tesz majd ilyen javaslatot megválasztása esetén az Európai Parlamentben.

Reméljük, akad majd ilyen – és én személy szerint azt is remélem, hogy nem a mostani kormánypárt lesz az. Meg nem is valamelyik szélsőjobboldali alakulat.

Mert akkor, megvallom, zavarba jönnék…

No, meglátjuk, mi lesz.

Egyelőre annyi biztos: röhögni szabad lesz a Kárpátok alatt. A mémeken.

Sírni?

Abban nem vagyok olyan biztos.

Hacker a bíróságon

Kissé szomorúan kell bejelentenem, de sajnos semmi kétség: Magyarország menthetetlen. Éspedig azért menthetetlen, mert a leginkább azokat büntetik mifelénk, akik valamin vagy valakiken segíteni akarnak. Akik hibát látnak, szólnak róla, esetleg helyre is hoznák: nálunk nem az a hős, aki betömi a kátyút, hanem az, aki mélyebbre ássa.

Ez a most bíróság elé kerülő etikus hacker ügyéről jutott eszembe. Etikus hacker az, aki hibát talál egy nyilvános számítógép-rendszerben, hálózaton, és arról azonnal szól a hálózat vagy rendszer tulajdonosának, esetleg megoldást is kínál rá. A nyugati világban ezt komoly pénzekkel, jól fizető állásokkal jutalmazzák, de olyan is gyakran megesik, hogy maguk a különböző cégek bíznak meg etikus hackereket: próbálják már meg feltörni a rendszerüket, találják meg a gyenge pontjait.

No, de ott a puding próbája az evés. Nálunk jutalom helyett büntetés vár a hackerre, ha etikus, ha nem – főként, mert a magyar jog nem igazán képes mit kezdeni a számítástechnikával. Azt magam tapasztaltam pár éve, mikor beidéztek a Nemzeti Nyomozóirodára egy üggyel kapcsolatban (az első öt percben voltam csak gyanúsított, utána tanú lett belőlem) hogy a magyar nyomozók legjobbjai sem használhatnak a munkahelyükön Facebookot – akkor sem, ha történetesen Facebookos ügyben nyomoznak. Én nem vihettem be pen-drive-ot vagy más adathordozót az épületbe, az is tilos volt – a végén úgy oldottuk meg a gordiuszi csomót, hogy a saját költségemen kinyomtattam a bizonyítékokat. Azt már be lehetett vinni. És ez még csak egy meglehetősen rugalmas nyomozati szerv!

Bíróság nem fogad el digitális bizonyítékot,

akárhogyan is terjesztjük be, volt olyan sajtóperem, ami már másfél éve folyt, mikor kiderült: a tisztelt bírónő nem tekintette meg az eljárás alapját képező videófelvételt, amit CD-n bocsátottunk rendelkezésére. Azt mondta, nincs min megnéznie, de nem is fontos. Dehogynem fontos, erről szól a per! Hozzunk egy laptopot, hogy megnézhesse? Nem, megtiltja: az ugyanis a mi laptopunk volna. Akkor kérjen egyet ő. Arra meg nem lehet őt kötelezni. Akkor mi lesz? Mi lenne: majd ítél bizonyíték nélkül. Vaktában. Úgy is ítélt.

De a Szabadság téri tiltakozók elleni nagy, nyilvános pert is az döntötte el, hogy a tárgyalás délutánján az ügyben ítélkező bírónő hajlandó volt megtekinteni az eseményekről készített felvételeket – és abban a pillanatban felmentette az összes vádlottat. (Egy kivételével, akinek speciális volt az esete).

Hát, nem kedvelik a bíróságokon a számítástechnikát,

nem is nagyon ismerik, de lássuk a mi mostani ügyünket, amiről a TASZ számolt be nyilvánosan.

Történt pedig, hogy a későbbi vádlott, akkor még csak huszonéves, programozónak tanuló fiatal a Telekom egy nyilvános, interneten elérhető felhasználói útmutatójában felfigyelt egy DNS-kiszolgálóhoz tartozó szokatlan IP-címre. Miután megvizsgálta a címet, kiderült, hogy azon keresztül lehetséges rendszergazdai jelszóhoz jutni, majd belépni a vállalat belső informatikai rendszerébe. Azonnal jelezte a hibát a cégnek, sőt, vidéki otthonából saját költségén a budapesti központjukba is elutazott, hogy személyesen adhassa át a biztonsági kockázatról készített elemzését a cég kiberbiztonsági szakembereinek.

A találkozón tapasztaltak azonban nem nyugtatták meg afelől, hogy a hibát tényleg megszüntetik, ezért később ismét belépett a rendszerbe, hogy tesztelje azt. Mint kiderült, semmit sem javítottak ki, őt viszont ekkor már feljelentették, ami nem éppen elegáns húzás egy olyan multicégtől, amely előfizetői százezreinek adatait sodorta veszélybe azzal, hogy súlyos biztonsági rés nyomát felejtette egy egyszerű használati útmutatóban.

Mit mond erre a Telekom?

Itt egy érdekes mozzanatot látunk az ügyben: miután tegnap a fentieket a TASZ közzétette, a Telekom közleményben reagált, melyet itt be is mutatunk, a tárgyilagosság, a sajtóetika és a másik fél meghallgatásának kötelezettsége jegyében. Íme tehát:

„A konkrét esetben a Magyar Telekom ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, ugyanis a hacker – az etikus hackelés kereteit túllépve – az első támadást követően újabb támadásokat indított, az addig megszerzett adatok segítségével további rendszerek feltörésébe kezdett. A támadás ügyfelek személyes adatait nem érintette, azok teljes biztonságban voltak és vannak. A támadása nem érintette azokat a távközlési hálózatokat sem, amelyeken az ügyfelek kommunikálnak. A hacker által feltárt hiányosságokat cégünk haladéktalanul kijavította, megszüntette.”

Azért akkor már ismerték ők azt a tettest, bár megengedem, hogy még ebben az esetben is van jogi lehetőség, hogy ismeretlen tettes ellen szóljon az irat.

Szólnak még meg nem erősített hírek kudarcba fulladt tárgyalásokról, de ezt nem is érdemes elemeznünk: ugyanis a valóban érdekes ebben az ügyben nem maga az eset (bár az sem érdektelen), hanem az ügyészség hozzáállása.

Idézzünk pár gondolatot a TASZ-tól:

„Az ügyészség olyan vádirat alapján kér börtönt a védencünkre, amiből nem derül ki, hogy pontosan mit is követett el. Persze meg van nevezve egy Btk.-paragrafus, éppen csak az nincs körülírva, hogy mi az elkövetés helye, ideje, eszközei, módja, a bizonyítékok és a vád kapcsolata, és általában semmi, amit a törvényes vádhoz szükséges lenne részletesen bemutatni. Ehelyett két bekezdésben, nagy vonalakban letudják a tényállás leírását, amiben az elkövetés menetéről annyi derül ki, hogy az „pontosan meg nem határozható időben”, „az internet felhasználásával” történt. A jogi indoklás még ennél is rövidebb: mindössze két mondat.

Különösen botrányos az az alku, amit az ügyészség az ügyfelünknek ajánlott. Eszerint, ha beismeri bűnösségét, akkor csak 2 év felfüggesztett börtönt kap, ha azonban nem él ezzel az ajánlattal, akkor 5 év letöltendőt fognak kérni. Mindezt akkor, amikor még semmilyen bizonyítékot nem látott a bíróság. Hogyan lehet ennyire biztos az ügyész az ügy jogi megítélésében, amíg még le se folytatták a bizonyítást?

