„Ma Magyarországon a legnagyobb politikai problémát a demokrácia hiánya jelenti, miközben szociális téren nem a bevándorlás, hanem a kivándorlás jelenti a legtöbb gondot” – mondta Vona Gábor, a Jobbik elnöke és miniszterelnök-jelöltje a cseh Mladá fronta Dnes napilapnak adott interjújában. A politikus elsősorban a magyarországi belpolitikai helyzetről, a bérunióról, az ellenzéki összefogás lehetőségéről beszélt a cseh lapnak.
Csehországban az októberben tartott parlamenti választások tükrében még mindig érdeklődve szemlélik a magyarországi történéseket, különösen a jövő év áprilisában megrendezésre kerülő választásokat. Emiatt gyakran készítenek interjúkat politikai elemzőkkel, szakértőkkel vagy magyarországi értelmiségiekkel, esetleg újságírókkal vagy akár ellenzéki politikusokkal. Most viszont Luboš Palatának, a Mladá fronta Dnes napilap újságírójának nem akárkit sikerült mikrofonvégre kapnia: Vona Gábort, a Jobbik elnökét és miniszterelnök-jelöltjét.
Az újságíró azzal indította a cikkét, ami egyben tükrözi a legtöbb cseh véleményét, hogy Magyarországon a jövő évi választásokon a „radikális jobboldali” – vagy néha „ultrajobboldalinak” nevezett – Jobbik Magyarországért Mozgalom jelenti
Orbán Viktor, illetve a Fidesz legerősebb és igazából egyetlen komoly kihívóját.
Az újságíró úgy látta, hogy a Jobbik hangneme alaposan megváltozott: a párt már egyáltalán nem egy szélsőjobboldali mozgalom retorikáját használja. Ennek köszönhetően nyitottak a kevésbé radikálisok, a Fideszben csalódott jobboldaliak, de még a baloldali szavazók felé is. Így nem véletlen, hogy a magyarországi közvélemény-kutatásokból már hónapok óta az derül ki, hogy Jobbik stabilan a második erő az országban.
Palata első kérdése mindjárt az volt Vonától, hogy lát-e lehetőséget arra, hogy legyőzzék a Fideszt. A Jobbik miniszterelnök-jelöltje elismerte, hogy csupán pár hónap van hátra áprilisig és ezeket a felméréseket egyértelműen a Fidesz vezeti. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a választások előtt a legtöbb magyar „nem szeret színt vallani”, és majd csak az utolsó hetekben döntik el, hogy kire adják le a voksukat. A Jobbik abban bízik,
hogy a magyarok nem ideológiai, hanem szociális okokból és a mostani rendszer iránti elégedetlenségből kifolyólag adják le rájuk a szavazatukat.
Palata meglepődött, amikor a következő kérdésre Vona azt válaszolta, hogy Magyarország számára nem az migráció, hanem az emigráció jelenti a legnagyobb problémát. A Jobbik vezetője elmagyarázta az újságírónak, hogy Orbán folyamatosan azt kommunikálja az ország és a világ felé, hogy a magyarok élete veszélyben van és csak a jelenlegi vezetés tudja őket megvédeni. Ugyanúgy a kormány azt szeretné, ha a migráció lenne a választási kampány egyetlen témája.
Ugyanakkor Vona és a Jobbik úgy véli, hogy az igazi gondot, amelyben nem kis felelőssége van a Fidesznek, a több mint félmillió elvándorolt magyar jelenti, akik Nyugat-Európába, és azon belül is, Nagy-Britanniába, Németországba és Ausztriába költöztek ki. Leginkább fiatalokról van szó, akik szeretnék megalapozni a jövőjüket és kiszámítható munkát keresnek maguknak.
Palata kiemelte, hogy az alacsony bérek kérdése a csehországi parlamenti választások egyik fő témája volt, ugyanúgy ahogyan most a „bérunió” a Jobbik egyik vesszőparipája. Vajon ezt mennyire lehet megvalósítani az egész Európai Unióban?
„Egyenlő munkáért, egyenlő bért”
– hangsúlyozta a válaszában Vona, mivel állítása szerint az unió tagállamai közötti bérkülönbségek az elmúlt tizenöt év óta nem változtak, inkább csak nőttek. A Jobbik vezetője úgy látja, hogy ugyanez a helyzet Lengyelország vagy Litvánia esetében is. Az alacsony bérezés egy rendszerszintű problémára mutat rá az Európai Unióban, amelyet mindenképp meg kell oldani és a bérunió ebben segíthet.
Az újságíró ismét csodálkozva jegyezte meg, hogy korábban a Jobbik erőteljesen pártolta az Európai Unióból való távozást, de most mintha már ez egyáltalán nem képezné a politikai programjuk részét.
„Semmi esetre sem akarunk kilépni az Európai Unióból”
– szögezte le a Jobbik elnöke, hozzátéve, hogy a mostani válságos időszak az Európai Unió nak egyfajta vizsgáját jelenti, amelyen ha keresztülmegy, megerősödve kerülhet ki. Palata ezután a Fidesz nyolc évének kormányázásáról kérdezte az ellenzéki politikust.
„A magyar demokrácia legnagyobb problémája, hogy az csak egy színház”
válaszolta Vona. Habár szerinte minden olyanfajta intézmény, hivatal és állami struktúra létezik Magyarországon, amely egy demokrácia működéséhez kell, de ezek csak
„puszta héjak, bármiféle tartalom nélkül”.
Ezeket az intézményeket vezető emberek egyfajta hamis játékot játszanak, és lényegében mindennek a tetején pedig Orbán Viktor ül. Erre szerinte a legtökéletesebb példa a legfőbb főügyész személye, aki semmit nem tesz semmit a korrupció ellen, miközben ez lenne a legfontosabb feladata.
Az interjú során nem maradhatott ki az ellenzéki összefogás témája sem, hiszen Palata szintén rámutatott arra, hogy a közvélemény-kutatásokból kiindulva a Jobbik önmagában nem lenne képes kormányt alakítani.
Ezen a téren Vona kiemelte, hogy az új politikai pártokat illetően nyitottak és hajlandóak az együttműködésre. Ugyanakkor hozzátette:
„Semmilyen körülmények között nem lépünk koalícióba AZ egyes baloldali Formációkkal, főleg azokkal, amelyek már a múltban is kormányoztak”
Már véget ért a hivatalos nemzeti gyász Egyiptomban, de továbbra sem sikerült napirendre térni a Bir el-Abdan mecset ellen, több mint 300 életet követelő támadás felett, amely a legsúlyosabb merénylet volt az ország történelmében. Habár egyelőre még senki nem vállalta magára a támadást, az Iszlám Állam (ISIS) valamelyik „leányvállalatát” sejtik a háttérben, ami egyben azt feltételezi, hogy az ISIS ellen folytatott harcnak még koránt sincs vége.
Fattáh asz-Szíszi egyiptomi elnök a Bir el-Abdan ellen elkövetett merényletek után felszólította a vezérkari főnököt és a belügyminisztériumot, hogy az elkövetkező három hónap során stabilizálják a Sínai-félszigetet. Ehhez pedig, ahogyan az arab vezető mondta
„Brutális erőt is bevethetnek”
Azóta az egyiptomi légierő pár tucat légitámadást intézett a térségben, de egyelőre az elemzők és a szakértők találgatják, hogy milyen módszerekkel lehetne még fokozni Kairó terrorizmus elleni háborúját. Hiszen Egyiptom évek óta pénzt, erőforrást és emberéletet nem kímélve próbálta meg „pacifikálni” a Sínai-félszigetet. A Szíszi által támasztott „szoros határidő” pedig még keményebb fellépésekre sarkalhatja az egyiptomi hadvezetést, amely eddig sem bánt kesztyűs kézzel a helyiekkel. Idén áprilisban nagy felzúdulást keltett a nemzetközi médiumokban egy olyan kiszivárgott videó, amelyen az egyiptomi katonák fegyvertelen embereket végeznek ki valahol a Sínai-félsziget környékén.
Nem az egész Sínai-félszigetre terjed ki a terrorizmus. A déli területeken – már csak a turistaparadicsomok miatt is – sokkal nagyobb a kontroll. Elsősorban a félsziget északi részén, a Gázával határos környéken összpontosul. A kép forrása: brit külügyminisztérium.
Sokkal kiterjedtebbé válhatnak a harcok, a nehéz gazdasági helyzetben lévő arab ország több fegyvert vásárolhat, illetve Egyiptom más országokkal is szorosabban együttműködhet.
Csakhogy már elsősorban nem azokkal, akikkel korábban szokott:
amióta 2017. augusztus 23-án a Trump-adminisztráció törölte az Egyiptomnak szánt 95 millió dollárnyi gazdasági (főleg élelmiszer-) -segélyt, és visszatartott 195 millió dollár értékű katonai támogatást, Kairo azóta ismét Oroszország felé kezdett el lavírozni, amit jól szimbolizált az ed-Dabaa mellett tervezett atomerőmű megépítéséről szóló szerződés aláírása.
Viszont a két ország közötti együttműködést és a terrorizmus elleni harc újabb szintjét jelentené az a megállapodás, amelyet a héten kötöttek a felek. Vagyis ezentúl, ha az orosz légierő akarja, akkor használhatja az arab ország légibázisait a szíriai, de akár a Sínai-félszigeten zajló bombázásokhoz is. Ugyanúgy feltételezhető, hogy Egyiptom a többi Perzsa-öböl menti monarchiától (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) szintén több anyagi támogatást fog kérni (az emírségek esetében katonai segítséget, ez egyáltalán nem számítana újdonságnak), s nem elképzelhetetlen Izraellel és akár a szíriai Bassár el-Aszad-dal való szorosabb kooperáció sem.
Törvényen kívül
Ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés:
Egyiptom a még nagyobb nemzetközi együttműködéssel és erőteljesebb katonai fellépéssel képes lesz-e hosszabb távon stabilizálni a Síniai-félsziget?
Ugyanis a Sínai-félsziget nem az elmúlt két-három évben lett Egyiptom egyik legveszélyesebb, legforrongóbb és legkaotikusabb régiója. Igazából már évszázadok óta egy olyan területnek számított, ahol a törvény és az államhatalom nehezen vagy egyáltalán nem érvényesült, rendszeresen törtek ki felkelések és zavargások, a beduin törzsek hol egymással, hol az egyiptomi monarchiával, hol pedig a külföldi megszállókkal (az Oszmán-Török Birodalomtól kezdve, Franciaországon át, egészen a Brit Birodalomig bezárólag) viseltettek hadat. Ezzel párhuzamosan pedig virágzott a feketekereskedelem, a legjelentősebb csempészútvonalak ezen a területen vonultak át és leghírhedtebb útonállók is itt tevékenykedtek. Végül pedig az sem véletlen, hogy a november 24-i támadás célpontjai a szúfik – az iszlám vallás egyik békésebb és misztikusabb irányzata – voltak, akik közül sokan az üldöztetések vagy a pogromok elől a Sínai-félszigetre is vándoroltak.
Egy szúfi ünnepség Kairóban. A kép forrása: Flickr. com
Lényegében a Sínai-félsziget volt – a Gázai-övezet és Golán-fennsík mellett – az olyan nagyobb terület, amely a leginkább megszenvedte az összes arab-izraeli háborút, hiszen hol Egyiptom, hol Izrael fennhatósága alá tartozott, a legnagyobb és legvéresebb ütközetek pedig rendre itt zajlottak. Mivel az 1979-es egyiptomi-izraeli különbéke megkötése után egyszer sem cserélt gazdát terület, és ez lehetőséget adott arra, hogy komoly befektetéseket hajtsanak végre a régióban. Hamarosan ez lett a legfontosabb kőolajtermelővé – az Egyiptom számára az össztermelés körülbelül harmadát biztosította -, és a turizmus terén is a Vörös-tengeri partvidék, illetve a déli területek váltak az egyik legkedveltebb célterületté.
Hoszni Mubárak egyiptomi elnök hivatali idejének egyik legjelentősebb eredménye volt, hogy jól tudott egyensúlyozni a helyi törzsek között, akik közül nem egyet sikerült a kormány mellé állítania vagy legalábbis megvesztegetéssel megakadályozni a lázadást. Ugyanúgy jelentős szerepet játszott a nemzetközi közösség is: a Többnemzeti Erők és Megfigyelők (MFO) békefenntartó misszió őrizte a békét, pénzügyi segélyprogramokat és fejlesztési terveket valósítottak meg a környéken.
Magyar katonák is részt vettek a MFO-ban: A Magyar Honvédség 1995-2015 között szintén jelen volt a régióban. Az utolsó váltás után 42 békefenntartó tért vissza Magyarországra. A kép forrása: Link.
Egyszer véget ér…
Ezért a 2011-ben bekövetkezett egyiptomi események nemcsak Mubárak „uralkodásának”, hanem a Sínai-félszigeten lévő törékeny békéjének a végét is jelentették. A korábban kormányhoz közel álló törzsek elvesztették támogatásukat vagy éppen hitelüket a helyiek előtt, akik ehelyett – nemcsak ideológiai, hanem megélhetési gondok miatt is – a szélsőséges iszlamista eszmékben keresetek megnyugvást. Emiatt gyakorlatilag gomba módra szaporodni kezdtek a különböző szélsőséges iszlamista csoportok. Sokáig az al-Kaidához tartozó Egyiptomi Iszlám Dzsihád – az ő tagjai követték el az Anvár Szadat elleni 1981-es merényletet – volt a legjelentősebb ilyen csoportosulás, de 2011-ben hirtelen több versenytársuk is akadt, mint az Anszár Beit al-Makdisz (Jeruzsálem Partizánjai) vagy az Anszár as-Saría (Iszlám Törvénykezés Hívei) helyi ága.
Lángoló gázvezeték és olajkutak. 2011 után ugrásszerűen megnőtt a közös egyiptomi-izraeli vezetékek elleni támadások száma. Kép forrása: Link
Ezekben a csoportokban rendszerint az volt a közös, hogy szorosabb-lazább viszonyt ápoltak az al-Kaida nemzetközi hálózatával, elutasították a korruptnak tekintett egyiptomi kormány hatalmát, és dzsihádot folytattak egy iszlám állam megteremtése érdekében. Nagyon jó kapcsolatokat építettek ki a gázai (Hamász) és a 2011 utáni líbiai militánsokkal, és az anyagi – főleg fegyver – támogatások is tőlük érkeztek. Ezek a csoportok nem válogattak, mivel ha nem a katonák ellen követtek el merényleteket, akkor gyakran egymás ellen harcoltak.
