Kezdőlap Szerzők Írta Falusi Tamas

Falusi Tamas

270 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Konzervatív

Mint azt a FIDESZ prominensei, potentátjai és igazmondó juhászai sűrűn tudtunkra adják, Magyarországon sikeres konzervatív kísérlet zajlik, amennyiben „úgy nyerték négyszer nagy fölénnyel a választásokat, hogy nem mondtak le azokról az alapvető konzervatív értékekről, amelyekről sok, önmagát kereszténydemokratának, konzervatívnak nevező párt lemondott.

A fentiek szerint a legalapvetőbb konzervatív érték a közpénz. Arról kifejezetten nem mondtak le. A másik ilyen érték a semmi, ugyanis semmiről nem kell lemondaniuk, arra teszik rá a kezüket, amire akarják, és mindezt az összes törvény által engedélyezetten, mert kétharmad esetén a jogállam ők maguk. Személyesen. Nincs is gond a bevétellel, Tiborcz például bűntelensége büszke birtokában vihetett haza a kis családnak némi pénzt. Pár tízmilliárdot. Pont amennyi kell.

Ha valakinek ez nem tetszene, akkor sem szólhat egy árva szót sem, mert a kétharmadot a derék „konzervatívok” tőlünk, választóktól kapták, mégpedig először 2010-ben, rendkívül nagyeszű értelmiségünk iránymutatását követve („Csak Gyurcsányt ne, jajjajjaj”), a többi nagyarányú győzelmet a korlátlan hatalommal már gyerekjáték volt besöpörniük.

A rendszer tökéletesen összeállt. Övék az állam, a Parlament, a gazdaság, az AB, a NAV, az ÁSZ, a GVH, a Médiatanács, a közpénzből fizetett közmédia, a közpénzből fizetett egyéb média, a Polt féle bűnüldözés, a Patyi féle igazságszolgáltatás, a rendőrileg vezényelt oktatás egészségügyestül, a tudomány a kutatással, a művészet az összes ággal, na meg a sport. Remélem, nem hagytam ki semmit (ha más nincs, akkor nem).

A fentieken túl konzervatívjainknak hozzáférésük van az önkormányzatok, a vállalatok, a bankok plusz az adófizetők bukszájához, az ingatlanvagyonhoz, és hogy mi tűnt még el ezen kívül 2010. óta, annak a „Kaparj kurta, neked is jut” egyesület műfüves kispályáin lehet utánajárni. Hadházyt keressék, hogyha érdeklődne valaki.

Különös báj a mindent birtoklásban, hogy Orbánék komolyan hiszik, ez így demokrácia. Szerintük a hungarofób Brüsszel nekünk megküldött, a kormánnyal többször egyeztetett, de Orbánék által máig teljesítetlen(!) 27 db mérföldkő követelménye nem komoly, ezzel csak álcázzák ellenségeink, hogy képtelenek elviselni Miniszterelnökúr szilárd, konzervatív álláspontját, miszerint no migration, no gender, no war.

Bizony. Ezt bírta nekünk mondani.

A győzelmeket tekintve a FIDESZ formáció tényleg menő. A választásokon elnyert 67 % ugyan elmarad Putyin 72 %-ától, de a különbség csak nüansznyi, és 2026-ban akár be is hozható. A technika egyszerű, a népnek úgy kell tudnia, az ellenzék nem csak a halálba küldené fiainkat („ÉS férjeinket”, by K. Novák), hanem még a rezsicsökkentést is eltörölné, ami aztán mindennek a teteje. A választók úgytudását a lefizetett média simán intézi el, hasonlóan, ahogy legutóbb is elintézte, kihasználva Márki-Zay rutintalansággal kevert bugyutaságát, a független média meg majd a szokott módon lapít. A múlt évi választás előtt is ezt csinálták, nem akadt ember, aki megírta volna, hogy semelyik tagország sem küld katonát, ha a NATO nem kéri, és mindegyik küld, ha a NATO kéri, mégpedig abszolút függetlenül attól, ki a miniszterelnök. A lapok hallgatásán túlmenően az értelmiség is csöndben maradt, ezért a magyar nép nagy többsége valóban úgy tudta a választáskor, hogy Márki-Zay hatalomra jutva rögtön halálba küldi fiainkat, mígugyanakkor Orbán, ha ő nyer, megvédi mindet, és ez döntő érvnek bizonyult. Az ellenzéki szavazók jó része el sem ment, vagy elment, és a FIDESZ-re szavazott, a bizonytalanok meg mind egy szálig követték az utóbbiakat.

Nem csoda, hogy egy ennyire sikeres csapatot a magyar nép egyszerűen nem hajlandó leváltani. Pláne valami gyurcsányfiókára nem. Még csak az kéne, emberek! Lenne ám itt halálba küldés bőven, na meg gázáremelések dögivel, tán még a vizitdíj is visszagyönne, ahogy a népnyúzó Ferit ismerem!

És akkor végünk, ecsém! Ahogy a költő írja:

A sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül.”

Az ilyet mindenképpen el kell kerülni, különösen a körülvevést, mert mi asztán tudjuk, ecsém, mire bazíroznak a Népek, ezért csak semmi könnyelműség, magyarok! – illetve mimagyarok, ahogyan Miniszterelnökúr a kedvenc népét emlegetni szokta.

Miniszterelnökúrnak ugyanis mi vagyunk a kedvenc népe. Tökéletesen érthető, hiszen nincs még egy olyan európai nép és egy olyan értelmiség, amelyik a hozzá hasonlókat akárcsak a hatalom közelébe engedné, nemhogy kétharmaddal(!) többször(!) megválasztaná! Erre csak a mimagyarok képesek. Miniszterelnökúr ugyan nagyon várta a szerinte „konzervatívnak” nevezett, de valójában bigottan vallásos elv alapján politizáló pártok áttörését a kontinensen, ám az elmaradt. Még Meloni sem az igazi, mert ugyan határozottan no migration, de annyira yes Ukrajnát tekintve, hogy még üvöltözni is hajlandó volt érte az olasz parlamentben. Ráadásul a miniszterelnökasszony nem csak Oroszországgal, hanem Kínával szemben is szilárdan negatív álláspontot képvisel, amennyiben az általa vezetett Olaszország kiszáll az Új Selyemút projektből.

Egyedül maradtunk, emberek. Hiába az agresszív kismalacos pávatánc… vagy lehet, hogy az a baj?

Miniszterelnökúr hosszas regnálását sajnos nem kísérik sikerek.

  • Gazdaságilag a lenyúlt MANYUP vagyon, a számolatlanul ömlő EU pénzek, a világgazdaság tíz éven át tartó fellendülése és a totális belső hatalom ellenére kábé ugyanott tartunk gazdasági hatékonyságban is, meg államadósságban is, mint 2010-es választáskor, azzal a két apró különbséggel, hogy egyrészt a forint azóta kegyetlenül elinflálódott (illetve hát elinflálták), másrészt nem mi szorongatjuk a cseheket, hanem Románia szorongat minket (a fenébe is!). A tudás alapú társadalom ugyan egyértelműen hasznosabb, de a munkaalapú a konzervatívabb, így Miniszterelnökúrék nem mondhatnak le róla. Az oktatásról viszont igen. Úgyis csak egy liberális trükk.
  • A szociális rendszerünk is konzervatív irányba távolodott el a komcsitól, ma már a legtöbb támogatást a legkevésbé rászorulók kapják, a többinek meg kuss.
  • Az oktatásra és az egészségügyre kevesebb pénz jut GDP arányosan, mint 2010-ben, ezért rendőri felügyelet alá kellett helyezni mind a kettőt, hogy egyáltalán működjenek.
  • Miniszterelnökúr vezérletével energiában szegény, de mégis energiapazarló ország lettünk (a rezsicsökkentésnek köszönhetően, mert ami olcsó, azzal nem érdemes törődni), ráadásul olyan energiafaló gyárakkal meg üzemekkel megspékelve, melyekből más ország már nem kér a kontinensen.
  • Európában nincs egyetlen szövetségesünk sem (hiába az EU és a NATO tagság), és barátból se sok (V4, Néppárt már csak múltidő).

