Arról jutott eszembe, hogy elolvastam a „Riporterek határok nélkül” nevű nemzetközi szervezet idei listáját a sajtószabadság állásáról.
Évről évre sorrendbe szedik az országokat, miután különböző szempontok alapján a szakemberek megvizsgálták, mennyire szabad náluk a sajtó. Azzal nem is fárasztanám Önöket, hogy persze megint lejjebb csúsztunk, nem is kicsit, az utolsók vagyunk az uniós országok között, a teljes listán a nem túl dicső 87. helyet foglaljuk el. Ez eddig nem túl izgalmas, sejtettük. Viszont megnéztem, ki az első, és ki az utolsó az államok közül. Legelől Norvégia áll, leghátul, Észak-Korea alá csúszva Türkmenisztán.
Na most jön a találós kérdés. Mit gondolnak, a kettő közül melyikkel vagyunk haragban, és melyikkel idilli barátságban? Belátom, ez túl könnyű feladvány, ha Önök akár csak minimális jártasságra tettek szert az Orbán-kormány külpolitikáját illetően, de erről nem én tehetek. Nem kellene annyit újságot olvasniuk, ez csak elrontja a játékot.
Most az egyszer azért beavatom az eddig boldog tudatlanságban élőket abba, mi a bajunk a listavezető Norvégiával.
Már azon túl, hogy elvileg ellenezzük a szabad sajtó ilyenfajta túlburjánzását. De a norvégok újabb veszélyes túlzásokba estek. A hideg lehet az oka, vagy a túl sok halfogyasztás. Ahogy eddig, most is készülnek hozzánk vágni egy 70 milliárdos támogatást a Norvég Alapból. Ezt még valahogy megbocsátanánk nekik (már ez is szép tőlünk, a hasonló segítséget nyújtó Uniót rúgjuk, ahol érjük). Na de az összeg 10 százalékát civil közösségeknek szánják (már gyanús!), és ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt a kormánytól független szervezet pályáztassa. Sátáni ötlet. Nyilvánvalóan belegázol nemzeti becsületünkbe, plusz felségsértés is. Mi az, hogy „kormánytól független”?! Vigyék a koszos pénzüket, ahová akarják. Ha a kormány nem teheti rá a kezét a 10 százalékra is, és még ellopni sem lehet, akkor nem kell a másik 90 sem. Különben is, az országban mindenkinek mindene megvan, nem kellenek nekünk a milliárdok.
Szóval Norvégia leírta magát, akkor lássuk, amikor a hátunk közepét. Bezzeg a baráti Türkmenisztán!
A külügyminiszter egy év leforgása alatt másodszor vizitál náluk, a köztársasági elnökünk is vendégül szokta látni az ő diktátorukat, akarom mondani elnöküket. Nincs is hiány ilyenkor kölcsönös dicsérő szavakban. Pedig nem könnyű kimondani ezeket a türkmén neveket: a mostani nagyfőnököt Gurbangulu Berdimuhamedovnak hívják. Szerencsére általában életfogytig uralkodnak, a választásokon 97-98 százalékokat söpörnek be. A maradék 2-3 százalék sorsáról vannak elképzeléseim, hiszen a börtönökben sok a politikai fogoly, hír van a kínzással, elektrosokkal történő kényszervallatásokról is. Na de egyrészt ménkű gazdagok a sok földgáz jóvoltából, másrészt a diktátoraik személy szerint is roppant kellemes emberek. Nem úgy, mint a norvégok: ők soha nem támasztanának semmilyen elvárást a demokráciát, a korrupciómentességet, a civil autonómiát, szabad sajtót illetően.
Már a 20O6-ban elhunyt előző elnök sem volt kispályás. A saját, forgó aranyszobrán kívül szökőkutak gyűrűjében szobrot állíttatott az erkölcsi tanításait tartalmazó könyvről is. Újító szellemű emberként átkeresztelte a hónapokat: a január az ő nevét kapta, az április az édesanyjáét, a szeptember meg a könyve címét. Szerencsére az utód, Szíjjártó vendéglátója sokkal demokratikusabb karakter. Ez onnan is látszik, hogy eltávolíttatta az előd szobrát. Igaz, a helyére emeltette a sajátját, de csak a városkép kedvéért. Erre különben is nagyon ügyel: azt szeretné, hogy az egész főváros fehérben pompázzon, ezért kitiltatott minden fekete autót. Remélem, Szíjjártó ezen felül is számos jó ötlettel tér haza, vegyük pl. azt, hogy Berdimuhamedov bevonatta a nők jogosítványát. Mindjárt nincs akkora forgalom, és nem is nyílik ki annyira a nők csipája, mintha szabadon furikáznának.
Azt is el lehetne tanulni például, hogy az elnök arany rudakkal súlyzózik a kormányülésen, miközben miniszterei állva tapsolják meg a főnök kiváló erőnlétét. Szerintem ez a gyakorlat a Várban a Karmeliták refektóriumában is remekül mutatna, amióta lemázolták, a sok freskó sem vonná el a figyelmet. Ha az arany súlyzó nem megy, a taps is elég.
De egy olyan országtól, amelynek ennyire figyelemkeltő helye van a sajtószabadság-listán, elsősorban a médiapolitika terén kellene okulnunk.
A legutolsó intézkedésük a világsajtó szerint a razziázás a magánlakások WC-jében. Az állampolgároknak ott számos lapra kötelező előfizetniük, így a mellékhelyiségben a higiéniai célt többnyire odakészített újságok szolgálják. Mivel a diktátor fotója sűrűn szerepel bennük, ebből az a sajnálatos gyakorlat következik, hogy a tiszteletre méltó portré az alattvalók kevéssé nemes testrészével érintkezik. Nem kizárt, hogy bizonyos gonosztevők ebben még örömüket is lelik. Ennek kívánnak véget vetni a hazafias WC-razziák.
Itthon sem szabadna az állampolgárt e téren kormányzati útmutatás nélkül hagyni. A magyar mellékhelyiségekbe kéretik ezentúl a sajtószabadság- és demokrácia rangsorokat elhelyezni. Le a norvégokkal, éljenek türkmén barátaink!
Ezen túl még annyit tudhatunk a kifestőről, hogy természetesen benne van a kormányfő is („Magyarország első színes miniszterelnöke” – reklámozza a kiadó) és Mészáros Lőrinc is. Nekem már ez a három szereplő is megéri, hogy szerezzek egyet, noha eddig semmiféle képzőművészeti tehetséget nem fedeztem fel magamban. De egyéb problémáim is vannak. Jó, hogy elcsórom az unokák színesceruza készletét, de milyen színűre tervezzem a miniszterelnököt? Kézenfekvő volna ugyebár a narancs, mint a Fidesz színe, de egyrészt még májbajosnak néznék sárga képpel, másrészt mindenkinek a „kicsi, savanyú, de a miénk” jutna eszébe. Máris többen idegesen sóhajtozni kezdenének, hogy jó-jó, de miért pont a miénk, és a stresszoldásnak annyi.