A Sínai-félszigeten dúló harcok pedig még kiélezettebbé váltak Mohamed Murszi, iszlamista elnök és a Muszlim Testvériség vezetőjének 2012-ben történt megválasztását követően. Murszi azonban egyáltalán nem sietett megoldani a kérdést: nemcsak azért, mert ideológiailag a Muszlim Testvériség egyes vezető tagjai „ideológiai rokonságot” véltek felfedezni a helyi csoportokkal, hanem közvetve hozzájárultak az elnök hatalmának megszilárdításában. Például a rá nézve veszélyesnek gondolt katonai vezetőket rendszerint ide küldte, és a folyamatosan növekvő áldozatok száma – 2011 és 2013 között 971-en vesztették életüket az összecsapásokban – lehetőséget teremtett a tisztogatásokra és kényszernyugdíjazásra.
Ilyen volt például a 2012-es „Sas-hadművelet”, amely egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és ez újabb tisztogatásokhoz vezetett.
Olaj a tűzre
Murszi 2013-ban történt megbuktatása után a harcok még jobban kiéleződtek. A Muszlim Testvériséget és a hozzá hasonló csoportokat terrorszervezetekké nyilvánították, betiltották és üldözni kezdték. Habár több ezer tagját és vezetőjét állították bíróság elé – több százukat halálra ítélve – elég sokaknak sikerült elmenekülniük a szomszédos Líbiába vagy a Sínai-félszigetre, ahol azonnal csatlakoztak valamelyik szélsőséges csoporthoz. Így pár hónap alatt több mint százra emelkedett a támadások száma és a mai napig nem tudni, hogy pontosan mennyien vesztették életüket ebben az időszakban.
Miután 2014-ben Fattáh asz-Szíszi lett Egyiptom elnöke, ígéretet tett a rendteremtésre és a terrorizmus megszüntetésére, de az országban azóta sem változott érdemben a helyzet. Habár a támadások nagy részét a Sínai-félszigeten hajtották végre, nem kizárólag oda koncentrálódott: Kairóban és más egyiptomi nagyvárosban szintén sokan haltak meg, de például a szomszédos Líbiában is már több tucatra tehető azoknak az egyiptomiaknak száma, akikkel a helyi militáns csoportok végeztek.
2015. februárjában 21 egyiptomi kopt keresztény vendégmunkást fejezett le Líbiában. A kép forrása: Youtube.
A diplomáciai képviseletek (például az olasz konzulátus) és a külföldiek szintén kedvelt célpontnak számítottak. Ezen a téren a legsúlyosabb merénylet kétségkívül az volt, amikor 2015. október 31-én Sarm es-Sejkből felszállt Metrojet Flight 9268-as repülőgépet a Sínai-félszigeten felrobbantották: a 224 halálos áldozatból 212-en orosz állampolgárok voltak, ezért Moszkva szinte azonnal hozzálátott a mintegy nyolcvanezer orosz turista hazamenekítéséhez. A Vörös-tenger térségében lévő üdülők szinte teljesen kiürültek, mivel az ott nyaralók több mint 70 százalékát oroszok tették ki. Az orosz légitársaságok – a britekkel és a franciákkal együtt – törölték az egyiptomi járataikat. Ezt súlyosan megszenvedte az egyiptomi turizmus, amely 2016-ban már csak 5,2 millió látogatót fogadott, miközben 2010-ben ez a szám tíz millióval több volt.
Az ilyen merényleteket rendre megtorlás, bombázás, kiterjedt katonai hadművelet, vagy szigorú katonai intézkedések követték. Például 2014-ben elrendelték egy „pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, balamint Rafah város keleti részének az evakuálását. Egyiptomi források szerint mintegy 800 házból költöztették ki az embereket és legalább 10 000 lakost evakuáltak a térségből. Ezzel párhuzamosan rendkívül megszigorodtak a határátlépések, és gyakorlatilag az összes csempészalagutat berobbantották az egyiptomi-izraeli határon.
A pufferzónát pont októberben bővítették ki, így 13 kilométer hosszúságú és 1500 méter mélységű lett.
Hidrával küzdve
Csakhogy, mint a Bir el-Abdan elleni támadás mutatja ezek sem vezettek eredményre. Igaz, egyelőre senki nem vállalta magára a támadást, csupán annyit tudni, hogy a körülbelül 40 fős csoport az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet zászlaját lengetve, több járművel közelítette meg a helyszínt. A mecset környékén pokolgépeket robbantottak fel és a menekülőkre kézifegyverekkel nyitottak tüzet. (A merénylet részletesebb leírása: itt olvasható) Sokan a korábban említett Anszár Beit al-Makdiszt sejtik a merénylet mögött, akik 2014-ben hűséget esküdtek az ISIS-nek és felvették a Sínai Vilajetet nevet. Idővel ők lettek a legaktívabb terrorcsoport a környéken, az általuk meggyilkoltak száma pedig meghaladhatja a több mint 1000 főt, állításaik szerint ők a felelősek az orosz gép felrobbantásáért.
De ha valóban ők állnak a merénylet hátterében, az igencsak rossz hír lenne nemcsak Egyiptom, hanem az egész nemzetközi közösség számára. Tavaly ugyanis úgy tűnt, hogy legyőzték és felbomlasztották a Sínai Vilajetet. Ám hamarosan új vezetőjük akadt a Szíriát megjárt Abu Oszama al-Maszri személyében, akinek sikerült újraszerveznie a csoportot. Ráadásul ő ennél többet is tett: amikor már látható volt, hogy Irakban és Szíriában már az ISIS képtelen megtartani a területeit, ezért igyekezett minél több fegyverest átcsoportosítani más térségekbe, elsősorban Észak-Afrikába.
Sínai Vilajet tagjai.
Ezért a Sínai-félsziget a terroristák számára egy kiemelt menedékhelyként kezdett el funkcionálni, amely tökéletes a gerilla hadviselésre, a terrorizmusra, az „üss és fuss” jellegű akciókra. Ezzel párhuzamosan maguk mögött tudhatják több beduin törzs támogatását is, és képesek soraikat feltölteni az itt élő, szélsőséges nézeteket valló és a kormányzatban csalódott emberekkel. Lényegében az már csak hab a tortán, hogy a Sínai-félsziget északi részén húzódó csempészútvonalakat és megmaradt alagutakat tökéletesen kihasználják a fegyver- és lőszer-utánpótlásra.
Ez pedig csak tovább erősíti azokat az aggodalmakat, amelyek szerint hiába űzték ki az ISIS-t a „magterületekről”, vagy Irakból és Szíriából (egy bizonyos mértékig Líbiából), a terrorszervezet ellen folytatott háború még korántsem ért véget. Sőt, egy az területre kiterjedő és rendkívül sok áldozattal járó harc igencsak nagy veszély jelentene a globális gazdaságra nézve: a Sínai-félsziget mellett helyezkedik el a Szuezi-csatorna és a Vörös-tenger, amely a világgazdaság egyik legfontosabb ütőere.
Hetven évvel ezelőtt ezen a napon jelentős fordulatot vett a Közel-Kelet történelme: ekkor tartották a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-szavazást. A nagyhatalmak azt hitték, hogy ezzel végleg megoldódik a „palesztinkérdés” és a második világháború borzalmait túlélő zsidóság számára egy sokkal nyugodtabb időszak veheti kezdetét. Ám nem így történt: habár korábban is voltak kisebb konfliktusok a két népcsoport között, ezek eltörpültek az 1947-es utáni eseményekhez képest.
Sokak véleménye szerint az ENSZ első „igazi főpróbája” az 1947. november 29-én tartott szavazás volt. Az alig három éve működő nemzetközi szervezet tagállamai ekkor döntöttek „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” , amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. A tervezetre
33-an igennel voksoltak (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is), miközben 13-an ellene (az összes arab ország) voltak és 10-en pedig tartózkodtak.
Így megszületett az 181-es számú határozat: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott (corpus separatum, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték).
Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.
Azonban hosszú vezetett idáig, Izrael (újra)megalapításának a gyökerei jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a holokauszt vagy az első világháború. Habár már a középkortól kezdve több zsidó rabbi és értelmiségi is szót emelt a „Szentföldre való hazatérés mellett”, egy önálló zsidó állam létrehozása a Palesztinában csupán elméleti szintben létezett, semmiféle gyakorlati (akár diplomáciai, akár jogi) megvalósítás nem követte az elképzelést. Az első személy, aki komolyan gondolta Izrael állam létrehozását, az az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Herzl Tivadar volt. Legfontosabb művében, vagyis az 1986-ban kiadott A zsidó állam (Der Judenstaadt) rakta le a politikai cionizmus alapjait.
A cikk a tudományos szakirodalom hivatalos definíciója szerint értelmezi a politikai cionizmus fogalmát: egy olyan szekulárison és liberalizmuson alapuló ideológiai és mozgalom, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető, végcélja pedig Izrael állam megalapítása a Palesztinának nevezett régióban.
Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. A kép forrása: Link.
Ő részletesen kidolgozta egy zsidó állam megalapításának körülményeit, menetét és intenzív diplomáciai hadjáratba kezdett (még a török szultántól is kért segítséget), hogy külföldi támogatókat szerezzen Izrael megalapításához. Ám minden próbálkozása kudarccal végződött: még a zsidók többsége – ideológiai, gazdasági vagy vallási okokból kifolyólag – kritizálták Herzlt a nézetei miatt. Ő azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Bázelben – az első Cionista Világkonferencia helyszínén – „megalapítottam a zsidó államot, mégha ezt ma hangosan mondanám, általános kacagással fogadnák” – írta le naplójába Herzl, majd nagy dacosan hozzátette:
„De ötven év múlva ezt mindenki be fogja látni Az állam lényege a nép állam-akarása.”
Utólag már tudjuk, hogy jövendölése majdnem napra pontosan bejött, de akkoriban nem úgy tűnt, hogy bárki is komolyan venné az elképzelését. Igaz, hívei közül sokan még Herzl életében alijáztak (zsidó kivándorlás) Palesztinába, főleg a kelet-európai térségből, ahol a zsidók ellen elkövetett pogromok szinte mindennapossá váltak. Csakhogy a XIX és XX. század fordulóján a Közel-Kelet korántsem volt kedvelt célpont a kivándorló zsidóság körében, mert rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken.
Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy a helyi arabokkal való viszony – kezdetben legalábbis – korántsem volt rossz: nem egy arab földtulajdonos, rendszerint olyanok, akik nem ott éltek – eladta a földjeit az első-két kivándorlási hullámban érkezett zsidóknak. Sőt, az sem volt ritka, hogy a zsidók a helyi sejkektől vásároltak maguknak védelmet és kaptak támogatását az esetleges rablótámadásokkal szemben. Idővel viszont megromlott a két népcsoport közötti viszony, amit csak tetőzött az oszmán hatóságok fellépései is.
A megromlott viszony miatt zsidók is alapítottak saját milíciákat: ezen a Hasomer tagjai láthatóak. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Mindezek miatt sok alijázott zsidó inkább továbbvándorolt az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába. A zsidó kivándorlás lelassulását jól mutatta, hogy az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Palesztina lakossága az első világháború előtt így nézett ki: 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.
Tel-Aviv, amikor még sivatag és sátortábor volt a helyén. A kép forrása: Link.
Az első világháború fontos lépcsőfok volt a cionizmus történetében: 1917-ben jelent meg a hírhedt – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat. A brit kormány nevében Alfred James Balfour megígérte Lord Rotschild bárónak és a nagy-britanniai Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését. Csakhogy a britek óvatosan fogalmaztak: kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait nem jelölték ki és jogvédelmet ígért minden közösségnek.
Nagy-Britannia szerepe pedig a közvélekedésekkel ellentétben később is árnyalt volt: hol a zsidók mellé állt, hol viszont az arab országokat támogatta, de voltak időszakok, amikor mindkét népcsoport ellen egyszerre lépett fel. Például 1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozni akarta a bevándorlást. Aztán mégis tíz évvel később a brit politika nem görgetett akadályt az alijázás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – jelentősen megnövekedtek. Emiatt az egyensúlyozó politika miatt a brit katonák és állampolgárok kedvelt célpontjai voltak az arab támadóknak és a zsidó milíciáknak.
A második világháború után Nagy-Britannia továbbra sem állt egyértelműen az önálló zsidó állam létrehozása mellé, sőt, inkább „lepasszolta” azt: 1947 elején London bejelentette, hogy visszaadja a Palesztinára vonatkozó brit mandátumot és az ENSZ-nél kezdeményezte a „Palesztina-kérdés” rendezését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a második világháború után egyre többször került fegyveres összetűzésbe a Palesztinában tevékenykedő zsidó milíciákkal. Brit politikusok tudták, hogy minden anyagi kiadás, adminisztratív lépés és katonai létszám növelése ellenére, képtelen sokáig fenntartani a Palesztina feletti uralmukat és a gyarmatbirodalom más, fontosabbnak tartott térségeivel kell foglalkozniuk.
Dávid Király Hotel felrobbantása 1946-ban. A 91 halálos áldozattal járó merényletet az Irgun nevű milícia hajtotta végre, amely már a második világháború alatt gyakran követett el támadásokat brit, de a még más zsidó milícia vagy szervezet ellen is. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Az ENSZ Közgyűlése 1947. április 28-án tűzte napirendjére a kérdést. Az Egyesült Államokban Henry S. Truman elnök azonnal kifejezte támogatását Izraelt illetően: így akarta „jóvátenni” elődje, Franklin Delano Roosevelt hibáját, aki szerint elég „közömbösen és tétlenül szemlélte” az európai zsidóság sorsát, miközben több arab vezetőnek – például Ibn Szaúd szaúdi – megígérte, hogy az Egyesült Államok csak az arabokkal való egyeztetés után fog állást foglalni a zsidó állam létrehozásának ügyében. Truman támogatásához hozzájárult még az is, hogy nagy az esélye annak, hogy a következő választásokon a zsidó szavazók majd rá adják a voksukat. Ezenfelül London és Washington közötti eltérő felfogás szintén közrejátszott: az Egyesült Államok bár a Szovjetunióval szemben és Európában fontos szövetségesnek tartotta Nagy-Britanniát, a „harmadik világban” kritikusan szemlélte a britek szerepét, amerikai tisztségviselők és politikusok többször elítélően nyilatkoztak arról, ahogyan London „a gyarmatai felett uralkodott”.
David Ben Gurion (1886-1973) . A kép forrása: Wikimedia Commons.