Ez a rettenetesen kudarcos, és mégis hosszas uralkodás az újra és újra megválasztásokkal maga a csoda, így aztán Miniszterelnökúr, mint az ősi gender utolsó szalmaszála jelentéktelensége ellenére jelentőssé dicsőült a kontinensen, belé próbál kapaszkodni a bubuktól, burkáktól, Zelenszkijektől tartó óhitűek serege. Az, hogy az Orbán féle győzelemre az ő országukban reálisan nincs remény, hidegen hagyja őket, hiszen a hitre építenek, és ha a magyaroknak sikerült egy ilyen főnököt szerezni, akkor egyszer majd nekik is!

A pápa jól választott látogatási helyszínt. Lévén ugyanúgy mélyen hívő, és feltétlen „békepárti”, mint Miniszterelnökúr (bár nála a mélyhit kérdőjeles), ha ezeket akarta demostrálni, egyszerűen nem mehetett máshova.

Bravó, Szentatyám! Mégiscsak van egy szövetségesünk! Lesz itt béke hamarost!

Vagy nem. Putyint ismerve az utóbbira szavazok.

Jogállam

A jogállam működése egyszerű. A jog a hatályos törvények alapján, az állam által garantáltan, mindenhol és minden időben érvényesül.

A törvényeket a regnáló párt barkácsolja össze. Nálunk kétharmaddal pont olyat amilyet akarnak, pont olyat. A többség dönt, a nagy többség tarol, ez, kérem, a demokrácia.

Még szerencse, hogy ha rosszul kormányoznak, le lehet majd őket váltani – kivéve, ha kormányzásuk révén olyan médiafölényt meg egyéb előnyöket hoznak össze, hogy a leváltásukhoz nem csak az ellenzéki pártok és szervezetek, hanem sok elégedetlen szavazó összefogására lenne szükség.

Csakhogy az ilyen összefogás nálunk a lehetetlenség kategóriája.

Ez már tizenhárom éve látható. Nem vagyunk egy összefogó típus, még ha az életünkről van szó, akkor se. Jobban utáljuk azokat, akikkel össze tudnánk fogni, mintsem hogy összefogjunk és közös platformot kialakítva  az a cél legyen a vezérlőerő, hogy az ország sorsáért nem elég aggódni, hanem közös cselekvésben tevőlegesen  kell részt venni.

A jogállamnak abszolút értelemben vett meghatározása nincs.

Az ugyanis, hogy Tiborcz szabadon és bűntelenségének büszke birtokában elsétálhatott a 13 milliárdnyi jó EU-s forinttal, továbbá hogy a kormány az uniós nyomozás megszüntetése érdekében mindezt közpénzből fizette vissza, teljesen szabályos, Magyarország összes törvényének megfelel.

Hogy ez véletlen-e, vagy miniszterelnök úr intézkedett, az mindegy, a végeredmény ugyanaz. A jogállamon karcolás sem esett.

Zuschlag 20 milliójának esetében anno másképp történt minden, de az magától értetődik, mivel a tolvajokra akkoriban más vonatkozott. Kizárás, bíróság, börtön-, pénzbüntetés. Mostanában ettől kissé eltérő a jog.

Ha választást nyertem, én hozom a törvényeket, melyek alapján a jogállam majd működik, ebből következően én teremtem meg a jogállamot is. A jogalkotásnál néhány dologra tekintettel kell lenni, például az Alkot… izé, Alaptörvényre, de ha kétharmaddal nyertem, akkor még az Atyaúristenre se. Úgy írom át magát a gránitsziládságút, mint a sicc.

L’état de loi ç’est moi. Punktum.

Érzékenyebbeknek persze nem biztos, hogy tetszik. Nyilván nem tartják erkölcsileg elfogadhatónak, hogy a regnáló párt markában és/vagy zsebében a következők találhatók:

  • a jogalkotás révén az állam,
  • az adók és az EU révén az államháztartásba érkező pénzek, a be- és visszavásárlásokkal részben újraállamosított, központilag osztogatós gazdaság,
  • a legfőbb fékek és ellensúlyok (AB, MNB, ÁSZ, államelnök, stb.)
  • az önkormányzatok,
  • az elvileg független, de a regnálók által bárkire ráuszítható hatóságok (NAV, Ügyészség, satöbbi),
  • a rendőrileg vezérelt, sőt vezényelt egészségügy,
  • az oktatás (lásd egészségügy),
  • a média hetven százaléka (közpénzből fizetett közmédia inkluzíve),
  • az igazságszolgáltatás,
  • a művészet,
  • a tudomány,
  • na, meg a sport,

hogy a legfontosabbat se felejtsük el. A helyzet még dermesztőbb, ha tudjuk, hogy a regnálókat egyetlen ember „irányítja”, aki gondoskodott arról is, hogy a mérleg nyelvét kiiktassa, így ellensúly nem lévén érvényesíti az „egy az isten” elvét, a magyarok istene, pedig természetesen őminiszterelnöksége!

A kellemetlen helyzet hungarikuma, hogy sokan várták, teszünk ellene, ám aztán kiderült, hogy mégsem. Sok széplelkű éjjelente ma is halálsikollyal, hideg verejtékben úszva ébred, miközben rémülten hajtogatja, „Csak Gyurcsányt ne! Inkább a Kimdzsong, hamáregyáltalán…”

Nem. A hazai értelmiség nem jelent veszélyt a trónra.

Van aztán még a külföld. Ez már keményebb dió, mivel két klubban is tagok vagyunk, mégpedig előkelő klubokban, melyek az irreguláris harcosoknak (street fighters) nem a legjobb terepek. Ott nem illik csizmát damasztra rakni, és hogy mi mégis, sőt eddig gond sem volt vele, az a klubtagokból (compromise seekers) könnyen levezethető. Szegények annyira meglepődnek, nem egészen értik, hogy mi van.

Biztos rosszul látjuk, morogják zavartan, biztos tévedés, ilyen nem lehet, mert nem is létezik.

Mostanában kezd a tagság ráébredni: debizony! Van ugyanis egy tagállam, melynek kormánya autokrata rendszert épített ki otthon, lenyúlt minden lenyúlhatót meg lenyúlhatatlant, a barát az ellensége, az agresszorok a barátai, zsarolja és szidalmazza saját közösséget, amelynek tagja, de a kapott pénzt, azt simán teszi zsebre, és mindenfélét hazudozik, meg kiabál, ha a közösség által neki szánt „jusst” a klub már néha visszatartaná. A mondott viselkedést a kormány a magyar érdek védelmének nevezi. Sikerült is megutáltatnia minket minden szövetségesünkkel.

Nyilván ez volt a magyar érdek.

Nem állunk jól, az biztos

Churchill mondotta volt, hogy a demokrácia rossz, nagyon rossz, átkozottul rossz, de jobbat még nem találtak ki. Ebből következően lehetséges önző okból eltéríteni, és az még mindig demokrácia, ha a választók adják hozzá a felhatalmazást. Problémák esetén tehát nem a demokráciát kell siránkozva hiányolni, (Orbán megválasztása és minden intézkedése a kétharmad révén az összes demokráciakövetelménynek megfelel), hanem leváltani azt, aki működtetés helyett önző célra használja ki.

Hárommillió. Ennyi választóra lenne szükség a demokrácia szabályeszközein belül az NER  ellenzői lesznek egyszer annyian?

Eltartott kisujjal persze nem megy. Túl nagy a légellenállás.

Szankciók, avagy Brüsszel a hibás mi csak megszavazzuk!

Szankció, szavalják már a gyerekek is, miközben sok ember zárja el a gázcsapot. Nem a gáz fogyott el, hanem az emberek pénze, mert sokan vagy esznek, vagy fűtenek.

Az oroszok elleni kényszerintézkedések nálunk minden alól felmentő okká léptek elő, és ha valaminek a korábbiaknál többszörösére nő az ára azért természetesen nem a kormány hibás, hanem a szankciók. Ezt harsogja a közpénzből forgatott kampányfilm a közpénzből  fizetett médiafelületeken.

A szankciók eredeti célja természetesen nem az, hogy hivatkozási ok legyen, de Orbánék jól felhasználják saját hibáik (bűneik) leplezésére, a NER kórus pedig nem csak bólogat, hanem hangosan ismételgeti is.