A legmeglepőbb az ügyész érvelése az előzetes letartóztatás mellett, amelyet szó szerint idéznénk a tárgyalási jegyzőkönyvből: „nem vagyunk informatikusok, de a médiából tudjuk, hogy ha valaki számítástechnikai eszköz és internetkapcsolat birtokában megfelelő szaktudással rendelkezik, akkor ezeket a digitális lábnyomokat, amiket hagy, azokat el is tudja tüntetni.”. Persze egy ügyésznek nem kell járatosnak lennie az informatikában, de ha a büntetőügy technikai hátteréhez bevallottan nem ért, akkor kötelessége lenne szakértőt felkérni, amit az eljárás teljes időtartama, vagyis több mint másfél év alatt nem tett meg. Szerencsére ez a hanyagul megalapozott érvelés a bíróságot sem győzte meg, így elvetette az előzetest.”

Hát az, hogy nem informatikusok, az látszik.

Az már kevésbé, hogy mennyire jogász az, aki így érvel: de annyit akkor is illenék tudni, hogy itt nem arról van szó, miszerint Pistike pornót nézegetett a papa számítógépén és most törölni tudná a keresőben az előzményeket. Mellesleg megfelelő szakértő azt is meg tudná találni, ahogy bármit a világon.

Áthatja az egész történetet az ügyész misztikus hozzá nem értése, amire meglehet, valahol még büszke is. Neki a számítógép varázsdoboz, démonok hajtják, mágusok foglalkoznak vele, és ha valamit műveltek a segítségével, akkor bizonyára meg lehet tenni az ellenkezőjét is ugyanúgy,  valamint sok egyéb dolgot szintén. Ajánlanék egy kísérletet: nem mindegy, hogy az ember mondjuk elkeseredésében vagy tudásvágyában leugrik a harmadikról az udvarra, avagy felugrik az udvarról a harmadikra. Az első esetben legalábbis összetöri magát, a második eset viszont lehetetlen.

Ráadásul az ügyészség még súlyosbított is a vádiraton: a mostani változat szerint a vádlott a bűncselekményt közérdekű üzem megzavarásával követte el, amiért akár nyolc évig terjedő szabadságvesztést is kiszabhatnak rá.

Nyolc év letöltendőről van szó, gyilkosságért nem mindig jár ennyi…

ez a srác meg csak segíteni akart.

Ha bankot rabol vagy útonállóként harcol az egyenlőbb vagyonelosztás érdekében, kevesebbet kérnének a fejére.

Hát, ezért mondom: ez az ország menthetetlen. Itt a jó a rossz, a rossz a jó. Hogy is mondja Shakespeare a Macbethben?

„Szép a rút és rút a szép
Sicc, mocsokba, ködbe szét!”

A zalai megváltó – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, ahogy így kávézgatunk, nem állom meg, hogy el ne mondjam a nap hírét: Zalában látták Jézus Krisztust, csak kicsit furán viselkedett, minek következtében nyomozás indult ellene és most kellemetlen helyzetben van. Tessék visszaülni, nem történt csoda, senki sem támadott fel, olyasmi nálunk nem szokott megesni: egyszerű csalásról van szó.

Ha van csoda a történetben az csak annyi, hogy az önjelölt próféta lebukott: ismervén a nagyközönség mérhetetlen hiszékenységét és igényét minden „spirituálisra”, minden természetfelettire, mindenre, ami misztikus úton-módon különösebb munka és gondolkodás nélkül oldaná meg a problémáit vagy azoknak legalább egy részét, az a meglepő, hogy nem űzi még most is vígan az ipart.

Mert ipar ez, persze: guruipar, próféta-üzlet, van, aki nagyban műveli, van, aki kicsiben, van akinek szektája is van hozzá, van, akinek csak hívei, akad, aki saját helyiséget bérel, a kisiparosok házhoz mennek, szóval, ha csak a vallási jellegű népbutítást nézem, és elhagyom az összes többi ezoterikus dolgot, akkor is ma Magyarország (de az egész világ is) a szélhámosok paradicsoma. Csak minálunk 231 kisegyházat sorol fel a Wikipédia, bár ennél jóval több kell legyen – ezek hivatalosan nem számítanak egyháznak, ám a híveiket minden hivatalos elismerés nélkül is remekül meg tudják kopasztani. Van közöttük valódi vallási közösség is szép számmal, akikre ferdén nézett a politika – de minden második közülük szélhámosság.

Onnét tudom én ezt ilyen jól, hogy valamikor az ántivilágban, nagy szegénységemben, munkanélküliségemben megtalált egyszer egy ilyen közösség. No, nem megváltani akartak, az az én esetemben reménytelen lett volna, ők is belátták, hanem azt akarták, hogy havi húszezer forintokért szerkesszem és írjam a lapjukat. Nem volt ez nagy pénz, de nagy munka sem – inkább volt gondom azzal, hogy mit ne írjak meg a jó püspök viselt dolgai közül, melyek bizony gyakrabban jártak a törvényesség határán túl, mint innen. Pedig nagyon szerette a sajtónyilvánosságot: egyszer elő is vett:

– Tamás, én minden héten benne akarok lenni a Népszabadságban, intézd el!
– Én ugyan ismerek pár embert onnét, de ezt csak egyetlen rovatnál tudnám garantálni.
– Melyik az? Különben mindegy is, intézd el!
– A bűnügyi, kérem, a bűnügyi… még mindig be akar kerülni?

Aztán elváltak útjaink, mivel rólam kiderült, hogy még meg sem vagyok keresztelve, sőt, nem is nagyon vágyok erre a megtiszteltetésre, de nem is ez volt velem a legnagyobb baj, hanem az, hogy nem voltam hajlandó én magam keresztelni, esketni de főleg temetni. Mármint papként. Azt mondtam, írni szerződtem, nem prédikálni, ők meg azt, hogy akkor le is út, fel is út. Hát így végződött az én egyházi karrierem.

No, de ez még egy viszonylag komolyan vehető kisegyház volt, a Biblia és az ingatlanspekuláció alapján álltak – össze sem lehet őket hasonlítani a zalai Krisztussal. Róla azt írja az Index:

„Jól menő vállalkozók, ügyvédek, művészek, értelmiségiek, modellek, celebek is hívei voltak Miklósnak, a Zalában élő spirituális gyógyítónak, aki a puritánságot hirdette, és többször utalt arra, hogy ő lehet Jézus reinkarnációja. Tanítványai milliós adományokkal segítették, aztán minden összeomlott. Megtudták, hogy Miklós megkörnyékezte a csoportba járó fiatal lányokat, több luxusautót, ingatlant, köztük egy ciprusi villát is használt. Csalás és kuruzslás miatt tettek feljelentést ellene, és még többen fontolgatnak hasonló lépést, hogy milliókat követeljenek vissza tőle. A zalaegerszegi rendőrség nyomoz, már több mint tíz embert hallgattak ki tanúként.”

Ez eddig az egyszerű, rég bevált Gyurcsók-recept – az említett távgyógyító alkalmazta mifelénk először sikerrel. Eleinte gyógyítgat a delikvens, aki nem nagyon beteg, tán még meg is gyógyul (magától), aztán közösséget épít, egyházat alapít, és ha nem csinál komoly szamárságokat, élete végéig vígan éli ájtatos és titokban kicsapongó életét. Amint látom, a zalai vállalkozó nem figyelhetett eléggé a titoktartásra. Meg Gyurcsók sámán volt, ő keresztény, ami nüanszbéli különbségnek tűnik ugyan, de komoly veszélyei vannak: aki sámánkodik, azt ugyan nem szeretik a hivatalos egyházak, de többnyire békén hagyják, aki viszont Jézus nevében szélhámoskodik, arra menten felfigyelnek és megpróbálnak a körmére nézni. De lássuk a történetet tovább.

„A mester körül az évek során egy legalább 400 fős kör alakult ki tanítványokból, hívekből, gyógyulást, tanácsadást remélő emberekből. Miklós Zalaegerszeg mellett egy szőlőhegyekkel körülvett domboldalon élt viszonylag szerény körülmények között – legalábbis ezt akkor még így tudták róla a hívek. Tanítványai ebben a Jánka-hegyi házban gyűltek össze Zalaegerszegen, mások a Nagykanizsához közeli Böhönyén vagy Budapesten találkoztak vele.

Miklósról az interneten az égvilágon semmi nem található. Mindig elítélően nyilatkozott az internetről és a közösségi médiáról, és tanítványait is óvta ettől. A zárt körbe általában hívei ajánlottak be baráti körükből újabb és újabb embereket, akik között ügyvédek, módos vállalkozók, értelmiségiek, művészek és ismert modellek is voltak.”

Ügyes, ügyes… ha gazdag és tekintélyes embereket is fülig belemártunk az ügyeinkbe, azok majd megvédenek, ha baj van, felhasználva befolyásukat, képességeiket – megvédenek, mikor magukat is meg kell védjék. Az internettől meg tényleg jobb távol tartani a csapatot, az állandó és nyílt kommunikációval jár, még a végén meglátja valami újságíró, hogy mi folyik a szőlőhegyen. De hát mi folyt?

„Az összejöveteleken akár 50-60 ember is részt vett. Ezek általában csoportos és egyéni gyógyítással kezdődtek. Akik vele szemben ültek, kézfejüket a combjukra helyezték tenyérrel felfelé, és a fejüket lehajtották. Miklós a két kezével varázsolt. (…) Mégsem keresztény közösségről volt szó, sőt Miklós az egyházat általában elítélte, tanításai inkább az univerzális szeretetről szóltak. Gyakran elhangzottak olyan utalások, hogy Jézus reinkarnációja akár ott is ülhetne velük szemben: „Mit szólnátok, ha kiderülne, hogy Jézus itt ül veletek farmernadrágban?” – kérdezte Miklós, aki történetesen farmerben volt. (…) Az alkalmak végén a résztvevők egyenként 8-8 ezer forintot fizettek készpénzben. A pénzt Miklósék házában konkrétan a mikrohullámú sütő elé tették le, máshol borítékokban gyűjtötték, amit a gyógyító mindig szerényen fogadott. Ha valaki 10 ezrest hozott, nagyvonalúan azt mondta: „Vedd vissza, kedves, a visszajárót nyugodtan.” Gyakran mondta, hogy neki a pénz nem számít, az csak valami mulandó emberi találmány.”

Akkor számoljunk. Nyolcezer fejenként, szóval van, akinek sok, van, akinek semmiség, épp jól van belőve az árfekvés. Hatvan ember egy turnusban, de látjuk, naponta több, legalább kettő is lement, az annyi mint kilencszázhatvanezer, de ha csak öttel vannak többen, egymillió. Az azért már tisztes napi kereset. Főleg, hogy nem adózott belőle (bár ennyiből már érdemes). De ha lerobbant az autója, nem szégyellt pénzt kérni másikra, harmadikra – a végén már két Audija és két BMW-je is volt, mert van annak, aki el nem issza. Ha gyűjtést rendezett valakinek a javára, az sem mindig ért teljes összegben a rászorulóhoz: ömlött hozzá a pénz.

Márpedig azt valamibe be kell fektetni, mert megpenészedik vagy elviszi az infláció. A mi zalai messiásunk ingatlanba fektette: persze, hogy nem a gyógyításokra használt Jánka-hegyi, szerény házban él, hanem egy Zalaegerszeg melletti faluban egy háromszintes, gyönyörűen felújított, térkövezett, zöldövezeti házban. Ez az ingatlan az ő nevén volt. Egyik hálás páciense Balatonmáriafürdőn vett egy nyaralót. A teljesen felújított, bútorozott, hőszigetelt, kétbeállós garázzsal rendelkező házban Miklós gyakran megfordult. A tanítványai akkor képedtek el igazán, amikor megtudták, hogy Miklós egyik páciense, egy külföldön élő gazdag özvegy Cipruson is vett egy kétszintes, négy hálószobás villát, teraszokkal, nagy füvesített kerttel és 15 méteres medencével. Ez a ház sem Miklós nevén volt, de nagyrészt ő és élettársa, illetve barátai jártak oda. Már küszöbön állt, hogy a gazdag özvegy átírassa Miklós nevére a ciprusi házat, de ez végül a csoporton belül kitört botrány miatt nem történt meg.

Mert a botrány kitört. Emberünk gyermekkoráról olyanokat mesélt a híveknek, hogy „édesapja a lillafüredi kastélyszálló igazgatója volt, és ő már gyermekkorában tündérekkel játszott a kastélykertben, már akkor különleges képességei voltak.” Hát a képességeiről ki-ki gondoljon, amit akar, de hogy a tündérkékkel felnőtt korában is szeretett játszani, ez a szokása megmaradt, az már bizonyos. Több fiatal lánytanítványával is viszonya volt, bár arra ügyelt, hogy egyikükhöz se nyúljon 18 éves koruk előtt. A hölgyek megfelelő beosztás szerint egymást váltották az egyik házban tartott randevúkon. Ami azt is jelenti, hogy nem csak Jézustól tanulhatott sokat a mi zalai prófétánk, de Mohamedtől is: a háremtartást mindenképpen.

Végül a sok szélhámosság csak a fejére omlott: egy család tavaly augusztusban beperelte, kuruzslás és csalás miatt. Persze, első sorban a saját pénzüket szerették volna tőle viszontlátni: őket ugyan kártalanította, de a lavina már elindult, és most megállíthatatlanul hömpölyög, sodor magával mindent.

Valódi bűne volt épp elég: a gazdasági bűncselekményektől és a szélhámosságtól eltekintve főként a kuruzslás. Ugyanis ha ő elkezdett kezelni valakit, azt már nem engedte más orvos elé: el is tiltotta gyógyszertől, terápiától, mindentől. Akadt, aki bele is halt. Ezt különben azzal indokolta, hogy minden orvos és egészségügyi alkalmazott a Holdról inkarnálódott, és az a negativitás asztráldimenziója, ahol olyan lelkek gyűlnek össze, akik előző életeikben gyilkosok és gonosztevők voltak, és egyetlen lehetőségük a felemelkedésre a szolgálat, amit szenvedésekkel teli élet jelent.

Asztráldimeziója, aszongya. Asztráldimenziója… És nem röhögték ki.

Most folyik a nyomozás, dagad a botrány, de csak azt kapja, amit megérdemel.

Kérem, aki ilyesmivel szélhámoskodik, annak illenék tudni, hogy nem egyházat, szektát, közösséget kell alapítani, mint a pitiáner kishalak.

Hanem pártot, mint a nagymenők!

Na, abban van a pénz.

És biztonságosabb is.

Kávé, Zambiából _ Déli kávé Szele Tamással

Most épp Zambiából, de jött már ilyen kávé nekünk máshonnan is. Szóval, ma nem leszünk magasröptűek, néha nem is árt, ha gyakorlati, földhözragadt dolgokkal foglalkozunk. Hasznos tudnivalókat osztunk meg: most például azt, hogy ha nincs valami rokonsága, ismerőse, érdekeltsége vagy kobaltbányája az embernek Zambiában, akkor ne vegye fel a telefont, már amennyiben onnan érkezik egy hívás.