Ennél viszont érdekesebb Szovjetunió szerepe, hiszen elsőre elég furcsának tűnhet, hogy az amúgy antiszemitizmusáról nagyon híres – és később a „cionista orvosok perét” folytató – Sztálin miért támogatta ennyire intenzíven az önálló Izrael létrehozását. A cionista mozgalmak és Moszkva közötti első kapcsolatfelvételre már a második világháború előtt sor került: Hájim Weizman (a Cionista Világszövetség akkori elnöke, majd Izrael első államfője) és Dávid Ben Gurion (1935 óta a Zsidó Ügynökség vezetője és majd Izrael első miniszterelnöke) gyakran találkozott Ivan Majszkijjal, a Szovjetunió londoni nagykövetével, aki biztosította őket arról, hogy a Kreml támogatja a kelet-európai zsidók alijázását Palesztinába, illetve „a Szovjetunió megértette a cionisták céljait és a háború után azok megvalósítása mellé áll”.
Andrej Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete 1947. május 14-én eleget tett a korábbi szovjet ígéretnek: szerinte a brit mandátum nem elegendő a zsidók megvédésére, ezért vagy egy demokratikus, közös arab-izraeli országot hoznak létre, vagy két különböző nemzetállamot, és ehhez kérte a nemzetközi közösség támogatását is. Ez a kijelentés páratlan nagy népszerűséget váltott ki a cionisták körében. Ám Sztálin korántsem „felebaráti szeretetből” vagy ” a zsidók számára jogos elégtétel miatt” támogatta Izrael létrejöttét.
Egyrészt abban bízott, hogy a kelet-európai – persze nem a Szovjetunióból, hanem a „felszabadított” országokból – megnő az alijázók száma, amely egyes becslések szerint 1947 végére már a 300 000-hez közelített. Így az új zsidó államban olyanok kerülnek, akik nem vagy csak rövid ideig tapasztalták meg a szovjet típusú „népi demokrácia áldásait”, pozitív véleménnyel lesznek majd a fasizmust legyőző Szovjetunióról és Palesztinában széleskörben terjeszteni fogják a szocializmus eszméit. Végül a helyi választásokon ezek a Moszkva-szimpatizáns csoportok megszerznék a hatalmat, s így az új közel-keleti állam a keleti blokk legfontosabb ideológiai és politikai szövetségesévé lépne elő.
Ez pedig önmagában egy óriási geopolitikai sikert jelentett volna: Szovjetunió egy értékes szövetségesre lelt volna a Közel-Keleten, mivel az arab államokkal nagyon rossz volt a viszonya, mivel
Sztálin minden arab vezető a „brit imperialista ügynöknek tartott”.
Az önálló Izraellel, és egy állandósuló közel-keleti konfliktussal meg lehetne osztani az „imperialisták figyelmét”, jelentősen meggyengíteni Nagy-Britannia szerepét a világban, illetve éket lehet verni London és Washington közé, ami évekkel később akár törésvonallá is kiszélesedhet. Végül pedig a Kreml abban is reménykedett, hogy a diplomáciai – vagy akár katonai – támogatásért cserébe benyújtja a „számlát”: egy szovjet haditengerészeti bázis létesítését a Földközi-tengeren.
Grominko felszólalásának és Sztálin támogatásának meg lett az eredménye: másnap létrehozták – 45 szavazattal 7 ellenében – az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP). A Palesztinával foglalkozó 11 tagú különbizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Az ENSZ-ben szándékosan kihagyták a nagyhatalmakat, akik viszont a más országokon (például az Egyesült Államok a latin-amerikai, a Szovjetunió Csehszlovákia és Jugoszlávián) keresztül igyekeztek érvényesíteni az akaratukat.
Június 16-én a csoport tagjai Palesztinába utaztak, ahol interjúkat készítettek a helyi arabokkal, a brit hadsereg tagjaival vagy a kibucokban élő zsidósággal. A levont tapasztalatokból végül egy megoldási javaslattal álltak elő: augusztus 27-én az UNSCOP hét tagja megszavazta a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-tervezetet, de hárman – India, Irán és Jugoszlávia – elleneztek. Ők ugyanis egy olyan elképzelést támogattak, miszerint egy kétnyelvű, szövetségi államot hoztak volna létre Palesztinában.
Karikatúra a 181-es határozat megszületése után: Bármilyen más javaslat? – (Halál az arabokra. Halál a zsidókra)
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igennel voksolt, Nagy-Britannia a tartózkodók között volt, miközben az arab államok élesen elítélték és nem fogadták el Palesztina felosztását. Ám ahelyett, hogy ez végleg megoldott volna a problémákat, helyette még inkább elmélyítette az ellentétet. Miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, ezért szinte mindenki számára világos volt, hogy elkerülhetetlennek tűnik az arabok és a zsidók közötti háború kirobbanása. A Zsidó Ügynökség és Hagana (Önvédelem) már korábban is diplomáciai hadjáratba kezdtek, hogy kézifegyvereket és modern hadieszközöket, mint vadászgépeket vagy harckocsikat, vásároljanak az európai országoktól vagy az Egyesült Államoktól.
Csakhogy miután Washington december 5-én fegyverembargó alá helyezte Palesztinát, amelyet később az ENSZ is támogatott, szinte lehetetlenné vált a nyugati haditechnológia és fegyverek beszerzése. Ezért végül a fegyvergyártásról híres Csehszlovákiához fordultak hadianyagért, amelyet meg is kaptak: 1948 eléjétől kézifegyvereket – a történelem sötét iróniája, hogy eredetileg ezeket a náci Németországnak szánták – adott el a zsidó milíciáknak. Nem sokkal később pedig vadászgépekkel, a szintén német gépekből továbbfejlesztett Avia S-199-el látta el a frissen alakult izraeli légierőt, amelyek nem kevés szerepet játszottak az első arab-izraeli háború alakulásában. Az arabok a briteken és a muszlim államokon – Törökország – keresztül fegyverkeztek és készültek fel az (első) arab-izraeli háborúra.
„Robotpilóta üzemmód” – röviden így jellemzik Donald Trump Ázsia-politikáját, amelyet sokak szerint tökéletesen szimbolizált az amerikai elnök november elején tett kelet-ázsiai körútja. Csakhogy egy valamit kifelejtenek: Obama 2014-es „kelet-ázsiai turnéját” sem lehetett egyértelmű sikerként elkönyvelni, sőt, egyes esetekben még jelentős visszalépés történt.
Donald Trump kelet-ázsiai útjának fő állomásai. A kép forrása: Link
Kihagyott ziccer
Ugyanakkor, ha a Trump 2017-es kelet-ázsiai útja összehasonlítjuk Barack Obama 2014-es április látogatásaival, akkor már lényegesebb különbségeket lehet felfedezni. Különösen azon a téren, hogy az egykori demokrata elnök mekkora elvárásokkal vágott neki a „turnéjának”: gyakorlatilag mindenhol jelentős változásokra számítottak. Csakhogy Obama-útja sok regionális szövetséges számára inkább csalódást okozott, mintsem elégedettséget.
Különösen Malajziában várták az elnököt. Forrás: Link.
Az első lényeges különbség Kína kapcsán vehető észre. Természetesen Trump esetében itt sem volt zökkenőmentes a dolog, de elmaradt a „nagy kereskedelmi háború” kirobbanása, nem kerültek szóba sem az emberi jogok, sem pedig a kínai külpolitika egyes vitás területei sem, mint például a Dél-kínai-tengeren zajló szigetépítések. Trump Észak-Korea kapcsán pedig Kína segítségét kérte, amit úgy tűnik, hogy meg is kapott, hiszen a rakétakísérletek leálltak és egyre kevesebb kínai árut, illetve nyersanyagot kap Phenjan.
A megfigyelők szerint az amerikai elnök egészen „baráti hangnemet” ütött meg Hszi Csin-ping kínai elnökkel szemben, aki cserébe nem győzte hangsúlyozni, hogy
„mindkét ország számára van hely a térségben”.
Ezzel szemben Obama 2014 áprilisában kihagyta Kínát és csupán novemberben látogatott el a kelet-ázsiai országba, de akkor is csak azért, mert az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) találkozóján vett részt. Ugyanúgy szembetűnő, hogy Obama régióban való utazásait a kínai média és politika sokkal hevesebben fogadta és negatívnak ítélte, mint most Trumpét.
Hagel egy alkalommal ujját felemelve – ami rendkívül barátságtalan gesztust jelent a diplomáciában – szólt be a kínai partnerének. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Ez korántsem volt véletlen: 2014 elején a dél-kínai-tengeren zajló szigetépítések, a kiterjesztett kínai azonosító övezet miatt rendkívül feszültté vált Peking és Washington viszonya. Ezzel párhuzamosan egy igencsak kemény diplomáciai incidens bontakozott ki a két fél között. Áprilisban Chuck Hagel akkori amerikai védelmi miniszter Kínában járt, ahol szokatlanul “harcias” szóváltásba keveredett a kínai kollégájával a Tajvannak eladott Perry osztályú fregattok és Japánnak nyújtott támogatás miatt. A kínai védelmi miniszter erre úgy reagált:
a kínai hadsereg azonnal mozgósítható, és képes bármely csatát megnyerni, ami ergo felért egy háborús fenyegetéssel
Lényegében egészen a novemberi Obama-Hszi találkozóig a két ország között rossz volt a viszony és akkoriban mindennaposnak számítottak a diplomáciai adok-kapok, valamint egymás politikájának folyamatos bírálata.
Vonakodó szövetségesek
Az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségeseinek meglátogatása során szintén felfedezhetőek érdekes különbségek. Trump Japánban és Dél-Koreában nem győzte hangsúlyozni, hogy Washington nem fordít hátat nekik, jobban elköteleződött az együttműködés iránt, nyíltan támogatta mindkét ország ballisztikus programját, újabb vadászégepéket és légvédelmi rendszerek leszállítását ígérte meg.
Abe Shinzó japán miniszterelnök hanyagolta azokat a kereskedelmi kérdéseket, amelyek komoly ellentétet jelentenek a két ország viszonyában. (Ezzel szemben az amerikai elnök nem finomkodott). A Csendes-óceáni térségben kialakított szabadkereskedelmi övezet (Trans-Pacific Partnership-TPP), pedig szintén nem volt a fő témák között. Ez volt Obama idejének egyik legfontosabb és legnagyobb külpolitikai projektje, ami úgy tűnt, hogy sikerrel végződött, de 2017 elején Trump látványosan hátat fordított az egésznek.
Kavagoe, 2017. november 5. Donald Trump amerikai elnök (b) és Abe Sindzó japán miniszterelnök mutatja az együttmûködésük jelképeként aláírásukkal ellátott sapkákat a Kaszumigaszeki golfpályán, a Tokiótól északnyugatra levõ Kavagoe városnál. MTI/EPA pool/Franck Robich
Amikor azonban Obama 2014-ben Japánban járt, akkor pont Shinzóék voltak a legjobban a TPP ellen és számos gazdasági vita árnyékolta be a találkozót. Tokió a protekcionista törekvései miatt nem írta alá a szerződést, mert a japán vezetés féltette az agrártermék (búza, rizs, tejtermékek, és cukor) importvám-szintjeit, miközben az amerikai autóipar nem volt hajlandó csökkenteni a vámokat, mivel tartott a japán riválistól. Az ellentéteket nem sikerült feloldani, ami miatt a szabadkereskedelmi övezet szóló szerződés aláírásáig 2016 februárjáig kellett várni. Shinzó ezután is csak a belpolitikai helyzet miatt volt hajlandó megváltoztatni a korábbi álláspontját
Tokió más téren sem volt elégedett Obama 2014-es útjával, mivel az is csalódást keltett, hogy habár az elnök szerint a vitatott Szenkaku-szigetek (kínaiul Tiaojü-szigetek) “amerikai védelmet” élveznek, egyben leszögezte, hogy az Egyesült Államok hivatalosan nem foglal állást a japán-kínai szigetviták ügyében, s Japán „önállóan nem dönthet” a kérdésben.
Obama és Trump dél-koreai útjának legfőbb témája az északi szomszédban uralkodó állapotok, rakétakísérletek és Kim Dzsongun diktátor „megregulázása” voltak. Csakhogy az előző amerikai elnök látogatása után látványosan megromlottak kapcsolatok Szöul és Washington között, és az akkori miniszterelnök-asszony – azóta a „szektás” és korrupció ügyek miatt megbukott – Pak Kunhje a Fehér Ház számára nem éppen kedvező diplomáciai manővereket hajtott végre.
Kibékíthetetlen ellentétek. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Az amerikai külpolitikának nem sikerült meggyőznie Dél-Koreát a TTP-hez való csatlakozásról, amelynek okai nemcsak gazdaságiak voltak: a dél-koreaiak a „történelmi előzmények” és akkoriban a Japánnal kapcsolatos szigetviták – alig 0,3 négyzetkilométer nagyságú Takesima (koreaiul Tokdó) szigetek miatt – hallani sem akart olyan szervezetről, amelyben Tokió lenne az egyik vezető szereplő.
Ráadásul Pak Kunhje elégedetlen volt Obama észak-koreai politikájával is, amelynek következtében Dél-Korea látványosan elkezdett közeledni Kína felé. A két ország Július elején a kínai elnök Hszi Csin-ping Szöulban járt, ahol találkozott Pak Gun Hje dél-koreai államfővel. Megállapodtak arról, hogy fokozzák a stratégiai és a kereskedelmi együttműködést, s 2015-re 300 milliárd dollárra növelik a kétoldalú kereskedelem nagyságát.
Pak Kunhje találkozója Hszi Csin-pinggel. Olyanra korábban még nem volt példa, hogy egy kínai elnök előbb utazzon Dél-Koreába, mint Észak-Koreába.
A legnagyobb nyertes
A többi ország esetében már ilyen lényeges különbségek nem fedezhetőek fel. Trump nem volt Malajziában, helyette az amerikai külpolitikában egyre fontosabb szerepet betöltő Vietnamot választotta, amit viszont Obama még 2014-ben kihagyott. Ám, ami mindkét elnök turnéjának „fénypontja”: a Fülöp-szigetek.
Obama látogatása során egy tíz évre szóló védelmi megállapodást írt alá a Fülöp-szigetekkel: a paktum értelmében az amerikai hadsereg ideiglenesen szárazföldi csapatokat, repülőgépeket és haditengerészeti egységeket állomásoztathat a délkelet-ázsiai ország bizonyos támaszpontjain. Május elején pedig nagyszabású közös hadgyakorlatot tartottak a Dél-kínai-tengeren, Luzon térségében és azóta sem csökkent a katonai együttműködés intenzitása. Washington Manila szinte minden kezdeményezését támogatta és a nemzetközi térben is kiállt az ország mellett.