Egyértelmű, hogy Moszkva rablóhadjárata, melyben az agressziója mellett háborús bűnösként is tündököl, ellenlépésért kiált, mert láthattuk mi történik akkor, ha nincs ilyen. A Krím einstandolásakor szinte semmi ellenlépés nem történt ezért nem csoda, hogy Putyin vérszemet kapott.

Hja, mondogatta, ha ez ilyen egyszerű… és bizony, ha engedünk neki, akkor tényleg az. Ránéz a térképre, aztán int a csapatoknak: irány Kijev! Onnét már Berlin sincs olyan messzire.

További veszély a demokratikus országokra nézve, hogy a vérszem nem csak Putyinék sajátja –  ott van Kína Tajvan fájdalma, és ott vannak a terrorista meg a fanatizált államok (utóbbi kettő sokszor azonos), akik hagymázos álmaik megvalósításának hivatkozási alapjaként mutogathatnának a nagy testvérre.

A demokratikus világban bármely agresszív lépést válasz nélkül hagyni az agresszió létjogosultságának  elfogadását jelentené.

Az ezzel járó negatív gazdasági hatásokat vállalni kell.

Hungarikum, hogy ezt kies hazánkban milyen sok ember képtelen megérteni. Hatványozottan az, hiszen Miniszterelnök úr sem akarja érteni. Lehetséges persze, hogy ennek ellenére mégis érti, mivel az összes szankciót megszavazta, azaz az szankcióellenesség csak a szokásos nemzethülyítésre kell.

A szankció lehet politikai vagy gazdasági. Az első jelképes kárt okoz, például nem hívják meg az embert valahová, na bumm, a második viszont már kézzelfogható, így, ha a magyar kormányfő áldott jó szívének köszönhetően nem szeretné, hogy szegény Kirill pátriárka kihűlt leveskéje mellett dideregjen, az EU-val kell megküzdenie. Meg is tette „böcsülettel”, ezért a pátriárka ma is a halkan pattogó aranykandalló mellől nézi 4K tévén az ukránokat, ahogy menekülnek rommá lőtt, fagyos házaikból kis motyóikat cipelve.

Van még pár további orosz oligarcha, akiknek sorsát Miniszterelnök úr a szívén viseli, így a magyarok harca a putyinista elit jóléte érdekében eltarthat még egy darabig. Nekünk ez persze semmi, simán abszolváljuk mindegyiket. Szívósságunk legendás, nem csak köztudott.

„Mi, magyarok” -, kezdené szózatát büszke daccal szeretve tisztelt miniszterelnök urunk, ha a szívósságról kellene előadást tartani.

Az lenne ideális, ha szankció a kivetőnél nem járna semmiféle kárral, akire viszont kivetették, azt másodperceken belül tönkre teszi gazdaságilag. Nos, ilyen még Fülig Jimmy legnagyobb sajnálatára sem létezik.

Kevésbé ideális esetben a kivetőknél a szankciók okozta kellemetlenségek fokozottak, a fenyítettnek meg kimarad ugyan az import, és az ipar tényleg bukdácsolni kezd, de csak uszkve egy év után. Nagy ország esetén ez így törvényszerű, a megrendítő negatív hatásra várni kell.

Nálunk, mint kivetőknél felbukkannak további mellékhatások is.

Például az Európában a magas infláció. Ebben mi dagadó mellel jeleskedünk: nálunk majd háromszorosa az európai átlagnak. Csakhogy a kormány szokásához híven hazudik és állításával ellentétben ennek döntő részét nem a szankciók okozzák:

1./ Az energiadrágulás főként amiatt következett be, hogy Putyin elzárta a gázcsapot,
2./ a forintgyöngülés jócskán hozzájárult az energiaárak növekedéshez, amely a kormány sara,
3./ „jobb ha hosszútávú szerződést kötünk az oroszokkal” hazugságának köszönhetjük, hogy nem jutunk olcsóbban a piacról földgázhoz,
4./ ha kevésbé hagyatkoztunk volna az elmúlt 12 évben az olcsó orosz gázra (szigetelések, egyéb energiafelhasználást csökkentő beruházások), kevesebbet kellett volna az emelkedő árú energiafajtából vásárolni.

A fentiek alapján javasolnánk elsősorban Putyin (~50%), másodsorban a kormány (~30%) felelősségének firtatását, mert Brüsszel az előbbieknél jóval kisebb mértékben felelős
(~ 20%), és még ez a mondottnál jóval kisebb károkozás is (melyet Orbán is megszavazott) elengedhetetlenül szükséges válaszlépés volt úgy politikailag, mint gazdaságilag.

Egyébként, ha Putyin nem robbantja ki a háborút, akkor Brüsszel ezen okból történt magyarországi károkozása – szankciók híján – nulla lett volna, vagyis Putyinra fentebb rótt 50% jóval inkább 100%!

Persze a kormány mást mond, az átverésünk folyamatos. Miniszterelnök úr az elmúlt év augusztusánál ragadt le (addig voltak neki kedvezők az adatok), arra hivatkozva mantrázza még mindig, hogy  a szankciók nem érik el céljukat, mert például Moszkvában még mindig nagyon olcsó az élelmiszer, hogy dőzsölhetnek belőle az oroszok. Az véletlenül kimaradt ennek  magyarázatából, hogy az orosz mezőgazdaságra nincs hatása az Unió által megszavazott szankcióknak.

Ezek pont olyan átverések, mint a Miniszterelnök úr által korábban emlegetett 180.000 HUF/hó/háztartás rezsitámogatás, amelynek folyamatos fizetéséhez annyi pénzre lenne szükség, hogy félévenként csődölne be az állam, pedig már enélkül is befektetésre nem ajánlott, bóvli minősítésű kötvényeivel. Lehet, persze, hogy a múlt év valamelyik napján pár percig ennyi volt, de a bemondott összeg azelőtt és azóta is szégyenteljes hazugság, aminek már a leírása is kézgörcsöt okoz normál agyműködésű embereknél.

Nem kevés kell ám ahhoz, hogy egy értelmiségi vállalja az ostobaság hirdetését, de azért a NER lapokat nézve láthatóan van az a pénz.

Mások vére árán a béke pártján

Mint az igencsak emlékezetes, a FIDESZ a múlt év márciusában azzal emelte több, mint duplájára addig elért szavazatelőnyét, hogy „az ellenzék háborúba sodorna minket”. Akkora lármát csapott hazugságával, hogy a végén még saját maga is elhitte. A temetőkben nem járt ugyan körbe hangszórós kocsi, de ennek is csak nagyon kevés híja volt.

A NER érvelés egyszerű: Márki-Zay a kampány során kijelentette, küldene katonát Ukrajnába, egyértelmű hát, hogy fiainkat vágóhídra szánja, az országot meg belesodorná a háborúba. Azt a kormány harsonái kifelejtették zengeni, hogy ez abban az egyetlen esetben történhetne meg, ha NATO felkérésnek kellene eleget tenni.

Kétségtelen, hogy ha a NATO katonák küldését kéri, azt jelenti, a NATO hadban áll. Ilyen esetben mindegy, ki a miniszterelnök, mindenképpen küldené a katonákat (Orbán éppúgy, mint Márki-Zay), különben országostól rögtön kirúgnák a szervezetből szerződésszegés miatt. Azt pedig még Orbán is tudja, sok jó abból nem sülne ki, ha nem egy NATO és EU tag ország képviselőjeként utazna Moszkvába gázártárgyalásra, hanem mint pimf miniszterelnök, ugyanis az orosz stílus eléggé kellemetlen. Csak addig vagyunk fontosak az oroszoknak, amíg NATO és EU tagként belső zavart keltve segítjük Putyint, anélkül Orbán csak egy Lukasenka light, vagy tán még annyi sem, mert nem tudnak használni minket semmire. Még oroszul sem beszélünk.

Nagy szerencséje miniszterelnökúrnak, hogy a NATO nem állt hadban, és ma sem áll, így bátran harsoghatja azóta is, ő aztán nem küld katonát! Igaz, nem is kérte tőle senki. A többi jelentéktelen hatású látszatintézkedését, például hogy „hazánkon át nem szállíthatnak fegyvert Ukrajnának”, inkább fedje mély homály.