Előre szólnék, hogy ez most nem pletyka, ellenőriztem az információt, nem afféle Messengeren terjedő mendemonda, mint az, hogy „X. vagy Y. hacker és ha válaszolsz egy üzenetére, megeszi a vargabélest a hűtőből”. Ez sajnos valódi figyelmeztetés, riasztás, nem gyakorlat: vannak esetek, amikben jó pár ezer forintunk bánhatja, ha ugyan nem több, amennyiben válaszolunk az egyszer felcsendülő egzotikus hívásokra.

Fontos, hogy csak egyszer csengenek. Ennek is oka van, mint a világon mindennek: de lássuk, hogy néz ki a trükk a gyakorlatban? Úgy, hogy felcseng a telefon – egyszer! – és elnémul. A kijelzőn látjuk, hogy távoli a hívás, különös, hosszú szám keresett, vajon mit akarhat? Esetleg kiderült, hogy mi vagyunk a katapurtálai maharadzsa régóta keresett örökösei, netán valaki a nevünkre íratta a Viktória-tavat? A legtöbben visszahívják, és csodálkozva tapasztalják, hogy nincs válasz. A válasz rossz esetben jövő hónap elején érkezik, a telefonszámlával, és annál terjedelmesebb, minél többször hívtuk vissza a – most már elárulom – emelt díjas számot. Jó esetben a szolgáltatót éri anyagi kár, de nem kicsi.

Mármint, nekünk, előfizetőknek jó ez az eset.

Pillanatnyilag Zambiából, a Maldív-szigetekről és Szomáliából hívogatják a magyar előfizetőket ezek a trükkös kis csalók, de régebben Csádból és Burundiból is szokásban volt – nem kell mondanom, a mai világban maguk a csibészek nem muszáj ezekben az országban tartózkodjanak, hogy legyen ottani telefonszámuk, pillanatok alatt lehet ilyen számokat venni pár kattintással a neten. A szélhámosok azért kedvelik az afrikai országokat, mert ott alapvetően magasak a percdíjak, de azért Nigériának vannak is bizonyos hagyományai a netes csalások terén – az egyik elterjedt átverést például az egész világon „nigériai 419-esnek hívják”

Ennek a csörgetős trükknek a neve pedig one ring scam, japánul wangiri.

Az Index régebben megfejtette, hogy lehet ezzel pénzt keresni, az ő magyarázatukat fogom itt kivonatolni.

Tehát: a csalók megszerzik a számot, ami ha lehet, emelt díjas. Ez egyszerű feladat. Aztán – persze, számítógéppel – végighívják mondjuk a budapesti telefonkönyvet. Ennyi embernek legalább a fele vissza is hívja őket. Mondjuk, legyen ez egymillió hívás. „Ha valaki visszahívja a számot, felépül egy nemzetközi vonal. Ami akkor is pénzbe kerül, ha nem emelt díjas számról van szó. Mivel a nemzetközi elszámolás percalapú, ha csak egy másodpercre visszahívott valaki egy ilyen számot, már egész percért fizet. A szolgáltatók (GSM) alapmegállapodása szerint elszámolnak egymással, az elszámolás alapja a két oldalon mért forgalom. Ha az megegyezik, akkor fizetnek.” – írta az Index, és így is van.

A magyarországi előfizető elindítja a hívását a messziségbe, ami a 6. zónában van, egy hívás oda átlag 500 forintba is kerülhet –  mivel mindenkinek pénzbe kerül a továbbítása. Ezt a pénzt a magyar szolgáltató fizeti ki a hívást továbbító első nemzetközi szolgáltatónak. De nincs közvetlen kapcsolat, több ország több szolgáltatóján keresztül futnak a hívások, és mindegyik hozzáteszi a maga szerény vagy szerénytelen díját az eddigi összeghez. A céltartomány „tulajdonosa”, aki a helyi szolgáltatást végzi, még hozzátesz egy közepes összeget, és a végén kicseng a visszahívás.

Az ám, csakhogy a csalók – de hívhatjuk őket „vállalkozóknak” is – olyan szerződést kötöttek a helyi szolgáltatóval, hogy a bejövő nemzetközi hívások fennmaradó összegéből részesedést kapnak.

Na, de Magyarországról nem lehet külföldi emelt díjas számot hívni!

Lehet is, nem is: ha ilyent hívunk, az tőlünk egyszerű hívásként próbál kimenni, az emelt díj a nemzetközi továbbító szolgáltatóknál derül majd ki. A nemzetközi szolgáltató ekkor elkezdi visszafelé kiszámlázni a drágább díjat, ami végül mégis lecsapódik a magyar szolgáltatónál. Az előfizetőjére nyilván nem terhelheti rá, ezért neki kell állnia. Ha pedig valaki kifizeti a pénzt, akkor az végül elér az eredetileg hívást indítóhoz is.

Az egy dolog, hogy a mi számlánkra ez jó esetben nem kerül rá (habár… a szolgáltató mindenképpen ki kell vizsgálja a méregdrága hívást, és amennyiben kicsit is felelősnek mondható az ügyfél, megeshet, hogy neki is kell fizetnie bizonyos összeget), de általában elmondható, hogy méltányosságból állják az ilyen csaló hívások költségeit az előfizetők helyett.

De mi van, ha nem Magyarországon ér el minket a trópusi átok?

Mi van, ha épp külföldön vagyunk és roaminggal használjuk a telefonunkat?

Ugyanis a korlátozás, miszerint külföldi emelt díjas szám nem hívható, csak Magyarország területén érvényes.

Ha ilyen esetben hívjuk vissza a csalókat, akkor nagyon sokat fogunk fizetni, ugyanis a magyar szolgáltatónk ki kell fizesse a teljes rárótt összeget a roamingszolgáltatónak, és aztán mi kell megtérítsük – hiszen külföldön nem tud megvédeni minket a saját butaságunktól.

És persze, ha nem emelt díjas a szám, akkor alapvetően a szolgáltatónk kell fizessen. Persze a csibészek ezt még külön trükkökkel is súlyosbítják: például befut a hívás a számukra, azt felveszi az automata, és csengőhangot játszik be nekünk, végtelenítve, hogy azt higgyük percekig: ez még cseng. Holott ez már beszélgetés, kérem, és aszerint ketyeg a számla…

Tehát, mi a teendő ismeretlen, távoli, egzotikus szám esetén?

Ne vegyük fel a hívást, ha nincs rá jó okunk. Ha valaki nagyon akar velünk beszélni, úgyis küld egy SMS-t.

Főleg akkor ne vegyük fel, ha csak egyet csengetett, aztán elhallgatott. Az biztos jel.

Ha felvettük, még nincs nagy baj: hívás fogadásáért Magyarországon már régóta nem kell fizetni. Azonban ekkor az történik, hogy rákerülünk a csalók úgynevezett „zöldlistájára”, amin az általuk hívott élő számok vannak, és sok ilyen hívásunk lehet a közeljövőben. De baj még ekkor sincs.

Ha visszahívtuk őket, és nem veszik fel, az már nem jó a szolgáltatónknak, és lehet, hogy mi is számíthatunk ennek következtében egy kis vizsgálatra, de akkor még nagy bajban nem vagyunk.

Ha visszahívtuk őket, és szorgosan hallgatjuk az üres csengést vagy a kapcsolási zenét, esetleg egy diszpécser értelmetlen fecsegését, akkor annyival nagyobb a baj, amennyivel több költséget okozunk a szolgáltatónknak, de még ez sem a világ vége.

A legrosszabb, amit tehetünk, ha külföldről hívunk vissza, roamingon keresztül egy ilyen afrikai vagy más számot (vannak ilyenek még az Egyesült Államokból is), és ez alatt a hívás alatt megyünk bele egy várakozásba. Akkor tényleg nagyon sokat fogunk fizetni.

Érdemes amiatt aggódnunk?

Aggódni nem érdemes, csak jó tudni: ugyanis Magyarország mobilszolgáltatói nem ostobák, figyelik a forgalmat, és az ilyen tömeges hívásokat indító számokat folyamatosan tiltják a hálózatukból: ez egy verseny a jó és a rossz fiúk között, a rosszak állandóan új számokról támadnak, a jók állandóan figyelnek és ki-kilövik ezeket. Hosszú távon a jók győznek, csak elég kellemetlen ez az állandó harckészültség.

De azért, tessék nekem elhinni, a legokosabb még mindig az, ha fel sem vesszük ezeket a hívásokat.

Már persze, ha nincs kobaltbányánk Zambiában.

Akkor más a helyzet.

Miért beteg a magyar sport?

A történet, ami ma elmesélek csak félig-meddig sporthír: de nagyon, nagyon jellemző a magyar sportélet mai állapotára. Meg az országéra is. Tulajdonképpen csak annyiról van szó, hogy ömlik a pénz, de nem oda, ahova mondják, oda sem, ahova kéne: és ez sok félreértést szül, míg a korrupció valódi haszonélvezői vígan sunnyognak.

Hát igen, a sporttámogatások…

Mint nem is olyan régen még sportújságíró, azt mondhatom, hogy Magyarországon a sportfinanszírozás működik a legkülönösebben. Hihetetlen vagyonok zúdulnak például a fociba, csak épp semmi hasznuk nincs, de más sportágak támogatása is ablakon kidobott pénz, ugyanis valahogy az eredmények mintha függetlenek volnának – mindentől.

A parasport támogatása kimerül egy-két szervezet fenntartásában

Ezekről annyit, hogy az egyikükkel három éve, még a riói játékok előtt tárgyaltam, pusztán annyit kértem tőlük, hogy amennyiben fontos sporteseményre kerülne sor, amin komoly eredmény várható, értesítsenek egy-egy e-mailben, hogy időben tudjak tudósítani róla, nekik is jó, nekem is, mindenki jól jár. Természetesen, mindenről időben értesíteni fognak!

Azóta sem írtak egy vak hangot sem… a parasportolók honorálása nyomorúságos, mit kap manapság az a parasportoló, aki nem lép olimpián a dobogóra, bár részt vesz rajta, kvalifikálja magát, világszintűek az eredményei? Néhány tízezer forintos ösztöndíjat kap, ami megélni sem elég, nem, hogy formában tartani a versenyzőt. Mindegyikük dolgozik, hajt, küzd, pénzt keres – hogy edzhessen, hajthasson küzdhessen…

Gazdag ország vagyunk, amint látom, mert kicsit sem vigyázunk az értékeinkre

Azok, akik azt hiszik: mostanában minden sport kivétel nélkül óriási támogatásban részesül, és sokallják azt, nézzenek utána: nincs így. Sőt. A magyar parasportot szinte kizárólag a művelőinek elkötelezettsége, szent őrülete, megszállottsága, sportszeretete tartja egyáltalán életben, nem azok a méltatlan összegek, amiket időnként kapnak a versenyzők.

Gondoljuk át azt is, hogy egy parasportoló élete nem, hogy olcsóbb lenne az átlagemberénél, hanem ellenkezőleg, drágább: hiszen egy csomó olyan tevékenységhez, amit a többség önállóan végez, neki fizetett segítséget kell igénybe vennie. A parasportolónak – ha eredményes – utaznia kell, az sem megy egyedül, ahhoz, hogy eredményes legyen, edzenie kell, az sincs ingyen. És ezek az emberek hatalmas hátránnyal indulnak az életben, kevesüknek adatik meg a jól fizető állás, vagy a komoly anyagi háttér.

Támogatás, támogatás kéne a parasportnak, akár források átcsoportosításával is, hiszen a sportban vannak olyan kiadások, melyekről tudjuk, hogy „mi hasznuk sincs, pusztán nevük”, ahogy Hamlet mondaná, ésszerűsíteni kéne a rendszert, hölgyek, urak, míg lehet, míg még vannak eredményes parasportolóink.

De – mondanák sokan – hát nem dől a pénz a sportba?

Ó, dehogynem. Csak nem a parasportba, pedig nyolcasával, tízesével hozzák a fiúk-lányok az érmeket. És a saját költségükre edzenek, utaznak.

Hanem a foci nem panaszkodhat

Épp a minap kelt híre, hogy az NB II.-es Balmazújváros játékosait kilakoltatták. Nocsak, mondanánk, megszorult a csapat? Nem, a csapat nem szorult meg, csak éppen a játékosok lakásai hivatalosan szociális bérlakások voltak. Azért voltak azok, mert annak nyilvánították őket. Most valamit elszerveztek – Balmazújvárosban, anélkül hogy részletezném, mert elég bonyolult az ügy, de a városi- és a sportvezetés egyik korrupciós botrányból a másikba evickél – és egy uniós felújítási program miatt el kellett hagyják a lakásokat, míg rendbe nem teszik azokat. Utána viszont helyi, pályakezdő fiataloknak kellene kiadni a már felújított szociális bérlakásokat – nincs kétségem, hogy a csapat játékosai így vagy úgy pályakezdőnek minősülnek majd, ha másképp nem, azért, mert minden mérkőzést a pályán kezdenek.

Fiatalnak meg mindenképpen mondhatjuk őket, hiszen nem öregek.

Addig is a Pötyi szállóban helyezték el őket, én a magam részéről elég kényelmesnek nevezném a körülményeket, laktam már magam is ilyen helyen és meg voltam elégedve.

Hát akkor hol a baj? Mindenkinek van hol laknia, senki sem fázik.

Csak ott, hogy a szociális bérlakásoknak köze se lehetne a focicsapat támogatásához. Az a Balmazújváros Sport Kft. dolga lenne. Ami azonban össze van fonódva a korábban fideszes városvezetéssel, városi tulajdonú is – a balmazújvárosi profi futballcsapatot működtető cég legutolsó nyilvános, 2017-es üzleti beszámolója szerint a 39 főt foglalkoztató sportvállalkozásnál az átlagos havi nettó jövedelem meghaladta a félmillió forintot. Egyszóval úgy lettek rászorulók a játékosok, hogy az egyszerűség kedvéért annak minősítették őket.

Mondom én, hogy gazdag ország vagyunk, félmilliót keres nálunk a koldus, a hajléktalan is

Mondhatnám tovább, napestig: de ez a botrány is csak azt mutatja, milyen rossz a rendszer. A Balmazújváros már messze nem tartozik az agyontámogatott csapatok közé, tavaly esett ki az NB I.-ből is, de nem azért mutyiztak náluk a lakásokkal, mert szegények volnának, sőt. Azért mutyiztak – és nem a játékosok, hanem a vezetőség – mert ez egy ilyen rendszer. Ez akkor is csal, ha kérdez.

Ez szükséglakást utal ki a félmilliós fizetésű játékosnak és betiltja, bünteti a hajléktalanságot, ez mosolyogva tapsol az olimpiára induló paralimpikonoknak és utána éhbérrel, minimális ösztöndíjjal szórja ki a szemüket, itt az érem a nemzeté, de az edzésmunka a sportolóé, a költségét is ő viseli…

Sokan esnek át a ló túloldalára, és mondják, hogy ne kapjon a sport egy vasat sem az államtól, lám, a stadionok se jók semmire. Hát, azok speciel tényleg nem, ugyanis a legtöbbjük megépült drága pénzért, de a méreteik nagyon sok esetben nem felelnek meg a FIFA szabványainak, nem lehetne bennük nemzetközi mérkőzéseket játszani. Illetve, lehetne szükség esetén, amennyiben az eddigi kivitelezők jó pénzért átépítenék őket: láthatjuk, már a tervezés során belekódolták a beruházásba a kettős költséget.

Lehet gondolni, hogy ne kapjon a sport állami támogatást, de nem ez a megoldás

A megoldás – és láthatjuk, alig van hét sportfinanszírozási botrány nélkül – az lenne, ha a kapott pénzeket, különös tekintettek a TAO-ból befolyó összegekre, arra költenék, amire kapták.

Ez viszont ellentétben állna a rendszerrel. Akkor nem kétszer kéne megépülnie a stadionnak, hanem elég volna csak egyszer (sok helyen egyszer sem, olyan településeken is látunk sportpályákat, ahol a lakosság lélekszáma alacsonyabb a létesítmény ülőhelyeinek számánál). Akkor a célzott támogatást a sportoló kapná, az edző kapná, a vezetőségnek el kéne számolnia a rá bízott összeggel, és nem lehetne „lepapírozni”, „megoldani okosban” a könyvelést.

Egyáltalán: nem a támogatás teszi tönkre a magyar sportot.

Hanem annak aránytalan eloszlása és elsikkasztása.

Balmazújváros esete csak egy példa.

Lesz még száz ilyen, ha jobban utána néznénk, lenne ezer.

Ezért beteg a magyar futball, de a teljes magyar sportélet is.

Ez nekünk a bajunk.

Be kéne vezetni átmenetileg a Tízparancsolatot.

Abban emlékszek valami olyan kitételre, miszerint „ne lopj!”

Na, azt kéne betartani.

Magyar Helikon – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, a mai kávé mellett megint kultúráról folyik majd a szó. Kultúráról, tudományról, a múzsák ligeteibe látogatunk, Árkádiába megyünk, a líra, a szépség, a bölcsesség honába, nimfácskák táncolnak a szent ligetekben, bölcsek tanítják az ifjakat, dalnokok zengik a hőskölteményeket, és minden este lakomát tartanak, valamint áldozatot Dionüszosznak és Aphroditének.

Vagy nem.

A magyar Parnasszus és Helikon kicsit másképp néz ki, bizony, sem nem olyan hedonista, sem nem olyan tökéletes, ahogy azok a felelőtlen görögök elképzelték, azonban legalább tekintélyes, igen tekintélyes, még ha botladoznak is kicsit a magyar múzsafiak verslábai, mondatai.

Ott van például Fekete Péter, aki mondhatnánk hivatásos múzsafi, hiszen kultúráért felelős államtitkár. Ő bizony saját Wikipédia-oldala szerint magyar színházi rendező, előadóművész, cirkuszművész, korábban bűvész volt, a Békéscsabai Jókai Színház korábbi és a Szarvasi Vízi Színház művészeti igazgatója, a Magyar Teátrum színházi lap főszerkesztője volt. 2002 és 2004 között a Nemzeti Színház oktatási és külkapcsolati igazgatója volt. 2007-2015 ig a békéscsabai színház igazgatója. Miniszteri biztosként 2011-ben a megyei előadóművészeti intézmények átadását felügyelte, 2012-ben a Nemzeti Színház majd 2015-ben a Pesti Magyar Színház vezetőváltásával kapcsolatos ügyeket vezette, 2015-től a nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felel, felügyeli, irányítja a magyar cirkuszművészet megújítási folyamatát, készítette elő az épülő új Nemzeti Cirkuszművészeti Központot. Művészi, rendezői alkotó munkáját a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójaként az ott futó produkciók rendezéseiben mutatta meg.

Most meg államtitkár – valódi reneszánsz ember, olyan sokoldalú, mint egy tetrakontaoktaéder, ami egy mértani idom, van neki negyvennyolc oldala, hetven éle, huszonhat sarka. És hát ne bántsuk, csak mert államtitkár: neki is élni kell valamiből.

De mikor felejtett el magyarul?

A 444 vette észre, milyen érdekes mondatokat oszt meg a saját, hivatalos Facebook-oldalán: van, ami csak nyelvi szempontból döcög, de olyan is akad, ahol már a gondolat suta… lássunk pár példát.

„Mi is a kultúra: életforma, a napjainkat átszövő, a környezetünkből és a múltunkból merített életminőség, amely a művészetekből, a közösség életéből, de leginkább gyökereinkből, tradícióinkból táplálkozik.”

Hát, elképzelem, ahogy merítjük az életminőséget. De itt még valamit lehet érezni, ha érteni nem is abból, mit akart mondani a költő.

„A képrögzítés és a belőle fejlődő videó elsöprő utat tört magának és csakhamar helyet követelt a művészeti ágak között is.”

Talán elsöprően törte az utat: elsöprő út nincs. De különben itt fogalmi zavarok is vannak: a videózás a képrögzítés egyik formája, és a rögzített mozgóképes alkotásnak szinte mindegy, milyen formátumban van rögzítve: tehát a videózás műszaki szempontból különbözik inkább a filmtől (igaz, egyes lehetőségek mások benne).

„Képletesen szólva, kakashintát építünk, és államtitkárként ott állok a hinta közepén, s nem engedem, hogy ledőljön a hinta valamelyik oldala. S miközben faragjuk, építjük hintáink mindkét felét, kezet nyújtunk a hinta szárán egyensúlyozóknak, az arra felkapaszkodni vágyóknak. De azon kell lennünk, hogy közben ne lökjünk le arról senkit. Csak keveset faragjunk, minél többet építve befogadjunk. Nagy ez a hinta, sok hely van rajta, vagy ha kicsi, a hintánk szárait hosszabbítsuk meg, s ne a szereplőket taszítsuk le róla. Emeletre építsük a libikókát, és ne a pincébe, hiszen világraszóló értékeinket magasra kell emelnünk.”

Gyönyörű gondolat, derék a szándék: de elképzeltem, amint építi a libikókát az emeleten és semmiképp sem a pincében… aztán felkeltem a földről, ahová fetrengős röhögés miatt kerültem. Sir, ön megalkotta a huszonegyedik század eddig legszebb magyar képzavarát!

De lépjünk tovább, felső fokokra, vár minket a hét görög bölcs!

Illetve nem ők, csak a Debreceni Egyetem vezetősége. Tudós egy testület, annyit elmondhatok: tudós és türelmes. Többeket ölelt már kebelére, díszdoktori címmel jutalmazván őket: például Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin is díszpolgára az egyetemnek, nem is csodálkozom, hogy tegnap megszavazták ezt a díszdoktori címet Matolcsy Györgynek. Kell az a jegybank elnökének, mint egy falat kenyér, de még jobban kell az egyetemnek, amint látom. Érdekes a cím megadásának indoklása.

„A „doctor honoris causa” címre való felterjesztés az intézmény Gazdaságtudományi Karáról érkezett, az előterjesztésben pedig olyan szervilis mondatok szerepelnek, mint hogy a Matolcsy által vezetett unortodox gazdaságpolitikai irányváltás tette lehetővé a növekedési fordulatot, továbbá az ő intézete készítette elő a Fidesz gazdaságpolitikáját, aminek legfontosabb vállalása egymillió új munkahely megteremtése volt – a laudáció szerint ez a vállalás már teljesült is. Hangsúlyozták, hogy Matolcsy és az általa vezetett MNB több szálon kapcsolódik az egyetemhez, s a jegybankelnök díszpolgári címe hozzájárulhatna ahhoz, hogy az intézmény „komoly támogatóra, kiterjedt kapcsolatrendszerre és erős szakmai háttérre” találjon.” (Népszava)

Itt, úgy érzem, ígéret is lehetett egy komoly támogatásra – ne feledjük, ez a cím az egyetemnek annyiba kerül, mint a papír, amire az oklevelet nyomtatják, de sokat hozhat a konyhára. A jegybankelnökök hálás természetűek ilyen esetekben, bár ha a doktori és habilitációs tanácsnak lett volna egy csepp humora, nem közgazdaságtanból avatják Matolcsyt díszdoktorrá, hanem fantasztikus irodalomból, annak legalább volna is némi alapja.

De Matolcsy is jól jár, ugyanis utolérte Szijjártót!

A mi Péterkénkről tudni kell, hogy ő már tavaly október óta díszdoktora a kazah Kazguu Egyetemnek, a címet Talgat Narikbajev, az egyetem rektora adta át neki Asztanában. Egyszóval, nem lehetett tűrni, hogy az a tacskó Szijjártó díszdoktor legyen, a tapasztalt és mélybölcsességű Matolcsy meg nem. Tenni kellett az ügyben, és tettek is. Még jó, hogy kéznél volt a Debreceni Egyetem: most már a jegybank elnöke elmondhatja, hogy egy alma matere van Putyinnal, míg Szijjártónak ez csak akkor sikerülhet, ha Putyint is kinevezik díszdoktornak Asztanában.

Ilyen az élet, Petike.

Matolcsy esetében különben értesítettem a Magyar Pintyszövetséget, díszpintyi kinevezése jövő hétre várható.

És a zene, a színpad világa? Arról megfeledkezünk?

Dehogy feledkezünk, nem is hagyná a kiváló Mokka, mely oly érzékenyen figyeli szellemi életünk híreit. Tegnap reggel például helyszíni tudósításban számoltak be arról, hogy Oszter Sándornak elromlott a kazánja, és így csak 13-14 fok van a házában. Fával lehet ugyan fűteni, de az fárasztó.

Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, mondhatnánk a pórul járt Oszternek, de ez mitől kulturális hír?

Egyáltalán, mitől hír?

Épp most néztem meg, nálam a konyhában nyolc fok van, igaz, csak főzni járok oda, tehát ki lehet bírni. De ez sem hír, tél van, ilyenkor ez természetes.

Hát azért hír, mert a kormánymédia beszámol róla. Hírt csinál belőle. Ugyanígy lehetne hír, hogy az utcákon emberek járkálnak, és levegőt lélegeznek be. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincsen jó idő, mindig esik az eső. Ez már négy-öt hír a kormánymédiának, ha ügyesen gazdálkodnak vele, sok terhet veszek le a vállukról, mert nekem jó a szívem.

És miért színházi hír? Mert Oszter Sándor eredetileg színművész.

Miért zenei hír?

Mert ebben a hidegben nem lehet zongorázni náluk.

Mondjuk akkor lehetne tudományos hír is, mert ráksejt-burjánzást sem lehet kutatni, sőt, hadront ütköztetni sem, ugyanis a hideg aközben is kellemetlen.

Lehetne sporthír is, mert úszni sem lehet a házban, mivel nem medence.

A Lánchídon sem lehet biciklizni, mert nincs rajta pedál.

Esze tokja annak a zseninek, aki ebből hírt csinált, annyit mondok

Oszteréknek legalább annyira magánügye a kazán, mint bárki másnak volna, ha a hideggel kapcsolatos híreket akarnak közölni, ugyan tessenek már utánajárni, az idei télen hányan fagytak meg már, mert nincsenek egyértelmű adataink, hol ennyi fagyhalálról ír a statisztika, hol annyiról. De egy is sok.

Ja, fagyhalál nincs a TV2-n. Az náluk nem hír.

Akkor tessék tovább sopánkodni, hogy 14 fokban nem jó zongorázni.

Egyszóval van kultúra, van magyar Helikon, Parnasszus, Árkádia – csak a kormány elfoglalta bősz myrmidónjaival, és most ilyen.

Ám – láthatjuk – a Fidesz mégis egy nagy, és sokoldalú párt.

Nekik mindenre van egy-egy alkalmatlan emberük.

Zuckerberg pallosa – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávé mellett abban azért megegyezhetünk, hogy a hírben az a legfontosabb: igaz-e vagy sem. Márpedig manapság egyre kevesebb hír igaz, a csapból is szamárságok vagy hazugságok jönnek, nem is csoda, hogy felhorgadt a Facebook vezetősége, és bejelentették: eddig és ne tovább. Jó ez nagyon – vagy mégsem?

Első sorban jó. Hiszen az álhír minden formájában veszélyes, már maga a létezése is erodálja a sajtó hitelességét. Ahhoz időtlen idők óta hozzá van szokva az újságolvasó, hogy minden sajtótermék kicsit elfogult, ezzel nincs mit csinálni, de hazugságokat akkor sem szabad közölni. A hír legyen szent, utána már szabad a vélemény. De mikor az ember azt olvassa, hogy a fél magyar színházi élet nyílt leveleket ír Orbán Viktornak, tele helyesírási hibákkal, és ezeket hat különböző (bár a felszín alatt egymással szoros szimbiózisban élő) orgánum is átveszi és egymásra hivatkoznak, a hitelesség kedvéért, nyilván a sajtóban rendül meg a bizalma. Az egészben. Úgy, ahogy van, pedig a rendes lapok nem érdemlik ezt.

Vegyünk egy példát

Pörög-forog pár napja a közösségi oldalakon egy hír, miszerint a gonosz demokraták New York városában engedélyezték volna az abortuszt egészen a szülés pillanatáig. Szörnyülködik, aki látja. Hát, ez bizony hazugság, onnét tudom, hogy utána jártam. Bárki utána járhatott volna, ha rászán tíz percet: az igazság az, hogy New York államban, tehát nem városban 2006 óta engedélyezett az abortusz a terhesség 24. hetéig, egy perccel sem tovább, a 24. hét után csak akkor, ha a magzat életképtelen vagy az anya szervezete életveszélybe kerül.

„The law also addresses late-term abortions. Under New York’s Reproductive Health Act, they can be performed after 24 weeks if the fetus is not viable or when necessary to protect the life of the mother.” (CNN)

Az ám, csakhogy mikor ezt a rendeletet meghozták, az állam törvényhozásának republikánus többsége nem engedte érvénybe léptetni, most, hogy demokrata lett a többség, hatályos lett. Világos, hogy mi történik: egyes republikánus körök álhírt terjesztenek a politikai ellenfeleikről, aminek Magyarországon az ő szempontjukból a világon semmi fontossága vagy jelentősége nincsen, nálunk már másodlagos felhasználás zajlik. Reciklálták az uraságoktól levetett hazugságot.

Nem egy ilyent tudnék mondani, hanem naponta tízet. És hát az álhír fegyver, propagandaeszköz is: jól láthatjuk, ha olyan országok hazugságait olvassuk, amelyek messze vannak tőlünk. Ki volna képes elhinni, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában gyermekeket eszik? Tökéletes szamárság, mivel nem vagyunk érintettek az ügyben, látjuk is – de ez az álhír komoly szerepet játszott Trunp megválasztásában. Ugyanis az amerikaiak közel voltak, érintettek voltak és sokan elhitték. Ha valamelyik magyar politikusról mondanák, nálunk is akadna, aki elhiszi, pedig azok sem zsenge kisdedekkel táplálkoznak.

No, ennek akar véget vetni egyszer s mindenkorra a Facebook,

úgy is, mint a világ legnagyobb közösségi oldala és sajtómegosztó felülete. Lássuk a hírt.

„A jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hamis híreket közlő oldalak és csoportok egész hálózatának felkutatására a Facebook. A cél, hogy gyökérénél fogva szüntessék meg a problémát, a lelőtt oldalaknak pedig nehezebb legyen feltámadniuk.

A Facebook korábban több változtatást is életbe léptetett annak érdekében, hogy elejét vegye a valótlanságot közlő oldalak, illetve a Facebook szabályzatába ütköző tartalmak terjedésének. Bár az igyekezet dicséretesnek mondható, a problémát teljesen nem sikerült megszüntetni. Ennek leggyakoribb oka az, hogy a szabályszegő oldalak előbb-utóbb visszatérnek, az üzemeltetők ugyanis újabbakat hoznak létre, hogy aztán (némileg más név alatt, de) ugyanúgy folytassák tevékenységüket.

Ezt elégelte meg most a Facebook, ugyanis bejelentették: a jövőben nem csak a hamis információkat terjesztő vagy a szabályokat súlyosan megsértő oldalakat és csoportokat fogják szankcionálni, azokat sem kímélik majd, amelyek kapcsolódnak a szolgáltatás törvényeit megsértő hálózathoz. A Facebook szerint ezzel gyökerestül sikerülhet kiirtani minden olyan oldalt és csoportot, amelyet korábban egy-egy probléma (például gyűlöletbeszéd, vagy erőszakra utaló tartalmak terjesztése) miatt jelentettek a felhasználók.

Azt nem árulták el, milyen új eszközzel vagy elv alapján vizsgálják majd az oldalakat, hogy kapcsolódnak-e valamilyen hálózathoz, de azt ígérték: a művelethez sokkal több tényezőt fognak figyelembe venni, mint korábban. Ennek egyike lehet az adminisztrátorok „szemmel követése”, ugyanis sok problémás oldal azonos kezelőkkel dolgozik. Az ő szankcionálásukkal pedig a szabályszegésre készülő többi csoportot is sikerülhet feltartóztatni, még azelőtt, hogy egy problémás bejegyzést élesítettek volna.” (HVG)

Jó döntés, okos döntés. Veszélyes döntés.

Ugyanis az igaz, hogy – mint fentebb említettem is – az álhírlapok hálózatként működnek, úgy hitelesítik magukat, „egymást eszik”, mint a kannibálok, ha valakit megölnek a minden-egyben.com-on, két perc múlva megölik a nephangján vagy a hungarian timesban is, és senkit sem zavar, hogy él. Csak az a baj, hogy a normális sajtó is hasonlóan működik: egymás információit használjuk fel, hitelességi alapon, ha valami megír teszem azt, a HVG, abban megbízok és idézem, nyilván, ha az Origo írja meg, óvatosabb leszek az információval. De egy lapnak sincs annyi pénze és embere, hogy Kuala Lumpurtól Rhode Islandig mindent kiküldött munkatárssal ellenőriztessen. Soha nem is volt. Erre találták ki például a hírügynökségeket is. Persze, ha egy hírügynökség elkezd hazudozni, annak vége is a piacon, ők abból élnek, hogy igazat kell mondjanak. Cifrázás nélkül. Nehéz is a munkájuk.

Tehát látjuk, hogy a „hálózatként működés” nem az álhír-sajtó, hanem általában a sajtó ismérve. Szoktam is kesernyésen mosolyogni, ha az Origo – vesszőparipájuk nekik ez! – az „ellenzéki Soros-sajtó hálózatáról” ír, azon az alapon, hogy egyik lap hírt vett át a másiktól. Hát hiszen ők is ezt művelik, csak más forrásokkal. Sőt, még csak ők igazán.

A sok helyen azonos adminisztrátorok követése már szerencsésebb ötlet. Ugyanis bukott meg nálunk, Magyarországon is álhírlap-hálózat, és azt bizony egy személyben ugyanaz a tanítónő csinálta… viszont ezt a módszert meg nem egyedül a Facebook találta ki, hanem a magyar, álhírek ellen küzdő FakePalm-csoport is. Ez jó technika, hiszen végső soron az álhírek szerzőjét egy dolog érdekli: a bevétel és annak meg hozzá kell eljutnia, másra nem bízhatja a kényes munkát. Így tényleg el lehet kapni a selymát: más kérdés, hogy maximum a közösségi oldal büntetheti, ha magyar, mert a mi joggyakorlatunkban ugyan vagyon erre paragrafus, csak alkalmazni igen nehéz, majdnem lehetetlen – példa még nem is volt rá.

Az ám, de az sem mindegy, kinek mi az álhír!

Ha Orbán Viktort kérdezem, ő maga nevezte az egyébként hiteles és minőségi újságírást űző Indexet „fake news-gyárnak”, de mit várok attól, akinek a kedvenc lapja a Demokrata, kedvenc rádióműsora a Vasárnapi Újság? Az egy dolog, hogy tévedésből miniszterelnök egy ideje, az megint más, hogy mennyire ért a sajtóhoz. Neki és a híveinek az az álhír, amit nem szeret, de bizony ellenzéki oldalon is sok példát tudnék mondani erre a habitusra. Ha ők elkezdenek jelentgetni mondjuk tízezren egy valódi újságot, annak az új rendszer szerint annyi is, olvashatunk hírek helyett szíriuszi szittyákról a 888-on.

És mi a gyűlöletbeszéd? Kevés olyan magyar politikus van – mindkét oldalon – akit hiteles személynek találnék én magam, személy szerint, talán azért is, mert a legtöbbjüket így vagy úgy, de ismerem. Nehezen tudnék velük egyetérteni fontos kérdésekben, kivéve talán a bableves fűszerezését. De lehet, hogy abban sem. Mármost, ha én valamelyikről egy szokásos fenenagy okossága kapcsán azt írom minden trágárság nélkül, hogy újból elsült a feje, az gyűlöletbeszéd vagy csak egészséges kritika?

Szerintem kritika, a bírói gyakorlat is szabályozza a közszereplők bírálatát, tehát jogilag épp nem lehet bajom belőle, de ha valamelyik fanatikus hívük jelenti az írásomat a Facebooknak, letilthatnak – ugyanis a Facebook nem bíróság és nincs köze a joghoz, csak a saját törvényeit fogadja el. A moderátorok lehet, hogy nem tiltanának, ha elolvasnák a cikket – no, de a moderálást legnagyobb részét végző robotok, algoritmusok már igen. Az ellen meg alig van apelláta.

Akkor hol a megoldás?

Valljuk meg őszintén: nem tudni.

Talán a tények tisztelete felől kéne hozzákezdeni a dologhoz, amint írtam is, az információ, a hír legyen szent, a véleményen már pofozkodhatunk… az már más kérdés.

Talán több emberi moderátorra volna szükség, és több önmérsékletre is a felhasználók részéről, meg egy kis józan paraszti észre.

Hazudni – amint Deák Ferenc mondta vagy nem mondta volt – márpedig nem szabad.

De lassan kezd maga lenni a Pokol, hogy a tényeket látják sokan relatívnak, nem a véleményeket.

A Facebook egyre nagyobb, nehezebb, élesebb pallosokkal szurkálja a ködöt – és csodálkozunk, hogy nem jár sikerrel.

Elfújni kéne, jó urak… nem szurkálni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK