Nagyon szegényes a nyelvünk, mert nincs tovább. Ezzel most vagyok kénytelen szembesülni, amikor keresem a fokozatokat azoknak a politikusoknak a jellemzésére, akik egymást túllicitálva igyekeznek még a leghülyébbnél is hülyébbnek mutatkozni. Pontosabban: nem biztos, hogy annyira hülyék, mint amennyire mutatni szeretnék, de a választást megelőző kampány finisében úgy gondolják, minél jobban tromfolják az előttük megszólaló hülyét, annál biztosabb lehet a pozíciójuk egy esetleges következő fideszes kormányzatban.
Ebben a virtuális versenyben nem akarom minősíteni a legrangosabb politikust, mert ő egészen biztosan nem hülye. Az kétségtelen, hogy gátlástalanul beszél hülyeségeket, de akármiben le merném fogadni, hogy ő pontosan tudja, mi az igazság, és mekkora hülyeség mindaz, amivel a híveit eteti. Saját hazugságának lett a foglya, amit talán nem is ő talált ki, de kétségtelenül bejött neki és a politikájának. Sikerült a falra festenie egy ördögöt, előcsalogatnia egy olyan mumust, amelytől már nappal is félnek gyermeteg eszű hívei.
Mert a hülyeséget leginkább a gyermeteg hülyékkel lehet elhitetni. Mondjuk az olyanokkal, mint az az idős pesterzsébeti nyugdíjas, aki kockás füzetlapra írt kusza betűivel kezdett kampányolni az MSZP ellen. Többek között azt írja, azért pártolt el a baloldaltól, mert „Európában látjuk, hogy milyen szörnyűségek történnek, nőket molesztálnak, robbantgatnak, embereket gyilkolnak, nem szeretném, ha itthon is előfordulna…” Ki a fene akarja, hogy itthon is ilyesmik történjenek? Azokon a menekülteken és letelepedési kötvénnyel beengedett ezreken kívül, akiket éppen a kormány hozott be az országba, egyetlen migráns sem akart nálunk maradni. Még a falra festett ördögök is tovább álltak innen. Sajnos azok a magyar fiatalok is, akiket jó lett volna itthon tartani, de a hülyeséggel élhetetlenné tett országból inkább elmenekültek.
A hülyék mindenütt köztünk élnek, és már azt sem szégyellik, hogy hülyék lettek. Ott van például az a csongrádi „alaphülye” is, aki rendőrt hívott egy fodrásztól kilépő fiatal lányra és az édesanyjára, akik csak az esőtől védték kendővel az új frizurájukat. Úgy megrémült tőlük, hogy kihívta a rendőröket, mert azt hitte, hogy csadort viselő, veszélyes migránsok akarnak randalírozni az utcájában. De a rendőrök sem piskóták, képesek voltak „kiszállni” a helyszínre és igazoltatni a kendős magyarokat, ahelyett, hogy a telefonálót kisérték volna kényszergyógykezelésre.
Persze a hülyénél is vannak hülyébbek. Ott van például egy Jelen Tamás nevű zuglói fideszes képviselőjelölt, aki egy „beszédes” mémet tett közzé a neten: szerinte a választás arról dönt, hogy a 2030-ban a Balatonon bikinis csajokat, vagy csadoros nőket látunk-e majd strandolni. De akinek ez nem elég riasztó hülyeség, annak még hozzátette: ha az ellenzék nyer, Zuglóban „elszabadulnak a demográfiai folyamatok”, ami után a kerület „no-go zóna” lehet. Persze ha most a Fidesz nyer, akkor még legalább ezer évig megmaradunk magyarnak. Ez tuti. Mármint az ezer év.
A hülyébbek közé sorolt az ifjabb dr. Lomnici, a CÖF szóvivője is, aki egy vidéki gyűlésen arról beszélt, hogy Nigéria lakosságának több mint a 80 százaléka, legalább 100 millió ember AIDS-es. Egy általa terjesztett hír szerint nigériaiak megerőszakoltak svéd lányokat, akik közül 5-ből 4 biztosan elkapta a HIV-fertőzést. Hogy a számok nem igazak? A CÖF-ös embert ez nem izgatja, mi is így járhatunk, ha ide özönlenek a nigériai AIDS-terjesztők.
A leghülyébbekről hosszú volna a felsorolás. Ábécé sorrendben leírhatnánk valamennyi, kormány-, fideszes és KDNP-s szóvivő nevét, bár egyikükről-másikukról föltételezhetnénk, hogy a lelke mélyén pontosan tudja, mekkora hülyeségeket terjeszt, de a hivatal kötelez. A baj olyanokkal van, mint például Tálai András, Kósa Lajos, Németh Szilárd, akikről fel sem tételezhető, hogy fel tudják fogni azt a rengeteg marhaságot, ami elhagyja a szájukat.
Sajnos újra és újra muníciót kapnak. A főnökük péntek reggeli szeánszában arról vizionált, hogy ha „nemzeti” kormányt választunk, akkor Magyarország magyar ország marad, de ha egy „internacionalista” (lásd liberális) kormány következik, annak tagjait Soros György nevezi majd ki, hogy elveszejtse és bevándorló országgá tegye hazánkat.
Nem volna hülyeség kipróbálni, mi történne, ha lelepleződne az a rengeteg hülyeség, amivel traktálják a hülyéket a hülyébbek.
Aláírás gyűjtést indított a Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) az Európai Unióban élő nemzeti kisebbségek érdekeinek védelmére. Egyes nemzetállamoknak ugyanis – nem is mindig titkoltan – nem érdeke, hogy a kisebbségek megmaradjanak az országban, gyarapodjanak, jogaik kiszélesedjenek. Az akció szervezői uniós állampolgárként ugyanakkor szeretnénk hinni, hogy valamennyien egyenrangú állampolgárok vagyunk, akiket egyformán megilletnek a jogok.
Minority SafePack, azaz a Kisebbségvédelmi csomag néven folyik a kampány, amelynek keretében
április 3-ig egymillió aláírást szeretnének összegyűjteni.
Ennyi támogatóra van szükség ugyanis ahhoz, hogy az Európai Unió köteles legyen foglalkozni az egyes nemzetállamok kisebbségeinek helyzetével.
A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége is kiállt a polgári kezdeményezés mellett,
mert valamennyi komolyabb Kárpát-medencei magyar szervezet csatlakozott az
aláírásgyűjtéshez. Jelenleg hozzávetőleg 950 000 aláírásnál tartanak, tehát a hátra lévő néhány napban még szükség van további támogatásokra. A cél nemes, de ha sikerül a megfelelő számú aláírásokat összegyűjteni, az garantálhatja, hogy Brüsszel nem kerülheti meg a témát és kénytelen lesz foglalkozni a problémával. A végső cél valójában az volna, hogy az Európai Bizottság konkrét intézkedésekkel garantálja a kisebbségi létben élők jogainak védelmét.
A magyarok történelmük során Európáért, az európai kultúráért számtalan alkalommal életükkel és vérükkel hoztak áldozatot. Nehéz időszakokat kellett átvészelni, hibás politikai döntések miatt
magyarok milliói szorultak ki hazájukból,
más népekkel – szlovákokkal, románokkal, ukránokkal, szerbekkel, horvátokkal – együtt élve, kisebbségbe szorulva igyekeznek megőrizni nemzeti identitásukat. Most Európán volna a sor, hogy kiálljon a határon túli magyarokért is, védelmezze jogaikat, hogy egyenlő bánásmódban részesülhessenek jelenlegi hazájukban. A kezdeményezőkön, az aláírókon is múlik, hogy tényleg akarunk-e egy jobb Európai Uniót, amiért hajlandók vagyunk tenni, vagy passzivitásba vonulunk.
A kisebbségek sorsa nem új keletű probléma a kontinensen, és nem is csak a katalánokat, a baszkokat érinti. Az 500 millió lelket számláló Európában ma
50 millió az őshonos nemzeti kisebbségek száma,
közéjük tartoznak a határon túl élő magyarok is.
12,5 millió magyar él a Kárpát-medencében, ami tekintélyes létszám, különösen a Magyarországot körülvevő országok népességéhez viszonyítva. Államjogi értelemben viszont az egyes határokon túlra rekedt közösségek a többségi nemzettel szemben kisebbségi létbe kényszerülnek. A felvidéki magyarság például Csehszlovákia mesterséges létrehozásával éppen száz esztendeje szorult e kényszer-közösségi helyzetbe, aminek szomorú következménye, hogy a felvidéki magyarság számaránya vészesen fogyatkozik, az elmúlt 25 évben félmillióval csökkent a számuk. Ez nem tekinthető természetes folyamatnak, sokkal inkább az erőszakos vagy éppen lappangó asszimilációnak a súlyos következménye.
Megannyi példa igazolja az Unióban is, hogy a kisebbségi együttélés működőképes lehet, szolgálhatja mindkét fél gyarapodását, fejlődését és gazdagodását. Jó példa erre Dél-Tirol, Finnország, vagy mondjuk éppen Belgium, ahol a flamand és a vallon, az angol, a francia és a német egyaránt elfogadott nyelv. Használják valamennyit hivatalos feliratként a metrómegállókban, az üzletek homlokzatán, hivatalos táblákon. Említhetjük Skóciát, Korzikát, Baszkföldet, Flandriát, a Feröer-szigeteket vagy éppen Lombardiát és Venetót. Egyikre sem lehetne különösebben ráfogni, hogy kisebbségként veszélyeztetnék államuk integritását. Sőt! Az EU részeiként hozzájárulnak annak stabilitásához, sokszínűségéhez, hiszen
a jogbiztonságban élők elégedettek és nem akarnak zúgolódni.
A békés élet mindenki számára vonzó. A skótok a brexit ellenére is ragaszkodnának ahhoz, hogy az EU részesei maradhassanak.
Amennyiben az aláírást gyűjtő kezdeményezés sikerrel jár, és áprilisig meglesz az egymillió aláírás, akkor esély nyílik arra, hogy a Bizottság irányelvként jelölje ki az egyes tagállamai számára a kisebbségek jogainak szabályozását, ezáltal nagyobb teret kaphatnának a nyelvi, kulturális és érdekérvényesítési hatáskörök. Új alapokra helyezhetnék a nemzetiségi oktatást, a régiók gazdasági fejlődését, felzárkóztatását. Közelebb kerülhetnének a kisebbségek a kulturális, nyelvhasználati és részben gazdasági önrendelkezéshez is.
A Minority SafePacket
elektronikusan és hagyományosan, papíron is alá lehet írni.
Rajtunk múlik, hogy a jövőnk érdekében képesek vagyunk-e cselekedni, párttól, világnézettől, bőrszíntől vagy vallástól függetlenül kiállni a kisebbségek jogai mellett.
A kormányfő a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vendégeként vett beszélt a legnagyobb délvidéki magyar párt rendezvényén, amelyen Pásztor István pártelnök mellett köszöntötte a VMSZ oszlopos tagját. Nagy Katalin – aki a VMSZ Nyugdíjas Fórumának az elnökhelyettese – élete legszebb ajándékának nevezte, hogy a 67.születésnapján virágot vehetett át Orbán Viktortól. A miniszterelnök megköszönte a VMSZ tagságának azt a támogatást, amelyet az utóbbi években a vajdasági magyaroktól kapott. (Új Dunántúli Napló)
Csontos Attila dunaszentpáli polgármester falujában is hirdetheti, turisztikai fejlesztés indult náluk.
Natúrparki címet kap Szigetköz. A helyi elképzelések egységesítésére a natúrparki egyesület kap megbízást, azzal, hogy őrizzék meg és mutassák be a természeti és kulturális örökséget, segítsék a vidék fejlődését.
A dunaszegi Szomolányi László legeltető állattartással foglalkozik. Mostanra „szövetkezeti méretű” a gulyája, Szigetközben szinte eltűnt szakmát élesztett fel. „Kértem már jelentkezési lapot, szeretnék csatlakozni a natúrparki egyesülethez. Úgy érzem, nekem is érdekem, hogy a szigetközi natúrpark jól működjön” – mondta.
A térségben élők újabb Natura 2000-es vagy fokozottan védett területek kijelölését nem szeretnék. Azt sem, ha a környezetvédelmi hatóság erősödne, s nehezítené a tájjellegű gazdálkodást, vagy akár a tájba illő úgynevezett lágy turizmus fejlődését. (Kisalföld)
Forr: Új Néplap
Az újrahasznosítás elsajátítása nem korkérdés – legalábbis Besenyszögön nem az. Nemrégiben egy egész napot szántak arra fiatalok és idősebbek, hogy egymástól tanulják meg a szelektív hulladékgyűjtés, illetve az újrahasznosítás mikéntjét.
A tanulók körül tüsténkedő Boros Emilné azt mondja, évtizedekkel ezelőtt mindenki ösztönösen tudatosan élt, a komposztálás – főleg falun – természetes volt. A fiataloknak viszont ezt most meg kell tanulniuk.
Mi is tanultunk viszont a gyerekektől. Eszembe se jutott volna, hogy például a joghurtos doboz alját a műanyagok, a zárófóliát a fémeket tartalmazó hulladékok közé kell tenni – árulja el Tarjányi Gáborné. Szerinte ez is azt bizonyítja, hogy ez a téma minden generációt érint. Új Néplap
Ember legyen a talpán, aki megpróbál a valós esélyek alapján dönteni arról, hogy április 8-án majd kire adja a szavazatát, ha a kormányváltást támogatná. Azt már lassan tudomásul kellett venni, hogy nincs esély a teljes összefogásra, arra sem sok, hogy az egyes pártok visszalépjenek egymás javára.
Leállította az MSZP a Népszava különszámának terjesztését, amely választókerületenként az esélyes demokratikus jelölteket felsoroló térképet tartalmazott volna – írja az Indexre hivatkozva a hvg.hu. A döntés mögött az áll, hogy több választókerületben olyan nevek szerepeltek, amelyeket a szocialisták nem akarnak reklámozni. A listán a 106 esélyes jelölt között nincs jobbikos, de a kiadványban több helyen nem a megállapodás szerint induló DK-s jelöltet tüntették fel esélyesként, hanem független, vagy LMP-s jelölteket is.
A kiadványban szereplő térkép a Publicus intézet vizsgálatára épült,
de az MSZP budapesti elnöke úgy gondolja, hogy jelenleg mind a 18 budapesti választókerületben csak az MSZP és a DK jelöltjei lehetnek a legesélyesebbek a demokratikus ellenzékiek közül, legalábbis amíg nem történnek visszalépések.
A Hír Tv ugyanakkor a hírműsorai alján „futó” szalagban szinte kivétel nélkül csak az Iránytű (a Jobbik „családi” közvélemény-kutató intézete) által kiadott lista alapján, a jobbikos jelölteket nevezi meg a legesélyesebbnek a fideszesek legyőzésére.
Valóban igaz: a választónak magának kell majd eldöntenie a fülkében, kinek adja és kinek nem a voksát. Elfogulatlan segítségre aligha számíthat.
Indiában élt barátom évekig mesélte, milyen nyomasztó élménye volt a szent tehenek látványa. A szerencsétlen patások girhesen kóborolnak az utcákon, azt eszik, amit találnak, sokszor napokig kénytelenek néhány korty vízzel beérni.
Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere is megteremtette a maga szent és érinthetetlen teheneit. A különbség csupán annyi, hogy amíg Indiában a tehenek soványak, nálunk a nép lesz egyre girhesebb, miközben a „tehenek” híznak. Hájasodnak, egyre szemtelenebbül lakmároznak a közösből. Csupán az érinthetetlenségük hasonlít amazokéhoz ott a szubkontinensen.
Az az érzésem,
nagyot hibáznak azok, akik felhánytorgatják a kormányzat viselt dolgait,
a korrupciót, a hivatali visszaélést, az uniós támogatások elsikkasztását, a piszkos vagyonok külföldre síbolását. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, túlzásnak gondolni a miniszterelnök egy hasonló ügyben már kifejtett álláspontját: ha például valaki szóvá meri tenni a semmibe sem vezető, mindössze néhány kilométeres felcsúti kisvasút ügyét, majd gondoskodik róla, hogy tovább épüljön. Ha sokat bosszantják vele, akár Bécsig is.
Ilyen körülmények között miért történne bármi érdemleges Kósa Lajos fehéren-feketén is több éves börtönt érő ezer milliárdos „vagyonkezelése” ügyében? Miért gondolja bárki, hogy az a fajta szigor, amivel az egykori szocialista politikusra, Simon Gáborra, gyanús származású, „csekélyke” kétszáz milliója esetében azonnal lesújtottak, majd a NER egyik szent tehene esetében is megteszik?
Miért kapnának Polt ügyészei azonnal a vezetőszíjuk után,
amikor már a gyanú esetében is legalább egy kiadós előzetes kijárna a fideszes miniszternek? Miért tennék, ha azt látják, a főnökük még a szemöldökét sem ráncolja?
Simon Gábor (bűnös, vagy mégsem, ez máig nem derült ki), a vád szerint is piti módon csak Bécsig menekítette csekélyke vagyonkáját. Nem úgy, mint az a Szabó Zsolt államtitkár és a felesége, akik a gyanú szerint a maguk 1,2 milliárdocskájával egészen Belize-ig szaladtak. Úgy gondolták, oda talán nem kapnak kiszállási engedélyt a nyomozók. És nem is tévedtek. Nyugodtan aludhatnak villácskájukban, mert úgy látszik, azzal, hogy az ellenzék tette szóvá a stiklijüket, ők is megkapták a szent teheneknek kijáró védelmet.
Miért indítana már csak hivatalból is eljárást valamelyik illetékes hatóság egy olyan dokumentum láttán, ahol ott virít a hivatalos pecsét és okmánybélyeg, ott van a közvetítő offshore cég képviselőjének és a közjegyzőnek az aláírása is?
Ők nem hisznek sem a vádaskodóknak, sem a szemüknek,
ők egyedül az államtitkárnak hisznek, aki azt állítja, hogy ő nem az a Szabó Zsolt, akiről a leleplező cikk szól.
És manapság az sem tartozik a nyomozó szervek hivatali kötelességei közé, hogy megvakarják a fejük búbját és elgondolkodjanak azon: jó-jó, lehet, hogy tényleg nem ez a Szabó az, aki ennyire meggazdagodott, de nem kéne kicsit megvakargatni a pénzügyeit, hátha, mégis…? Vagy ha nem ő, nem kellene utána nézni, mégis ki az a Szabó, akinek ott a távolban 1,2 milliárd forintnak megfelelő dollárszámlája szundikál? Sokan volnánk, akiket érdekelne egy ilyen kutakodás eredménye. De erről hallgat az ügyészség.
Lassan itt van a választás. Szinte naponta találtak holt lelkek ajánló aláírásait, hamisított támogatásokat, de a jelöltek között is ott vannak már a szent tehenek. Azok a fideszes politikusok, akiket csalással akkor sem mer megvádolni a nemzetinek nevezett választási bizottság, ha szinte az orruk előtt követték el azt: több ezernyi ajánlást gyűjtöttek be néhány óra alatt. Ott téblábolnak a senkit sem képviselő, csak a saját zsebüket nagyra nyitó kamupártok,
közöttük is ott vannak az érinthetetlenek, akik most ott bújtak ki a politikai posvány fövenyéből,
ahol a kormánynak szüksége volt rájuk. Kényelmesebb szemet hunyni, gondolja Patyi elnök úr.
Már csak azért is, mert a napokban lassan kezdenek csorogni (özönleni?) a külhoni választók levélszavazatai. S miért akarná fejére szabadítani a dorgálás cunamiját, azzal, ha netán kutakodni kezdene a bélyegzők után? Ha megpróbálná kiszűrni, melyik szavazó levele valós és melyik hamisított? Nem dolga, miért tegye?
Hiszen azok is szent tehenek, akik a postára adják a borítékokat.
A múlt század hetvenes éveinek elején, Csepelen, a Vasmű lapjánál dolgoztam. Minden reggel kész tortúra volt feltolakodni a Boráros téri végállomáson a HÉV-re, aztán délután ugyanez visszafelé. Harmincezer ember munkahelye volt akkoriban csak a Csepel Művek, de ott volt még a Magyar Posztó és a Papírgyár is. Alighanem ezekben az években élte fénykorát „vörös Csepel”. Most rozsdatemető a gyárak helye. Az embertömeg most reggelente a belváros felé tartó szerelvényekre zsúfolódik, kifelé lézengenek az utasok. A kerületben alig találni munkát. Csepel rózsaszínű lett, de még nem sárga.
Sokáig azt gondoltam, hogy a csepeliek sorsa is valamikor akkor „pecsételődött” meg, amikor a vad privatizáció éveiben, a 90-es évek elején, az egész országon végigsöpört a gyárbezárási láz. Akkor, amikor az a hír járta, hogy azért kell utcára kerülne milliónyi munkásembernek, mert „nincs szüksége a világnak”, a munkájukra. Mára aztán kiderült, alaposan sántított ez az állítás.
Azóta is vissza-visszatérően foglalkoztat Csepel bukásának oka. Hogy valójában milyen folyamatok vezettek el a mai állapotokig? Azok az emberek tudhatják az okokat, akik tősgyökeres csepeliek. Egyikük, Podolák György, a Ruhaipari Gép- és Kerékpárgyártó Vállalat (RUGÉV), aztán a Schwinn Kerékpárgyár, egykori vezérigazgazgatója.
„Kevesen ismerik nálam jobban ezt a kerületet.”
Az ő szájából nem hivalkodás ez a mondta, hiszen a családja harmadik csepeli generációjához tartozik. Előtte is mindenki, aztán a három testvére közül ketten is munkásként, „a gyárban” nőttek fel, ott ették meg a kenyerük javát. Egy időben a fia is követte a CSM-be, így a gyerekei a negyedik, az unokái pedig már az ötödik csepeli generáció. Az egész család itt él, Csillagtelepen, ugyanazon a környéken.
Azt már sok embertől hallottam, hogy csepelinek lenni, „állapot”.
Azzal szoktunk tréfálkozni, hogy biztosan a gyár füstje az oka. Aki egyszer beleszippantott, az nem tud innen szabadulni. Lehet ebben valami, mert amióta nem füstöl a gyár, az emberek kötődése is lazább lett. Sokan elköltöztek, meghaltak, a helyükre olyanok települtek, akik csak lakni járnak ide.
Soha nem is gondolt arra, hogy elköltözzön?
Meg sem fordult a fejemben, pedig sokszor lett volna rá lehetőségem. 1957-ben kerültem a gyárba, innen mentem nyugdíjba is.
Itt voltam ipari tanuló, aztán, a végén, gyárigazgató.
Akkor aligha kerülhette el, hogy a részese legyen a haldoklásnak.
Mi ezt a 80-as évek elején másképpen éltük meg. Azt gondoltuk, hogy ha a gyárak nagyobb önállóságot kapnak, ha kilépnek a piacra, az egyenesen az életet jelenti majd. Abban bíztunk, ha megszűnik a tröszti szervezet, mindenki jobban jár. Ma már tudom, a Csepel Művek felett akkor kondult meg a lélekharang, amikor a 80-as évek közepén megszüntették a tröszt vezérigazgatóságát, és valamennyi gyár önálló vállalat lett.
Meddig kellett várni a felismerésre?
Nem sokáig. Már a tröszt központjában dolgoztam, amikor valamikor a 70-es évek végén készítettem egy tanulmányt arról, hogy jobban járna a gyár, ha egyszerűen megszüntetné a kerékpárgyártást, annyira gazdaságtalan a termelés. Abból a pénzből, amit így megtakarítunk, életük végéig fizethetnénk az elbocsátott embereket.
Leírná ezt ma is?
Ugyan. De az akkori körülmények és feltételek között ez nem volt marhaság. Versenyeznünk kellett a nemzetközi piacon, miközben a belső kooperációban kapott alkatrészek mérhetetlenül drágák voltak. A kovácsolt alkatrészeket, a váz csöveket csiszolni, sorjázni kellett ahhoz, hogy be lehessen építeni. Olcsóbb lett volna, ha Németországból importként vesszük meg, selyempapírba csomagolva. Odáig mentem, hogy
bejelentettem: ha nem figyelnek oda az érveimre, sztrájkot szervezek.
De sztrájk sem volt, és még jó ideig folytatódott a kerékpárgyártás is.
Mert felső szinten, a parlament gazdasági bizottságban is téma lett ez, és olyan intézkedéseket hoztak, amelyek helyre tették a problémát, tető alá hozhattuk az amerikaiakkal a Schwinn-szerződést. Akkor már ez az egész az úgynevezett RUGÉV keretében működött, a gyár termelésében olyan 40 százalékot tett csak ki a kerékpárgyártás, sokkal nagyobb szerepük volt az ipari varró- és vasalógépeknek. Csak a RUGÉV-ben 3700 embernek adtunk munkát Csepelen és Sárospatakon.
Ha meg lehetett oldani a kerékpárgyártás sorsát, miért nem lehetett megmenteni a motorkerékpár-gyárat, a szerszámgépgyárat, a vasművet, és a többi üzemet?
Utólag persze lehet okosnak lenni, de akkoriban azt gondoltuk, a decentralizálás a helyes gazdaságpolitikai irányvonal. A trösztöt is ennek jegyében számoltuk fel. Aztán a tizenegy önálló gyár révén tizenegy „felségterület” keletkezett, a maga tizenegyféle érdekeivel. Az olyan intézmények, amelyek a Csepel Műveket értékké tették az emberek szemében, hirtelen légüres térbe kerültek. Korábban magas szinten volt a munkások szociális biztonsága, üdülők, óvodák, bölcsődék voltak, gyári lakások épültek, példás volt az orvosi ellátás, az oktatás és a szakmai továbbképzés.. A tröszt felszámolása után ezeket már senki nem érezte magáénak, mindenki gazdasági nehézségekkel küzdött, nem akart, nem tudott, ilyesmikre költeni. Az önállóvá vált gyárak sorra veszítették el a piacaikat. Nálunk például a konfekcióipari gépgyártás egyetlen év alatt szinte megszűnt. Akkor még nem láttuk, hogy ez már a vég kezdete.
A rendszerváltás után történt?
A KGST megszűnését követően. Korábban évente 20-25 komplett ruhagyárat exportáltunk, de az oroszok is fizetésképtelenek lettek. Kellettek volna nekik a gépek, de a pénztelenséggel ők sem tudtak mit kezdeni.
Nem lehetett volna hitelezni?
A kormány nem adott erre garanciákat.
Továrissi konec, mondta az MDF.
És ezzel nekünk is végünk lett. A nálunk jóval kisebb nyugati gyártók azonnal beléptek a helyünkre. Nekik megérte várni a pénzükre, amit később busásan meg is kerestek. Az 1989 utáni MDF-es gazdaságpolitika tudatosan padlóra vitte a magyar ipart és a mezőgazdaságot. Azokat a cégeket is, amelyeket nem kellett volna. Évente 300-500 ipari vasalógépet gyártottunk, ebben mi voltunk a legnagyobbak Európában. Az a német cég, amely minket követett a sorban, ennek évente jó, ha az egyötödét tudta gyártani. Alig várták, hogy kikerüljünk a versenyből.
Nem volt senki, aki behúzhatta volna a fékeket?
A 90-es évek elején minden politikai erő a privatizációban hitt. Volt ebben persze némi számítás is, mert
akik „okosak” voltak egyik napról a másikra meggazdagodtak.
Nem érdekelte őket, hogy néhány száz ember elveszíti a munkáját, vagy sem. Ez nem számított. Máig is megesik, hogy álmomban sétálok a gyárban, a megszokott utcákon, és látom a szemeim előtt a Szerszámgépgyár előtt heverni a kiselejtezett, értékes NC gépeket, a milliókba kerülő szerszámokat. Kidobva, ócskavasként. Akik képesek voltak ott „guberálni” nagyon nagy üzletet csinálhattak. Akik fillérekért megvették ezeket az üzemeket, azoknak egyetlen érdeke volt csak: minél előbb, minél több pénzt csinálni a vagyontárgyakból.
Rozsdás kerékpár a volt Ruhaipari Gép- és Kerékpárgyártó Vállalat (RUGÉV) csarnokában, a Csepel Mûvek iparterületén. MTI Fotó: Illyés Tibor
Kikről beszélünk? Korábbi csepeli vezetőkről?
Olyanok is voltak közöttük, de jellemzően a „kintiek”. Akkoriban a RUGÉV vezérigazgatója voltam, de eszembe sem jutott volna, hogy mondjuk a gyár 700 milliós hiteléből, lecsípjek 300 milliót egy új, magam alapította Kft.-be utaljam. Megtehettem volna. Tudja, mennyi mindent lehetett akkor ennyi pénzből venni? Akik ezt felismerték, és nem voltak erkölcsi gátlásaik, meg is szedték magukat.
A kapun belül minden gyárnak ez lett a sorsa?
Voltak egészen magas technológiai szinten termelő üzemek, mint DFNC, amely nagy tisztaságú vörösréz huzalokat gyártott. Voltak korszerű kovácsüzemek, amelyek között túlélő is akadt. A Csőgyár, a Motorkerékpárgyár menthetetlen volt, a Transzformátorgyár mára nagyon felfejlődött, az Egyedi Gépgyár összességében leamortizálódott, de egyik-másik üzemrésze megmenthető lett volna. A Csepeli Erőmű és Szolgáltató (CSESZŰ) helyett épült egy korszerű áramtermelő gázerőmű, de az egyéb kiszolgáló funkciói megszűntek. A szürke-fémöntés – a motor forgattyús házak – becsődölt, egyedül a speciális szivattyú-öntvények gyártása az, ami máig is jól működik. Kinőtt mellette az alumínium présöntés, ami már komoly beszállítója az európai autógyáraknak. A FÉMALK most is Csepelről, külön buszokkal viszi a munkásokat az új, dunaharaszti gyárába. A szerszámgép-gyártás kultúráját életben kellett volna tartani, mert kitűnő gépeink és szakembereink voltak.
Hány ember került így végül is az utcára?
Annak idején készítettem erről egy kimutatást. Közvetlenül a rendszerváltás előtt már csak 18-20 ezer ember dolgozott a CSM-ben, három évvel később alig 7-8000 maradt meg.
És ma?
Dolgoznak ugyan a kapun belül néhány ezren, mert például odaköltözött az ország valamennyi kerékpár-összeszerelő cége, vannak raktárak, kócerájok is, akik vagy félezer tulajdonos kezében vannak.
Már nincsen a gyár,
nincs infrastruktúra, ami még megmaradt, az is rohad szét. Mindenki élősködik, aztán ha már használhatatlan lesz minden, végleg lezárul a CSM története.
Hogyan élték meg ezt a lepusztulást a csepeliek?
Nagyon sokan belerokkantak. Ha nem is fizikailag, lelkileg egészen biztosan. A rendszerváltás környékén én már a Schwinn vezérigazgatója voltam, mi is a gyári lakótelepen laktunk. Egyik nap kicsit korábban mentem haza, lehajtott fejű, negyvenes embereket láttam álldogálni az utcán. Rosszkedvűen, cigarettájuk rágva beszélgettek. Majdnem mindegyikük a barátom volt. Elkezdtem kérdezősködni mi baj van? „Mi a baj? Nincs munkánk”. Ez akkor nagyon mellbe vágott. Nagyon sok konfliktust és sok álmatlan éjszakát okozott nekem is ez a helyzet. Aki gazdasági vezetőként dolgozik, pontosan tudja, hogy rajta múlik sok-sok család megélhetése. Nekem is meg kellett hoznom olyan döntéseket, amelyeket legszívesebben elkerültem volna, de ha nincs munka, nem lehet mást tenni, el kell küldeni az emberek egy részét. Akkoriban még volt egy humánus kiskapu: korengedményes nyugdíjat ajánlottunk mindenkinek, akiknek csak lehetett.
Csepel már régen nem vörös, sokkal inkább sárgába hajlik. 2010 óta a Fidesz-KDNP nyeri a helyi mandátumokat. Miben bíznak az itteniek? Csepel „feltámadásában”? Vagy azokat „büntetik”, akikről feltételezik, ők vették el a jövőjüket?
Lehet, hogy vannak ilyenek is, olyanok is. A rendszerváltáskor tényleg kiszorult a baloldal a helyi testületekből, de aztán 1994-től 2010-ig minden választáson megint a baloldal kapott többséget. A Fidesz-KDNP itt is bevetette a szokott karaktergyilkos módszereket, az alaptalan vádaskodást, sárdobálást, aztán amikor a Takács-féle gyilkosságot is „ráhúzták” a szocialistákra, akiknek közük sem volt hozzá, 2010-ben itt is bekövetkezett a vereség. 2014-re összeszedtük magunkat, találtunk egy ütős, helyi képviselő-jelöltet, de a központ átnyúlt a fejünk felett. Egy nem csepelit, nem MSZP-ést kellett támogatni, de őt is győzelemre vittük.
Most mi a helyzet?
Én nagyon bízom abban, hogy ki lehet söpörni a csepeli közéletből a Németh Szilárd féle hőbörgőket. Bangónéval
most van esély arra, hogy revánsot vegyünk.
Értelmes, talpraesett asszony. Akárki, akármit mond, mi őt fogjuk támogatni.
Három ciklusban országgyűlési képviselő volt, a gazdasági és az energetikai bizottság elnök is. Nem gondolt a visszatérésre?
Nem. Elmúltam hetven éves. Egész életemben csak dolgoztam, sok konfliktust fel is vállaltam. Most már kicsit élni is kellene. De azért maradok a háttérben. Tudja, annak a bizonyos „füstnek” az illata még nem ment ki az orromból.
Ezt már sokan megpróbálták, de eddig senkinek sem sikerült. Fizikai értelemben biztosan nem, noha a politikában erre már néhányan tettek– többé kevésbé – sikeresnek mondható kísérletet.
A Gyurcsány Ferenc által kezdeményezett vasárnapi DK, MSZP-Párbeszéd és LMP villámtalálkozón Szél Bernadett meglengette ugyan a „szoknyáját”, de még mielőtt bármiféle aktus, megállapodás megtörténhetett volna, egy röpke óra múltán inkább távozott csapatával a megbeszélés helyszínéről. Ezek után a közvéleményben még fel se merülhetett annak a kósza gondolata sem, miszerint ők a patás ördögnek tartott ex-miniszterelnökkel is képesek volnának a kormányváltás érdekében közös gyékényen „árulni” magukat. A párt elitjébe frissen visszakerült Vágó Gábor egy durva beszólással
úgy tett, mint amikor az ember távozván a vendégségből búcsúzóul a szőnyegre hány,
majd bevágja maga mögött az ajtót, hadd potyogjanak az üvegszilánkok is. Nehogy eszébe jusson a házigazdának újra meginvitálni.
Az egy másik kérdés, hogy nem valami hasonló, látszat aktusra készült-e maga a Demokratikus Koalíció is? Komolyan gondolták-e, hogy egy minden előkészítést nélkülöző meghívásra kalap lengetve, boldogan masírozik majd hozzájuk, a nem éppen kedvelt politikai ellenfél „barlangjába”, mind az LMP, mind a Jobbik első embere? Még udvariatlanságnak, vagy a tárgyalásra való hajlandóság elutasításának sem kellett volna tekinteni, ha kampányprogramjaikra hivatkozva kimentik magukat. Talán nem lett volna annyira átlátszó, hogy
Gyurcsány is csak flörtből dobta be az együttműködés gondolatát,
ha valami semleges helyszínre invitálta volna a többieket.
Szél és Vona útszéli találkozója már egy kicsit jobban mutatta, hogy ki, milyen fontosnak tekinti a másikkal az együttműködést. Ha egy benzinkútnál több mint két órán keresztül képesek voltak körüludvarolni egymást, abból már nagyobb eséllyel lehet következtetni arra, hogy a politikai másságát hangoztató pártnak a szüzesség megtartása nem is olyan fontos, mint néhány reménybeli parlamenti mandátum kiudvarlása. Azt pedig tényleg csak a rosszindulatúak vélelmezik, hogy az LMP felajánlkozása mögött bizonyos anyagi érdekek is lehettek. Esetleg
Szél Bernadett felmérte, hogy Gyurcsánytól legfeljebb egy gesztusra számíthat,
mondjuk, nem indít személy szerint ellene saját jelöltet, de hiába az egyik leggazdagabb magyar politikus, a kasszája kulcsát szigorúan őrzi. Vona esetében más a helyzet. A Simicska-párt anyagi eszköztára a legerősebb az ellenzéki oldalon, és ebben nagyon fontos szerepet játszik a Jobbikot támogató országos plakáterdő, a napilap és a Hír Tv. Az LMP talán azzal is számolt, hogy az Orbán Viktorral életre-halálra leszámolni készülő vállalkozó esetleg még a kampánypénzekhez is szívesen ad némi kiegészítést annak, aki a szolgálatába áll.
Vona sem tűnt teljesen érdektelennek ebben az aktusban:
biztosan felmérte, hogy sokan vannak – főleg vidéken -, de nem elegen a városi emberek között, ahonnan viszont az LMP hozhatna szavazókat. Feltéve persze, ha nem rettentené el azokat egy olyan megállapodás, amivel kedvenc pártjuk a báránybőrbe bújó szélsőjobb ágyába lökné őket. Ezt a Jobbik elnöke is biztosan felmérte, mert kedden reggel már azt nyilatkozta „kedvenc tévéjében” – utalva az útszéli találkozóra -, hogy nem lesz „borsókúti paktum”, noha nyitottak az LMP iránt. Sok problémát rendbe kell tenni, és „lehet, hogy a Jobbiknak és az LMP-nek közösen kell ezt majd megtennie”.
Vona azt mondja, ők szüzek akarnak maradni ebben a politikai „üzekedésben”, nem hajlandók beadni a derekukat a többieknek még a kormányváltás érdekében sem. Az LMP tovább mórikálja magát, a DK is azt mondja, ő akár az utolsó percben is… Az MSZP-Párbeszéd maga sem tudja, mit akar, mert nem hisz a Jobbik ártatlanságában, elsősorban az „erkölcseivel” van baja. Egyik-másik politikusuk még egy ilyen cédával is összebútorozna, ha az kellene a választási üdvösséghez. Valójában
mindenki arról beszél, hogy az ő ajtaja bizony nyitva van mindenki előtt,
és talán még Vona sem csapná be végleg a magáét, ha azon múlna a pártja sikere.
Csak éppen senki nem mutat hajlandóságot elsőként belépni a nyitott ajtón egyetlen másikhoz sem.
Miután átutalták az államkasszából Németh Szilárd alapítványának számlájára azt a kétmilliárd forintot, amelyet eredetileg a Magyar Birkózó Szövetség kapott az ország első birkózó akadémiájának létesítésére, a napokban már le is tették az új, épülő sportcsarnok alapkövét a csepeli Hollandi úton.
A magyar sportpolitika történetében olyan még nem fordult elő, hogy fejlesztésre szánt milliárdos közpénz egy magánalapítványnál landoljon, de Németh Szilárddal kivételt tett a kormányzat. Úgy gondolták, hogy a birkózó szövetség elnöke által pár százezer forint alaptőkével létrehozott alapítvány „zsebében” jobb helyen lesz a pénz, mint a Magyar Birkózó Szövetség számláján. Egy ekkora összeg elköltése,
egy ilyen volumenű projekt lebonyolítása „sportolóknak” túl nagy falat volna.
Hogy miként bírna könnyebben megbirkózni az akadémia létesítés feladatával egy családi házba bejegyzett kis magánalapítvány? Azt nem indokolták, de Némethet nem olyan fából faragták, hogy csak úgy félreugorjon a nagy feladatok elől. Hogy mégse legyen olyan nagy a támadási felület, az alapítvány székhelyét a saját Sügér utcai címéről a leendő akadémiának helyet adó Hollandi úti telek címére átjelentették.
A Heti tv egyik reggeli műsorában Németh már arról beszélt, hogy a birkózók stadionja nem csak egy sportág kiszolgálására készül, hiszen az egész kerület örömét lelheti majd benne. „Multifunkci” lesz: nyitva áll majd családi és iskolai rendezvények előtt, helyt adnak a báloknak, szalagavatóknak, és az önkormányzati sportrendezvényeknek egyaránt.
Hogy mi lett a régi csepeli sportlétesítményekkel?
„2005-ben eladták egy offshore cégnek, lenyúlták, széthordták, legatyásították”,
állította a Fidesz alelnöke, úgy is, mint a kerület egykori polgármestere. A „vétkeseket” is megnevezte: Podolák György, és Avarkeszi Dezső, a két akkori szocialista országgyűlési képviselő személyében.
Hogyan került most a vádlottak padjára? – kérdeztük Podolák Györgyöt, aki korábban a Csepel Művek Kerékpárgyárának igazgatója volt.
Amikor a rendszerváltás után önálló gyárakra „szabdalták” a Műveket, a gyárak létrehoztak egy alapítványt, amely vállalta a korábban a Csepel Művek által fenntartott létesítmények üzemeltetését. Ilyen volt a Munkásotthon, a stadion és persze a sportegyesület megannyi szakosztálya is. A rendszerváltás előtt nagyon színvonalas kulturális és sportélet folyt ezekben az intézményekben, de érthető módon ez a helyzet a 90-es években megváltozott. Az önkormányzatnak kellett volna a Vasmű helyére lépnie fenntartóként, de erre a kerületnek nem volt elegendő forrása. Néhány év alatt a gyárak egy része is csődbe került, s ezzel együtt az általuk szponzorált alapítvány sem tudta folytatni a munkáját. Ebben a helyzetben, 2000 táján választottak meg engem a Csepel SC elnökének.
Azért vállalta, hogy privatizálja a sportegyesület vagyonát?
Tősgyökeres csepeliként nagyon fontosnak tartottam megmenteni ezt a nagy hagyományokkal bíró egyesületet. Mivel stabil támogatók híján nem lehetett egyben tartani a nagyon sok szakágat, úgy döntöttünk – és ebben az egész elnökség támogatott -, hogy
átszervezzük az akkora meglehetősen eladósodott Csepel SC-t.
Az egyes sportágak jogi személyiséget kaptak, egyben lehetőséget arra, hogy maguk is támogatókkal, szponzorokkal szerződhessenek. A sporttelepeket megnyitottuk az önkormányzati, iskolai rendezvények előtt. Megkerestük az önkormányzatot is, és felajánlottuk, hogy vegyék át a kerületi sport támogatását.
Ha erre korábban sem mutattak hajlandóságot, mitől változott volna meg a helyzet?
Akkor már 2004-et írtunk. A javaslat mellé letettünk egy tanulmányt is, amelyből kiderült, hogy évente mintegy 120 millió forint elegendő lett volna erre a célra. Amikor az akkori Fidesz frakció, és elsősorban Németh Szilárd, beszámoltatta az SC elnökségét, és miután elmondtuk az elképzeléseinket, támogatták azt a javaslatot, hogy a kajak-kenu, az evezőstelep és a stadion kerüljön önkormányzati tulajdonba.
Megtörtént?
Nem. Az önkormányzat – számunkra is váratlanul – 2005-ben elvetette a tervezetet,
a már szinte csak aláírásra váró javaslatot visszavonták.
Ez megpecsételte az egyesület létesítményeinek sorsát: csak úgy lehetett volna a továbbiakban biztosítani a működési, fenntartási feltételeket, ha az ingatlanjaik egy részét értékesítik.
Éppen ezzel vádolja Önt és képviselő társát a Fidesz alelnöke.
Ilyenkor, választások előtt, mindig jól jön a Fidesznek egy kis „komcsizás”. Én 2005-ben lemondtam az SC elnöki tisztéről, semmi közöm nem volt ahhoz, ami ezek után történt.
Valami mégis történhetett…
Az önkormányzat – amelynek akkoriban a rezsi biztos az egyik erős embere volt -, talált egy befektetőt, egy beruházót, amelyik úgy tudom, a Nyugat-Európában bevált gyakorlat szerint a sportlétesítmények üzemeltetését „kombinált” módon képzelte el. Bérlakásokat épített volna, a lakóházak alatt kaptak volna helyet az egyesület edzőtermei, a bérleti díjból fedezték volna azok fenntartását. A tervek a Béke tér 1. – a csepeli Stadion környékén – valósultak volna meg. Ez hosszú távon megoldást jelentett volna az egyesület szakosztálya számára is. Később, úgy tudom,
ezt a tervet már Németh Szilárd sporttanácsosként, kerületi frakcióvezetőként gáncsolta el.
Hogy ebek harmincadjára kerültek a legértékesebb csepeli sportobjektumok, hogy senki nem gondozta az épületeket, ezzel éppen neki kellene elszámolnia. Hogy elterelje a figyelmet mindarról, ami a személye és a birkózó stadion környékén történik, megpróbál vihart kavarni egy nem is létező pohár vízben.
Március 15-én megnyugodtam. Végre megértettem a miniszterelnököt. Azért kell súlyos milliárdokat költenünk a Budai Vár felújítására, mert fel kell készülnünk a bevándorlók áradatára, amelyet Soros György szabadít majd ránk. Feltéve persze, ha szegény megéri még azt az időt, amikorra a muszlim seregek felkészülnek a végső rohamra, Európa meghódítására. Mindaz, amit napjainkban, a 21. század első harmadában Orbán Viktor tesz, valójában a magyar történelem legjobb hagyományaiból táplálkozik.
Fel kéne benne ismernünk, hogy ő nem más, mint IV. Béla királyunk reinkarnációja. Szellemi örököse, mi pedig a király katonáinak késői, leszármazott serege vagyunk. A mi küldetésünk, hogy itt, a Kárpát-medencébe zárva, a muszlim-török-tatár hordáktól szekértábort alkotva, kerítést építve, védelmezzük a keresztény Európát.
Teljesen világos a miniszterelnök beszédének minden fordulata. Hamarosan Magyarország sorsáról döntünk. Nagy harcokról, emlékezetes csatákról beszélt, de senki ne gondolja, hogy mindezt önzően, hatalom féltésből, pusztán egy választási győzelemre gondolva hozta elő! Március 15-án történelmi emlékek lebegtek lelki szemei előtt. Bár akkor nem Segesvárról, nem Doberdóról, nem is a Don-kanyarról tett említést, lelke mélyén talán a muhi csatára gondolhatott. IV. Béla, a nagy király példája lebegett előtte, aki elszántan készítette fel seregeit a legnagyobb ütközetre Batu kán tatáraival szemben. „El akarják venni az országunkat” – harsogta Orbán a Kossuth téren többszázezres szekértáborához. Elégedett, elhomályosult tekintetét körbe hordozta rajtuk, talán a lobogó zászlók rúdjait is lándzsának vélte. „Azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk fel hazánkat”, s ezzel a migránsok seregeire utalt, akik szerinte a magyarok helyére készülnek bejönni ebbe az országba. „Azt akarják, hogy ne mi és a leszármazottaink éljenek itt, hanem valaki mások.”
Nyilvánvaló, hogy március 15-én Orbán Viktor szájából IV. Béla üzent. És tényleg ne gondolja senki, hogy pusztán egy választás, a hatalma megtartása miatt aggódott. Szó sincs ilyesmiről! Ahogyan egykor a nagy emlékezetű király, ő is tisztán látja: seregeivel a jövőt védelmezi. Jönnek a migránsok. Szírek, afrikaiak, pakisztániak. Talán a tatárok leszármazottai is. Nincsenek váraink, csak kerítésünk. Európa balga liberálisai, a jólétbe süllyedt világpolgári elit, nem látja a veszélyt. Mi, magyarok, a nemzeti érzelmű milliók, ezt meg tudjuk állítani, ha a szekértáboraink mögé húzódunk. Mi hiszünk a nemzetállamokban, a határok védelmében. A nemzetek feletti, antidemokratikus erők vakok.
Mi a keresztény kultúrából nőttünk ki. Mi nem gyűlöltünk és soha nem is fogunk gyűlölni senkit. Mi szelíd, derűs emberek vagyunk, fejtette ki homlokát ráncolva, de ez a derű most veszélyben van. Harcolni fogunk az ellen, amit korunk Batu kánja, Soros György, Magyarországgal tenni akar. Nem engedjük a migránsok útjában álló Magyarországot megtörni, hogy aztán néhány év múlva bevándorlók ezreit, tízezreit telepítsék be ide, a Kárpát-medencébe.
Ha hagyjuk, tíz és tíz milliók indulnak meg Európába. De erős vár a mi szekértáborunk! Afrikában tízszer annyi fiatal van, mint Európában, s ha nem teszünk semmit, ránk fogják rúgni az ajtót. A nyugat-európai fiatalok még látni fogják, amikor kisebbségbe kerülnek a saját országukban, megélik majd, hogy elvesztik az egyetlen helyet, amit otthonuknak nevezhetnek. Brüsszel nem védi meg Európát. Mi vagyunk egyedül, akik küzdeni fogunk a végsőkig! És nem adjuk fel soha. Gyertek haza magyar fiatalok, ne keressék a boldogulásotokat Nyugat-Európában! Itt, a szekérvár sáncai között, jobb élet vár rátok!
„A magyarok nélkül szegényebb lenne a világ. Fájdalmasabb Kelet-Európa történelme. Aki magyar, velünk tart, és győzni fogunk. Újra és újra győzni fogunk!” – talán ugyanezekkel a szavakkal, mint most ez a szelíd, derűs ember tette ott a Kossuth téren, lelkesítette katonáit IV. Béla király is Muhi határában.
A szekértábor sáncain kívül Batu kán csak a fejét csóválta. A feljegyzések szerint 1241. április 10-én, a csata előtt, ezt mondta katonáinak: „Sokan vannak, de rosszul vezetik őket. Mint a birkák bezárták magukat az akolba.”
Nem tudom, hogy nagytiszteletű Balog Zoltán szokott-e még lelki gyakorlatokat végezni a miniszterelnökkel, aki nyíltan nevezte őt a lelki vezetőjének. Azt sem tudom, ilyenkor szóba kerülnek-e a bűnök és erények, amelyeket egy keresztyén embertől joggal várna el a hite. Azt sem tudom, hogy kifejti-e ilyenkor a véleményét a miniszter-lelkész arról, hogy szerinte miben nyilvánul meg az a hét bűn – amelyet a katolikusok főbűnnek mondanak – az emberi kevélység, vagy másként a büszkeség, a kapzsiság, a bujaság, az irigység, a falánkság, a harag és a lustaság, azaz a jóra való restség. Kioktatja-e arról, hogy amennyiben ezeket a rossz emberi tulajdonságokat képes valaki kordában tartani, az feltehetően nem fogja elkövetni a tízparancsolatban felsorolt súlyosabb tiltások egyikét sem. Aki legyőzi magában az irigységet, a haragot, vagy akár a jóra való restség is, az nagy valószínűséggel nem fog lopni sem.
Nem tudom, nagytiszteletű Balog Zoltán szokott-e ezeken a találkozásokon lelkészként beszélgetni a miniszterelnökkel a napi politika fejleményeiről, vagy az ilyen „bizalmaskodásnak” korlátot szab a hivatala. Végül is a miniszternek az a dolga, hogy a tárcája ügyeivel foglalkozzon, és ne arról prédikáljon a főnökének, hogy egy keresztény kormány tagjaitól milyen erkölcsi tartást illene elvárni. Aligha volna illendő ilyenkor szóba hozni, hogy talán jobban kordában kellene tartania a vejét, időnként jó volna a körmére nézni, nehogy elkövesse, mondjuk, a 10 parancsolat fentebb említett egyik súlyos bűnét.
Nem tudom, fel szabad-e hánytorgatnia, hogy a világ az embert barátjáról ítéli meg, és ha azt tapasztalják, hogy a miniszterelnökhöz a családján kívül talán legközelebb álló ember, a gyerekkori barát, alighanem az egyik legfőbb bűn, a kapzsiság rabja lett, az árnyékot vethet ő magára is.
Nem tudom azt sem, beszéltek-e már ezeken a lelki gyakorlatokon arról, milyen rossz tanácsadó a harag. Sokszor a büszkeség lehet az oka, amikor pusztán azért őriz kibékíthetetlen haragot valaki a lelkében, mert egykor – mondjuk – egy nyilvános vitában vereséget szenvedett valakitől, vagy elveszített egy választást, amikor győzelemre számított. Lehet a harag oka persze sok minden más is: amikor úgy érzi a kevély ember, hogy a világ korlátokat állít elé, vagy olyan falba, számára befolyásolhatatlan erőbe ütközik, amely a mozgásterét korlátozza. Ilyenek lehetnek akár a nehezen járomba fogható civil szervezetek is.
Nem tudom, nagytiszteletű Balog Zoltán meri-e venni magának a bátorságot, hogy akár csak egyetlen bíráló szót is kiejtsen ezeken a feltehetően meghitt találkozókon a miniszterelnöknek egy kormánybeli társa, ráadásul Orbán Viktor helyettese, a katolikus Semjén Zsolt viselt dolgaival kapcsolatban? Emlékezteti-e arra, hogy Krisztus követői közül sokan pusztán azért esnek manapság a kevélység bűnébe, mert úgy látják, hogy a kevélykedőknek jól megy a soruk, és ezért akár lopni is hajlandók. Elmondja-e neki a „nagy vadásszal” kapcsolatban, ami a Szentírásban is olvasható: „… boldogoknak mondjuk a kevélyeket, mert ők gyarapodtak, bár gonoszságot cselekedtek; és nem lett bántódásuk, bár kísértették Istent” (Mal 3,14b-15). Emlékezteti-e a katolikust a reformátusok 10 parancsolatának 6-ik pontjára, miszerint ne ölj! (Ez talán nem csak az emberek ölésre vonatkozik.) Ne tekintsd embertársadat konkurenciának, akit minden áron meg kell előznöd, akit szakmailag, politikailag, vagy személy szerint „ki kell nyírnod”, ahogyan ő tette azt évekkel ezelőtt egy más nézeteket valló politikus társa esetében.
Nem tudom, mennyire bátor ember a nagytiszteletű, de talán ezekben a napokban illene legalább szóvá tennie a rosszallását a kálvinista Róma egykori polgármesterének sorozatban kipattant ügyeiben is. Kósa Lajos jó ideje nem tartja be vallása parancsolatait. A nyolcadikat: „nincs szükséged arra, hogy becstelen úton gazdagodj meg – sem lopás által, sem üzleti csalás által, sem azzal, hogy akár felebarátodat, akár az államot „átejted”, mert „amennyit ilyen úton szerzel, ugyanannyit veszítesz is önbecsülésedből és békességedből.”. Meg talán a kilencedik parancsolatot sem tiszteli: „Ne hazudj! Nincs szükséged arra, hogy az igazságtól eltérj, sem azért, hogy kudarcodat leplezd, sem önnön kényelmed érdekében, sem pedig azért, mert mások úgy óhajtják. A hazugság az emberi együttélést hosszú távon pokollá teszi.”
Nem tudom, ha mindezt elmondja lelki vezetőként a miniszterelnöknek, annak nem kellene-e legalább is összevonnia a szemöldökét, és elgondolkodnia az Úr Jézus azon tanításán, hogy „a végső kérdés nem az, hogy egy bűn kicsi-e vagy nagy, hanem az, hogy bűn-e.” És ha bűnt tapasztal, hivatalából következően meg kell-e torolnia azt?
Ha mindezeket átbeszélik a lelki gyakorlataikon, akkor elfogadható-e Orbán Viktortól, hogy kevélyen azt nyilatkozza a környezetében elkövetett bűnöket számon kérőknek: „Kampány lyukból kampányszél fúj”?
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Ember legyen a talpán, aki megpróbál a valós esélyek alapján dönteni arról, hogy április 8-án majd kire adja a szavazatát, ha a kormányváltást támogatná. Azt már lassan tudomásul kellett venni, hogy nincs esély a teljes összefogásra, arra sem sok, hogy az egyes pártok visszalépjenek egymás javára.
Az ő szájából nem hivalkodás ez a mondta, hiszen a családja harmadik csepeli generációjához tartozik. Előtte is mindenki, aztán a három testvére közül ketten is munkásként, „a gyárban” nőttek fel, ott ették meg a kenyerük javát. Egy időben a fia is követte a CSM-be, így a gyerekei a negyedik, az unokái pedig már az ötödik csepeli generáció. Az egész család itt él, Csillagtelepen, ugyanazon a környéken.