A jól megkomponált hazugság úgy ment át a köztudatba, ahogy magától értetődőn zöld a fű és kék az ég. A NER sajtó teljes erővel terjesztette (MTVA inkluzíve évi 130 milliárdjába belefér), a függetlenek viszont eltartott kisujjal figyelték, ahogy Márki-Zay rohangál mindenfelé, és kétségbeesetten kiáltozza, de hát ő nem is!

Függetlenék nem cáfoltak semmit, legfeljebb ismertették az eseményeket, hogy ha valakihez nem jutott volna el információként az ellenzék vérgőzös mivolta, az is értesüljön róla. A nép közben fejcsóválva nézte, ahogy Márki-Zay „tagadni próbálja a nyilvánvalót”. Nem is hittek neki, hiszen „katonákat küldene!”.

A választás eredménye ettől kezdve egyértelmű volt.

Jellemző miniszterelnökúrra, hogy ha valamiben egyszer megkapaszkodott, sokáig képes lógni rajta. Ma is ott buzgólkodik a békén, hiába akarják sötét erők háborúba kényszeríteni. Hogy kik azok a sötét erők, egyelőre rejtély, hacsak az ukránok morgását (dühét) nem tekintjük annak, akik azt szeretnék, hogy Magyarország szavakban is támogassa őket. A morgás értehető, mivel Oroszország minden keze ügyébe került hadigéppel támad, és olyankor nincs érzéke a célpontként használtaknak sem a finom pávatánchoz, sem az orbáni kettősbeszédhez. Az ukránok ehelyett elvárják a mellettük történő konkrét és egyértelmű kiállást. A magyar kormánytól is.

Azt ugyan várhatják. Olyan úgyse lesz.

A világ demokratikus része szintén békét szeretne, de nem mindenáron. Aki ezt követeli, az belenyugszik, hogy Oroszország az elrabolt területeket megtarthassa, és ezzel megadja az esélyt a jövő minden agresszorának, hogy elindítsa csapatait, mivel azok úgy gondolhatják, a demokratikus országok a területrablást nem fogják megakadályozni. Oroszország már bemutatta annak példáját, hogy nincs ellenállás (amint a Krím annektálásakor úgy is láthatta), tovább fog lépni, például Donyeck és Luhanszk annektálása érdekében, mert a korábbiakból arra következtet, gond nélkül teheti.

Ha azokat is megszerezte, az ismételt továbblépés magától értetődő, ahogy néhányan az orosz vezetésből már beszéltek párszor erről.

Az agresszori mohóságot illetően: mikor Chamberlain a Hitlerrel való tárgyalás után kijelentette, hogy Csehszlovákia feldarabolása és a Szudétavidék Németországnak való átengedése árán meghozta a békét, Churchill azt mondta neki a Parlamentben:

„Ön választhatott a becstelenség és a háború között. A becstelenséget választotta, és meg fogja kapni a háborút.”

Igaza lett.

Azért nagy hiba az azonnali béke követelése, mert nem csak az Oroszország jelenlegi területnyereségét fagyasztaná be, anélkül, hogy garanciát kapna a világ arra: az oroszok nem folytatják gyilkos terjeszkedésüket. Siker esetén „folyt. köv.” jöhetne, hiszen az agresszorok így szokták.  Az ellenzék is a fenti elvet vallja, mert józan ítélőképesség esetén mást nem is tehet.

Orbánt viszont a ráció nem nagyon zavarja, ő aztán rendíthetetlen békepárti tűzön-vízen át.

Mint derék népének elmondotta volt, „…ütnek, vernek, rúgnak, harapnak, minden eszközt bevetnek, hogy belerángassanak minket a háborúba.” Minden eszköz alatt nyilván a demokrácia hiánya meg az alapítványok közbeszerzés mentessége (= közpénzkiáramoltató képesség) miatt visszatartott EU pénzeket érti. Az eljárásokat, noha az EU már számtalanszor megindokolta, fura módon nem tartja jogosnak, viszont ha figyelünk rá, világos lesz a kép:

Mások számára követhetetlen észjárással navigáljuk hazánkat az európai hullámverésben”.

Aha. Hát, ha csak úgy nem…

A primitív észjárású Németország Orbán szerint már belesodródott a háborúba, de sokak meglepetésére pont úgy néz ki, mint aki nem sodródott bele.

Mi is pont úgy nézünk ki, ám ez nem a német típusú vakvéletlennek, hanem kizárólag miniszterelnökúrnak köszönhető, mert ő, míg ott lesz a vártán, nem enged a sodródásnak semmiképp!

Azon az áron sem, hogy közben szép lassan kisodródunk a demokratikus Európából.

Vallás

A vallás sok mindenre jó. Vígasz a bajban, remény szeretteink elvesztése esetén, hogy még találkozunk velük, és magunknak is kapóra jön, ha az elmúlásra gondolunk, amely – hála Isten! – nem is létezik.

A vallás sok mindenre jó, többek között megvan annak az előnye, ha egy politikai párt a vallásra alapoz, rendíthetetlen hívek garmadáját nyerheti, ha pedig sikerül elintéznie, hogy a többi hasonló párt eltűnjön a süllyesztőben (MDF, Kisgazdák), és csak ő maradjon olyan pártként, amelyre a vallásos emberek szavazni tudnak, örök hatalmat nem nyer ugyan, de néhány kétharmadra bizton számíthatunk. Pláne, ha az istentelen másik oldal nem talál ki semmit ellene.

Az érvek a hittel szemben hatástalanok.

A vallás illeszkedik a mai regnálók munkaalapú társadalmához (Ora, et labora), sőt a magyar lelkivilághoz is, mivel a himnuszunk nem úgy kezdődik, hogy „Talpra magyar! Hí a haza!”, hanem úgy, hogy „Isten, áldd meg a magyart…”. Mi nem magunktól várjuk a nagy dolgokat, hanem az Úrtól, hogy majd ő elintézi nekünk. Megtettünk mindent, egyrészt előírás szerint imádtuk és könyörögtünk neki, másrészt pontosan megmondtuk, mi kéne (jókedv és bőség), ennyi telik tőlünk, slussz.

A bőséget illetően sokáig vártunk türelemmel (2023 – 1823 = 200 év), de végül isteni intézkedés hiányában kénytelenek voltunk az EU-hoz fordulni, a jókedvet tekintve pedig meg kellett volna tanulnunk magunkon röhögni, de az nem ment, mivel többek és jobbak vagyunk, mint bárki más, ami az önmagunkon való röhögés szempontjából áthághatatlan akadály.

Jelenleg itt tartunk. Továbbra is igényeljük a felénk nyújtott védő kart, mivel a NATO miniszterelnök úrnak mostanában antipatikus.

A XXI. század Európájában államvallás már nem létezik. A hitpártok hivatkozási alapja nem is a kereszténység, hanem a „keresztény hagyomány”, melynek fő feladata a szexualitás legeslegszigorúbb tabusítása. Az elfajzott formái különösen.

A támadás elánja azt mutatja, ez nemiségi izé a sátán fő műve a megrontás érdekében, melytől az ártatlan gyermekeket a főmű minden részletének teljes eltitkolásával kell megóvni. Ne tudja az a gyermek még azt sem, hogy ilyen egyáltalán létezik. 18 éves korig. Addig ártatlanok, ahogy köztudott. Ennek fényében persze röhejes az Orbán féle büntethetőségi korhatár (12 év), de már annyi minden fölött siklottunk át elegánsan, ennél sem lesz nehéz.

Az így definiált gyermekmegóvást illetően kizárt, hogy azt valaki ne támogassa (agyon is vernék a többiek), ennél jobb cél pártprogramnak nem található. Na, talán a nyugdíj megvédése. Vagy a rezsicsökkentés. Esetleg egy hármas kombináció.

A nagykorúaknál megengedőbb a vallás, házasok esetén gyermeknemzési célból a testi érintkezés is elfogadható (a család szentsége nem sérül vele), szimpla kéjelgés esetén viszont rosszpontot kap, akiről kiderül. Normál esetben egyet, üzletszerű esetben többet, nem konzervatív, azaz természetellenes esetben jó sokat. A

„Hogy lehet a természetben bármi természetellenes?”

kérdés szintén a sátán műve, a kérdést még föltenni sem szabad, nemhogy megpróbálni válaszolni rá.