Csakhogy 2016. június 30-án hivatalba lépett Rodrigo Duterte elnök után, aki látványosan tett az emberi jogokra, rendkívül feszültté vált a viszony a demokráciára érzékeny Obamával. Ezért Manila erőteljesen Kína és Oroszország felé orientálódott: a szigetvitákat nem a nemzetközi bíróságon oldják meg, Duterte Pekingben 24 milliárd dollár összefüggő befektetésről állapodott meg, Moszkvától pedig 6000 kézifegyvert vásárolt.
Csak saját felelősségre: Duterte azt énekli Trumpnak, hogy „az én világomban te vagy a fény”.
Ezért a filippínói elnök számára nagyon kedvező volt az amerikai elnök látogatása, hiszen ismét folytathatja az egyensúlyozást az Egyesült Államok és Kína között. Dutertének nagyon tetszett, hogy Donald Trumpnak a mai napig kiáll az igencsak vitatott drogellenes hadjárata mellett, többször kedvezően nyilatkoztak egymásról, és Washington állandóan hangsúlyozta Fülöp-szigetek geopolitikai fontosságát, amit nem írhatnak felül „holmi értékrendbeli különbségek”. A találkozón együtt bírálták Obama-politikáját és kerülték az emberi jogok kérdését is és a közeljövőben valószínűleg tovább mélyül ez a barátság.
Önmagát felülmúlva
Kétségtelen, hogy van igazság abban, miszerint Trump kelet-ázsiai útja esetében nem lehet átütő sikerről beszélni. Ezzel párhuzamosan viszont túl nagy csalódást sem keltett, mivel Obamával ellentétben nem támasztottak vele szemben nagy elvárásokat. Sőt, bizonyos mértékben a jelenlegi elnök kijelentései inkább megnyugvást hoztak a régió egyes államfői számára.
Ugyanis Donald Trumpnak sikerült úgy „végigturnéznia” Kelet-Ázsiát, hogy egyrészt megnyugtatta a szövetségeseit azzal, miszerint a korábbi ígéreteivel ellentétben nem fogja cserbenhagyni őket, de egyben elkerülte azt is, hogy Kínával komolyabban konfrontálódjon, sőt, rávegye Pekinget egy bizonyos fokú együttműködésre Észak-Korea kapcsán.
Ez pedig már önmagában siker, hiszen jóval több annál, mint amennyit az út előtt el lehetett volna várni tőle.
Van abban valami sorsszerű, hogy amikor Bosznia-Hercegovinában nyíltan pedzegetni kezdték Koszovó függetlenségének elismerését, egy olyan válság bontakozott ki az országban, amely akár annak szétesésével járhat. Miközben az önálló katalán és kurd állam létrejötte már nem okoz álmatlan éjszakát a világ nagyhatalmainak, addig a boszniai szeparatista törekvések ismét berobbantják Európa lőporos régiójának tartott Balkáni-félszigetet.
„Bosznia csendben szétesik, és ez a legjobb, ami történhet vele” –
jelentette ki egy interjúban Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) vezetője, így reagálva arra, hogy Szulejmán Ugljanin, a szerbiai Bosnyák Nemzeti Tanács elnöke hajlandó elismerni Koszovó függetlenedését. Ezzel kapcsolatban nem sokkal később megszólalt Bakir Izetbegovic bosnyák elnök is, aki azt ígérte, hogy Szarajevó szintúgy elismeri majd a balkáni országot. Ezek a kijelentések azonban komoly belpolitikai vihart idéztek elő régión belül és kívül egyaránt.
Milorad Dodik. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Bosznia-Hercegovina az 1995-ös daytoni szerződés eredménye, hiszen ekkora állapodtak meg, hogy a területen élő három fő etnikum (bosnyák, horvát és szerb) egy közös országban fog élni. Csakhogy a mintademokráciának és „Balkán Svájcának” szánt Bosznia-Hercegovina már a megszületése óta csak a külföldi támogatásnak és intenzív nyomásgyakorlásnak köszönheti, hogy nem esett szét, hiszen Brüsszel – és a nemzetközi közösség nagy része – erőforrást nem kímélve akarja megakadályozni egy újabb etnikai-vallási konfliktus kirobbanását, vagyis a kilencvenes évek jugoszláv polgárháború folytatását.
Paradox módon a rendkívül bonyolult állami, közigazgatási és pártrendszer az, ami mind a mai napig lehetetlenné teszi, hogy egyetlen vallási csoport is túlságosan megerősödjön a másik rovására, és ebből kifolyólag egyfajta kényes és törékeny egyensúly áll fenn az országban. Igaz, ez azzal jár együtt, hogy folyamatosak a viták, valamint rendkívül lassú és körülményes az állami intézmények, illetve a bürokrácia működése. (Ebből a szempontból Bosznia-Hercegovina kísérteties hasonlóságot mutat a közel-keleti Libanonnal).
A szétszakadás nem lesz könnyű, ugyanis Bosznia-Hercegovina földrajza ez ellen dolgozik. A kép forrása: Bloomberg
Az utolsó cseppek
Azonban napjainkra ezek a viták annyira elmérgesedtek, hogy már Bosznia-Hercegovina állami létét fenyegetik. A legtöbb helyi beszámoló arra mutat rá, hogy nemcsak a szerbek, de a bosnyákok és a horvátok számára is „lényegtelenné válik” a közös intézmények fenntartása, vagy szinte lehetetlen olyan konszenzus megszületése, ami mindegyik fél számára elfogadható lenne. Ez a széthúzás leginkább a távközlési vagy az energetikai szektorokban van jelen, például a balkáni országban gyakorlatilag már külön létezik
„muszlim, katolikus és ortodox villamosenergia”.
A problémákat csak tovább tetézi, hogy a gazdasági téren még mindig nem sikerült átütő sikereket elérni. Habár a külső államadósságot négy év alatt levitték a boszniai GDP 86,4 százalékáról 29 százalékra, illetve az infláció is már évek óta 1 százalék körül mozog, még mindig komoly recesszióban van az ország. Az egy főre eső GDP az EU átlag 15 százaléka, a munkanélküliség 30 százalék feletti, nagyon sokan külföldön dolgoznak és több ezer család számára az egyetlen pénzforrást a külföldről hazautalt eurók jelentik. Ezekre a problémákra lehetett volna gyógyír a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által ígért 600 millió dolláros kölcsön, csakhogy erről a mai napig nem tudtak megegyezni a boszniai politikai pártok, és még a hároméves program első negyedéves felülvizsgálatát sem adták át a nemzetközi szervezetnek.
Ezért Dodik azon kijelentései, miszerint
„a Boszniai Szerb Köztársaság hamarosan érett gyümölcsként fog az ölébe hullani”,
igencsak nagy felzúdulást keltettek. Az elnöknek már a 2014-ben krími „népszavazás” óta dédelgetett álma volt, hogy a boszniai szerbek egy hasonló referendumot tartsanak meg, de helyette inkább Republika Srpska köztársaság napjának időpontjáról döntöttek a lakosok (ami aztán január 9-e lett, de emiatt Banja Luka elég sok kritikát kapott, még Szerbiától is) Habár kétségtelen, hogy Dodik egyelőre „egy későbbi, bizonytalan időpontra” tette az elszakadás kérdését, nem hagyott kétséget afelől, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság
Öt, vagy tíz, vagy 15 év múlva független lehet.
A helyzetet bonyolítja, hogy miközben a bosnyákok egyértelművé tették az egységes Bosznia-Hercegovina melletti kiállásukat, valamint Izetbegovic hajlandó lenne „fegyverrel is megvédeni az ország területi integritását„, addig a boszniai horvátok már egészen árnyaltan közelítenek az egységes Bosznia kérdéséhez. Ugyanis bár nem követelik a kiválást, de nem hagytak kétséget azzal kapcsolatban, hogyha a szerbek távoznak, akkor ők is ugyanígy tesznek, sőt, hivatalosan csatlakoznak Horvátországhoz.
Orosz rulett
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Dodik kijelentéseinek komoly nemzetközi visszhangja legyen. A nemzetközi médiumok egy része már az újabb balkáni háborút vizionálta, és a daytoni szerződés felett egykoron bábáskodó országok szintén nem hagyták szó nélkül a történéseket. Csakhogy addig amíg az Európai Unió inkább enyhe retorikával bírálta Dodik kijelentéseit, addig az Egyesült Államok megerősítette a korábbi gazdasági szankcióit. Ez persze csak tovább növelte Dodik és a szerb közösség elégedetlenségét a nyugati országokkal szemben.
„Ami az oroszokat illeti, soha nem volt egyetlen kellemetlen pillanatom sem velük kapcsolatban. Azonban a Nyugat részéről folyamatosan ultimátumokkal kell szembesülnöm”
– nyilatkozta Dodik a Bloombergnek, amikor az oroszokkal való kapcsolatairól kérdezték őt. Ez egyáltalán nem számított meglepő kérdésnek: a Republika Srpska vezetője évek óta nagyon jó viszonyt ápol Vlagyimir Putyin orosz államfővel, akivel 2011 óta hétszer találkozott. Sőt, Oroszország Szerbia után a második számú befektető a Boszniai Szerb Köztársaságban.
Jóban-rosszban. Putyin és Dodik találkozója 2016-ban. A kép forrása: Kremlin.ru
Először úgy tűnhet, hogy Moszkva szája íze szerint alakulhat, ha ismét fegyveres harc a balkáni ország három fő vallási felekezete között. Egy független Boszniai Szerb Köztársasággal, ami a legtöbb elemzés szerint rövid időn belül csatlakoznia Szerbiához, jelentősen megerősödne Belgrád, illetve még közelebb hozhatja egymáshoz Oroszországot és Szerbiát.
Ezzel párhuzamosan
Oroszország végleg megakadályozná Bosznia-Hercegovina csatlakozását az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz is.
Moszkva számára már így is komoly nyugtalanságot idézett elő az, hogy Macedónia még a névváltoztatásig is hajlandó elmenni a NATO-tagság miatt, és bár évek óta csúszik az ország felvétele, a legtöbb kérdésben már megállapodtak a felek.
Ám legalább akkora kockázatokkal, mint előnyökkel járna a Kreml számára az is, ha ismét begyújtaná a balkáni puskaporos hordót. Amennyiben a Republika Srpska nem tudna békésen kiválni, akkor egy olyan véres összecsapás veheti kezdetét, amely „méltó folytatása” lenne a múlt évszázad jugoszláviai háborúinak. Kétségtelen, hogy Banja Lukát Moszkva – akárcsak Belgrádot a 90-es években – diplomáciailag és akár fegyverrel is támogatná, de Oroszország még mindig nem végzett a szíriai hadjáratával, a kelet-ukrajnai konfliktus is csupán „befagyasztott, de nem kihűlt állapotban” van és jelen gazdasági helyzetben Putyin nehezen engedhetne meg magának egy újabb költséges szerepvállalást. Ezzel párhuzamosan korántsem maradna meg a háború – a széthulló – Boszniai-Hercegovina határain belül, mivel könnyen átterjedne Szerbiára, ezzel kockáztatva az ott élő több ezer orosz állampolgár testi épségét és több milliós üzleti befektetéseket, nem beszélve arról, hogy az oroszok nagy sikereket értek el a szerb bank- és energiaszektorban.
A 2014-es nagy árvizek Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában. Oroszország szintén jelentős segítséget nyújtott a mentésekben és a kártalanításban. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Bosznia-Hercegovinánál maradva: Moszkvának nemcsak az ott elő szerb kisebbséggel jó a viszonya, hanem az elmúlt években komoly eredményeket ért el horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-hercegovinai Föderáció esetében is. Amikor Oroszország 2014-ben megtiltotta az Európai Unióból, az Egyesült Államokból, Kanadából, Ausztráliából, Norvégiából származó gyümölcs, zöldség és egyéb élelmiszerek importját, Belgráddal együtt Szarajevó is felkerült arra a listájára, amelyek előnyhöz jutnak Oroszország mezőgazdasági termékekkel való ellátásában. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Bosznia-Herczegovina már abban az évben
több mint kétezer tonna almát és 94 tonna burgonyát exportált Oroszországba
,miközben a szankciók előtti évben ez a mennyiség nem érte el a 15 tonnát. Sőt, a boszniai hatóságok gyakran átcímkézte az uniós árukat, így gyakorlatilag Oroszország számára Bosznia-Hercegovina lett titokban az egyik legfontosabb nyugati árukat biztosító ország.
A két ország közötti viszonynak az is jót tett, hogy 2017 augusztusában Moszkva – utolsóként az egykori, nemzetközileg elismert ex-jugoszláv tagállamok közül – egy összegben visszafizette a 125,2 millió dollárnyi szovjet adósságot. A boszniai horvátokkal – dacára annak, hogy Zágráb negatívan szemléli az orosz befolyás növekedését – pedig szintén rendkívül szorosra fűzte a viszonyt. Annyira, hogy egyes vélemények szerint Dragan Čović, a boszniai horvátok vezetője, „Dodikhoz hasonlóan van becsatornázva” a Kremlhez.
Végül pedig Bosznia-Hercegovina szétesésével Oroszország veszélyeztetné a Törökországgal fenntartott kapcsolatát. Az orosz vadászbombázó lelövése (2015 vége) után rendkívül feszült volt Ankara és Moszkva viszonya, de Recep Tayyip Erdoaan török elnök elleni puccskísérlet óta (2016. július) fokozatos javulásnak indultak a két ország közötti kapcsolatok. Annyira, hogy nemrég a törökök orosz Sz-400-as légvédelmi rakétákat vásároltak és az utóbbi napokban az orosz-török diplomácia sikert ért el a szíriai rendezés ügyében is (még akkor is, ha vannak még ellentétek még Damaszkuszt illetően). Ráadásul amikor Putyin fogadta Erdogant Szocsiban, kiemelte:
„Gyakorlatilag teljesen helyreálltak a kapcsolatok Oroszország és Törökország között”
Egy elmélyülő boszniai, vagy az egész balkáni régióra kiterjedt, válság esetében pedig Ankara korántsem maradna tétlen, hiszen történelmi okok és a muszlimok helyzete miatt sokkal aktívabbá válna a térségben. Ráadásul az utóbbi időben külpolitikai téren és „szunnita muszlimok védelmét illetően” szintén magára találó Szaúd-Arábia szintén nem hagyná szó nélkül és ismét szponzorálni kezdené – törökkel összhangban vagy éppen velük párhuzamosan – a helyi iszlamista csoportokat.
Egy ilyenfajta konfliktus pedig a radikális iszlamizmus újabb expanzióját kockáztatnák meg: ismét százával jelennének meg „dzsihadisták” és szélsőséges terrorista szervezetek, nem beszélve arról, hogy az Irakból és Szíriából már elmenekült – köztük orosz állampolgárságú – tapasztalt fegyveresek a magyar határtól csak néhány száz kilométernyire csapnának össze a takfírek (hitehagyottak) és a kafírok (hitetlenek) ellen.
Az Iszlám Állam zászlójával léptek fel boszniai muszlim radikálisok. A hivatalos adatok szerint legalább 300-an csatlakoztak az ISIS-hez. Szarajevó pedig eddig is harcolt az iszlamizmus ellen, hiszen nem egy merényletet követettek el az ország területén. A kép forrása: Twitter.
Ezért Oroszország egyelőre még azt állítja, hogy elkötelezett az 1995-ös daytoni békeszerződés mellett, de vezető orosz politikusok jelezték, hogy szerintük Dodikot igazságtalanul hibáztatják a békemegállapodást fenyegető problémák miatt. Nem bátorítják Banja Lukát a függetlenség kikiáltására, de nem is fogják vissza a boszniai horvát és szerb szövetségeseiket sem. Moszkva számára ugyanis a Boszniai-Hercegovinában jelenleg kialakult helyzet tökéletesen megfelel, hiszen a nemzetközi politikában úgy van, ahogyan a való életben: nem az álló vagy kiöntött vízben, hanem a zavarosban lehet a legkönnyebben és legélvezetesebben halászni.
Még mindig rengeteg találgatás van azt illetően, hogy mi késztette a zimbabwei hadsereget Afrika leghosszabb ideig hatalmon lévő diktátorának eltávolítására. Ugyanis az országban zajló hatalmi harcok az államcsíny csupán egyik okát jelenthetik, hiszen Zimbabwe gazdasági helyzete és a külföldi szereplők szintén közre játszhattak az események kialakulásában.
Afrika éléskamrája
Robert Mugabe diktátor uralma alatt – bővebben lásd az előző cikkünket – Zimbabwe egy teljesen paradox országgá vált, mivel az ásványkincsek (arany, gyémánt és platina) meg a megművelhető földek terén óriási tartalékokkal rendelkezik, ugyanakkor a világ tíz legszegényebb országa között tartják számon. Az 1990-es években indított “teljes gazdasági felszabadítás” nevű program hihetetlen méretű károkat okozott az államban. A farmokat szétosztották, a nagyvállalatok többségét bezáratták, a szociális rendszert pedig teljesen felszámolták. Egyes becslések szerint a munkanélküliségi ráta 95 százalékos. Az egészségügyi ellátás szinte megszűnt létezni, pedig a tizenhárommilliós lakosság majd egynegyede HIV-fertőzött. 10 százalék feletti a csecsemőhalandóság és a születéskor várható élettartam 60 év.
A zimbabwei gazdaság pedig többször bekerült a Guinness rekordok könyvébe, igaz, nem éppen pozitív értelemben. Az inflációs ráta 2006-ban közel 1000% volt, 2007 májusában pedig már 3800% körül mozgott. A hiperinfláció megfékezése érdekében 2009. április 12-én határozatlan időre felfüggesztették a zimbabwei dollár használatát, helyette engedélyezték az amerikai dollárt, az eurót, az angol fontot, valamint a dél-afrikai randot, 2015-től pedig a kínai jüant is. 2013-ban a pénzügyminiszter kijelentette, hogy a kifizetések után a kormánynak mindössze 217 dollárja maradt az államkincstárban. A Cato Intézet tavaly például azt írta, hogy szerintük mindenki rosszul tudja Zimbabwe inflációs rátáját, mert az 2008-ban valójában
89,7 trilliárd (!), azaz 89 700 000 000 000 000 000 000 százalékos volt.
A 100 ezer milliárd címletű zimbabwei dollár. A kép forrása: Wikimedia Commons.
A 2017-es esztendő szintén nem a zimbabwei gazdaság éve volt, sőt, sok tekintetben felülmúlta a korábban abszolút mélypontnak tartott 2008-at. Idén ugyanis páratlan méretű aszály sújtotta az országot, amely teljesen padlóra taszította a három legfontosabb bevételi forrást: a dohány-és kukoricatermesztést, illetve a nemzeti parkokat.
Mugabe, vagy legalábbis a hozzá közel álló emberek, elképesztőnél elképesztőbb módszerekkel igyekeztek javítani az ország gazdasági helyzetén. A nemzeti parkokból árusították ki az állatokat, például 60 elefántot adtak el Kínának, vagy a „költségcsökkentés érdekében” oroszlánokat lőttek ki. Mugabe megpróbálta ismét bevezetni a saját valutát, de a végén mindig visszakoznia kellett a tüntetések miatt, mivel a lakosság egyszerűen úgy vélte, hogy ezzel csak megismétlik a korábbi összeomlást. Sőt, pár nappal a puccs előtt az a hír járta be a világsajtót, hogy a zimbabweiek tömegével kezdtek el bitconba, a digitális, rendkívül kockázatos valutába befektetni.
„Ha van 500 dollárom a bankban, soha nem fogom visszakapni, és végül elveszítem az egészet. A bitcoinom értéke azonban napról napra növekszik”
– fogalmazott az egyik zimbabwei lakos.
Egy kínai csapatszállító. Lényegében az egész puccsot kínai fegyverekkel hajtották végre. (MTI/EPA/Aaron Ufumeli)
Zimbabweról szóló korábbi elemzések gyakran figyelmeztettek: kívülről úgy tűnik, hogy a hadsereg az országot irányító ZANU-PF párt elkötelezett híve, ám ez a támogatottság valójában csak addig tart, amíg a központi kormányzat képes állni a katonai kiadásokat. Dacára a rossz gazdasági helyzetnek és a nemzetközi fegyverembargónak, Zimbabwe igencsak szeret fegyverkezni. Elsősorban Kínától vásárol hadianyagot, de rendelkezik akkora hadiiparral, hogy az afrikai országoknak és különböző milíciáinak, mint például a szudáni vagy a kongói, ad el fegyvereket. Ám a gazdasági válságok még a katonai szektort is elérték: gondok jelentkeztek a katonatisztek kifizetésénél, csökkent a fegyverimport és a függetlenségi háború veteránjainak a befolyása is mérséklődött a hadseregen belül.
Kína nélkül mit értek én…
A zimbabwei államcsínnyel kapcsolatban alighanem a legérdekesebb rész a „kínai szál” lehet. Ugyanis a puccs mögött álló – legalábbis a fő szervezőnek tartott – Constantino Chiwenga vezérkari főnök azután beszélt a katonai beavatkozás lehetőségéről, hogy visszatért Kínából. A kínai kormány is elismerte a találkozó tényét, de szerintük „semmi érdekes” nem történt, csupán az évtizedek óta zajló katonai együttműködésekről, kiképzésekről és „rutinokról” volt szó.
„Kína és Zimbabwe jóban-rosszban barátok”
– nyilatkozta Chiwenga.
Ugyanúgy felbukkantak olyan ellenőrizetlen hírek is, hogy a nemrég elüldözött Emmerson Mnangagwa alelnök – aki korábban Pekingben és Nankingban kapott katonai kiképzést, és sokak szerint sokkal jobb kapcsolatokat ápol a kínaiakkal, mint Mugabe – Kínába is eljutott. A pekingi kormány eddigi reakciói szintén érdekesek. A Kínai Kommunista Párt (KKP) angol nyelvű szócsövének tartott Global Times inkább tudomásul vette, semmint elítélte a zimbabwei eseményeket. Peking Mugabe melletti kiállása helyett arról beszélt, a „kínai-zimbabwei kapcsolatok „felülkerekednek majd az ország belpolitikai zavarain”.
A kínai indoklás szerint azért kapta meg a Konfuciusz–békedíjat, mert „Mugabe sokat tett az afrikai kontinens békéjéért, valamint a 91 éves vezető rendet és gazdasági fellendülést hozott.” A kép forrása: Wikimedia Commons.
Valószínűleg valóban nem arról van szó, hogy Kína megtervezte volna a puccsot vagy utasította volna az afrikai hadsereg Mugabe eltávolítására. Sokkal inkább az történt, hogy Chiwenga a kínai útja során megpedzegette egy puccs lehetőségét: Kína vagy elfogadja az akciót, vagy továbbra is kiáll az elnök mellett, ezzel kockáztatva minden korábban elért eredményt és üzleti kapcsolatokat. A kínai vezetés inkább pragmatikusan állt hozzá a kérdéshez, és elfogadta – vagy inkább beletörődött – a zimbabwei elnök eltávolításába. Még akkor is ha Mugabe-t Hszi Csin-ping kínai elnök „Kína örök barátjának” nevezte, sőt, 2015-ben még a „kínai béke-Nobel-díjat” is neki adományozták.
Ez pedig igencsak kemény pofont jelent a ZANU-PF-nek, hiszen hangoztatták a világ felé, hogy „a kínai-zimbabwei barátság” megbonthatatlan és az, hogy Mugabe – a számtalan nemzetközi szankció ellenére – hatalmon tudott maradni, nos az csak Kínának intenzív Afrika-politikájának volt köszönhető. Ez többek közt azt jelenti, hogy Peking – a nyugati országokkal és pénzintézetekkel ellentétben – nem pénzt ad az afrikai kormányoknak, hanem fejleszti az infrastruktúrájukat, olcsón adja el a termékeit, szakembereket képez ki, vagy különböző építkezési projekteket valósít meg. A kínai segély és üzlet azért csábító az afrikai vezetőknek, mert a kínai vezetés nem kér cserébe semmiféle politikai reformot és demokratikus gesztust, „csupán” nyersanyagokat és diplomáciai támogatást a nemzetközi fórumokon.
Kína húsz legfontosabb befektetési célterülete.
Peking Hararéval pedig különösen szoros kapcsolatot épített ki. Oroszországgal együtt megakadályozta, hogy 2008-ban keményebb ENSZ-szankciókat vezessenek be Zimbabwe ellen. Az afrikai ország exportjának 27,8 százaléka Kínába irányul. A kínai szakemberek jelen vannak a zimbabwei élet minden területén: mezőgazdaság, szolgáltatások, bányászat, sőt, még a Zimbabwei Légitársaságban is Kínában végzet afrikai pilóták és utaskísérők dolgoznak. A kínai állampolgárok számát több tízezerre becsülik. 2000 és 2015 között a kínaiak mintegy 150 fejlesztési projektet valósítottak meg az afrikai államban. Miután pedig két évvel ezelőtt Hszi Csin-ping elnök az afrikai országban járt, Kína 46 millió dollárnyi pénzügyi segélyt ajánlott fel az új zimbabwei parlament megépítésére, egy milliárd dollárt a kelet-afrikai ország energetikai projektjeire, megépítette Zimbabwe katonai akadémiáját és a főváros egyik bevásárlóközpontját.
Zavar az erőben
Ennek ellenére korántsem volt felhőtlen a két ország viszonya. A legtöbb probléma az országban lévő kínaiakkal kapcsolatban alakult ki. Sok zimbabweit megaláznak a kínai munkáltatók, akik nem tartják be a munkavédelmi, környezetvédelmi előírásokat. Az elmúlt években nem egyszer előfordult, hogy kínaiakat támadtak meg vagy kínai üzleteket fosztottak ki. Országos szinten szintén egyre nagyobb a szkepszis Kína irányában: egy tavaly végzett közvéleménykutatás szerint bár a zimbabwei lakosok 48 százaléka nagyon pozitívnak értékelte a kelet-ázsiai ország szerepét,
31 százalékuk nagyon negatívnak ítélte, és egy másik kérdésre válaszolva 30 százalékuk szerint a kínaiak „nagyon rossz munkát” végeznek.
Az ilyenfajta bizalmatlanságok nemcsak a zimbabwei, hanem a kínai oldalon is kialakultak. Tavaly már törtek ki zavargások Zimbabwéban, de Peking nem sietett kiállni Mugabe mellett. Akadoztak a segélyek és kölcsönök is. A kínai vezetés egyre nyugtalanabbul figyelte a Grace Mugabe – az elnök feleségének – hatalomkiépítését és a „G40-es frakció” megerősödését, akik közül többen kritizálták a kínaiakat a túlzott befolyásuk miatt. Gyakran azt mondták, hogy
„Kína már lényegében újrakolonizálta Zimbabwét”.
Különösen az szólaltatta meg a vészcsengőket a kínai döntéshozók fejében, amikor a 2008-ben bevezetett – de sokáig figyelmen kívül hagyott – kvázi államosítási törvényt elkezdték a gyakorlatban is megvalósítani, kínai bányászcégeket állítva bíróság elé vagy söpörve ki az országból.
Csakhogy, ha Pekingnek valóban szerepe volt a zimbabwei puccsban – akkor tőle szokatlan módon –
most nagyon sokat kockázatot.
Mégha Zimbabwe el is kerüli a polgárháborút, amely miatt esetleg (ismét) sebtében kellene evakuálni az országból – Líbiához vagy Jemenhez hasonlóan – tartózkodó kínai állampolgárokat, a kínai vezetés nem veheti készpénznek, hogy a Kína-barátnak tartott Mnangagwa kerül majd hatalomra.
Amennyiben a G40-nek sikerül visszaszerezni az irányítást az ország felett, akkor amiatt romolhat meg a viszony, mert Peking tudott a puccsról, nem figyelmeztette Mugabét, és „lepaktált” az államcsínyt végrehajtókkal. Viszont, ha az évek óta külföldön élő ellenzéket bízzák meg az ország kormányzásával, akkor könnyen lehet, hogy Harare „dobja Pekinget”, ezzel is szimbolizálva a Mugabe-érától való eltávolodásukat. Ráadásul ha demokratikus választások útján szerzik meg a hatalmat, akkor az Afrikai Unió is nagyobb támogatást nyújthat, vagy akár a nyugati országok szintén eltörölhetik a szankciókat. Ezt a lépést pedig az amerikai, uniós és japán, indiai, vagy akár orosz cégek inváziója követhet, ami végső soron kiszoríthatja a kínaiakat a zimbabwei piacról.
Végül pedig az elemzés zárásaként fontos megemlíteni, hogy Kína számára most jóval több forog kockán, mint annyi, hogy vészesen megromolhat két ország viszonya. A világ többi diktátora, aki eddig nagyban épített Pekingre, most látva azt, hogy a kínai vezetés mennyire „könnyen” túladott a kelet-ázsiai országnak „örök barátságot fogadott” Mugabén, akkor felteszik maguknak – már ha szorult még beléjük annyi racionalitás – a kérdést:
Vajon ezentúl mennyire lehet bízni Pekingben, amely eddig „biztos pajzsot” jelentett a nyugati fellépések és szankciókkal szemben?
Ez egyrészt magával hozhatja a kínai befolyás csökkentését, másrészt viszont a korábbi politikájuk esetleges enyhülését is. Különösen egy fiatal és túlsúlyos diktátor aggódhatna amiatt, hogy a helyi hadsereg és tisztogatásokat túlélő ellenzék esetleg felbátorodik a „zimbabwei példán”.
Függetlenül attól, hogy mi lesz a héten zajlott zimbabwei puccs kimenetele, immáron egy dolog kétségtelen: az afrikai országban egy történelmi korszak zárult le Robert Mugabe letartóztatásával. Vajon mi vár most arra az országra, amelynek élén Afrika leghosszabb ideig hatalmon lévő diktátora állt vagy inkább ült?
Az ország reménységéből…
Habár az elmúlt napokban a hadsereg többször fenyegetőzött a zimbabwei politikai életben zajló tisztogatások miatt, úgy tűnik, hogy ezt először senki nem vette komolyan a nemzetközi médiában, de még talán Robert Mugabe zimbabwei elnök közvetlen környezetében sem nagyon törődtek vele. Miért is tették volna? Mugabe 1980-ban került hatalomra, amikor hivatalosan is elismerték a korábban Dél-Rodéziának hívott egykori brit gyarmat függetlenségét és nevét Zimbabwéra cserélték, amelynek jelentése „kőből épült házak” vagy „tiszteletreméltó házak”. Ő pedig majdnem kétharmaddal került hatalomra, népszerűsége országon belül és kívül is nagy volt. (bővebben Zimbabwe történelemről lásd ezt a cikket)
Népszerűségét jól mutatta, hogy még II. Erzsébet királynő is fogadta őt és megkocsikáztatta a hintójában. A kép forrása: Link
Ez korántsem volt véletlen: Ian Smith már 1965-ben önkényesen bejelentette Dél-Rodézia kiszakadását a brit gyarmatbirodalomból és katonai diktatúrát, illetve apartheid rendszert vezetett be a gyarmaton, üldözve minden fekete emberjogi csoportot vagy értelmiségit.
Az 1924-ben született Mugabe először nem nagyon törődött az országban uralkodó állapotokkal, helyette Ghánába költözött, ahol tanár lett belőle, sőt, a későbbi években
további hat diplomát szerzett.
Ebben az országban ismerkedett meg a marxizmus-leninizmus tanaival és az antikolonialista eszmékkel. 1960-ben visszatért Dél-Rodéziába, politikai pártot alapított, és nemcsak a függetlenségért, hanem a feketék jogaiért is harcolt. Emiatt a Smith-rezsim letartóztatta, börtönbe vetette, ahonnan tíz évvel később szabadulhatott. Ekkor már Mugabe úgy látta, hogy a rendszer csupán fegyveres úton dönthető meg. A hetvenes években Mozambikban állított fel egy gerillacsoportot, és több más milíciával szövetségben háborúba kezdett. Végül Smith feladta a harcot és távozott a hatalomból.
…a nép sanyargatója
Az etnikai tisztogatásokat végrehajtó Francis Zimuto. Később „Fekete Jézusnak” nevezte magát. A kép forrása: Link.
Azonban miután 1980-ban a Mugabe miniszterelnöki székbe került, nem késlekedett az egyszemélyi diktatúra kiépítésével. Az általa alapított ZANU-PF (Zimbabwe African National Union – Patriotic Front) párt kezében összpontosult minden hatalom. Legelőször az egykori gyarmattartó fehér lakossággal számolt le, egy – végül kiderült, hogy rosszul megtervezett – földreformmal teljesen megszüntette a befolyásukat az országban, majd pedig erőszakosan elüldözték őket, nem egy ültetvényest pedig meggyilkoltak.
Ezután jöttek a többiek:
a politikai ellenzéket száműzte, az ellenséges törzsek ellen etnikai tisztogatást hajtott végre,
például 1983 és 1985 között az ország déli részén élő, 20 ezer ndbele civilt mészároltatott le. A többi milíciát arra kényszerítette, hogy olvadjon be, de a nagy részük inkább gerillaharcot folytatott, amelyek közül néhányat a környező államok (Botswana, Mozambik, Zambia) is támogattak.
Majd Mugabe 1987-ben elkergette az ország akkori elnökét, és ettől kezdve nem volt senki, aki veszélyt jelentett volna a hatalmára nézve. Ezután minden választást – természetesen csalással – megnyert, folyamatosan megváltoztatta az alkotmányt, és meghosszabbította hivatali idejét.
Azonban a diktátornak idővel egyre durvább módszerekhez kellett nyúlnia.
Mugabe a sorozatos gazdasági válságok miatt (erről bővebben a következő elemzésünkben) komolyan aggódott amiatt, hogy a 2008-as választásokon még az 50%-ot sem fogja elérni, ezért a „kérdéses városokban” elzárta a vizet és az áramot, vagy a katonák pofonokkal győzködték az embereket a szavazóurnáknál, hogy a “szeretett elnökre” tegyék le voksukat. Ám a megfigyelők szerint Mugabe így is elvesztette a választást, de második fordulóra már nem került sor és ismét önmagát nevezte ki elnöknek.
Azonban a mára 93. évét betöltő diktátornak többször szembesülnie kellett a legnagyobb hatalmi korláttal: na, nem a lakossággal vagy az ellenzékkel, hanem a biológiával. Az elemzők felhívták a figyelmet, hogy már évek óta komoly viták zajlottak a ZANU-PF-ben Mugabe „méltó utódjának” a személyéről. Sokáig Emmerson Mnangagwát, a „Krokodil” gúnynevű alelnököt tartották Zimbabwe következő elnökének, ám az idős diktátor egy váratlan húzással Grace Mugabét, a luxusban tobzódni imádó feleségét jelölte ki.
Mugabe elesése számtalan mém forrása lett:
A zimbabwei hadsereg még mindig igyekszik elkerülni annak a látszatát, hogy puccs zajlott volna az országban. Először még azt mondták, hogy a zimbabwei elnökhöz közel álló „bűnbandák eltávolítása” miatt döntöttek az államcsíny mellett, de azóta Jacob Zuma dél-afrikai elnök arról számolt be, hogy Mugabe házi őrizetben van és még a héten lemondathatják.
Természetesen érthető a zimbabwei hadsereg óvatos megfogalmazása:
Zimbabwét kizárhatják az Afrikai Unióból és többi segélyezési, illetve fejlesztési programból, ha nyíltan elismerika puccsot és nem adják át a hatalmat egy polgári kormánynak.
Az ország pedig most egyáltalán nem engedheti meg magának, hogy elessen az anyagi támogatásoktól, hiszen lényegében a katonai bevakozás is ezért volt.
Polgárháború szele?
A 40 évvel fiatalabb feleség állítólag Namíbiába menekült. A kép forrása: Twitter
Az országba fokozatosan visszatérő ellenzék abban bízik, hogy a katonai hatalomátvétellel egy békés és demokratikus időszak veszi kezdetét, miközben a helyi tudósítók szerint az országa lakossága attól tart, hogy mostantól katonai diktatúra lesz. Ám a legtöbb elemzés arra mutat rá, hogy egyelőre még az sem biztos, hogy sikeres a puccs. Grace Mugabénak sikerült erős hatalmi bázist kiépítenie a ZANU-PF-en belül, illetve az ún. G40-es csoportot állította fel, akiknek tagjait a kulcspozícióba kezdte el ültetni. Ez azonban nem tetszik a függetlenségi háború veteránjainak, akik korábban kivételezett helyzetet élveztek államigazgatásban, gazdaságban vagy a hadseregben.
Idővel Mugabe tartani kezdett az egykori harcostársaitól, ezért is miután egy részük „kiöregedett, visszavonult vagy meghalt”, a maradékot elkezdte kiszorítani a hatalomból. Ehhez tökéletesen beillett Grace kinevezése is, akivel az elnök azt hitte, hogy
„megalapíthatja a Mugabe-dinasztiát”
és elkerülheti majd a felelősségvonást, mivel arra már a veteránok túl gyengék.
Csakhogy nem jött be a számítása és sokan attól tartanak, hogy az egész puccs lényegében egy polgárháború nyitánya, hiszen Grace – akárcsak férje – külföldről szervezheti meg a harcot és a Mugabe-rendszernek így is akadhat jópár híve az országban. Egy polgárháború már totálisan kivéreztetné a világ legszegényebb országai közé sorolt államot.
Ugyanúgy a környező országoknak, különösen a Dél-afrikai Köztársaságnak, szintén nem érdeke egy zimbabwei belháború, mert az könnyen átterjedhet hozzájuk. Ám a katonai diktatúra szintén nincs az ínyükre, és nem elképzelhetetlen, hogy Dél-Afrika vezetésével az egész Afrikai Unió sokkal keményebb szankciókkal sújtaná Zimbabwét.
Ugyanúgy egy zimbabwei menekültválság sem érdeke a környező országoknak: a becslések szerint csak a Dél-afrikai Köztársaságban 1-3 millióan zimbabwei menekült tartózkodik. A kép forrása: Link.
Mnangagwa eltávolítása, a G40-es csoport megerősödése és a veteránok háttérbe szorítása: korántsem ezek voltak a zimbabwei puccs okai, sokkal inkább az utolsó cseppeket jelentették a pohárban. Ám ezeken kívül akkor mik lehetnek még a háttérben?
Nos, a következő Zimbabweról szóló elemzésünkből majd kiderül.
Valóságos földrengést idézett elő a hazai „gamer” közösségben, amikor a magyar kormány közölte, hogy legfeljebb két milliárd forinttal támogatná a E-sportot. Vajon ez ismét „ablakon kidobott pénz”, ami egyben tökéletes lehetőséget teremt az újabb „lenyúlásokra”, vagy inkább egy sikeres és többszörösen visszatérülő befektetést jelent a „jövő sportágába”?
A Magyar Közlöny pénteki számából kiderült, hogy a magyar kormány egy elég különleges területre összpontosítana nagyobb figyelmet és több erőforrást: az elektronikus sport világába. A 1839/2017 (XI. 10.) Korm. határozat szerint
“… A magyarországi elektronikus sport (a továbbiakban: E-sport) sportágként történő elismerése, illetve az E-sport-világ támogatása, továbbá a visegrádi együttműködés elmélyítése érdekében a Kormány egyetért a visegrádi négyek országai közötti E-sport bajnokság és konferencia megrendezésével”
Ennél sokkal érdekesebb, hogy egy nappal később korrigálták a támogatás összegét is. Miközben először 2 milliárd forintos támogatást ígértek, addig a szombati számban már azt írták, hogy a magyar kormány dönthet egy
„legfeljebb majdnem kétmilliárd forint összegű támogatási szerződés megkötéséről”
Esportmilla emblémája. A kép forrása: Facebook.
Ezzel együtt a kabinet elrendelte az „azonnali”, illetve „soron kívül intézkedést”, vagyis a Nemzetgazdasági Minisztériumnak és a Miniszterelnökségnek lehetőleg már a 2017-es és 2018-as forrásokat kell felhasználnia egy bajnokság költségeinek fedezésére. A szervezési feladattal Magyarország vezető E-sport weboldalának és fő szervezőjének tartott Esport1 Kft-t bízták meg, amely már évek óta azért lobbizik, hogy Magyarországon nagyobb hangsúlyt fektessenek a „jövő sportágának” tartott E-sportba. A mostani döntés előtt pedig a Facebookon indítottak egy kampányt, Egymillióan a Magyar Esportért Egyesület (Esportmilla) nevű kampányt.
Mi is az az E-sport?
„Fog of War”
Kétségtelen, hogy egyelőre ezzel kapcsolatban még sok a bizonytalan elem: a határozat szövegéből ugyanis csak annyi derül ki, hogy közel két milliárd forint lehet a maximum támogatási összeg, így nem elképzelhetetlen, hogy a kabinet részéről végül csak pár tízmillióval járulnak hozzá az elektronikus sportág fejlődéséhez. Itt szükséges megjegyezni: a fórumok és a közösségi oldalak kommentjeit olvasva sokan úgy látják, hogy a maximálisan felajánlott összeg harmadából is meg lehetne rendezni sok versenyzővel tartott, regionális szintű bajnokságot. Sőt, a rossz nyelvek szerint – a magyarországi futballhoz hasonlóan – „lenyúlási lehetőséget”, „felesleges pénzkidobást” és „egy új korrupciós módszer megjelenését” látják a kormány támogatása mögött.
A másik nagy kérdőjelet a visegrádi négyek számára rendezett bajnokság jelenti, amelyről egyelőre nem tudni, hogy hol és mikor lesz. Kétségtelen, hogy egy ilyen rendezvény megtartására elsősorban amiatt kerülne sor, mert Magyarország most tölti be a V4-ek elnöki tisztségét és ezt egy nagyon fontos médiaeseményként és közép-európai országok által elért teljesítményként lehetne propagálni. Ezzel párhuzamosan a térség országai szintén befektetnének egy-két „helyi liga” felállításába, ráadásul ehhez akár az Európai Unió egyes alapjaiból is részesülhetnének, ami csak újabb eurómilliókat jelentenének Budapestnek.
Ugyanakkor a visegrádi négyekkel való összefogás korántsem hamvában holt elképzelés. A magyar piac illetve esportoló közösség túl kicsi (legalábbis a „hivatásosan, pénzért játszók” száma kb. 200 fő), ezért a kormány által elképzelt méretű rendezvény megtartásához mindenképp szükséges más szereplők bevonása. Az Esportmilla elnöke, Bíró „Drang” Balázs cikkében szintén azt hangsúlyozta, hogy
„ha komoly e-sportot szeretnénk, régiós szinten kell gondolkodnunk” és erre a szerepre a visegrádi négyek tökéletesek
A csehek vagy a lengyelek már komoly tapasztalatokkal, illetve nemzetközi versenyreferenciákkal rendelkeznek, így nagyon sok tanácsot adhatnak az E-sport bajnokságrendezés terén a (még) „kezdőnek” számító magyaroknak. Ugyanis bár vannak kiemelt tehetségű játékosaink, akik nemzetközi szinten is képviseltetik magukat („nickneveiken”: bluerzorra, Vizicsacsira, Deadfox, tomzeY), csapatszinten nem olyan jó a helyzet, elsősorban az infrastruktúrában lévő hiányok, az anyagi gondok és profi(bb) szintű versenyzés rendkívül körülményes megszervezése miatt. Végül amennyiben sikeres lenne a rendezvény és a gyümölcsözővé válna együttműködés, akkor azt ki lehetne terjeszteni a balkáni, balti, de akár a kelet-európai régióra is. Így pedig Magyarország ténylegesen is felkerülne a E-sport világtérképére.
Egy „átlagos” Esport-bajnoki meccs Dél-Koreában, óriási kivetítőkkel, szakkommentátorokkal, élő közvetítéssel, na és egy stadionnyi szurkolóval. A kép forrása: Flickr.
Ez pedig komoly anyagi bevételekkel is járhat, hiszen a világunk egyik leggyorsabban fejlődő piacát a számítógépes és konzoljátékok jelentik. Egyes becslések szerint 2016-ban a világ PC-s és konzolipara közel 500 millió dollárnyi bevételt hozott és ennek több mint a fele az E-sport rendezvényekből és a reklámokból származott. Ugyanúgy kialakult az elektronikus sport globális közege és közönsége. Évenként millióan követik az interneten vagy az E-sportra szakaszosodott több száz (!) kábeles csatornán a legfontosabb döntőket, ahol a versenyek melletti műsoridőt – ahogy azt a sportcsatornáktól megszokhattuk – szakkommentátorokkal elemzésekkel, játékbemutatókkal, reklámokkal és „gamerekkel készített interjúkkal töltik ki.
Sőt, ebben az elektronikus sportban szintúgy megtalálhatóak a „sztárjátékosok”, akik lényegében abból élnek, hogy a versenyekre készülnek fel. Ez azt jelenti, hogy ők napi 10-12 órát gyakorolnak, megfelelően felszerelt „edzőtáborokban” képezik magukat. Nem szokatlan, hogy több százezer dollárt költenek el, hiszen minden számítógépes hardware eszközük vagy perifériájuk speciális, elbírva a nagy terhelést és szinte folyamatos használatot. A bajnokságokon részvevő személyeket vagy csapatokat (játéktól függően 4-7 főről beszülünk) sportegyesületek karolnak fel, és gyakran egyfajta „reklámozó felületként” használja őket (saját mez, italok, ételek és számítógépes eszközök).
Ahol az E-sport, több mint játék
Női rajongók között. Természetesen ma már nők is szép számmal képviseltetik magukat az elektronikus sportok terén, akik szintén profi szinten űzik a sportot. Róluk bővebben lásd ezt a listát.
Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a világ E-sportjában óriási pénzek mozognak. 2001-ben megrendezték az első „E-sport Olimpiát” (World Cyber Games – WCG) a dél-koreai Szoülban. A helyszínválasztás korántsem volt véletlen: Dél-Korea az elektronikus sport hazája, ahol az egész sportág „nemzeti sporttá vált”, elsősorban az 1998-ban kiadott valós idejű stratégiai játéknak (RTS), a Starcraftnak köszönhetően. Azóta pedig több tízmillióan követték a legnagyobb bajnokságokat, amelyeket évekig fő műsoridőben, élőben közvetítettek és a legjobb játékosok körül valóságos kultusz alakult ki. Ez nemcsak azt jelenti, hogy több százezer dollárnyi összeget visznek haza egy megnyert bajnokság után, hanem széleskörű női rajongótáborral is büszkélkedhetnek.
Csakhogy az elmúlt években jelentős átalakulások történek ebben a szektorban is. A legutóbbi WCG-t 2013-ban rendezték meg, mivel a felhasználói, a jogdíjak körüli és a közvetítőkkel kapcsolatos viták miatt nem tartották meg, bár úgy tűnik, hogy 2018-ban Bangkokban folytatni foglyák a korábbi „elektronikus olimpiákat”. Ennél sokkal hangsúlyosabb, hogy az egész ipar-és sportág nem maradt meg Dél-Koreán belül. 2014-től az Egyesült Államok és Kína fokozatosan átvette a kelet-ázsiai állam szerepét, egyre több versenyt rendeznek ebben a két országban, illetve több száz millió dollárral támogatják a megfelelő infrastruktúra kiépítését, a csapatok felkészítését, a közvetítést, de még külön egyetemi képzéseket és kutatásokat (!) is indítanak a témában.
Az E-sportok népszerűsége pedig megállíthatatlanul kúszik felfelé. Ahogyan növekszik a nézők száma (lásd az alábbi grafikont) úgy emelkedik a bevétel is.
Az E-sportrendezvényeket rendszeresen és alkalmakként követők számának változása 2015 óta, valamint az előrejelzés. A statisztika forrása: Newzoo.
Az előrejelzések szerint 2017-ben az E-sportból származó bevétel egy év alatt a közel 42 százalékkal emelkedhet, ami azt jelenti, hogy elérheti
700 millió dollárt is, de 2020-ra ez az összeg akár 1,5 milliárd is lehet!
Sőt, ez a becslés még azelőtt készült, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) sportként ismerte el az E-sportot.
Igen, jól olvasta: október végén a svájci csúcson napirendre tűzték a videojátékok kérdését. Végül az a döntés született, hogy hivatalosan is sportnak minősítették az egész E-sportot, amelyet a jövő egyik fő, fiatalok körében nagy népszerűségnek örvendő és „megmozgató” sportágának tartanak.
“A kompetitív E-sport egy sporttevékenységnek tekinthető, mert a résztvevő játékosok felkészülésének és gyakorlásának intenzitása összemérhető más, tradicionális sportok képviselőivel”
-olvasható a hivatalos magyarázatban.
Kétségtelen, hogy azóta rendszeresen folyik a vita a sportolók és a sportszövetségek, de még a NOB-ban belül is, hogy vajon mennyire számít sportnak a bírálók szerint „seggen való ülés, billentyűzet és egér nyomogatása és a képernyő órákon keresztül történő bámulása”. (Ennek „cáfolására” lásd az alábbi videót, ami egyike a leggyakrabban hangoztatott ellenérvnek)
Ezen a videón látható a gamer számára az egyik legfontosabb tulajdonság: a magas APM (action per minute). Ez azt jelenti, hogy egy perc alatt mennyi parancsot ad ki valaki a billentyűzeten és az egeren keresztül. Az „átlagos” esportolók percenként 400-500 utasítást adnak ki . A világrekord rekord 818 APM!
Ugyanúgy sokan rámutatnak arra, hogy a határozat még nem jelenti azt, hogy közeljövőben a (nyári, téli?) olimpiai játékokon is felbukkannának a videojátékok. Még akkor is, ha 2019-től nyilvános vitát fognak folytatni arról, hogy a 2024-es párizsi olimpiai játékokon már esportolók is legyenek. Ám mások erre azt válaszolják, hogy korántsem reménytelen ezen a téren bizakodni: ugyanis 2022-es Ázsiai Játékokon az elektronikus sportban is megmérettethetik tudásukat és képességeiket a földrész játékosai.
Az E-sport sötét oldala
Csakhogy a „sportáavatással” párhuzamosan komoly kötelezettségek hárulnak a versenyek szervezőire, mivel ezentúl ugyanúgy vonatoznak rájuk a NOB szigorú előírásai: vagyis ki kell szűrniük a csalásokat, meg kell akadályozniuk az eladott meccseket, az online fogadásokkal való visszaéléseket, illetve be kell vezetni a doppingvizsgálatokat is. Habár nincsenek a nemzetközi médiumok fő középpontjában, szinte minden évben óriási botrányok robbannak ki az elektronikus sportágban.
Az 2015-ös év volt az egyik kritikus esztendő, amikor – nemcsak Dél-Koreát – behálózták az illegális fogadások és emiatt egész bajnokságok eredményeit kellett törölni. (További botrányokról lásd ezt a cikket.) Sőt, 2016-ban a kelet-ázsiai országban még profi és díjat nyert játékosokat 20 hónapos börtönbüntetésre és több millió dolláros bírság kifizetésére ítéltek „bundázás” miatt. Ezzel párhuzamosan nem ritka a teljesítménynövelő (például Adderall nevű, koncentrációkészséget javító és ébren tartó gyógyszerek) tömeges szintű használta, a haláleset (túlhajszolás, kialvatlanság, kiszáradás) vagy a „hackeknek” nevezett segédprogramok használata, amelyekkel egy játékot tisztességtelen előnyökre (falon át lövés, több életerő, ellenfél mozgásának látása) tehet szert.
Tehát a magyar kormány lépése korántsem véletlen műve. Azonkívül, hogy most ebben a félévben Magyarország tölti be a visegrádi négyek soros elnökségét, a NOB döntése szintén hozzájárulhatott az elektronikus sportok nagyobb szponzorálásához.
Végére maradt a legfontosabb érv a hazai E-sport fejlesztés mellett: egy 2017-es kutatás szerint a megkérdezettek magyar fiatalok 16 százaléka versenyszerűen játszik, de további 28-an jelezték, hogy szívesen megmérettetnék magukat a bajnokságokon, ha ehhez megkapnák a szükséges anyagi és egyéb keretet. Ennél még érdekesebb, hogy a hivatásos esportolók harmada 18 év alatt, illetve 25 év felettiek döntő többsége már „nyugdíjba vonul”, ami tényleg azt az érzetet kelti, hogy valóban ez a „jövő sportága”, amelyet ügyesen kihasználva Magyarország komoly nemzetközi hírnévre és anyagi bevételre tehetne szert.
UI: A Fühü a felmerült kérdésekkel megkereste az Esportmilla-t is, de a cikk megírásáig nem reagáltak.
Már napok óta teljes tanácstalanság jellemezi a libanoni politikát. Amióta múlt héten Szaad Haríri kormányfő bejelentette lemondását, feje tetejére állt nemcsak a „cédrusok országa”, hanem szinte az egész közel-keleti régió is. A helyzet pikantériája, hogy Libanonban senki nem fogadja el a miniszterelnök távozását és külső szereplőket sejtenek az eset mögött.
A nagy hazatérés
Szaad Haríri libanoni kormányfő második alkalommal sem élvezhette sokáig a miniszterelnöki szék kényelmét. Ő már korábban, 2009 és 2011 között az ország kormányfője volt, de akkor az általa vezetett kabinet összeomlott, így távozni kényszerült a hatalomból, majd az országból is. Menedékre először Franciaországban, majd Szaúd-Arábiában lelt: nemcsak azért, mert korábban utóbbi volt a legfőbb támogatója, hanem mivel Haríri a monarchiában született, a libanoni mellett szaúdi állampolgársággal is rendelkezett.
Rafík Haríri, Szaa,d apja 2005-ben halt meg egy a Hezbollahnak tulajdonított merényletben. A mai napig nagy kultusza van az ország szunnita lakosságának körében. Fotó: Németh Róbert
Amikor Haríri 2016 elején visszatért Bejrútba édesapja halálának 11. évfordulójára, sokan tartottak attól, hogy jelentősen felborul a kényes egyensúly, pont akkor, amikor komoly külső és belső kihívásokkal kellett szembenézni.
Ennek ellenére egy politikai kiegyezést követően 2016 decemberében ismét kinevezték miniszterelnöknek. Rövid hivatalai ideje így sem volt kemény megpróbáltatásoktól és feszültségektől mentes: a szíriai háború még mindig nem ért véget, amely miatt
a libanoni hatóságoknak továbbra is közel kétmillió szíriai menekültről kell gondoskodniuk,
miközben az ország lakossága alig valamivel több, mint 6 millió. Ezzel párhuzamosan pedig a menekültek eltartása, az államadósság, a csökkenő külföldi befektetések száma mind súlyos következményekkel jártak a gazdaságra nézve.
Ám Haríri számára valószínűleg az utolsó cseppet a pohárban a libanoni síita szervezet, a Hezbollah jelentette. Ők már a kezdettől fogva kritizálták őt és a Jövő Mozgalma nevű pártját, illetve azt tömörítő Március 14-ei Koalíciót. Elsősorban amiatt érkeztek bírálatok, hogy a libanoni miniszterelnök a felelősségvonás elől Szaúd-Arábiába menekült, és „Rijád ügynöke lett”, miközben a szíriai államfő, Bassár el-Aszad elleni mérsékelt felkelőket tömörítő Szabad Szíriai Hadsereget (FSA) támogatta, valamint többször támadta Aszadot. Haríri korábban már többször emlegette, hogy úgy érzi: az egyébként Aszadot minden erővel támogató Hezbollah, amely sok országban szerepel a terrorszervezetek listáján, el akarja távolítani őt a hatalomból.
Írás a falon
„A politikai légkör olyan, mint az apám meggyilkolása előtt”
– jelentette ki november 4-én tartott televíziós beszédében libanoni miniszterelnök, utalva ezzel Rafík Harírire, aki szintén az ország kormányfője volt. Az idősebb Harírivel egy autóba rejtett pokolgép végzett 2005-ben, a merényletet az nyomozások szerint a Hezbollah hajtotta végre, de érintett volt a szíriai titkosszolgálat is.
Donald Trump és Szaad Haríri 2017. július 25-én találkozott egymással. Az amerikai elnök ismét egy nagy bakit követett el, amikor azért dicsérte meg a libanoni kormányt, mert olyan csoportok ellen is harcol, amikkel valójában egy parlamentben ül. Mint például a Hezbollah. Kép forrása: Twitter.
Ezzel párhuzamosan Szaad Haríri bejelentette lemondását is. Indokként azt jelölte meg, hogy merényletet készül ellene országban, és
a szálak nemcsak a Hezbollahhoz, hanem a szervezetet támogató legfontosabb külföldi országhoz, vagyis Iránhoz vezetnek.
Ezért a televíziós beszédében azt is mondta, hogy nem tér vissza a cédrusok országába és inkább Szaúd-Arábiában marad.
Azóta pedig csak egyre mélyül a libanoni válság, amellyel kapcsolatban az a szakértők legnagyobb félelme, hogy nem fog megmaradni az országhatáron belül.
Meg amúgy is rengeteg furcsaság van a kormányfő lemondása körül. Például Szaad Harírit azóta egyszer sem látták szerepelni a televízióban, hallották megszólalni vagy interneten sem küldött semmiféle üzenetet. Ezért az összeesküvéseket nagyon szerető arab sajtó azt kezdte el pedzegetni, hogy a szaúdiak valójában házi őrizetre ítélték a libanoni miniszterelnököt és a feleségét, illetve a gyerekeiket túszként tartják fogva.
Egyelőre ennek az állításnak még nem sikerült ellenőrizni a valódiságát, de kétségtelen, hogy a libanoni politikai vezetés is valami hasonlóra gondol. Már nemcsak az Arab Liga, hanem az Egyesült Államok, sőt, még Kína és Oroszország segítségét kérték Haríri „visszakapása” ügyében. Az ország politikai életében fontos szerepet játszó, de politikailag semlegesnek tekinthető libanoni hadsereg is azt nyilatkozta, hogy tudomásuk szerint semmiféle merénylet nem készült a kormányfő ellen, meg amúgy is garantálják a biztonságát.
A libanoni kormány és a Jövő Mozgalma szintén követeli, hogy Haríri azonnal térjen vissza az országba. Michel Aún, Libanon maronita keresztény elnöke hangsúlyozta, hogy nem fogadja el
a kormányfő lemondását, ameddig azt nem személyesen tőle hallja és nem magyarázza el annak okait.
Ráadásul még a Hezbollah is visszavett a korábbi hangnemből: Haszan Naszrallah, a szervezet vezetője inkább Szaúd-Arábiát okolta a jelenlegi válságért, és szerinte is házi őrizetben tartják a a libanoni miniszterelnököt.
Ezzel a véleményével a Hezbollah nincs egyedül. Irán elsőként reagált az ügyben, és Szaúd-Arábiát azzal vádolta, hogy ezzel a lépéssel kiélezi a libanoni és közel-keleti helyzetet, ráadásul, az irániak szerint, ehhez megkapták Donald Trump áldását, illetve Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök beleegyezését is, mivel mindkettő fő ellenségnek a régióban Iránt tartja.
Szaúd-Arábia ugyanilyen hangnemben reagált, természetesen ők az egész válságért a másik oldalt tették felelőssé. Sőt, a kormány csütörtökön eltanácsolta a szaúdi állampolgárokat attól, hogy Libanonba utazzanak, és felszólította azokat, akik az országban tartózkodnak, hogy azonnal térjenek vissza. Döntését később a többi Perzsa-öböl menti monarchia, az Egyesült Arab Emírségek és Kuvait is követte, miközben Bahrein pedig már korábban megtette ezt a lépést.
De vajon mi lehet ennek a libanoni válságnak a kimenetele? Miért pont most alakult ki? Erről bővebben ebben az elemzésünkben lehet olvasni.
A „Közel-Kelet lökhárítója” – gyakori kifejezés, amellyel Libanont illetni szokták. Ugyanis bármi történik a régióban, azt az ország mindig megérezi magán. Nincs ez másképp azóta sem, hogy november 4-én Szaad Haríri miniszterelnök lemondott a hatalomról, amellyel kapcsolatban még mindig találgatják, hogy valójában mi vezetett a távozásához.
Állandó válságban
Először is folytatva az előző cikket, legelőször fontos kitérni arra, hogy az elmúlt években nem ez az első eset, hogy Libanon ilyenfajta válságos időszakon megy keresztül. Sőt, az ország történelmében igazából a „nyugodt korszakok” mennek csodaszámba. Tavaly például a libanoni kormány egyike volt azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak a szaúdi állampolgárságú Nimr an-Nimr síita vallástudós január 2-ai kivégzése ellen, ami viszont kivívta Szaúd-Arábiának és szövetségeseinek a haragját, és komoly feszültségeket idézett elő a két ország kapcsolatában.
Akárcsak az elmúlt napokban, 2016 elején az Öböl-menti államok (Omán kivételével) visszahívták az állampolgáraikat és a diplomáciai személyzetük nagy részét Libanonból. A szaúdi kormány február 19-én felfüggesztette a Libanonnal – és egyben Franciaországgal – kötött megállapodását, miszerint 3 milliárd dollár értékben francia fegyverekkel látták volna el a libanoni hadsereget. Azt is bejelentette, hogy nem utalja át a libanoni rendőrségnek ígért egymilliárd dolláros támogatást sem.
Az Öböl-menti monarchiák leállították a libanoni befektetéseiket, egymás után adták el libanoni ingatlanaikat,
és még a GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) tagállamai is elkezdték kivonni a tőkéjüket a libanoni bankszektorból.
Mivel Szaúd-Arábia volt Libanon legfontosabb exportpartnere, és 2015-ben Libanonban az arab beruházások több mint kilencven százaléka (12 milliárd dollár) az Öböl-menti monarchiákból jött, ezért a feszült viszony igencsak érzékenyen érintette az ország gazdaságát. Odáig fajult a helyzet, hogy eddig közel 100 libanoni vendégmunkást toloncoltak ki Szaúd-Arábiából, több száznak befagyasztották a bankszámláikat. Ez pedig annak tükrében volt fájó, hogy
Libanon a világ egyik leginkább eladósodott országa,
már eddig is közel 10 milliárd dollárjába került a közel kétmilliónyi szíriai menekült ellátása, és ezért kénytelen volt újabb hiteleket felvenni a Világbanktól, és több segítséget kérni az ENSZ szervezeteitől.
Libanonban tavaly az egyik legnagyobb probléma a „szemétválság” volt, amikor Bejrút utcairól nem szállították el a szemet, mivel összeomlott a szemétszállítás. A kép forrása: Twitter.
Politikai vákuum
Ezek a szaúdi lépések már akkor is komoly belpolitikai válságokat idéztek elő: Asraf Rífi igazságügyi miniszter lemondott, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat összefogó Március 14-ei Koalíció azonnal nekiesett a síitáknak, a Hezbollahot és a Michel Aún vezette keresztényeket tömörítő Március 8-ai Koalíciónak, ismét megbénítva az ideiglenes kormány működését és tovább növelve a politikai bizonytalanságot. Összecsapások robbantak ki és nem úgy tűnt, hogy egyhamar sikerül megoldani az országban 2014 óta tartó politikai vákuumot.
Akkoriban nem volt elnöke az országnak, csak „ügyvezetője” Tammám Szalám személyében. Végül ennek a belpolitikai káosznak 2016-ban lett vége.
Michel Aoun. A kép forrása: Wikimedia Commons
Folytatva az év eleji egyeztetéseket, Szaad Haríri október 20-án bejelentette, hogy elfogadja a nyolcvan év feletti maronita keresztény Michel Aún tábornok elnöknek való kinevezését. Ebben semmi meglepő nincs:
Libanonban már évtizedek óta az a gyakorlat, hogy az államfőnek a keresztény maronita, a parlament elnökének a síita, a miniszterelnöknek a szunnita közösségből kell származnia,
mivel csak így tartható fenn a kényes egyensúly az országban, ahol 18 különböző felekezet van jelen. Mivel mindegyik koalíciós tömb elfogadta Aún kinevezését és a parlamentben abszolút többségben kapott, ezért október 2016. október 31-én, majdnem 30 hónap után újra lett elnöke az országnak. Egy hónappal később pedig a szokásoknak megfelelően Harírit nevezték ki Libanon kormányfőjének.
Miért pont most újult ki a libanoni válság?
Jogosan merülhet fel a kérdés, hiszen úgy tűnt, hogy sikerült stabilizálni az országot. Olvasva a különböző elemzéseket és cikkeket a nemzetközi és az arab sajtóban, az alábbi három fő magyarázatot adják a libanoni eseményeknek.
Belpolitika:
Az első magyarázat szerint a mostani válság gyökere az ország belpolitikai helyzetéből adódik. 2018 májusában parlamenti választásokat tartanak Libanonban, amely elég érdekesnek ígérkezik. Ugyanis idén nyáron új választási törvényt vezettek be az országban. 15 választási kerületre osztották az államot, szigorítottak a jelöltségeken (pl. nem indulhatnak két párt színeiben), és a parlamenti küszöb 10 százalék lett.
Ám a választási reformokat nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Például kimaradt a női kvóta, a szavazati korhatár levétele 21-ről 18-ra, illetve a hadsereg szerepének megnövelése. Ugyanúgy a választási reformnak nem hivatalosan az volt a feladata, hogy a Hezbollah hatalmi bázisát gyengítse, de eddig úgy tűnik, hogy pont fordítva sült el a dolog: Haríri járt rosszabbul, aki egyre több anyagi veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, miközben a szaúdiakkal való barátsága miatt támadták őt és jelentősen megcsappant a korábbi népszerűsége. Ezért
a lemondás Haríri számára egyfajta előremenekülést jelent
a választások előtt, mivel nem akar leszerepelni és időt biztosít a pártjának és a libanoni szunnitáknak arra, hogy „újjászervezzék” magukat jövő év májusára.
2. A Hezbollah megerősödése
A másik nézet szerint, bár éppen most a sok országban terrorszervezetként számon tartott Hezbollah nem tervezett merényeltet Haríri ellen, ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben esetleg ne próbálnák meg őt eltávolítani a hatalomból. Ugyanis Szaad Haríri már hónapok óta a síita szervezet kritikáinak középpontjában van, főleg azért, mert továbbra sem hajlandó érdemben javítani a libanoni-szíriai kapcsolatokon vagy mindenáron „Szaúd-Arábia érdekeit akarja megvalósítani”.
Ezzel együtt az is aggodalmat keltett a libanoni kormányban, hogy a Hezbollah és a libanoni hadsereg az elmúlt hónapokban gyakran együttműködött egymással. 2014-ben az Iszlám Állam betört az országba és egy hétig megszállás alatt tartotta Arszál városát. Bár a városból egy hét alatt kiűzték őket, a harcok egészen nyárig nem értek véget. Viszont augusztusban a Hezbollah a hadsereggel együtt pucolta ki a libanoni-szíriai határ mentén lévő utolsó terrorista fészkeket.
A libanoni hadműveletekkel egy időben történt a barcelonai ámokfutásos merénylet. A libanoni katonák így fejezték ki szolidaritásukat. A kép forrása: Twitter
Szorosan kapcsolódik ehhez, hogy az ISIS „fővárosát” a kelet-szíriai Rakkát október folyamán felszabadította az amerikai vezetésű nemzetközi koalíció által támogatott, kurd és arab milíciák alkotta Szíriai Demokratikus Erők nevű ellenzéki szervezet. November elején pedig sor került Abu Kamal ostromára, és a szíriai hadsereg közleménye szerint két nappal ezelőtt kiűzték a terroristákat a városból. Ezzel gyakorlatilag minden területét elvesztette az Iszlám Állam Szíriában.
Habár Bassár el-Aszad szíriai államfő továbbra is azt ígérte, hogy a hadjáratoknak nem vet véget, mert a többi, mérsékelt ellenzéki csoporttal is leszámol, az már kérdéses, hogy ezekben a Hezbollah mennyire fog részt venni. Ugyanis ott is jelentek meg olyan hangok, akik az ISIS utáni kivonulást követelik, mivel túlságosan kimerültek, és állításaik szerint sokkal inkább az „ősellenség” Izraelre, Szaúd-Arábiára vagy a libanoni belpolitikára kellene koncentrálniuk.
Ha valóban bekövetkezik a szíriai kivonulás, akkor annak következményeit elsősorban Libanon érezné meg.
A győztesként hazatérő és komoly harci tapasztalatokkal rendelkező fegyveresek felboríthatják a politikai egyensúlyt, csökkenthetik a hadsereg jelentőségét és ezzel együtt Haríri hatalma is rendkívül meggyengülne, hiszen nem tudna már befolyással lenni az eseményekre. Azt is képtelen lenne megakadályozni, hogy 2006-hoz hasonlóan egy újabb fegyveres összetűzés robbanjon ki Izrael és a Hezbollah között, amelyről már 2017 tavaszától így is egyre gyakrabban suttognak. Ha ez megtörténik, függetlenül attól, hogy mi lenne egy ilyen összecsapásnak a kimenetele, akkor abba Haríri és a teljes libanoni kormány belebukna és a Hezbollah venné át a hatalmat. Tehát a libanoni miniszterelnök lényegében nem akarta megvárni, amíg otthon eltávolítják őt a hatalomból és inkább az események elébe ment.
3. A szaúdi „hosszú kések éjszakája”
A harmadik elképzelés szerint pedig egyértelműen Szaúd-Arábia áll Haríri lemondásának hátterében, kényszerítették arra, hogy így tegyen. Ez a vélemény tökéletesen egybecseng a szaúdi Mohamed bin Szalmán jelenlegi trónörökös napokban is zajló tisztogatási akcióival. Vagyis a koronaherceg nemcsak a belső ellenzéktől vagy a hatalmára nézve veszélyt jelentő hercegektől akar megszabadulni, hanem mindazon külföldi szövetségeseitől, akiket korábban anyagilag és diplomáciailag is támogatott, de valami miatt „csalódott” bennük. Ezért felmerült az is, hogy Abed Rabbó Manszúr al-Hádi jemeni miniszterelnököt szintén eltávolítják a hatalomból, mivel abszolút nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Haríri nagy csalódás volt a jelenlegi szaúdi vezetés számára,
mert egyrészt ő inkább még az előző szaúdi uralkodó – a 2015-ben meghalt Abdullah – egyik embere volt. Másrészt azért küldték őt vissza 2016-ban, hogy csökkentse Irán és a Hezbollah hatalmát, valamint egy zászló alá gyűjtse a helyi szunnitákat, és intézze el, hogy a jövőben Libanon mindenben a szaúdiak „szája íze szerint” cselekedjen.
Ám ehelyett Mohamed bin Szalmánnak arra kellett ráébrednie, hogy túl sokat gondolt Haríriről, aki nem rendelkezik az apjához hasonló karizmával és kapcsolatokkal. Ráadásul az is csalódást váltott ki a szaúdi körökben, hogy Haríri belegyezett Michel Aún elnöki kinevezésébe, és bár bírálta a Hezbollahot, valójában nem volt olyan intézkedése (pl. a választási törvény), amivel ténylegesen is meggyengítette volna a síita szervezet pozícióit.
Október elejétől pedig tényleg látni lehetett, hogy a szaúdiak részéről egyfajta szervezkedés indult meg először a Hezbollah, majd a libanoni kormányfő ellen. Még érdekesebb volt, hogy amikor november 3-án Szaad Haríri gépe leszállt Rijádban, rendőrök szállták meg a repülőgépet, elvették a telefonokat a libanoni miniszterelnöktől és annak testőreitől. Ugyanúgy gyanúsnak találták, hogyha Haríri valóban régóta készült a lemondásra, akkor miért tervezett november 6-ra találkozókat az IMF-fel vagy a Világbankkal, amelyek az újabb kölcsönök felvételéről szóltak volna. Mások pedig azt emelik ki, hogy
Haríri végig olyan szöveget olvasott, amelyet nem ő írt, mivel a papíron lévő szavak teljesen eltérték a libanoni elnök által használt kifejezésektől.
A fő kérdés viszont továbbra is megválaszolatlan, és még a szakértők részéről is nagy a tanácstalanság: mi fog történni Libanonban Haríri lemondását követően? A legrosszabb eshetőség, hogy kiújul a múlt században kirobbant, tizenöt évig tartó, 120 000 halálos áldozattal járó polgárháború. Mások szerint viszont a jelenlegi közel-keleti helyzet miatt sem Iránnak, sem Szaúd-Arábiának nem érdeke, hogy háborút robbantson ki.
Egy dolog azonban biztos: nem ez az első, de nem is az utolsó politikai válság az ország történetében.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