Amelyik párt leginkább harcol a fertő ellen, és a legkevesebb fogalma van a genderről, az a legkeresztényibb formáció, azaz a hívőknek nem gond az ikszet bejelölni, amit az Egyház is támogat. A sűrű templomjárásból látható elkötelezettség mellett persze némi anyagi juttatás sem árt, hogy az Egyház úgy működjön, ahogy kell neki, de kétharmadnál a regnálókat nem korlátozza semmi, a juttatás könnyen megoldható. Mint a választási eredmények mutatják a módszer működik.

A vallás által büntetni rendelt további bűnök, például „Ne lopj!”, a paráználkodással ellentétben sátáninak nem tekinthetők, művelésük a hitpárt által kiválasztottaknak engedélyezett. A besorolást külön erre a célra kijelölt szervezet végzi (ügyészség), amely első blikkre képes megkülönböztetni a regnálók saját tolvajait a szimpla, avagy mezei gazemberektől, akikre aztán teljes erővel lecsap. A kiválasztottaknak menekülő utat biztosít.

A vallás minden téren érvényesül. A költségvetés

„Akinek van, annak adatik…” elv szerinti működtetése a bibliai szövegnek teljes mértékben megfelel, minthogy a legtöbb támogatást a gazdagok, a maradékot a tehetősek kapják.

A baloldal tervei ezzel totálisan ellentétesek, ám derék népünk tudja, amit tud (megmondták és megírták neki, hogy csakis gyermekeink megrontása a célja, és azt nem cáfolta senki), így aztán nem hagyja hatalomra jutni a Gonoszt.

A fenti „politizálás” kívülről nézve a vallás és a hívők kihasználásának eléggé alacsonyrendű módja. Ellenszer egyelőre nincs, ami az ellenzéket többször hibára kényszeríti. Ilyen például a regnálók előgúnyolói által fegyverként forgatott LMBTQ+ túlkapások azonnali, gondolkodás nélküli megvédése (van ilyen túlkapásból bőven, akár hülyeségi szinten is – ott sem mindenki akadémikus). Ez a módszer rossz taktika, több kárt okoz, mint hasznot, mert a támadás is zsigeri, meg a védelem is, és ha az átlagember gondolkodás nélkül dönthet, nem kérdés, hogy egy ilyen vitában melyik oldalra áll. Több racionalitásra, több magyarázatra és több higgadtságra volna szükség az ellenzék értelmiségi holdudvarától. Volna. Sajnos nagy a csönd.

De a kocsma bezzeg hangos, munkálkodik a cimbalmos

Egy rendelkezés értelmében az abortuszra jelentkezett nőkkel meg kell hallgattatni a magzat szívhangjait. A hatalmon lévők evvel vallásos híveiknek kedveskednek, hogy ha már a XXI. század Európájában az abortuszt betiltani nem lehet, azért mégis legyen valami. Látjátok, üzennek vele, mi mindent megteszünk az ÉLET védelmében.

Embertelen a módszer? Naná! Az amúgy is gyötrődő nők egy újabb rúgást kapnak lelkileg.

Ezt a szerencsétlen törvényt ismét csak politikusok találták ki, akik pont annyit értenek ehhez is, mint a mátrixalgebrához. Az ember nem szólna egy szót sem, ha az alkalmazása nem lenne kötelező. De az.

Jöjjön a vallás helyett a  tudomány, morgunk ilyenkor páran, tegyen végre rendet, mondja meg ő, hogy mikortól számít a magzat élőlénynek, mert a szívhang lehet bizonytalan, helyette talán inkább az agyhangot kéne definiálni.

Az MTA-ban nagy a csönd.

Ez van.

Trianon

„Nekünk Mohács kell”, írta a költő a múlt század elején, és bizony nagyon valószínű, hogy ha tizenöt évvel később írja, a „Nekünk Trianon kell” lett volna a cím. Mi már nem Mohács, hanem a mi kedves Trianonunk nélkül lennénk senkik és semmik, így viszont van mibe kapaszkodni nekünk, mimagyaroknak.

A szuverén Nagy Magyarország csak 1541-ig létezett, onnantól vagy nem voltunk, vagy gyarmat voltunk, vagy császárkirálysági országrész, és mikor végre 1920-ban jó négyszáz év után ismét független állam lettünk, az már nem érdekelt nálunk senkit, és azóta sem jelent nekünk semmit. Csak a veszteség… jajj, a veszteség…

Az immár szabad nemzet akkori vitéz kormányzó urunk vezetésével egy egész korszakot épített föl a „Velünk kitoltak, demiasztán nem hagyjuk!” című huszáros politikára. Sajnos a huszáros politika az első világháborúhoz hasonlóan ismét pusztító katonai vereségbe és újabb veszteségekbe torkollt emberéletben, anyagiakban és nemzetünket illetően erkölcsi téren is (holokauszt), ezért mondható, hogy a trianoni határokról szóló döntés nem csak megszületett anno, hanem huszonöt évvel később meg is lett erősítve, mégpedig újból csak általunk.

Lehet persze megpróbálni a másra kenni, de sok értelme nincs, mert kétségtelen, hogy mindkét világháborúban agresszorok voltunk. Ha pedig valaki az, akkor legalább győzzön, ugyanis ha nem a vae victis elv érvényesül. Nem árt tudni az agresszor esetében a megsajnálás vagy egyéb megfontolások esete a legritkábban fordul elő. A két világháború összes szörnyűsége, ahogy a mai háborúk szörnyűségei is kivétel nélkül mind az agresszorokra háríthatók, mert

az eléggé gyönge érv, hogy a megtámadottnak nem kellett volna visszalőnie.

A szörnyűségekből adódón a bosszú motiváció jellegzetes, például az első világháború utáni tárgyalásokon a legtöbb kárt szenvedett Franciaország volt a legvérszomjasabb, és a britek, de főleg az amerikaiak inkább megengedőbbek. Tény, hogy nagyrészt a franciák akarata érvényesült, bár az emberiség jövője szempontjából talán jobb lett volna fordítva, mert a tankönyvek szerint egy bosszú sikeres végrehajtása nagy valószínűséggel gyűlölethez, megerősödve pedig bosszúhoz vezet.

Az I. világháború utáni Magyarországot illetően elméletileg a következő lehetőségek álltak a béketanács rendelkezésre:

A teljes területünk megmarad

Emellett dönteni több okból sem volt lehetséges. Először is Magyarország vesztes és főleg agresszor mivolta, másodszor a nem magyar népesség hatalmas aránya országhatáron belül, harmadszor meg a nem magyar népesség állandó panaszai miatt, mivel az általuk lakott területeken is nagyrészt magyar volt a birtokos nemesség, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az erőszakszervezetek irányítása. Ez persze állandó konfliktusokhoz vezetett.

Ugyanakkor a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzetté válás nem csak a magyarok sajátja volt a XIX. század folyamán, hanem a környező népeké is. A nemzetszerveződés révén egységesen tudtak fellépni az uralkodó nemzet ellen minden nemzetközi fórumon.

Csak a magyar többségű területek maradnak meg

Leginkább ez a változat hasonlít a végleges döntéshez némi tehetetlenséggel és rosszindulattal fűszerezve. Ami a tehetetlenséget illeti:

a határkijelölő bizottság a Kolozsvár környékén és a Székelyföldön lévő magyar többségű területekkel nem tudott mit kezdeni, mert a megmaradó Magyarországgal nincs közvetlen földrajzi kapcsolat.

A rosszindulat a teljes északi határ mentén (Csehszlovákia) és az északkeleti határnál (Románia) érvényesült, amennyiben ezeknél 20 – 30 kilométeres sávban kerültek határon kívülre magyarok, valamint Szabadka környékén, ahol egy jókora háromszögnyi magyar lakta területet ítélt a bizottság a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak. Az utóbbiakat igazságosan módosítva a Trianon utáni Magyarország tizenöt–húsz százalékkal nagyobb területű lehetett volna.

Az új határok kijelölése

Csehszlovákia és Jugoszlávia pluszként megkapja az őket összekötő folyosót (szláv korridor) amelynek szélessége Soprontól Balatonfőkajárig tart (a Nyugat-Dunántúl a Balatont is beleértve), valamit legyen Romániáé a teljes Tiszántúl, azaz Magyarország új határa ennek megfelelően a Tisza. Ez a lehetőség sem volt reális, mert rengeteg magyar került volna határon kívülre, vagyis ez már nem a jogosan rosszindulatú változat, hanem az abnormális, amit a döntéshozók, ha akarták, akkor sem mertek volna megkockáztatni.

A fentiek alapján mondható, hogy a végleges „Trianon” ugyan valóban igazságtalan volt, de messze nem annyira, mint amekkora érzelmi vihart korbácsol föl sok magyarban, ráadásul ezt az igazságtalansághoz vezető rosszindulatot kétszeres agresszorként jórészt ki is érdemeltük. Mondható az is, hogy az eredeti határok a nemzeti mozgalmak következtében már háború nélkül sem lettek volna sokáig tarthatók.

Trianonnak ma már semmiféle jelentősége nincs. Gondtalanul mehetünk Kassára,  Székelyudvarhelyre is, ahogy az ottani magyarok gond nélkül jöhetnek ide.

További magyar specialitás, hogy onnan is szavazhatnak rólunk, itteniekről, ha tetszik (fordítva nem), ebből következően csak adózási és bevásárlási szempontból érdekes, hogy hol a határ, és hogy melyik oldalán vagyunk. Ha pedig úgy akarjuk, egy szimpla költözéssel azt is meg tudjuk változtatni bármikor.

Persze „Középhatalomnak” a Trianon utáni ország túl kicsi, és ha valakinek az egója elszállt volna, ne nálunk legyen miniszterelnök.

Vagy ha mégis, ne álmodozzon felelőtlenül Nagy-Magyarországról, mert csak bajt okoz vele – főleg a külhoni magyaroknak.

A régi térkép provokálásra jó, de egyéb haszna nincs. Ezt onnan tudni, hogy mások ilyeneket nem csinálnak, egyedül mi mutogatjuk nagy-magyarországos sáljainkat, pont úgy, mintha egy liverpooli a korábbi brit gyarmatok lepedőre festett térképével menne meccsre, vagy osztrák szurkolók ugrálnának a prágai, pozsonyi, esetleg budapesti vendégszektorokban II. József birodalmának térképével az egyensapkájukon, mely birodalomban mi voltunk az indiánok.

Szóval tehetnék ők is. De nem. Csak mi lengetünk. Ezzel jelezzük a régi nagyság iránti vágyat, mert új nagyságunk még sehol. A múltunkkal szeretünk hadonászni, és mindenkivel veszekszünk, hogy ne a kínai akkus tolószéket meg az euró infúziónkat nézze senki, hanem a régi daliás képeket! De sagittis hungarorum, Puszkasz, Kokszisz, Budai…

Ezt akarjuk? Biztos, hogy ezt? Nem kéne inkább egy új, igazi nagyságot – például kiváló oktatással – minél gyorsabban felépíteni?

Kétharmad

Ahogy azt tanítják az iskolában, a rómaiak, mikor még köztársaságban éltek, veszély esetén egy diktátort választottak maguk közül, aki teljhatalmat kapott, így a demokráciákban szokásos, vitákkal tarkított, időben elnyúlt hercehurca helyett a veszély megkövetelte módon, azaz gyorsan és hatékonyan tudott dönteni.

Orbán Viktor népszerűségéből látható, a magyar nép ma is úgy tudja, bajban vagyunk, és miután fogalma sincs róla, hogyan kell magát megvédeni, jobbnak látja, ha egy harcedzett szakember (street fighter) áll az ország élén. És ha diktátorként, akkor úgy.

Első kérdés: honnan veszi a nép, hogy őt bántani akarják? Hát onnan, hogy tanulmányaiból és/vagy a Himnuszból tudja, minket mindig bántottak. Az ismert történelmet tekintve legkorábban ugyebár a besenyők, aztán következett sorrendben Merseburg, Augsburg, Muhi, Mohács, Szatmár, Világos, Trianon, Don kanyar, Budapest, Brüsszel, Soros, Brüsszel, Brüsszel, Brüsszel. Utóbbi öt már a jelenkor szörnyűsége, hiszik is, nem is a jámbor szavazók, de olyan erővel nyomja a lefizetett média, hogy szegények végül elfogadják. A boltban is átvertek a múltkor, gondolja egyik-másik mérgelődve, biztos lehet benne valami.

Az átverés például stimmel

Következő kérdés: honnan lesz diktátor, ha már így szükség volna rá? Régebben flottul működött a rendszer, került az magától bármikor. Először törzsfőnök, később vezér, majd fejedelem, aztán király, még később király/fejedelem/szultán triumvirátus, utána megint király, majd kormányzó és végül első titkár. Utóbbi nem látszik diktátornak, de az.

Aztán szünet következett. Olyan rendszerbe értünk, ahol csak az lehet diktátor, akinek a nép egy szavazáson több mint kétharmadot ad. Az új rendszer Alapító Atyái azért húzták meg ott a vonalat, mert lehetetlennek tartották, hogy komoly vészhelyzet hiányában bárki elérhessen ilyen nagy arányt. Sokáig nem is volt diktátorunk.

Az utóbbi négy darab kétharmadot végül úgy sikerült összehoznunk, hogy a sokak által felkorbácsolt tömeghisztéria hatására az ország nagy többsége elfogadta, és máig esküszik rá, hogy egy ember, aki megbukott, lemondott, nem volt már senki, még a besenyőknél is veszélyesebb miránk, mimagyarokra. Ebből látszik, hogy annyit értünk a politikához, mint harangöntéshez a hajdúsági medián. Persze a gyűlölt ember sem volt valami nagyeszű, mert azt a bolondságot hitte, hogy értelmiségünk vezérletével mi majd meg fogjuk érteni. A fenti szarvashibák eredményeképpen az ország önmagát vetette prédaként egy dilettáns pávatáncos lábai elé.

A kétharmad birtokában bárki megkérdőjelezhetetlenné válik, vagyis azt csinál, amit akar. Tévedés ne essék, demokratikusan csinálja azt, mert a nép úgy döntött, diktátornak nevezi ki.

Érdekes, hogy ezt a primitív igazságot rengetegen képtelenek fölfogni. Mérges cikkeket írnak, tiltakoznak, Brüsszelbe rohangálnak, diktatúráznak (helyesen ugyan, de az kétharmaddal nem bűn), valamint szidják egymást, ahelyett, hogy egy dologgal foglalkoznának, ha már az ostoba önkénytől meg akarnak szabadulni: az ellenzék népszerűvé tételével annak bemutatása révén, hogy ők mit tennének másképp, és hogy az mennyivel volna jobb.

De nem

A függetlenség ezek szerint azt jelenti, hogy ha a regnálókról csak rosszat ír az ember (olyan pocsékok, mást nem is tehet), akkor az ellenzékről is csak rosszat szabad, különben büszke függetlenből ócska pártszócsővé degradálják. Mások is, de főleg önmaga. Kemény önkorbácsolással, mardosó szégyennel meg bűntudattal, mert Gyurcsány csicskája lenni senki nem akar, és bizony azonnal azzá lesz a szerző, ha meg meri írni, hogy az ellenzék a regnálókkal ellentétben rég csatlakozott volna az Európai Ügyészséghez, így már egy éve itt lenne az EU pénz, az euró úgy 365 forintot érne, az infláció meg az EU átlagával lenne azonos – a mostanra az ellenzék által megnövelt, immár másfélszeres tanárfizetésről meg az ellenzék által újból bevezetett svájci indexálásról nem is beszélve.

Úgy látszik, félnek a csicskaságtól. Ezért marad a mindenkit csak kritizáló írás, tizenhárom évünk értelmiségi csúcsstratégiája.

Az eredmény maga a csőd.

A NER sajtóban nincs ilyen (lásd a választási eredményeket).

Másság

A fajt alkotó egyedek között bőven akad differencia (különbözőség, másság). Ez a fajt tekintve pozitív dolog, mert segíti a hosszútávú alkalmazkodást, azaz a faj fennmaradását a változó körülmények ellenére (lásd: evolúció).

A napi siker kevés, a véletlenszerű változások nagy többsége vagy életképtelenné teszi az egyedet, vagy többé-kevésbé hátrányos az evolúció számára. Minél bonyolultabb a lény, annál többfajta eltérés létezik. Ezek közül sok a születéskor nem is látható, de azért az ott van. Megkerülhetetlenül.

Az ember a bonyolultabb lények egyike. A fejébe zsúfolt 100.000.000.000 idegsejt darabonként képes sok másikhoz kapcsolódni, elképesztő méretű gráfot hozva létre, amely lehetővé teszi a felismerést, a gondolkodást és a parancs kiadását az izmoknak, hogy működjön a szervezet.

Ezt egészíti ki némi kémia a helyi szinteken, de a főnök mindig az agy. Ő mondja meg, ki vagy, mit akarsz, mit nem, és ezek ellen nincsen apelláta, legfeljebb sebészhez fordulhat az ember, hogyha bárki tudná, mit is kéne operálni pontosan.

Az agy miatt megváltozott viselkedés a többség számára sokszor érthetetlen. Ilyen például az, mikor valaki úgy érzi, az egyik lába nem ő (BIID), és csak akkor lehet boldog, ha levágják, ezért szaladgál orvostól orvosig, pedig nem népszerűsítette neki a láblevágást az óvodában senki.

Léteznek további, az egyén életét megkeserítő típusok. Ha valaki külsőleg fiúnak néz ki, de az agya azt mondja, hogy te lány vagy, borzasztó helyzetbe kényszerül, ugyanis sok társadalom nem hisz neki. Hehe, mondja a társadalom, ez mekkora hülye, hiszen csak a vak nem látja, hogy fiú! Nekem hatvanötös íkúm van, s mégis ránézésre felismerem.

Lányoknál a helyzet azonos

A társadalom persze teheti azt, hogy enged. Éljen az agya által diktáltak szerint, sőt még segíti is az átmenetben (hormonkezelés, operáció, névváltoztatás), és ha egy nőnek született egyén transzférfiként élve teherbe esik (végül is lehetséges, mert csak az agya férfi, a teste, ha még nem operálták át sterilre, nő), ugyanazon terhesjogokat kapja meg, mint a nőként élő nők. Mivel ez a módszer mindenki számára kedvező, és senkinek sem árt, az empatikus, úri társadalmak ezt szokták választani.

Kevésbé empatikus, közel sem úri társadalmak segítés helyett felháborodnak, és hónapokig képesek olyan hülyeségen rugózni, micsoda dolog, hogy férfi szül! Egyes országok még az Alaptörvényüket is megváltoztatják, hogy ilyen náluk véletlenül se legyen. (Nem jut eszembe melyik ország létezik alkotmány helyett Alaptörvénnyel?)

Van aztán másfajta kellemetlen változat. A férfinak született ember agyilag is férfi, ezzel napi gondja nincs, de a többségtől eltérően nem az ellenkező nemhez vonzódik, hanem a sajátjához. A nőknél is létezik ilyen helyzet. Ez a tulajdonság szintén társadalom-semleges (senkinek semmilyen kárt nem okoz), sokan mégis valamifajta kórként kezelik, és ha ma már nem is akarják őket elpusztítani, de kiszorítani, azt feltétlenül.

Hazánkban például úgy döntött a kormány: tizennyolc éves koráig senki ne tudhasson róla, hogy a másság egyáltalán létezik, inkább rémüljön meg minden tizenhároméves, amikor először összefut vele. Pláne, hogyha érintett az ügyben.

A fenti célból külön paragrafust eszkábáltak, és a pedofíliáról szóló törvénybe tették, lássa csak a jónép, mifélék ezek!

Lehet, persze, hogy ez mind kamu. Az ellenelmélet szerint a születéskor kialakult agynak sem a transzneműséghez, sem a melegséghez nincs köze, mert mindkettő szimplán nevelési kérdés, ennek okán alakítható. Eszerint a többség úgy lett rendes ember, hogy jó szüleik még időben ránevelték őket a heteroszexualitásra, ahogy a könyvdarálás sem a zavarodottság, hanem gyermekeink féltésének a jele.

Mivel a helyzet komoly, és lényeges hatással bír társadalmunk életére, elvárható, hogy dilettánsok (potentát, celeb, elemző, népszavazás, marinéni, miniszterelnökúr) ne szóljanak bele.

Jöjjenek a szakemberek! Adjon ki az MTA erről állásfoglalást, és akkor egyértelmű az ügy. Így lenne jó mindenkinek.

De az Akadémia hallgat, pedig Freund Tamás agykutató, ha jól tudom.

Ellenzék

Az, hogy létezik ellenzék a mindenfelől áradó „Az ellenzék hibás” szövegből egyértelműen  következik.  Hívják még baloldalnak (fideszes utalás a végső borzalomra, ha nem szavazol ránk, visszajönnek a komcsik!), sőt tovább bővítve dollárbaloldalnak is. Más nemigen jut az eszembe róluk, talán, hogy a Fidesznél csak egymást utálják jobban.

A President-ként parádézó J.R.B. a tőzsdecápa S.Gy. alias G.S.-sel összefogva, a CIA listái alapján és ügynökei révén az Egyesült Államokból érkező, félelmetes magánadománnyal vett részt hazánk választási kampányában, hogy gyerekrendezvény szervezéssel meg tömeges reklámtoll osztogatással döntse meg azt a fennkölt keresztényerkölcsiséget potom 3 milliárdból.

Derék kormányunkat csak az MTVA védelmezi 130 milliárdért. Per év. A Rogán csapathoz eljuttatott további 44 milliárd/év a plakát-, reklám- és egyéb „kormányreklámbőrbe” bújt FIDESZ kampányokra kell, melyeket időnként kormányinfónak szoktak hazudni.

Az így kiépített, komplex védelmi rendszer, az összesen 174 milliárdnak hála, kiválóan teljesít, el is bukott a piszlicsáré, 3 milliárdos próbálkozás. A nagybani közpénztolvajok simán legyőzték a magándollárosokat.

Az ellenzék most éppen jelentéktelen. Tudjuk, hogy kevesen vannak, se emberük, se pénzük, se médiájuk (sokan hagyták el a süllyedő hajót), ezért meghökkentő néhány független írás, melyek a hitelességet kérik rajtuk számon. A hitelesség ugyan számonkérési célra jól használható (meg aztán divat is mostanában), viszont egy személy nem attól hiteles, hogy maga rohangászik mindenhová elmondani, hanem attól, hogy ezt mások mondják róla. Ha tehát valaki régóta nincs hatalmon, azaz nem tud bizonyítani, és segítséget sem várhat senkitől (sőt inkább ellenkezőleg), soha nem is lesz az. Nem rajta múlik ugyanis.

A jelentéktelen jelző mellett rögzíthető még az ellenzéket illetően, hogy nincs belőle másik.

„Mi lesz, ha Gyurcsányékat sikerül végre elsöpörni?” – kérdésre gyorsan jön a válasz: „Még annyi esély sem, mint amennyi van”.

További magyar érdekesség, hogy az ún. „baloldali érzelmű”, de azért kötelezően független tollforgatók jó része ilyen állapotukban sem segít nekik (legalább a csöndben maradással), így aztán a független lapokat olvasgatva a választókban tovább erősödik a nagy össznépi érzés:

„Orbán rossz, nagyon rossz, rettenetesen rossz… de a másik sem lenne jobb”.

Az ellenzékről mindenki tudja, ha hatalmat szerez, fiainkat véres vágóhídra küldi, elzáratja Putyinnal a mi kis töppedt gázcsapunkat is, hogy fagyjunk meg mindahányan, a nyugdíjasokat mély nyomorba dönti (még ennél is mélyebb nyomorba), és a rezsicsökkentés azonnali eltörlése után lebontja a határkerítést, hogy „Welcome” feliratú, szivárványos kapukat állítson helyette, mégpedig a teljes vonalon.

Hogy kitől tudják a választók mindezt? Természetesen a FIDESZ-től, ami ugyan a regnálók hazudozási képességeit ismerve erőteljes ok a gyanakvásra, de népünk ennek ellenére bízik nagy Vezérében, és azt mondja, gondolkodjon ezen az ördög öreganyja, van úgyis bőven más bajom.

Azt, hogy pont azért van annyi más baja, eddig még nem mondták meg neki.

A független sajtónak erre nincsen ideje, és különben sem az ő dolga, mint az köztudott.

Fentiek alapján a kormányváltás feltételrendszere egyetlen kérdésre szűkül: ki fogja a választókat felvilágosítani?

  • A NER lapokra nem számíthatunk. Kellemetlen, de megmásíthatatlan, ők pont az ellenkezőért kapják a pénzt, és nem mondanak le róla. Gyurcsány hálájára sem vevők.
  • Maga az ellenzék? Néha próbálkozik többféle médiumban, de nem hisz neki senki, hiszen hazabeszél.
  • A függetlenek? Valószínűtlen. Ők nem azért vannak, hogy az ország érdekében hajszolják az úgynevezett igazságot, hanem hogy górcső alá vegyék a rosszat, és miután rendkívül fejlett kritikai érzékük révén ők tudják legjobban, mi a rossz, munkájukat nagy szakértelemmel végzik. Ez is rossz, az is rossz, majd ismét elölről, folyvást erősítve az immár 13 éves magyar szentenciát: „A másik sem lenne jobb.”

Ebből sejthető a következő kormányváltás dátuma… hacsak nem csinálunk valamit. Na jó, de mit?

Nyugdíj

Nyugdíjrendszerből többféle van. A magyar sokáig felosztó-kirovó technikával működött, melyben az állam a kizárólagos főszereplő. Ő mond meg mindent, először azt, hogy kitől és hogy mennyit szed be, aztán azt, hogy hogyan osztja el, valamint azt is, kinél mekkora a kezdő összeg nyugdíjba vonuláskor. A rendszer legjellemzőbb tulajdonsága, hogy amikor bajban van az állam, akkor a nyugdíjasok is, viszont mikor az államnak jól megy, az a nem biztosíték semmire.

A rendszer aránylag működőképes, amíg sok a dolgozó és kevés a nyugállományú honpolgár, akiknek döntő része kis nyugdíjat kap. Jelenleg sajnos más irányba tart a társadalom, a kisnyugdíjasok kihalnak, az újak egyre nagyobb pénzzel kezdenek, ráadásul tovább is élnek, azaz nem csak az átlagnyugdíj értéke nő, hanem a nyugdíjasok száma is. Hát még a szorzatuk!

Az összeomlást tekintve csak az időpont vitás

Jól látta ezt Bokros Lajos, a Kis Rémkorszak névadója, és még a múlt évszázadban elintézte Hornnál egy új rendszer bevezetését (1997. MANYUP), amelyben mindenki magának fizet, így nyugdíjba menve azt a tőkét éli fel, amelyet aktív korában összegyűjtött, plusz amit a pénztár jó befektetéssel összehoz neki. Így majd nem szorul senkire (főként az államra nem).

Az új rendszer kellemetlen tulajdonsága, hogy a bevezetése után aránylag hosszú ideig a bejövő adókból nem csak a nyugdíjba vonultakat kötelező eltartani (ők már megfizették az árát), hanem pluszként az aktív dolgozók új nyugdíjkasszájának összegét is növelni kell, amíg a rendszer önellátóvá nem válik. A kettő együtt állami támogatás nélkül nem megy, ezért a kasszák feltöltését jórészt a költségvetés állja. Az 1998-ban még csak 20,1 milliárd forint igény 2009-re folyamatos emelkedéssel 354.1 milliárdra nőtt. Ennek alapján mondható, hogy bár mindegyik kormánynak van benne pénze, a MANYUP tőke döntő részét a Gyurcsány kormányok hozták össze, így aztán Orbán, lenyúlva a 2700 milliárdot, pénzszerzési ügyben leginkább Gyurcsányt használta ki.

További előnye a lenyúlásnak, hogy a rögtön felhasználható kápén túlmenően a 2010-ben már 400 milliárdra hízó kasszatámogatás sem terhelte tovább az új kormány költségvetését, és ha a 2700 milliárdhoz pluszként figyelembe vesszük az EU által évente(!) küldött 1200 milliárdot, az MNB devizatartalékában Gyurcsányék által otthagyott 10.000 milliárdot, meg a 10 évig tartó világgazdasági konjunktúrát, rejtély, hogy lett ebből ekkora bukás.

Románia meg Bulgária minket szorongat.

A devizatartalékról még megemlítendő, hogy abból csinált banki „nyereséget” Matolcsy a forint romlása révén, azaz ennek köszönhetően például a Postapalota is. Aranyszarvasostól. A Széll Kálmánon járó nyugdíjasok minden nap ingyen nézhetik.

A MANYUP vagyon besöprési technikája természetesen briliáns, ahhoz a FIDESZ rettentően ért. Először is egy törvény, amely kimondja, aki nem lép vissza a pénztárakból az állami nyugdíjrendszerbe, nem számíthat majd az államtól egy vasra sem, mely átverés eredményeképpen tömegeket sikerült megfélemlíteni,

utána meg az erre kiképzett szőke hölgy sikoltozta tele a magyar étert, hogy meg kell védeni nyugdíjainkat a pénzt eltőzsdéző, szemét pénztáraktól!

A tömeges visszalépés jókedvűen történt, mindenki tudta, hogy az eddig összegyűjtött nyugdíjtőke meg lesz védve. Azóta nincs hír felőle.

Vajon hol lehet?

Voltak persze renitensek is. Néhány bátrabb honfitársunk igencsak jól járt a MANYUP-ban maradással, de ezt úgysem vizsgálja senki, mert minek.

Mélységes mély a múltnak kútja, írta bizonyos T.M., nem juthat ottan mindenhová kutató, ezért a jóljárásuk máig nagy titok.

A magyar nyugdíjrendszer jellegzetessége a tizenharmadik havi ellátmány, melyet Orbán esztelen minimálbér duplázása miatt Medgyessynek kellett bevezetnie. A Gyurcsány kormányok végig fizették, majd 2010-ben Bajnai függesztette fel, mondván, ha a világválságnak vége, akkor ismét folyósítható. A Bajnait követő Orbánék nyilván másra koncentráltak, mert 10 éven keresztül nem vették észre, hogy a világválság befejeződött. Ebben az a cseppet sem mulatságos, hogy Fidesz szerint ez a 10 év Magyarország tíz legjobb éve volt, mégsem fizették a tizenharmadik havit egyetlen évben sem.

Megállapítható tehát, hogy Orbán nem jóságosan visszaadta, hanem csak abbahagyta az ellopását.

Muszáj volt neki. Közel jártunk már a választáshoz

A FIDESZ-ről köztudott, hogy a tizenharmadik haviról szóló törvényt 2002-ben nem szavazta meg, 2006-ban viszont beígérte a tizennegyedik havit. Konzekvensek, az egyszer biztos, mindegy mi az, ha használ nekik.

Érdekes még a nyugdíjprémium. Bajnai vezette be, mondván, ha az országnak jól megy, örüljenek a nyugdíjasok is. Az összeg csekély, nem mérhető a tizenharmadik havihoz, talán ezért nem vették Orbánék észre ellopásilag, vagy pont jól jött nekik, hogy karácsonykor kapnak párezret az öregek. Büszkélkednek is vele, hiába más találta ki.

A mi nyugdíjunk jól megvédett, szikla nyugdíj, reálértéke 2010. óta egy fillérrel se csökkent. Igaz, nem is emelkedett, mert Orbánék a zemútnyócévesek által a nyugdíjak emelésére használt svájci indexálást eltörölték. Az ellenzék, ha nyer, visszaállította volna, ahogy ez a programjában szerepelt, de a magyar nép nem őket szavazta meg, így aztán a svájci indexálásnak múlt év áprilisában újra befellegzett. Béke poraira.

A hatásos megvédésnek köszönhetően a nyugdíj, ha Orbán alatt jócskán le is maradt a bérek mögött, még mindig nagy érték. A pénzükből ma is ugyanannyi péksüteményt… illetve azt nem, hanem ugyanannyi szeszesitalt vehetnek a nyugdíjasok. Az drágult az átlagos infláció szerint. A kifli kissé jobban, annál az emelkedés kábé ötven százalék, a megvédése nem volt olyan sikeres, mint a szeszesitaloké, viszont a nyugdíjasnak nem is kell annyi kiflit enni. Csak rosszat tesz nekik.

A fentiekből a FIDESZ és az ellenzék közti különbség tisztán látható. Aki viszont a hazugságot szívesen hiszi, annak tökmindegy, mi van, a lényeg az, hogy mit mondanak kedvencei.

És a hittel szemben nincsen ellenérv.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK