– interjú Hegyi Gyulával, az MSZP frissen megválasztott, egyik új alelnökével
Az első lépés az, hogy a további leépülést meg kell állítani
Szorgos munkával, föl lehet segíteni a pártot
A nyugati demokráciákban, ha egy pártnak 11 százaléka van a parlamentben, az nem számít tragédiának
Nem csak a német szociáldemokrácia van a világon
Kollégaként, filmkritikusként ismertelek meg az akkori Magyar Hírlap kultúra rovatában. Hogyan vált belőled politikus?
Én 1990-ig csak kulturális újságírással foglalkoztam. De ’90 után elkezdtem politikai publicisztikákat írni a Magyar Hírlapba. Nagyon szerettem akkor azt az újságot, ahol együtt dolgoztunk. Aztán valahogyan Horn Gyula felkért tanácsadónak, többször elhívott beszélgetésekre. Tulajdonképpen az én meglepetésemre is, egyszer csak közölte velem, szeretné, ha képviselő lennék.
A politikai publicisztikáid alapján azt gondolta, hogy ezt jól csinálod majd?
Bármilyen meglepő, ’90 után olyan volt a légkör Magyarországon, ha az ember publicisztikákat írt, akkor még komolyan vették. Az SZDSZ akkori elnöke, Kis János pedig felkért volna tanácsadónak. Sőt, még a KDNP-től is volt megkeresés. Akkor kitágult a világ, és a politikusok még komolyan vették az újságírókat.
Vívódás nélkül azt mondtad, hogy uccu neki, politikusnak állsz?
Tulajdonképpen, mint szegény Bossányi Kati, aki már előttem is MSZP képviselő volt a Magyar Hírlaptól, azt gondoltam, hogy csinálom egy ideig, aztán lemondok. De ez nem így történt. Tíz évig voltam magyar képviselő, aztán öt évig európai képviselő. Utána pedig Mandur László mellett dolgoztam az Európai Bizottságnál. És amikor 2014-ben befejeztem az összes európai teendőmet, akkor elkezdtem megint újságot írni, nyilván láttad a 168 órában, a Népszavában, a Magyar Nemzetben. Sokat publikáltam. Azt gondoltam, hogy örökre búcsút mondtam a politikának, de most a jelek szerint, újra visszacsábultam.
Amikor a politikus szó annyira devalválódott, hogy már-már szitoknak számít, akkor miért gondolod, hogy neked most vissza kell sasszéznod?
Van ebben valami kihívás, meg végül is az MSZP a magyar szociáldemokráciának az egyetlen utódpártja, fölkértek jó emberek. Nézd, arra gondoltam, hogy vesztenivalóm nincsen, szívesen csinálom.
És akár mi van, kulturális újságírónak bármikor visszamehetsz…
Hát az az igazság, és ezt nyugodtan megírhatod, hogy még nem tisztáztam a 168 óra szerkesztőivel, de egyelőre az a megállapodásunk, hogy minden második héten írok nekik egy cikket. Remélem, nem változtatják meg ezt.
Úgy írsz cikket, hogy te vagy az MSZP egyik alelnöke?
Külpolitikai cikkeket, elemzéseket írok, nem hiszem, hogy a kettő kizárná egymást.
Az MSZP most eléggé a béka feneke alatt van. Úgy gondolod, hogy többek és a te munkáddal, felhozható?
Legalábbis az összeomlástól mindenképp megmenthető. Biztos vagyok benne. A nyugati demokráciákban, ha egy pártnak 11 százaléka van a parlamentben, az nem számít tragédiának.
De az MSZP valahai helyzetéhez képest azért…
Hát igen.
Az első lépés az, hogy a további leépülést meg kell állítani. És utána, nyilván szorgos munkával, föl lehet segíteni.
Másrészt meg én húsz évet csak lehúztam ilyen-olyan európai funkciókban, szeretném a nyugat-európai baloldal legújabb áramlatait megismertetni, alkalmazni itthon. Nem csak a német szociáldemokrácia van a világon, hanem vannak görögök, spanyolok, portugálok. Izgalmasak a kísérleteik, és ezekről itthon keveset tudunk.
Inkább a korszellem érdekel, nem kifejezetten a zsidó kérdésre vagyok rákattanva, mondja Mohácsi János rendező.
Az Egy piaci napot is nagyon elutasíthatja valaki, ha akarja, mégpedig a következő dumával, „már a vízcsapból is a zsidók folynak megint”.
Egy erőteljes színházi estének lórúgásszerű ereje van.
A Dohány utcai seriff előadása kimegy New York-ba, Washingtonba.
Gyakran visszatérsz a zsidó témához. Megy még a Dohány utcai seriff című produkció, az Örkény Színházban nem is olyan rég még látható volt az az előadás, amiben a Kamenyec-Podolszkij-i tragédiát dolgoztad fel, ahol sok zsidót öltek meg nem németek, hanem magyarok. És most a Radnóti Színházban, az Egy piaci nap előadásában, arról beszélsz, hogy a háború után, 1946-ban is volt nálunk zsidókat üldöző pogrom.
Én nem zsidó, hanem inkább magyar témának nevezném ezeket. Inkább a korszellem érdekel, nem kifejezetten a zsidó kérdésre vagyok rákattanva.
Modellhelyzeteket látsz bennük akár a mára vonatkozóan?
Óriási sebnek tartom a magyarországi Soát, ahogy a Donkanyarba kizavart két-háromszázezer emberrel történteket is. Ez olyan seb az ország életében, ami szerintem még a következő generációk életét is meg fogja határozni. Hatni fog rájuk valahogyan.
Meg tudod fogalmazni, hogy mi hat benne?
Hogy lehet egy hiányt megfogalmazni? Hatszázezer embert elhurcoltak az országból, ha belegondolsz, ez egyharmad Budapest. Vagy nyolc Szombathely. Orbitális mennyiségű emberről van szó. Ők valahogyan részt vettek a népesség kulturális életében, történetük volt, nem kis részben járultak hozzá az országhoz kulturálisan, gazdaságilag, mindenhogyan. Engem érdekel azoknak a felelőssége, akik ebben a népirtásban közreműködtek. Borzalmasnak tartom, hogy nem lettek feldolgozva, kibeszélve ezek a történetek, és a lakosság nem kis hányada ma is elutasítja valamilyen módon ezeket a problémákat.
Tébolyító, hogy hatszázezer ember meghal, és utána még egyáltalán lehetséges antiszemitizmus, akár rögtön 1946-ban, ahogy ma is nálunk. A migránsgyűlölet is felfogható egyfajta antiszemitizmusként.
A gyűlöletkeltésnek a technikája egyfajta. Szeretet nagyon sokféle van, gyűlöletkeltés csak egyfajta. Ezt ismerjük a Harmadik Birodalomból, 1949 környékéről, a fordulat évéből, ismerjük a komcsik alatt és a mostani nomenklatúránál is. Ezek a gyűlöletkeltési technikák egyformák, kétségtelenül hasonlítanak egymásra.
Nem jön rá a tömeg jelentős része, hogy a gyűlöletkeltés egy mechanizmus és ugyanaz igen régóta?
Hát Gábor, a kérdésben ott a válasz. Igen, nem jön rá a tömeg. Szerintem borzalmasan kevés az ismeretanyag. Az Egy piaci napot is nagyon elutasíthatja valaki, ha akarja, mégpedig a következő dumával, „már a vízcsapból is a zsidók folynak megint”. És ez még csak a legenyhébb, amit mondhat az ember. Ez nem kellemes téma, eshet valakinek rosszul, kétségtelen.
Nem arról van szó, hogy a Radnóti Színházba általában úgyis azok mennek be, akik egyetértenek veled? Milyen hatása lehet egy ilyen produkciónak?
Én nem hiszem, hogy egy színházi előadással gödröt lehet ásni, vagy árkot lehet betemetni. Ha bárkiben is feltámad a részvét, a kétség, már sokkal többet ért el ez az előadás, mint amiben én reménykedem.
Nem a világmegváltásért dolgozom, hanem egy bitang erős színházi estét akarok csinálni.
Ebben a pillanatban éppen erről a kérdésről.
Nem félsz attól, hogy amit esténként körülbelül kétszázötven embernek játszotok, az nem válik köztudottá, nem kerül be a társadalom vérkeringésébe?
Nem félek attól, hogy a színházi produkcióim nem versenyképesek a filmmel, a tévével, akár a nettel. Egy erőteljes színházi estének lórúgásszerű ereje van, ezt látom a közönségen. Csak egy bitang jó koncert tud olyan elementáris és érzéki lenni, mint amilyen a színház. Ugyanakkor a mennyiséggel baj van, a Radnótiba esténként csak kétszázhatvanan férnek be.
Miközben azt látjuk, hogy, meglepő módon, nálunk nő a színházba járók száma. Az pedig pláne meglepő, hogy ezen belül a fiatalok aránya még inkább.
Erőteljesen kételkedem abban a statisztikában, amelyik azt mondja, hogy az ötmillió nézőt közelítjük.
A tao körüli borzalmas gyalázat miatt vannak szerintem fölpumpálva a színházi statisztikák. Hiszen a nézőszám arányában igényelhető a támogatás.
De az kétségtelen, hogy járnak nálunk színházba az emberek, én nem tudok szerte az országban úgy betévedni színházba, hogy ne teltházat lássak.
A rossz előadások zöme is dugig van.
Ki van éhezve az emberek jelentős része a színházra, mert a gépi kultúra nagyon fárasztó lehet, aztán, hogy tudjuk-e minden este színházzal azt a minőséget nyújtani, amit megérdemelne a közönség, arra egy biztos nemmel válaszolok. De rám a saját előadásaim terhe hárul.
Amíg Kaposváron dolgoztál, ott hozzá voltál szokva egy csapathoz, ahogy ahhoz is, hogy egy szezonban egy előadást rendezel. Valaha még nyilatkoztál is arról, hogy nem is lehet becsülettel ennél többet csinálni. Mostanában pedig általában megvan neked évadonként a négy, az is lehet, hogy az öt produkció is. És nincs hozzá társulatod. Hol itt, hol ott rendezel.
Ezt kínkeservesen meg kellett tanulni. Az első pár év rettenetes volt, most jutottam el oda, hogy négy vadonatúj előadást csináltam, tehát négy olyan darabot állítottam színpadra, amit még soha nem rendeztem.
Az elmúlt időszakban sok darabot rendeztél újra.
Igen, és nem is szégyellem ezt, most is csinálom, a Black Comedy előadását például sok szeretettel leszállítom Székesfehérvárnak. Ilyenkor könnyebb dolga van az embernek, nem kell újra a megíratlan részekkel és a dramaturgiai gyengeségekkel veszkődni. De természetesen a koncepciómat át kell szűrni azon a társulaton, amelyikkel dolgozom. Nem alázhatom meg a színészeket azzal, hogy a másokra kitalált elképzeléseimet egy az egyben rájuk alkalmazom. Most jutottam el odáig, hogy négy új előadást csináltam a szezonban, és azt kell mondanom, hogy egyiket sem szégyellem. Tudom, hogy mind a négy helyen nagyon komoly minőséget hagytunk magunk után. Igen komolynak tartom a Vőlegény előadását, ami Szombathelyen volt, sajnos azt túl kevesen látták. Nagyon jó volt a miskolci Kabaré és a nyíregyházi Illatszertárnak most bitang szerencséje van azzal, hogy megy a POSZT-ra.
A Pécsi Országos Színházi Találkozó műsorfüzetében benne van, hogy az ott lévő előadások száma és díjak tekintetében Zsótér Sándorral ti ketten vagytok a csúcstartók.
Ha valami nem érdekel, akkor például ez. Mert van olyan előadásom, aminek tudom, hogy ott lett volna a helye a POSZT-on, és nem volt. A POSZT-on a színházi alkotók minősége találkozik a válogatók igencsak szubjektív és bizonytalan mérce szerinti mustrájával. Ez inkább szerencsejáték.
De úgy tűnik, hogy te ebből győztesként jössz ki.
Nem akarok győzni. Azt sokkal fontosabbnak tartanám, hogy a POSZT egy fasza, kemény fesztivál legyen, ahol a legjobb előadások vannak,
nem pedig két színházat nem hivatásszerűen néző ember válogat ki produkciókat, nem létező szempontok szerint. A Theaterfest-re öt kritikus vérig menő harcban kiválasztja azt a hét előadást, és nem többet, ami ott van. Nincs legjobb előadás, nincs legjobb színész és semmi ilyesmi nincs, hanem az a lényeg, hogy te ott vagy a Theaterfesten és ez borzalmasan emeli a színészeknek, a színháznak, az összes kreatív munkatársnak az ázsióját.
De éppen az előbb mondtad, hogy az Illatszertár előadásának nagy szerencséje van azzal, hogy eljut a POSZT-ra.
Igen, ez a nyíregyházi színháznak jót tesz, de nekem erőteljesen közömbös a POSZT, nem izgulok, hogy ott van-e előadásom, nem várom a hajnali telefont, mint 2000 környékén, hogy nyertem-e vagy nem nyertem. Ez régebben nagyon lényeges volt. Örülök, ha a színészek díjat kapnak, mert akkor nekik segítettem, de azok miatt, amiket mondtam, nekem a POSZT nem tartozik a szerelmeim közé.
Mi tartozik most a szerelmeid közé?
Most az, hogy
a Dohány utcai seriff előadása, a K2 Színház, de főleg Boros Anna és munkatársainak hihetetlen melója miatt kimegy New York-ba, Washingtonba, és angol nyelvű előadásokat tartunk belőle. Nagyon várom a produkció találkozását az amerikai közönséggel.
Örülök, hogy a Szakértők zenekar, tehát a Kovács Marciék bandája is kimegy, és koncertet tart Márton, már rég ott kellene játszania. Olyan nagyságokkal lép fel majd, mint a Klezmatics klarinétosa, Matt Darriau, aki egy csodálatos világsztár. Meghallgatta a Szakértők zenéjét és örömmel vesz részt a koncertjükön.
Eszelős kaland egy olyan előadást áttenni más nyelvre, amelyikben csak a szöveg és a zene van, hiszen az utolsó egy-két percet leszámítva, vaksötétben játszódik a produkció.
Nagyon nehéz volt a színészeknek. Egy részük beszél angolul, nem is rosszul, azok akik pedig nem, is tanultak valaha és ők fölkészültek. Nagy segítségünk volt, hogy kinti amerikai színészkollégák fölmondták a szöveget, hogy kiejtésben ne okozzanak csalódást. De Iso, az öcsém, azt mondta, hogy nagyon sok az angolul kevésbé jól beszélő kint, igen sokféle angolt beszélnek, ezért nem idegen, hogy valaki nem az irodalmi angolt, az irodalmi amerikait használja.
Mikor lesz ez pontosan?
Június 15-én megyünk, és körülbelül két hétig maradunk. New York-ban pedig a K2-nek még lesz előadása, a Holdkő, amit Závada Péter az amerikai disszidenseknek a történeteiből írt. Ez magyar nyelven lesz a Magyar Házban. Plusz még a Szakértőknek lesz koncertje és még amit Alföldi Róberttel közösen csináltak Marciék, Konrád György szövegét használva, a Kutató kézben hamu és csontdarabkákat is előadja a Szakértők meg egy Amerikában élő színész fiú, Boncz Ádám.
Mi ez, egy kultúrcsomag?
Ez egy csomag, igen, Hungary Live fesztiválnak nevezték el, és az a terv, hogy évente csinálnak egy ilyet.
Néhányan majd megsértődnek, néhányan elküldenek a francba, suttogva néhányan majd azt mondják, hogy milyen igazam van, véli Verebes István új, Tólig című könyvéről.
Arról nincs szó, hogy színészeket hogyan aláznak meg, hogy vannak kiszolgáltatva, nem abúzussal, hanem az egész lényükben, az egész tevékenységükben.
Fölemeltem a hangom, igaz, annyira, hogy a nyíregyházi színház előtt lefékeztek az autók.
Éhezők és esélytelenek milliói vannak, ez pedig felháborító.
Meg lehet kenni a népet, és nem érdekli a szólásszabadság.
Azt mondod a könyved sajtótájékoztatóját beharangozó szövegben, hogy pusztán a három gyereked, ami belőled említésre méltó, az összes többi az már a hiúságod vagy maximum az önbecsülésed. Ezzel elvileg lenullázod a szakmai munkádat. Komolyan gondolod ezt?
Ezzel azt mondom, hogy a gyerekeimet tartom fontosnak, a tevékenység az csak cafrang az életen.
Azért rendeztél például Csehovot, hogy mondjuk a fiadat taníttasd Londonban?
Azért rendezek, azért játszom vagy azért teszek bármit, hogy helyt álljak abban a minőségemben, amit a szüleimtől kaptam és ami kötelez a gyerekeim felé. Természetesen nyilvánvaló, hogy ezt megfelelő komolysággal és elhivatottsággal teszem, de ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Csehovot rendezek vagy követ török.
Mennyi abból a hiúság és mennyi az önbecsülés, amit csinálsz?
Ha kegyes akarok lenni magamhoz, akkor fele-fele.
Te magad mondtad, hogy közléskényszered van, ezzel valamit csak akarsz mondani, vagy nem?
facebook
Hát nézd, hogyha az ember megszólal, akkor legalább mondjon valamit. Ez a minimum. Ez a könyv végül is felelősségből született. Az benne a felelősség, hogy már ötven éve vagyok a pályán, és el kell mondanom azt a jót és rosszat, amit tapasztaltam, elsősorban talán azért, hogy volt egy ilyenfajta szemszög is. Az én szemszögem nagyon partikulárissá avatott szemszög. A legtöbbször azok, akik a tojáson belül voltak, legyintettek rá, de én azt gondolom, hogy az enyém is egyfajta irány és ennek legyen nyoma. Nyilvánvalóan lehet vele vitatkozni.
Mitől váltál meglehetősen hamar kívülállóvá? Már a pályád elején, a kaposvári színház fénykorában sem álltál be a sorba, nem gondoltad azt, hogy hú ha, együtt van a nagy csapat, és te mindent velük csinálsz.
Én azt hiszem, hogy nem ilyenné váltam, hanem tán már ilyennek születtem, vagy a neveltetésem, az apám hatása, hogy mindig úgy érzem föl kell tennem egy kérdést, hogy úgy vannak-e a dolgok, ahogyan látszanak, ahogy mondják. Persze azért ez változott, ma már nem bírok olyan integritással, mint húsz-huszonöt éves koromban.
De miért nem?
Mert gyerekeim vannak. Amikor ők megszülettek, bizonyos engedményeket kellett tegyek, ahogy később is, ha azt akartam, hogy olyan színvonalon lássam el őket, amit én jónak, európainak tartottam.
Ez azt jelentette, hogy nem mondhattad el a véleményedet?
De, elmondhattam, csak semmi hatása nem volt soha. Most se lesz egyébként, néhányan majd megsértődnek, néhányan elküldenek a francba, suttogva néhányan majd azt mondják, hogy milyen igazam van, de hatása az nem lesz. Ahhoz, hogy hatása legyen, az egészet a fejéről a talpára kellene állítani.
De konkrétan mit?
– Hát például az egész színházi szerkezetet. Például azt a tünetet, ami két-három feltételezett, nyilvánosságra került abúzus botrányát beépítette a köz életébe. Egyébként semmi nem történt. Arról nincs szó, hogy színészeket hogyan aláznak meg, hogy vannak kiszolgáltatva, nem abúzussal, hanem az egész lényükben, az egész tevékenységükben. Arról nincs szó, hogyan bánnak és milyen hangon beszélnek velük. Kerényi Miklós Gábort nem azért kellett volna elmozdítani a pozíciójából, mert vállfával megvert egy fiatalembert, aki odament, és behajolt az ölébe.
Ezt te honnan tudod?
Hát ezt ő maga mondta. A 160 cm-es Kerényi nyilván nem ráncigálta be a 180 cm-es férfit, hanem szolgalelkűen odament és hajlandó volt elviselni, hogy őt megregulázzák.
Ezt a fiatalember mondta?
A fiatalember mondta, hogy ez történt. Miért a karhatalom kényszerítette az ölébe a Kerényinek. Ahogy a Kerényi bánt és bánnak mások a színészekkel, az intő példa és erről hallgat mindenki.
Mire gondolsz, hogy bánnak a színészekkel?
Mint az állatokkal.
Ez üvöltést, vagy mit jelent?
Gábor, a Cirkuszhercegnő premierje előtt az Operettszínház kórusa fölhívott engem a karterembe, és elénekeltek nekem az operettből egy dalt átírt szöveggel, amivel megköszönték, hogy én emberségesen szóltam hozzájuk. Tudod, hogy ez milyen botrány?! Tudod milyen botrány, hogy ez nem természetes? Meg kell köszönni?!
Te soha nem üvöltöttél rendezőként, igazgatóként?
Nem. Nem. Hozd ide azt a színészt, akit az elmúlt ötven évben én megaláztam. Vagy csak minősítettem.
Annyit sem mondasz egy próba hevében, hogy menj ki a fenébe.
Nem mondok ilyet. Miért mondanék?
És amikor fölhúzod magad, akkor mi történik?
Akkor fegyelmezem magam. Tudok ingerült lenni, nyilvánvalóan. Megsérteni, megbántani, megalázni, számon kérni olyan hangon, ahogy ez szokás, azt hiszem, hogy ilyet nem tettem soha. Kétszer ordítottam, mind a kétszer nem indulatból, hanem szántszándékkal, mert olyan szemtelen volt egyszer egy hangmester és egyszer egy színész. És akkor fölemeltem a hangom, igaz, annyira, hogy a nyíregyházi színház előtt lefékeztek az autók. De ugyanígy ráordítottam volna az utcán is valakire, ha szemtelen. Hát azért voltak itt rendezők, Vámos László, Várkonyi Zoltán, Berényi Gábor, ők nagyon jó emberek voltak és jó előadásokat csináltak. Amióta Szőke István hozzávágta Sinkovits Imréhez a klumpáját A csapodár madárka próbáján, azóta itt nincs mérték. És ezt a Sinkovits lenyelte. Meg amit írok a könyvben, hogy Psota Irén jött a színpad csapóajtajának az egyik oldalán, a másik oldalon pedig jött egy táncosnő és azt mondta, hogy „hú bazdmeg, de megijedtem”. Mondta magának Psota Irénnek.
Hát azért ez elég kétélű dolog, mert tudjuk, hogy például a korszakos koreográfus, Seregi László is csapkodta a papucsát a táncosokhoz, meg kiabált, de ettől még imádták.
Biztos van ilyen is, Seregi László zseniális koreográfus volt, de nem biztos, hogy azt pártolom benne, hogy ordítozott. Énvelem biztos, hogy nem ordítozott senki, illetve egyszer Kerényi Miklós Gábor, de őt a második mondatnál leállítottam. Nem is velem ordítozott, hanem a táncosokkal A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című musical próbáján. Meg is írom. Elkezdett üvöltözni, mondtam, hogy amíg én a színpadon vagyok, ezen a hangon nem beszélhet. De megint üvöltött, mondtam, ne üvöltsél, mert odamegyek és úgy pofon váglak, hogy kirepül a fogsorod. Erre azt mondta, hogy akkor szünet. Velem soha többé nem kiabált. Olyan volt velem, mintha az édesapja lettem volna. Csak addig van nagy pofájuk, amíg valaki azt nem mondja, hogy na most már elég.
Most van egy olyan rossz érzésem, hogy döglött oroszlánba rugdosunk.
Most mondjak más neveket? Ugyanilyen panasz van kiváló rendezőkre, egyébként Kerényi is kvalitásos, képességes ember, ezt én nem tagadom.
Mondtál még valamit, amit megint csak lehet furcsállni…
Amit én csinálok, azt mind lehet furcsállni.
Szóval azt mondod, hogy a hivatásodnak kizárólag a színházrendezést tekinted. De közben mégiscsak voltál vagy tán vagy is színész, konferanszié, író, publicista…
Ezek a mesterségeim, legfeljebb a kedvteléseim. Én azt gondolom, hogy talán a színházrendezéshez értek, ezt tanultam meg leginkább, a színészethez nincs annyi képességem, mint amennyit én elvárok egy színésztől.
Amikor Nyíregyházán igazgató voltál, nyilatkoztad is, hogy oda te jobb színészeket viszel, mint amilyen te vagy.
Így van, nekem Várkonyi volt a mesterem, aki ugyancsak ötévente játszott egy szerepet, tudta a szakmát, nagyon érdekes pasas volt, nem gondolta azt, hogy minden pillanatban neki színpadra kell mennie.
Miközben te mégiscsak színészként lettél országosan ismert.
Mert nem indult rendezői szak, utána pedig nem vettek át, mert nem léptem be a pártba. És aztán egyszer csak úgy alakult az életem, hogy ez lett a fontos. Amikor Ascher Tamásnál az Ördögökben eljátszottam a fiatal Verhovenszkijt, az egy olyan áldásos pillanat volt, amikor az angyal leszállt közénk, és onnantól kezdve engem már nem érdekelt a pálya, mert tudtam, hogy onnan tovább én már nem jutok. De hát valamiből meg kellett élni. A 170-et még átvittem, de tudtam, hogy a 230-at már nem ugorhatom meg.
És az nem jó, ha többször is sikerül átvinni a 170-et?
Nem. Engem untat.
De, ha azt mondom, hogy sokan rendezőként sem jegyeznek annyira, mint Aschert, akkor erre mit válaszolsz?
Erre azt mondom, hogy ez engem a legkevésbé sem zavar. Ascher olyasmiket tud, amiket én nem tudok, de ő sem tud olyanokat, amilyeneket én.
Mi az, amit te tudsz?
Hát van olyan. Mondjuk a léhább műfajokban azt hiszem, hogy egy kicsit jobb vagyok nála. Nem azt állítom, hogy Aschernek nincs humora, mert például most láttam a Háztűznézőt, és remek volt.
De az Állami áruház ugyanúgy remek volt, mint a János vitéz…
Igen, ezek is remekek voltak. De nem ezek a műfajok a jellemzőek Tamásra. Bár lehet, hogy tényleg sokkal jobb nálam, hát egye fene. Ez nem baj. Én soha nem jobb akartam lenni, elég volt nekem a jó. Ha én jó voltam, azzal már elégedett voltam, nem akartam jobb színházat csinálni, jobb ember lenni, csupán jónak lenni is igen nagy meló.
De az előbb éppen arról beszéltünk, hogy színészként ez mégsem volt neked elég…
Nem.
Rendezőként miért elég?
Hát rendezőként is föl kell birizgálnom magam ahhoz, hogy kaland legyen, érdekeljen amit csinálok. Nem mindig van ilyen feladatom, de hát ebből élek.
Szeretsz kevéssé ismert, akár nem is nagyon jónak tartott színészeket rendezni. Úgy, hogy igyekszel kihozni belőlük a maximumot.
Sokkal érdekesebb kihozni valakiből a maximumot, mint sztárokkal vesződni. Az pedig, hogy „jónak tartott”, ideiglenes állapot. A tehetség az állapot. Ma van, holnap nincs, ma nincs, holnap lesz. Nagyon furcsa dolgokat lehet észrevenni. Azok jelentős részének, akiket lanszíroztam, sikerült bizonyítaniuk, hogy jónak tarthatók.
Miközben azért lett Nyíregyházán úgy öngyilkos színész, hogy te is azt mondtad, reménytelen volt a helyzete.
De ez nem az én saram volt, hanem az egész színházi szerkezeté. Ez ugyanaz volt, amiről én beszélek, hogy Szigeti Andris azt mondta, nincs tovább. Már mindent eljátszott, már korosztályának legkarizmatikusabb színésze volt, már nem kellett Pestre, tönkrement a magánélete és azt mondta, hogy elég. Nem pártolom az ilyen lépést. De ez nem az én saram volt, mert mielőtt én odamentem, alig játszott, utána pedig nagyon jelentős szerepeket kapott. Ha valakinek az élete kátyúba jutott, azt nem lehet megmenteni. Ez nekem is nagy bumm volt, mert nagyon szerettem őt.
Amíg a Nap-keltében műsort vezettél, egyértelműen kiderült, hogy meglehetősen markáns véleményed van a politikáról, a társadalomról. És azóta is írsz, tehát gondolom, megmaradt, hogy bősz újságolvasó, híradónéző vagy.
Ez is azóta már fáradt. A Nap-keltebeli működésemnél nem volt annyira jellemző, amit mondasz, a Heti Hetesnél, ott igen. De nem is annyira a társadalomról van nekem véleményem, vagy a napi társadalomról, mert ez a társadalom elég mozgékony, hanem a jelenségekről. A jelenségekről van morális és intellektuális véleményem, hogy valami erkölcstelen vagy hülyeség. Azt, hogy politikailag kinek, Gyurcsánynak vagy Orbánnak van igaza, én nem tudom, majd eldönti a történelem. De arról, hogy valaki tisztességtelen vagy hülye, van véleményem, kétségtelen.
És akkor kikről vagy mikről van meg a véleményed?
Mindenkiről. Nagyon kevés olyan ember van a politikai életben, akit én autentikusnak, követhetőnek vélek. De ez jellemző, mert aki követhető lenne, az ebbe a „kreclibe” be se teszi a lábát. Például Kornai János nem fog hivatalt vállalni és a politikában nem fogja megmérni magát, ő világszínvonalú közgazdász és még mondhatnék több nevet is.
De miért alakult nálunk úgy, hogy szitokszó lett a politika és a politikus?
Mert már a rendszerváltozásnál önjelöltek társasága volt az Ellenzéki Kerekasztal. Hát ki hívta azokat oda?
De hát netán szerepük volt a rendszerváltozásban…
Hát, mert odamentek. Elkezdtek szerepelni, és azt mondták, hogy mi vagyunk a rendszerváltók.
Ők azóta is placcon vannak és újratermelik magukat?
Ennek az evolúcióját én nem figyeltem, de rendkívül rokonszenves emberek elkezdtek egy népszavazást szervezni, győztek, és három perc múlva akkora baromságokat beszéltek, mint a többiek. Ugyanolyan hülyén viselkedtek.
A legvidámabb barakknak minősítettek minket ezen a fertályon. Előnyünk volt a többi körülöttünk lévő országgal szemben, nyilván Ausztriát leszámítva. Most pedig leghátulra kezdünk sasszézni…
Én még ezt sem mondanám. Ennél árnyaltabban látom a helyzetet. Azt látom, hogy egy csomó eredmény van, az agyongyalázott unortodox gazdaságpolitika nem bukott meg, ahogy jósolták, teli vannak a teraszok, az embereknek több pénzük van.
Már akinek.
Azt mondom, hogy igenis van egy bizonyos réteg, amelyiknek jobb lett, ezt el kell ismerni. És közben azt is el kell mondani, hogy vannak nálunk éhező, nyomorgó, esélytelen gyerekek. Éhezők és esélytelenek milliói vannak, ez pedig felháborító. De mondj nekem egy olyan ellenzéket az elmúlt huszonnyolc évből, amelyik azt mondta, hogy ezzel meg ezzel nem értek egyet, de azt meg azt az intézkedésüket pártolom, segítem. Mondj egy olyan ellenzéket, amelyik nem kapásból vetett el mindent, feltételezve, hogy azok, akik csinálják, dilettánsok, aljasok, szemetek. Azt gondolom, hogy ami nyilvánvaló, arról beszélni kell. Akkor is, ha jó, akkor is, ha rossz. De én nem látok világvégét Magyarországon. Az emberek jó része azt mondja, lehet, hogy ezek lopnak, ezt csinálnak, azt csinálnak, de mit tudom én, hogy a másik mit csinál, ez meg ez nekem most megvan, biztonságban vagyok, azokra szavazok, akik ehhez engem hozzásegítettek. Ez történt. Hogy hogyan lehetne a jelenlegi rendszert visszacsinálni és hogy vannak-e arra alkalmas emberek, akik ezt visszacsinálják, az pedig kérdéses. Arra nem voltak képesek, hogy egymással szót értsenek. Miért értenének szót az országgal? Hogyan lennének alkalmasak ők országot vezetni? A mostaniak legalább a maguk módján, és tedd nagyon idézőjelbe a „maguk módjánt”, megszervezték azt, amit gondoltak. Ez meg van szervezve.
Ez biztos, csak nincs-e már annyira megszervezve, hogy diktatórikus jegyeket mutat?
Ez nem meglepő abban az országban, amelyikben ilyen módon meg lehet kenni a népet, és nem érdekli a szólásszabadság, ott sok minden megtörténhet. Hát érdekel bárkit, hogy az én könyvemet kiadják, nem adják, mit érdekli őket, hogy én megszólalok-e vagy sem? Az emberek többsége, ha hideg van, be akar fűteni, nyáron el akar utazni a horvát tengerpartra, benzint akar venni az autójába. Amíg nem kerül a bíróság elé, nem érdeklik az ítéletek. Amíg nem kerül kórházba, szarik az egészségügyre, ha pedig ott van, akkor majd puffog.
De akkor ez hová vezet?
Hát majd meglátjuk. Gábor, az apám, meg a nagyapám már milyen korokat élt túl!? Nem fogok kedélytelen életet élni, és nem fogok a barikádra sem menni azért, ami most nálunk van. Eddig se volt az a rettenetes nagy szabadság. Ha ellentmondasz, azt a legnagyobb demokráciában sem szeretik, a nép sem szereti. A társulatok sem szerették, ahol én megszólaltam. Nyilván kellene, hogy működjön egy ellenerő. De hát nincs.
És akkor messze Budapesttől, Bazitán, ahol laksz, kvázi takaréklángra tetted magad?
Nem, nem tettem takarékra magam. Csak éppen nem vagyok a képernyőn és nem mondom a magamét. Én azt hiszem, hogy nem bántottam meg senkit, iróniával kezeltem a jobbot és a balt is, nem szerették, de egyébként nem bántottak nagyon. Nem fentről jön az, amikor a szolgalelkűek úgy gondolják, hogy most az Alföldi ne jöjjön ide, a Verebes ne menjen oda, XY-nak ne legyen a televízióban helye.
De nem gondolod, hogy azért a mamelukok a „fent” elvárásaiból indulnak ki?
Lehet. Csak erre azt mondom, hogy tőlem próbálja elvárni azt bárki is, hogy mást mondjak, mást cselekedjek, mint ahogy én azt gondolom. Inkább éhen halnék, azt hiszem.
Csonka András, aki hét színházban is játszik, azt mondja, két vallásban is érdekelt, a római katolikusban és a zsidóban. Szerinte a vallás a tiszteletről, a toleranciáról, a szeretetről szól, mindarról, ami benne van a bibliában. Mégis a nevében kiirtanak embereket, gyűlölködnek, pedig a vallások mégiscsak egy tőről fakadnak.
Azt mondtad egy interjúban, hogy nem feltétlenül olyannak ismernek, mint amilyennek te tartod magadat. Annak idején a Família Kft. sorozatában megismert az egész ország, és nyilván már akkor kialakult egy kép rólad.
Azért olyan is vagyok, mint amilyennek a legtöbben gondolnak. De talán vannak a személyiségemnek olyan részei, amiket nem ismernek az emberek, mert a szerepeim miatt másmilyennek hisznek, mint amilyen vagyok.
Szerintem a legtöbben azt gondolják, hogy kiegyensúlyozott, vidám és jókedvű vagy, még netán a poénokat is szórod.
Hát igen, valószínűleg ez az a kép rólam, amit a nézők többsége gondol. Én már gyerekkoromban színész akartam lenni, amikor megkérdezték tőlem, hogy Bandika, mi akarsz lenni, ha nagy leszel, akkor azt mondtam, hogy színész.
Nyilván azért is, mert édesapád, Csonka Endre is az volt.
Igen, így sokat voltam színházban, ezért nem is igazán érdekelt más. Láttam a varázslatot és megismertem a színészeket, hogy normális emberek, akik a színpadon játszanak. A gimnázium után a Nemzeti Színház stúdiósa voltam két évig, és aztán jött a főiskola.
Kicsit elkanyarodtunk az eredeti kérdésemtől, hogy milyen is vagy valójában?
Hogy én színész akartam lenni, az azért is volt, már a kamaszkoromban, mert szerettem volna valami olyan lenni, amilyen esetleg nem voltam. Szerettem volna flottabb, poénosabb, viccesebb lenni. Magamban éreztem, hogy nem ilyen vagyok. Szerettem volna megmutatni, hogy esetleg olyan lehetnék az életben is, mint amilyen a színpadon, ha tehetséges emberek jó szövegeket írnak, és ezt valaki meg is rendezi. Ez is benne volt abban a vágyban, hogy színész legyek.
És az, hogy apád színész volt, mennyire volt benne ebben?
Apám azért nem volt ebben benne nagyon, mert ő és köztem ötven év korkülönbség volt, és amikor elkezdtem színházba járni, tízéves korom körül, akkor már hatvan volt, kicsit kifelé ment a pályáról, elég keveset játszott.
Olyan nem akartál lenni, mint amilyen ő?
Miért, ki akart volna olyan lenni? Általában amikor elkezdik a pályát, az emberek azt mondják, hogy ide nekem az oroszlánt is. Engem bántott az, hogy apám kis szerepeket játszik, bántott, hogy a komolyabb sikereit csak újságkivágásokból ismerem.
A Vidám Színpadon játszott…
Igen, a Vidám Színpadon volt az utolsó 25-30 évében, és előtte máshol is, játszott az Operettben és sok vidéki színházban. Én is Endreként születtem, azért lettem András, mert a főiskolán el kellett döntenem, hogy milyen néven kapjam meg a diplomámat, és nem akartam ifjabb lenni, mert ez elég nagy hendikepp ezen a pályán.
Apám annyiban volt benne a pályaválasztásomban, hogy az ő révén sokat jártam színházba, és ez a világ megérintett engem, de nem tartottam példának azt az utat, amin ő járt.
Ugyanakkor nagyon jó, hogy őt láttam, mert így van mitől szorongani, van mitől félni, mert én nem akarom azt a szakmai életet a vége felé, ami vele történt.
Ami civilként történt vele, sem volt irigylésre méltó, súlyos beteg lett…
Demencia, leépülés volt, ami vele történt. Ez olyan folyamat volt, ami teljesen szétzilálta az idegeinket, a családi létet. Nem költöztem el otthonról, mert nem akartam anyámat otthagyni egy ilyen szituációban. Depresszív helyzet volt, és mellette pedig elindult a pályám. Ami a Família Kft. miatt egyfajta sikertörténet volt.
Rögtön a főiskola után te is a Vidám Színpadra kerültél, de aztán csak pár hónapig voltál ott, mert jött a Família Kft., és azt mondták, hogy amellett nem maradhatsz színházi tag.
A Família Kft. elindult három próbaadással, ezekben még nem voltam benne.
És hogyan kerültél bele?
Úgy, hogy a próbaadások után a tévé eldöntötte, ebből sorozat lesz, kialakult a végleges csapat. Az a színész, aki az én szerepemet játszotta, Ádám barátjaként határozták meg, nem írta alá a szerződést. Dózsa Zoltán főiskolás volt, azért nem írhatta alá a sorozat szerződést, mert a főiskola nem adta ki. Többen voltak egyébként olyanok, akik benne voltak a három próbaadásban, de a sorozatban nem. Én a Vidám Színpadon voltam szerződésben, döntenem kellett. A színház igazgatója, Bodrogi Gyula megerősített abban az elképzelésemben, hogy vállaljam el a sorozatban való szereplést, és bontsam fel a szerződésemet a Vidám Színpaddal.
Ha egy fiatal színész pár hónap után felbontja a szerződését egy színházzal, az azért eléggé merész döntés.
Végül is Bodrogi azt mondta, hogy na menjél csak fiam?
Igen, azt mondta, hogy ezt nem lehet kihagyni, ez olyan lehetőség. Nyugodtan vállaljam el és mindig számíthatok majd rá. Ez tényleg így volt, amíg ő a Vidám Színpadot vezette, én pedig a Família Kft.-ben játszottam, minden évben kaptam tőle egy nagyon jó szerepet.
Milyen volt, hogy nem sokkal a főiskola elvégzése után egycsapásra országosan ismert lettél?
Igazából ez olyan helyzet, amire mindannyian vágyunk. Akkoriban iskolásként gyűjtöttük a színészek képeit, a magyar színészek is tényleg sztárok voltak, mert egyik tévéjátékból zuhantak a másikba.
Én mindig szerettem volna ismertté válni.
És ez sikerült, de aki ismer, tudja, hogy ezt a helyzetet mindig nagyon megbecsültem, mert ez egy álom beteljesülése. Soha nem volt olyan szituáció, hogy én azt mondtam volna bárkinek is, ne zavarjon, most nincs időm autogramot adni. Nekem mindig van a táskámban magamról fotó, mindig oda lehet jönni hozzám. Ugyanis a közönség szeretete tart életben bennünket, ha elejtenek, elfelejtenek bennünket, akkor vége az egésznek. Talán még az életünknek is. Furcsa helyzet, amikor idegen emberek szeretetét kapod meg, de erre nekem szükségem van.
Azért is, mert apáddal nem nagyon jöttél ki? Anyáddal nagyon jól kijöttél, de aztán meghalt, és egyedül élsz. Netán a családot is pótolja az idegenek szeretete
Ebben igazad van, de abban az időszakban, amiről beszélünk, azért ők még éltek. Bár apámmal nagy volt a generációs különbség köztünk, és igencsak magának való ember volt, amíg ő nem lett beteg, én azt gondoltam, hogy egyformán szeretem a szüleimet. És most is hálás vagyok mindkettőjüknek, hiszen nekik köszönhetem, hogy egyáltalán megszülettem. De a közönség szeretete kiemelten fontos nekem, én magam kezelem a közösségi oldalamat, figyelem, hogy ki mire, hogyan reagál.
Nem féltél attól, hogy úgy maradsz, ahogy a Família Kft. Pici figurájaként megismertek?
Kicsit így is maradtam, egy ilyen szerep mindenféleképpen azzal jár, hogy bizonyos mértékig beskatulyáznak. Skatulyákban létezünk, és én ez ellen nem tiltakozom, az egyik skatulyám volt a Família Kft-ből a Pici, aztán skatulyát jelentett nekem az is, hogy a Ding- Dongot énekeltem.
Ami nagyon populáris, népszerű dal, nyilván voltak, akik összehúzták a szemöldöküket, hogy ciki, hogy te ezt énekeled.
Fábry Sándor ezzel évekig élcelődött, de nyilván a Família Kft.-ben az a jó kedélyű, pozitív srác, akit játszottam, inkább skatulyát jelentett számomra. A szerepnevemet, a Picit, sokkal többen használják ma, mint akkor. És ez teljesen jó, mert egy szerethető emléket tart életben.
Azt érzed, hogy netán komolyabb szerepeket is kaptál volna, ha ez nincs?
Én azt gondolom, hogy igen. És azért volt is példa komolyabb szerepekre, A lepkegyűjtőben, az Illatszertárban, de a vígjáték és a musical lett számomra az alap.
Miközben prózai szakon diplomáztál. Mióta végeztél, több zenés darabban voltál benne, mint prózaiban.
Igen. Én jól ismerem a korlátaimat és sokkal többet szeretnék, mint amennyit bírok. Azok a lemezek, amiket elkészítettem és azok a musical szerepek, amiket eljátszottam, azt hiszem, hogy vállalhatók. Rockoperákban nem fogsz velem találkozni, a Nyomorultakból Jean Valjean áriáit soha nem fogom énekelni.
Mert nincs ennyi hangod és dicséretesen ezt még tudod is magadról.
Többet a dologból kihozni, mint ami van, nem lehet.
Az a sok fájdalom, köztük édesanyád halála, amit összegyűjtöttél magadban az életedben, meg tud jelenni a színpadon vagy nem, mert olyan szerepeket játszol, amikbe ezek nem férnek bele?
Hát nézd, a nagyon mély fájdalmak, igen szomorú helyzetek talán nem tudnak megjelenni. Ezeket a szerepeim nem igénylik. Bár az ember személyiségében akkor is, ha vidám darabot játszik, ott bujkál a szomorúság, és ott bujkálnak a könnyek.
Csonka Andrásban benne vannak a fájdalmak, esetleg olyan fájdalmak is, amiket a nézők nem tudnak.
Én nyilván azt a sok fájdalmat, amiben részem volt, szeretném valamikor felhasználni a színpadon, ahhoz bátorság kell, hogy valaki ilyen szerepet osszon rám. A fájdalmaimat most a saját személyiségembe tudom beépíteni, és ez akár egy vígjátékban is benne lehet, egy félmondatban, egy gesztusban.
Édesanyád halála hogyan épült bele a személyiségedbe? Éppen Dubai-ban voltál, amikor rosszul lett, azt mondtad, ha látod őt a kórházban úgy, hogy csövek állnak ki belőle, lehet, hogy belehalsz.
Azt gondolom, istennek örökké hálásnak kell lennem, hogy minket úgy választott szét egymástól, hogy én életben maradhassak ebben a helyzetben. Nem kellett látnom az anyámat betegen, leépülten. Elbúcsúzott két egészséges ember, én elutaztam Dubai-ba, és az első nap, amikor kiértem, kaptam egy sms-t, hogy anyu kórházba került, próbáljak hazajönni. Az borzalmas volt, amíg a szobámban vártam, hogy elindulhassak a géppel. Éjszakai repülőt tudtam csak szerezni. Mire hazaértem, ő már nem élt. Hirtelen szívhalál történt, de azért próbálták visszahozni, ott feküdt tehetetlenül az ágyon, és én ebből kimaradtam.
Úgy gondolom, örökké hálásnak kell lennem a sorsomnak, hogy ez a kép nekem nincs meg az anyámról. Csak a csoda van meg, a féktelen, megmagyarázhatatlan, hihetetlen mértékű szeretet, a bizalom és az a fajta egymásra utaltság, amiben mi éltünk.
Az igaz, hogy a szobád még mindig tele van a fényképeivel?
Persze. Mindenki kint van a falon, a nagymamám és apu is, van egy parafa fal, amire ki vannak téve ezek a képek. Anyu a negyvenedik születésnapomra csináltatott egy ezüst képtartócskát, abban csak két kép fér el, az egyiken én vagyok gyerekkoromban, a másikon pedig ő. Ez velem ott van. Más esetleg szentképeket csókolgat, én pedig ezt csókolom meg.
Igaz, hogy nem elborultan, de beszélgetni is szoktál édesanyáddal?
Volt egy blogom is, ami pontosan egy ilyen beszélgetéshalmazból született. A blogban elmeséltem neki dolgokat, amik velem a halála óta történtek. Mindenki, aki elvesztette fontos hozzátartozóját, szerintem valamilyen módon kicsit beszélget vele. A véleményét kikéri. Én pedig szeretnék úgy játszani a színpadon, hogy az anyám is büszke lehessen rám. Ezek szertartások az életünkben, amik jelen vannak, és ezt nem kell szégyellni.
Megértettem, hogy nincs már az anyám és nem találkozom vele a földi életemben, de ettől még hadd legyen vele kapcsolatom, hadd érezzem azt, hogy ő angyalként figyel rám.
Ez nyilván hiánypótlás, de azt a hiányt, amit egy anya elvesztése jelent, nem lehet pótolni. Lehetnek az embernek szerelmei, barátai, lehet csodálatos családja, de anyaként van egy atomreaktor melletted és aztán marad egy pislákoló gyertyaláng.
Azt mondtad, hogy isten ezt jól rendezte el. Ez azt jelenti, hogy istenhívő vagy?
Én két vallásban is érdekelt vagyok. Nem tudok különbséget tenni köztük. Római katolikus vagyok és zsidó. Gyerekkoromban jártam hittanra, ministráltam. A zsidó létre nem volt ilyen nevelés, ezt magam csináltam, és a nagymamámat minden évben egyszer elkísértem templomba. Az olvasmányaimon keresztül is belesodródtam ebbe. Az borzalmas, amit látni lehet a múltban, és látni ma is, hogy a vallások nevében mit művelnek emberek.
A vallás a tiszteletről, a toleranciáról, a szeretetről szól, mindarról, ami benne van a bibliában. Mégis a nevében kiirtanak embereket, gyűlölködnek, pedig a vallások mégiscsak egy tőről fakadnak.
Számomra az egész annyit jelent, hogy a templomban beszélgetek istennel, amit megtehetek otthon is. Nem szeretek misére járni. Sokan elmennek, megvallják a bűneiket, és utána másnap ugyanolyan szemetek, vagy ugyanolyan gonoszak. De a templomban megbánják a bűneiket, és azt gondolják, hogy így az élet már rendben van. Hát nincs rendben! A négyszemközti kapcsolat köztem és isten között, az az én hitem.
Istenfélő, hívő ember vagyok, csak szertartások nélkül.
Azt szerintem sokan nem gondolnák rólad, hogy magadnak való ember vagy. Amikor elköltöztél otthonról, és nagyon szép lakásod lett, jó kilátással a Citadella közelében, azt hitted, hogy ott bulik tömkelege lesz. De nem lett, mert szeretsz egyedül lenni.
Szeretek egyedül lenni. Igen, magamnak való vagyok, ha úgy tetszik. De azért társasági ember is vagyok, csak nem a lakásomon. Ahol lakom, pont szemben van azzal, ahol felnőttem. Rálátok a múltamra, arra a házra, ahol felnőttem, a játszótérre, az iskolára, ahová jártam. Minden ott van előttem. Úgy érzem, mintha egy toronyból bámulnám a múltamat és a jelenemet. Fantasztikus érzés!
Szeretnél komolyabbakat játszani, de amúgy halálra foglalkoztatnak. Szakmai szempontból alapjában véve rendben vagy?
Érdekes ez, mert vagy minden történik egyszerre, vagy semmi.
Az esetedben ez azért van különösen így, mert néhány hónapot leszámítva, soha nem tartoztál társulathoz.
Soha.
Akartál volna?
Volt idő, amikor igen, de aztán rájöttem, hogy akkor minden kötelező lesz, és esetleg megszűnik az a szabadság, amit most élvezek. Ez persze veszélyes is, mert így lehet, hogy nem hívnak. De, ha hívnak, én döntöm el, hogy megyek-e. Azt gondolom, hogy ennyi idő után már nem érdemes váltani. Ugyanakkor én csapatokhoz tartozom. Ezekben a közösségekben azért vagyok ott, mert szükség van rám. És tényleg úgy is élem meg, hogy hozzájuk tartozom.
Kevesen mondhatják el, hogy a Madách Színházban és az Operettben is játszanak.
Most hét színházzal van kapcsolatom. Azért ez elég szép! Ez amiatt is nagy dolog, mert így olyan kollégákkal is együtt játszhatom, akikkel, ha egy színházban lennék, nem tehetném.
Úgy tűnik, hogy ez a szabadság kell a szakmai és a magánéletemben is.
Galkó Balázs, szabadúszó színész szerint széttépték ezt az országot. Úgy véli, Rákosi is ezt csinálta, fölszalámizta az egész országot. Azt gondolja, hogy most a Jobbikot szalámizzák fel. Megalázza, bántja, őrjíti a szegénység, a nyomor, amit maga körül lát.
Világmegváltó hangulat volt a 25. Színházban, ahonnan én már fiatal korodból emlékszem rád. Mi maradt ebből a világmegváltásból?
A lendület.
Csak a tied vagy a többieké is?
A többiekét nem tudom, de az övék is biztos. És Jordán Tamásé is, akinek a lendülete még korábbról, az Egyetemi Színpadról származik. Sőt az enyém is korábbról származik, mert én nagyon dolgos amatőr színjátszó voltam, Dévényi Róbert vezetésével, aki máig meghatározója az életemnek. A szüleimen és József Attilán kívül tulajdonképpen három meghatározója van: Dévényi Róbert, Major Tamás és Jancsó Miklós.
És ők miért?
Olyan eszméket képviseltek, amikkel én gyorsan, könnyen tudtam azonosulni.
Éspedig…?
Ezek ma már szitokszavak.
Konkrétabban?
A liberalizmus, a másik ember megértésére való törekvés, önmagam megértetésére való törekvés. Mind a három említett ember nagyon sokat foglalkozott a szegényekkel, az elnyomottakkal, az üldözöttekkel, azokkal, akik segítségre szorulnak.
Göncz Árpádnak van néhány mondata erről, de mostanában ő sem komilfó. Arról beszélt, hogy nem lehet nem tudomásul venni a szegényeket és nem lehet nem segíteni nekik.
De te úgy segítesz, hogy jól játszol, jó színész vagy, vagy mással? Sokan vitatják, hogy egy színésznek kell-e nyilvánosan politizálnia vagy tüntetéseken beszédet mondania, amit te mind a mai napig csinálsz.
Én nem beszédet mondok, hanem mindig idézek valakit. És jórészt a drága, szegény, aranyos, gyönyörű, méltóságteljes, nagyszerű József Attilát.
De ha József Attilát idézel egy tüntetésen, akkor is exponálod magad…
József Attilából nem lehet olyan verset idézni, amiből ne az sugározna, hogy nem lehet nem tudomást venni az elnyomásról, a hatalomról.
De hát az lenne a normális világ, ha nem kellene ezzel foglalkozni, sarkítva fogalmazva, azt szokták mondani, hogy boldogabb országokban azt sem tudják, ki a miniszterelnök. Azt meg, hogy ki a miniszter, már végképp nem.
Én is szeretném nem tudni.
Szerintem nekem dolgom a politizálás, nem tehetek róla, lehet, hogy én nem vagyok jó színész.
Szerinted milyen színész vagy?
Jó.
Azt szoktad mondani, hogy a politika miatt nincs munkád. Nem lehet, hogy…
Nem csak ezt szoktam mondani, hanem így is van.
De nem elképzelhető, hogy egy kicsit erre is fogod? Nem lehetséges, hogy ha te lennél Major Tamás, aki azért szintén beleártotta magát a politikába, akkor ennek ellenére mégiscsak lenne munkád?
Na, de ő nem mélyen ártotta bele magát. Másrészt a 25. Színház azért a tűrt kategóriában volt.
Ezt sokan vitatják, mert akkoriban kinyírták az amatőr mozgalom egy részét, és ekkor hozták létre a 25. Színházat, – mutatva, hogy azért tere van ilyesminek -, ami hozzájuk képest már konszolidáltabb, félprofi változat volt.
Ezt vitatom, mert mondjuk Jobba Gabi, Berek Kati, Jordán Tamás, Kristóf Tibor nem voltak amatőrök.
De kerültek a társulatba amatőrök is.
Kerültek. Például én is.
Alapvetően ott tartottunk, hogy milyen színész is vagy te?
Hát nézd. Azért
az nagyon rossz színész nem lehet, akit fölhívnak szombaton, és a következő héten pénteken a Szegedi Nemzeti Színházban a Volpone-ban már Corbaccio-t játssza.
Az ilyesmit nagyon odafigyelve kell megcsinálni. Én pedig megcsináltam és eljátszottam.
Az Új Színházban sokáig játszottál, ahol egykori barátod, akkoriban tán legjobb barátod, Márta István volt az igazgató. Mégsem lehet azt mondani, hogy te vezető színésze voltál.
Nem voltam az.
Na, de ha jó színész vagy, akkor miért nem?
Valószínűleg a barátságunk miatt, mert nem úgy van az, hogy az embert mindenáron a barátja nyomja. De például a Rokonokban, a Radnóti Színházban, Tardy Balázs barátom helyett, akit elvittek külföldre forgatni, nekem kellett beugrani. Van ehhez egy adalékom. Én ugye valaha sokat szinkronizáltam. Az egyik esztendőben én voltam az év szinkronszínésze. Ma már ott tartunk, hogy az egyik szinkronstúdióban, ahova három éve nem tettem be a lábamat, kitettem egy papírost. Az van rajta, hogy
No, azt hiszed, hogy csöng a telefon?! Vagy például én azt gondolom, hogy verset mondó embernek sem vagyok egészen kutya.
Nem lehet, hogy annyira karakteres személyiség vagy, hogy amikor egyedül megnyilvánulsz, az akár meglehetősen ütős, de nem tudsz feltétlenül belesimulni egy előadásba, mert ebben az esetben is érvényesül, amit Jancsó mondott neked, hogy „ha mindenki leül, akkor te állj fel! És ha mindenki föláll, akkor te ülj le!” Hoppá!!!
Nem lehet, hogy ezt csinálod akár egy előadásban is?
Nem, nem, nem. Kérdezd meg a kollégákat vagy a nézőket. Egy előadásban nagyon alázatos tudok lenni, és vagyok is. Nekem igen fontos, ha valamit együtt csinálunk. Ez eddig működött. Azt tudom mondani, hogy a hatalom, az ugye három szó. Hat a lom. Én játszom, ahogy most a szavakkal is, és félek a játszani nem tudó embertől, mint József Attila. Hogyha ezt a hat a lom szósort beírod a keresőbe és megnézed a szinonimákat hozzá, akkor például az jön ki belőle, hogy működik a silányság.
Szerinted miért lett ilyen silány a mi politikai garnitúránk?
Mert hagytuk. Én is hagytam, én személy szerint érzem, hogy felelős vagyok.
Nekem az Antall József által irányított parlamentben minden pártban volt barátom.
Amikor ezek a barátaim hülyeségeket, disznóságokat, erkölcstelen dolgokat csináltak, akkor nem szóltam nekik, hogy na, halló, mi van itt!?
És ha szólsz, akkor nem csinálták volna?
Ezt nem tudom, de akkor jobb lenne a lelkiismeretem.
Azóta mindegyikükkel összevesztél?
Hát van, amelyikükkel nem nagyon van beszélgetni valóm, van, aki meghalt, Csengey Dénes, és van, akivel még beszélgetek időnként. Mondjuk Rajk Lacival.
És Márta Istvánnal hogy vagy?
Köszönöm szépen, nem jól. Szerintem az István nem erkölcsös, nem etikus dolgokat csinált.
Mire gondolsz?
Sok mindenre gondolhatok, de konkrétan arra gondolok, ahogy engem elküldött az útból.
Hogyan küldött el?
A Művészetek Völgye „ötletigazgatója” voltam. Tele volt az én ötleteimmel a Völgy. Például tudok egy nagyon jót mondani, felújítottuk a falumalom lakóházát, és az átadására meghívta a Művészetek Völgye az akkori agrárminisztert, meg L. Simon László kulturális államtitkárt. És akkor én azt találtam ki, hogy ezek a jóemberek ne átvágjanak egy szalagot, és akkor ezzel elvágnak valamit, hanem inkább rakjanak össze valamit. 20-25 cm széles, piros, fehér, zöld szalaggal átkötöttem az épületet, és a két átadónak az volt a dolga, hogy a szalag két végét kössék össze.
Ez remek ötlet, de ebben mi a sértő? Ez miért indok arra, hogy ne legyél tovább a Művészetek Völgyében? Nem arról volt szó, hogy mondtál valami beszédet, amikor az átadás történt?
Írtam egy szöveget, aminek a lényege az volt, hogy „ne szét, hanem össze”. Ne szétvágd, hanem kösd össze, ne széttépd, hanem ragaszd össze. És ezt a szöveget én mondtam, miközben ők összekötözték a piros, fehér, zöld szalagot. Az volt a vége, hogy ne szétharapd, csókold össze! De nem ez volt a baj, hanem az, hogy ezután a következő tizenegy hónapban L. Simon csupa olyan dolgot csinált, ami „szét és nem össze”. A következő évben a Művészetek Völgye sajtótájékoztatója előtt azt mondtam Pistának, hogy kérek két percet, mert a sajtótájékoztatón kívül szeretnék mondani valamit. Azt válaszolta, hogy persze. És akkor én elmeséltem ezt a történetet és elmondtam, hogy L. Simon miket csinált, amik „nem össze, hanem szét”. Azt gondoltam, ha két piros, fehér, zöld szalagot nem szétvágnak, hanem összekötnek, annak szimbolikus jelentősége van, hogy össze kéne rakni ezt az országot.
Az egész Nemzeti Együttműködés Rendszerének a legeslegnagyobb hibája az, hogy én ilyen indulatosan kell, hogy erről beszéljek. Széttépték az országot.
Én a Gyermekétkeztetési Alapítvány arca vagyok, elképzelni nem tudod, hogy mikkel találkozom. Jártam például Csenyétén, és ott azt mondták, szörnyű lesz, ha majd idejönnek a migránsok. Érted?!
Ez egy politikai húzás eredménye, ami nagyon bejött.
Nagyon bejött és meghülyítették az embereket. Hazudtak nekik, átverték őket és átverték az egész országot. Ide illik az a Göncz Árpád idézet, amire az előbb gondoltam. „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”
Na, de akkor hogy látod, van nekik esélyük? Mert mintha bármelyik politikai oldal őket ejtette volna a leginkább.
Nincs esélyük. A hatalom nem ad nekik esélyt. A hatalomban működik a silányság.
De akkor miért szavaznak ők rájuk?
Mert meg vannak tévesztve.
De akkor nem nagyon ügyesek és fifikásak a megtévesztők, ellentétben az ellenzékkel?
Az ellenzéket hagyjuk. Ostoba. De a hatalom is ostoba.
Nem lehet, hogy a hatalom meglehetősen okos?
Nem.
A hatalomnak kitalálták a kampányát, míg az ellenzéki oldalon szinte semmit nem találtak ki.
Nemhogy semmi nem volt kitalálva, semmi nincs. És én nem is látom a jövőjét bármiféle kitalációnak. Ez elég tragikus. De hát Rákosi is ezt csinálta. Fölszalámizta az egész országot. Most a Jobbikot is fölszalámizzák, ez is ki van találva. A legnagyobb baj az erkölcstelenség.
De akkor most mi lesz szerinted?
Hát Gábor, az is kérdés, hogy most mi van?
No akkor mi van?
Hát szar. Nyakig ülünk a szarban.
És benne dagonyázunk?
Igen. Zalán Tibornak van egy nagyon jó szövege: „már csak a csecsemősírásnak hiszek a rám osztott szerelmekben lakó halálban.” Nincsenek támpontok, mindent elvettünk magunktól, elvesztettünk. Mondom, én személy szerint is felelősnek érzem magam ezért.
Rákos voltál, remélem, hogy kigyógyultál belőle.
Ki, ki, ki!!! Most voltam két hete MRI vizsgálaton, abszolút negatív volt.
Visszajöttél szinte a halálból…
Igen.
Lehet, hogy nyugalomra lenne szükséged. Most is, amikor kinyitsz egy újságot, megnézel egy híradót, rendszeresen felhúzod magad és a plafonon vagy?
Egyrészt híradót nem nézek, mert nincs tévém, illetve van, de nem nézem. Másrészt igen, a plafonon vagyok. És nem kéne a plafonon lenni, az ember tudja, de nem tudok mást tenni. Érted?!
Ez engem megaláz, bánt, őrjít. A szegénység, a nyomor, amit magam körül látok. És a kilátástalanság is.
Ez azt jelenti, hogy lényegében te is nyomorogsz?
Hát hál’istennek azért ez nem így van, mert ennivalóm van, időnként azért hívnak verset mondani, meghívtak például műsorvezetőnek arra az estre, amin Cseh Tamásra emlékeztünk, aki 75 éves lett volna. Nagyon-nagyon-nagyon ritkán forgatok. Most éppen találkoztam egy casting vezetővel, mondtam neki, hogy hívjanak, mert én elmegyek statisztálni is. Megjegyzem, a ’80-as évek végén én azért egyszer otthagytam a színházat, és elmentem taxisofőrnek. Szóval én nem szégyellek dolgozni. Már hatvankilenc éves vagyok, nem tudok elmenni taxisofőrnek, nem engednek oda.
Ilyen idős embert már nem vesznek föl?
Nem, persze. És nyilvánvalóan ezt-azt be kellene fizetni előre, amire nincsen pénzem. Csinálnék én sok mindent, például jelentkeztem egy iskolába pedellusnak. Az a baj, hogy amikor nincs munkaerő, a pedellusi állásra pályázatot hirdetnek. Azt írták, hogy adjak be egy pályázatot. Hát nem adtam be. Azt nem tudom, hogy elmehetnék-e például árufeltöltőnek, ezt még nem próbáltam meg…
Hú, mekkora szám volt, amikor éppen 15 évvel ezelőtt bemutatták nálunk Webber musicaljét, Az operaház fantomját! És tegnap elért a 800-ik előadásához a Madách Színházban, ahol 3 Fantomot és vele 3 Christine-t is láthattunk, és persze volt ováció, tapsvihar, torta, meglepetés.
Annak idején régóta vártuk Az operaház fantomját. Leleményes utazási irodák egy napos bécsi buszos túrákat szerveztek Fantom nézéssel, és taroltak vele. Magam is így láttam először ezt a temérdek érzelmet megmozgató, monumentális, a szépség és a szörnyeteg témáját felhasználó, Gaston Leroux regénye nyomán készült musicalt, amiből naná, hogy híres film is készült. Három színház is versengett nálunk a bemutatásának a jogáért, az Operett, az Opera és a Madách, amelynek – és Szirtes Tamás rendezőnek -, a Macskák kiugró sikere, remek előadása miatt már hitele volt Webbernél. Így nem csoda, hogy győztesként került ki.
A darab egyik központi kérdése a behatolás az ismeretlenbe, azaz a Fantom rejtekhelyére. Behatolás a birodalmába, a személyiségébe, a lelkébe. Így van ez már a vámpírfilmekben, sőt akár A kékszakállú herceg várában is. A kis kóristalány, Christine megismeri a megismerhetetlent, a Fantom birodalmát, és ezzel párhuzamosan igazi művésszé érik.
A Fantom a musical irodalmában a szerepek szerepe. Összetett figura, vonzó és taszító, formátumos, emberi és állati egyszerre. Időnként olyan, mint a megszeppent kiskölyök, máskor dühöngő, mindent legázoló, őrült gyilkológép. De ugyanakkor a zene angyala is, tehát szuper érzékeny, a hangjával bűvöl. Finom, halk rezdülésekre és eszelős hangerőre egyaránt szüksége van az őt megtestesítő színésznek. Tenornak túl mély, baritonnak túl magas a szerep, amely operaénekesi hangterjedelmet, de rockos mozgékonyságot is kíván. A romantikus regény nyomán írt darab – melyet Galambos Attila élvezetesen, jól énekelhetően fordított magyarra – lavíroz a nézők ijesztgetése és a sziruposság között. A szépség és a szörnyeteg témája szerelmi háromszöggel bonyolódik, bekerül a történetbe Raoul, aki hősszerelmes – ha úgy tetszik, bonviván –, eléggé sematikus alak szegény.
A technika roppant díszletet mozgat. Kentaur monumentális, pompázatos látványt tervezett. Pillanatok alatt eljutunk az operaházból a Fantom műkincsekkel teli, talányos birodalmába. Közben a főhősök hívogató tavon csónakáznak. A díszletek beúsztatása, megjelenése, mozgása külön élmény, miközben dramaturgiai funkciót is kap. Fantáziával teli, ízléses, tehetséges a díszlet, remekül illeszkednek hozzá, az azóta sajnos elhunyt, Vágó Nelly ezer színben tündöklő, változatos szabású, gyönyörű és ugyanakkor jól hordható jelmezei is. Ezek a produkció erősségeihez tartoznak, ahogy Seregi László koreográfiája ugyancsak, ha nem is olyan mértékben, mint a Macskák esetében.
A jubileumi előadás előtt Gordon Eszter és Mohos Angéla fotókiállítását nyitják meg, érzékletes képeket láthatunk a produkció történetéről. A színházteremben mozgóképek is idézik a próbákat, a jubileumi előadásokat, Webber látogatásait. Kezdetben még simán elvegyült a publikum tagjai között, aztán minél híresebb lett, annál több biztonsági ember kísérte.
Félni lehet attól, hogy egy ilyen hosszú széria alatt elfárad a produkció, bizony ilyenre sok példát láttam, de a Fantom telivér, él, lüktet, hat most is, a díszletek, jelmezek sem lettek porosak, változatlanul szemléletesen festői a látvány. A karmesteri pulpituson a kezdetekben Makláry László állt – aki el is jött az előadásra, ahogy több egykori közreműködő szintén -, most Kocsák Tibor, az ő keze alatt is intenzíven, hol érzelmesen, hol rémisztő dübörgéssel szól a fülbemászó slágerekkel teli zene.
Jubileumi zenés előadásokon szokás, hogy elkezdi valaki a szerepet, majd az előadás bizonyos pontján átveszi tőle a váltótársa, aztán akár még más színész is következhet a sorban. Ezúttal is ez történt, sőt, egy-egy jelenet erejéig akár három Fantom és három Christine is színen volt, és amikor egyszerre énekeltek, az majdnem szétvetette a falakat. Fantomként Csengeri Attila, Posta Viktor, Sasvári Sándor, Christine-ként Fonyó Barbara, Krassy Renáta, Mahó Andrea álltak a vártán. Raulként Solti Ádám egyedül állta a sarat. Mindenki, a tánckart, a zenekart is beleértve, nagy erőbedobással, lelkesedéssel volt jelen.
Meglepetésként még Király Linda és Tóth Attila hard rock stílusban, Bolyki Balázs pedig a mögötte lévő kórussal godspeel stílusban is elénekelte a Fantom fő slágerét. A közönség fergeteges álló tapssal, jókora üdvrivalgásokkal ünnepelt.
A fogadáson még szép, jó humorú beszédet mondott Szirtes Tamás. A Madách Színháznak pedig – már nem először -, átadták a MagyarBrands-díjat, majd jöhetett az ünnepi torta, az evés, ivás, dumálás, jelmezben való fotózkodás.
A Belvárosi Hold utcában évek óta formálódik egy olyan gasztró-piac, ami a világ nagyvárosaiban több helyen igen sokakat vonz. Meglehetősen széles kínálatból választva, igen jókat lehet enni. Minőségi éttermeknek, sztárséfeknek is vannak itt kis vendéglői. Az ebédek már elég jól mennek. Az általában este 6 órakor bezáró piacon a vacsorákkal még kísérleteznek. Egy ilyen, az Eat&Feel nevű kísérleten jártam, amikor több vendéglő is nyitva tartott este 10-ig, a séfek maguk főztek, és szóba is elegyedtek a vendégekkel.
Az emeleten már csupán éttermek vannak, és a földszintet is kezdik elfoglalni. Az a jó, hogy itt csak látványkonyha van, mindenbe bele lehet kíváncsiskodni. Akár „alkotás” közben szóba lehet elegyedni a szakácsművészekkel. Sétálgatva a különböző helyek között, végig lehet mustrálni a lakmározó embereket, no, meg azt is, mi is van a tányérukon. Netán nehezen születő döntést lehet hozni, hogy mi mit is együnk. És ilyenkor bizony sokat számít a vizualitás, az, hogyan néz ki az étel.
A Société.demo nevű helyen erre kiemelten sokat adnak. Ahogy Krasznai Norbert séftől megtudom, fontosnak tartják, hogy ami a tányéron van, az csaknem a művészet kategóriájával is mérhető legyen. Az év elején azért nyitották ezt a helyet – és május végén már be is zárják -, hogy kikísérletezzék, mit is főznek majd, a reményeik szerint nyár közepén, de legkésőbb szeptemberben nyíló, több szintes Société Házban, a Sas utcában. Ebben két étterem is lesz, egy kisebb, 40 fős, fine dining bisztró, meg egy dupla ennyi embert befogadni kész, inkább turistáknak szánt, és egy 180 fős rendezvényterem. Ebben a házban kortárs kiállítások, koncertek is lesznek, és a divatvilág egyik gócpontjának is szánják.
Most, itt a Hold utcában, éppen néhány vendég is bemehetett a konyhába, és a meglévő összetevőkből a séf úr jó tanácsainak és figyelő tekintetének kíséretében, ők is próbálják összerakni azt a sok alkotóelemű, színpompás ételt, ami mintaként már ott pompázik előttük. Persze vannak nagy nevetések, mellényúlások, de résen van a séf, a végzetes hibától megóv mindenkit.
Ezen az estén menüsorok vannak, mi a Haxenét esszük végig. A Haxen német jellegű sörözőként híres volt a jókora, pirospozsgás sült csülökről, meg a hatalmas májgombócokkal teli leveséről. Néhány éve profilt váltott, és ekkor át is keresztelték Király 100-ra. A piacra viszont igencsak illett az egykori profil, így a tulajdonosházaspár, a vérbeli vendéglátós Radvánszky Attila és felesége, Éva, visszahozták az egykori elnevezést, ismét főszerephez juttatták a csülköt. Rögtön a főbejáratnál találhatók, és tényleg úgy néznek ki, mintha egy békebeli német sörözőben lennénk, nagy fapadokon ülhetünk, hosszú faasztalokon ehetünk. Érdekesség, hogy ezek az elbontott Közlekedési Múzeum gerendáiból készültek, melynek faanyagát megvásárolta a nekik dolgozó asztalos.
A Haxennél A és B. menü közül lehet választani. A francia tatár az üdvözlő falatka. Aztán következhet a fokhagymás garnéla vagy a szájban szinte elolvadó, vajpuha argentin bélszín carpaccio. A könnyedebb étekre vágyók gyöngytyúkot esznek, chilis barackkal és gersliből készült, igencsak finom rizottóval. A bevállalósabbaknak jöhet az Amerikából származó 30 dekás rib-eye, libamáj mártásban, kellemesen füstös ízű fóliás burgonyával. Ezt eperrel tálalt, félgömb formájú, lágy, Túró Rudi jellegű desszert, illetve szarvasgombás pecorino sajt követi, Gleviczki Zoltán séf jóvoltából.
Az egész eseményt Hunyadi Nóra szervezte, aki, többek között, gasztró-marketinggel, ételfotózással foglalkozik. Azt mondja, olyan kis létszámú vacsorákat szeretne itt, amelyeken személyes a kapcsolat a vendégek és a vendéglátóik között. Ilyenkor nem kell kapkodni, van idő beszélgetésre, és ebből mindenki profitálhat.
Annyira személyes a kapcsolat, hogy az orosz ételek specialistájaként méltán elismerést szerzett Arany Kaviár „kihelyezett tagozataként” működő Moszkva Térnél, az egyik tulajdonos, Molnár Attila szolgál fel. Régóta ismerem, soha nem láttam még kötényt rajta, de lerí róla, hogy igencsak élvezi ezt a szituációt. Azt mondja, mindinkább erősíteni akarnak a piacon is. Ezért ez most az Arany Kaviár séfhelyettesének, Sára Zsuzsának a menüsora. Éppen a főételnél érek oda, így abba kóstolok bele. Omlós a báránylapocka, amit könnyed, korianderes paradicsomragúval és parázs burgonyával, meglehetősen szépen tálalnak.
A neves színész, Szabó Győző a gyerekkora óta szeret főzni. A Hold utcában a Steamboo nevű hellyel rukkolt elő. Az elnevezés egyben saját kreációjú étel, amit elsőre sokan sushinak néznek, és sok tekintetben hasonlít is rá, de ő gőzölve, melegen adja, és számtalan variációját dolgozta ki. Azt mondja, azért is áll közel hozzá a vendéglátás, mert itt is szerepel, interaktív színjátszásnak fogja fel, és mint a színházban, az éttermében ugyancsak, szeret teltház előtt fellépni.
A finom ételek szerelmesei találkoztak ezen az estén a Hold utcában. Bár több étterem is nyitva lehetett volna, de azért jól sikerült a rendezvény, és mindenképpen ismétlésre vár a gasztró-randi. Amikor kimegyünk a piacról, csodálatos telihold van, és ez abszolút stílusos a Hold utcában.
Férfiak öntik ki a lelküket az Ürgék című produkcióban, a Katona József Színház stúdiójában, a Kamrában. Egy lepukkant kiskocsmában, de nevezhetjük szebb napokat látott retro presszónak is, nekiveselkedve mondják és mondák a magukét. Persze leginkább nőkről. Egymásra licitálva történeteket mesélnek. Időnként dalra fakadnak, táncra perdülnek. És közben azért vannak nők is…
Különböző korú hapsik búsulnak neki. Nem feltétlenül könnyen, de előtör belőlük a szó. Gyakran nem is a többieknek mesélnek, hanem maguk elé dörmögnek. Bánatosak, de közben azért csak cifrázzák a történeteiket. Amit az előbb még csak mormogtak, félig emelt hangon mondtak, azzal most már tetszést akarnak aratni. Arra vágynak, hogy az ő történetük legyen a legszórakoztatóbb, legeredetibb, képzeletbeli tapsot akarnak aratni a társaik között, de könnyíteni is akarnak a lelkükön.
Fotó: Horváth Judit
Hétköznapi, valós történetek ezek, nincs bennük semmi különös, nem rendkívüli hősökről, nem kiemelkedő teljesítményekről szólnak. Két nő gyűjtötte őket, a rendező, Pelsőczy Réka és a dramaturg Török Tamara. A színlap alján, kis betűkkel szedve, ott is a felsorolás, hogy ki mindenki nyílt meg nekik. Valós történetekből alakult ki a színjátékszöveg, egyveleg. Nem állítom, hogy darab, mert az nem igazán van. Sok szöveg megmarad monológnak, jelenet sem nagyon kerekedik belőlük, az egyik színész mondja a magáét, a többiek pedig gesztusokkal, mimikával, különböző módon reagálva, hallgatják. Persze formálódnak párbeszédek, jelenetfoszlányok, akár jelenetek, sőt, jelenetfüzérek, gyengébb vagy erősebb szálakkal összetoldva, ezekből építkezik a produkció.
Fotó: Horváth Judit
No, meg a koncentrált színészi jelenlétből. Az is lehet hangsúlyos, hogy a remek színészek, Ujlaki Dénes, Szacsvay László, Bán János, Tasnádi Bence, Dér Zsolt, csak ülnek a Kálmán Eszter által megteremtett közegben, Keszei Borbála ruháiban, gubbasztanak egy bárszéken, és véleményük lerí az arcukról, leolvasható a gesztusaikról. Valaki pedig akár éppen felénk fordulva monologizál. Szóba kerül például, a nőkre való sóvárgás, a tőlük való félelem, de a nagypofájú macsós csajozás is, meg az, hogy már nem megy a szeretkezés. Szó van öngyilkosságról, halálról, arról, hogy rendszeres program lett a temetőbe járás. Ezúttal a főszereplők a férfiak. De időnként megjelenik, belibben, vigasztal, kiakaszt, csodálatos vagy éppen elidegenítő, Pálmai Anna és Pálos Hanna, ők adják az örök, nélkülözhetetlen, imádni vagy éppen utálni való nőket. Ha úgy tetszik, az ürgék számára az élet értelmét, és alapjában véve, a beszédtémát. Végül ők is elregélnek egy-egy történetet.
Fotó: Horváth Judit
A produkció alcíme, hogy Férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából. Így aztán a szereplők időnként dalra fakadnak és hozzá táncra penderülnek, Wagner-Puskás Péter zenei vezető, illetve Fejes Kitty koreográfus intenció szerint. A szituációhoz passzoló slágerek, örökzöldek, kuplék, táncdalok hangzanak el, mifelénk jellemzően, akarva, nem akarva, nyomorúságunkat, de boldogságunkat, vagy műboldogságunkat is tükrözve. Vicces és megrendítő históriák sorjáznak. Egymásba fonódik szomorú, édesbús és tragikus. A zenés esztrád akár mellbevágó történettel keveredik. Pelsőczy felhasznál abból valamennyit, amit már a Musik, Musikk, Musique előadásával kikísérletezett, ugyancsak a Katona társulatával, amitől nem idegen, hogy konkrét dokumentumokat használ fel az előadásaiban. Ahogy ezt például az egészségügyről, a romákról, vagy a színháztörténetről szóló produkcióiban tette.
Most éppen a férfi a téma. A megfejthetetlensége, a beszédes hallgatása, a mellébeszélése, a bonyolultsága, az egyszerűsége, a pitiánersége, a nagyvonalúsága, még sorolhatnám és sorolhatnám. Nincs szó, hú, de nagy mélységek feltárásáról, iszonyú megrendülésről. Ez inkább kedves, szellemes este, játékos is, de az utóbbiból azért lehetne kicsit több.
Hideglelősen durva, de érzelmes is, az Aki elzárja az éjszakát előadása a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciójában, ami vendégszereplésre érkezett a Pesti Színházba. 16 éves lányt erőszakolt meg százak haláláért felelős náci tiszt egy koncentrációs táborban. Aztán szerelem szövődött köztük. 13 esztendő után újra összetalálkoznak Bécsben, és előtör belőlük a szenvedély meg a bűntudat.
Lényegében egymásnak ugranak. Csaknem széttépik a másikat, testi és lelki értelemben egyaránt. Bezárkóznak egy hotelszobába, abban a szállodában, ahol az egykori náci, Max most portás, és ahol Hanna meglátja, kapásból felismeri. Előtör belőlük, rájuk szakad a múlt. Fölszakadnak a valójában soha be nem hegedt sebek. És akarják, nem akarják, előtör a vágy is, miközben az asszony a koncertező, világhírű muzsikus férjével érkezett az osztrák fővárosba. Bámulják egymást. Ömlik vagy éppen bennakad a szó. És fölhorgadnak az ösztönök is.
Fotó: Bíró István
Két remek színész tölti be a színpadot, Viola Gábor és Györgyjakab Enikő. Elképesztő milyen hőfokon égnek. Nincs kímélet maguk iránt, és egyébként nincs a néző iránt sem, hiszen végig kell néznünk a bűn és bűnhődés kegyetlenül fájdalmas folyamatát, ami felfokozott szexualitással vegyül, és eljut a húsba vájó mazohizmusig.
A fő díszletelem egy ágy. Ez olykor vad egyesülésük színtere, máskor demarkációs vonal közöttük, tologatják, taszigálják, pörgetik, egyensúlyoznak a peremén és belezuhannak, valósággal elnyeli őket. Ahogy a múlt is, amitől képtelenek szabadulni. Max beindít egy vetítőgépet, ami a háttérbe a koncentrációs táborban való létről vetít képeket. Ezek borzadályos szörnyűsége vegyül azzal, ami köztük a szobában történik. A nő is bűnösnek érzi magát amiatt, mert odaadta magát egy nácinak, és ennek szerepe lehetett a megmenekülésében, miközben a családtagjai meghaltak. A férfi sem szabadul a bűntudattól.
Fotó: Bíró István
Nona Ciobanu darabja, amit Liliana Cavani híres filmje, Az éjszakai portás nyomán írt, azt vizsgálja, pokoli bűnökből lehet-e feloldozás, elképzelhető-e valamilyen formában megtisztulás, vagy netán semmi más nem lehetséges, mint a kínok kínjával való élet mindhalálig. Kérdések tömkelegét veti fel a produkció, például azt, bűn-e és mekkora, hogy a 16 éves lány, aki egy koncentrációs táborban volt kénytelen átélni az éledő szexualitását, mennyire bűnös amiatt, hogy odaadta magát egy nácinak? Lehet-e gátat szabni a test parancsának?
Fotó: Bíró István
Látjuk, hogy ezt a két embert most is elkapja a szenvedély. Izzik a szemük, sóvárog az ajkuk, elképesztően felhevülnek. Bár akarják, nem tudják kikerülni egymást. Kivetítőn, Bogdán Zsolt megszemélyesítésében, megjelenik a mostani férj alakja is, ha úgy tetszik, a sikeres, jómódú, némiképp unalmasan érdektelen polgári élet megtestesülése. Ami a hotelszobában történik, valódibb, izgalmasabb, elevenebb. Érződik, hogy tetszik, nem tetszik, ez a fékezhetetlen, kikerülhetetlen, fájóan nagy, elhatalmasodó, ugyanakkor pusztító szerelem. Ha úgy tetszik, a beteljesülés és a vég.
Fotó: Bíró István
Nona Ciobanu, aki meg is rendezte a saját darabját, sőt a jelmezeket is tervezte, és Peter Kosirral közösen a díszletet szintén, veszélyesen magas hőfokú játékot követel a színészektől. Györgyjakab kombinéra vetkezetten, rémisztően kiszolgáltatott, de számonkérően vádló is, hol kisiklik a férfi kezei közöl, hol a karjaiba vágyakozik. A Viola által megformált férfitől még most is lehet rettegni. Rémisztően állatias vonások keverednek benne gyengédséggel. Iszonyú a párharc a két ember között, de óriási a szeretet is. Visszatérhetnek a polgári életbe, azonban soha, de soha nem szabadulhatnak egymástól, a múlt sötét árnyai örökkön-örökké kísértenek.
Gálvölgyi János, Kossuth-díjas színész, ma 70 éves. A Játékszínben önálló estje bemutatójával ünnepel, és utána üdvözlik a barátai, kollégái. Mi pedig a Kossuth Kiadónál tiszteletére megjelenő könyv előszavával köszöntjük.
Nagyon másmilyen, mint amilyennek a legtöbben hiszik. Civilben nem szórja a vicceket, nem hangos, nem harsány, nem a társaság középpontja, sőt, premierbulin is alig fordul elő, és, ha netán igen, hamarosan angolosan, úgy, hogy fel se tűnjön, eliszkol onnan. Színpadi jelenlétével ellentétben kimondottan visszahúzódó. Fölöttébb zavarba jön, ha leszólítják az utcán, pláne, ha még ölelgetik is, már az idegenek kézfogását sem kedveli. Felfegyverkezik fertőtlenítő spray-vel, és a kezére fújja utána, hogy jaj, csak beteg ne legyen. Szépen fejlett hipochondriája némileg csökkent azóta, hogy a családban adódott súlyos betegség, és bizony őt is vitték már a színházból előadás helyett kórházba. Már nem gondolja, hogy jobb neki a színpad szélén lenni, mint középen, mert baj esetén akkor könnyebben ki tud sasszézni a deszkákról.
Aki a Heti Hetes műsorában látta magabiztosan rögtönözni, a kollégák reagálásaira poént poénra halmozni, a Ki mit tud?-ban, a Gálvölgyi Show-ban jobbnál jobb paródiák özönét árasztani, az nehezen tudja elképzelni, hogy gyakran depressziós, gátlásos. Ami furcsa módon nem zavarja a játékát, amikor éppen cefetül van, akkor is megbízhatóan működik. Nála megbízhatóbb embert kevesebbet hordott hátán a Föld. Ha valakivel valamiben megállapodik, az a részéről garantáltan úgy lesz. A pontosságot aggályosan túlaggódja. Ez azt jelenti, hogy vagy félórával hamarabb ott van, ahogy a színházba is bemegy már este 6 előtt, mert mi történik, ha valami közbejön, nem szabad kockáztatni.
Ő a precíz polgár, olykor netán kispolgár, és ezzel együtt úriember. Nagyon ad az öltözködésére, fájlalja, hogy remek öltönyeit, egykor akár maga által tervezett finom ingeit, már alig van hová felvennie. Eleganciája kívül-belül kifogástalan, még abban is biztosak lehetünk, ha öltönyt visel, soha, de soha nem villan ki a bokája, mert, ahogy egy jól szituált angol gentleman-hoz illik, térdzoknit hord, azt is lehetőleg selyemből.
Ha nehéz számára a produkció, akkor már csak egy könnyű levest eszik ebédre is, előadás előtt pedig gondosan ellenőrzi a kellékeit, hogy minden rendben van-e. A kollégákra való tekintettel szertartásosan fogat mos, beillatosítja a száját, és persze a kézmosás sem maradhat el, ami némiképp jelképes. Azt jelzi, hogy külső gondoktól időlegesen megtisztultan, csak a szerepére koncentrálva lép színre.
Fotó: Szalóky Béla
A színház gyerekkori álma volt, és máig is annak beteljesülése. VII. kerületi, Csengery utcai srácként, mohó rajongással gyűjtötte az autogramokat. Híres, szép akart lenni, jó ruhákban járni, szeretettel körülvéve. Ironikusan szokta mondani, hogy ebből a szépség sikerült. És hát „A Gálvölgyi” is akart lenni, a senkivel össze nem téveszthető, karakteres színész, aki vitathatatlanul lett is. Valószínűleg már a Ki mit tud? tévés tehetségkutatóján, eszméletlen paródiáival, ő lett A Gálvölgyi. Az egész ország egycsapásra megismerte. A főiskolás időszaka alatt mégis felejteni akarta a paródiát, szabadulni akart tőle, mert úgy gondolta, hogy egy élete, egy halála, ő nagy-nagy tragikus színész lesz. Tán permanens szívfájdalma, hogy nem így alakult. A kötetben többen dilemmáznak azon, hogy miért is nem. Abban mindenki megegyezik, hogy nagy komikus. De, jó néhányan mondják, hogy másra, többre is képes, van, aki egyenesen azt állítja, hogy akár a Lear király eljátszására is.
A Tháliában gyakran szerepelt epikus jellegű produkciókban, amikben nehéz volt valódi színészi képességeit megmutatni, miközben sokat köszönhet ottani igazgatójának, korábbi osztályfőnökének, Kazimir Károlynak, akivel végül barátságba is keveredett. A Madách Színházban főleg bulvárvígjátékokban tündökölt. Hosszú évek óta már a Játékszínben is ezt teszi, ami a Madách zenés teátrummá válásával, a szakmai otthonává lett. A feleség, Gálvölgyi Judit, a jeles műfordító, akivel még amatőr színjátszókként ismerkedtek össze, pedig megteremti számára az igazi otthont, ahonnan sokszor nem is akar kimozdulni.
János aztán, szerencsére, nem „vedlette le” a paródiát, a Gálvölgyi Show adásaiban kamatoztatta pazar átváltozóképességét. Nemtől, életkortól függetlenül, hihetetlen figurák, akár valószínűtlen fazonok tömkelegének bőrében jelent meg. Igazi brillírozások terepe volt ez a műsor. Ugyanakkor nem ritkán, hevenyészettre sikerültek a szövegek, tán ez is lehetett az oka, hogy az adások miatt többen összevontuk a szemöldökünket, nem feltétlenül egyezett az ízlésünkkel, amit láttunk. Miközben tömegek szórakoztak rajta.
Fotó: Szalóky Béla
Ahogy a Heti Hetesen szintén, aminek csak elvétve akadt olyan adása, amiben nem vett részt. Ebben aztán igazán kidomborodott a bámulatos improvizációs készsége, sorozatban csapott le a poénlehetőségekre, de önzetlenül passzolta másoknak is a labdát. Nyíltan vállalta a véleményét, ahogy az Én összeféltem magam című estjén is tette a Mikroszkóp Színpadon. Lettek plusz rajongói a bátorságáért, és bizony lettek utálói is, mert besorolták az egyik politikai oldalhoz. Még az is előfordult, hogy elé köptek az utcán. De közben meg nap mint nap érzi sokak áradó szeretetét. Nincs már Gálvölgyi Show, nincs Heti Hetes sem, rendszeresen csak a Klubrádió műsorvezetőjeként van jelen a médiában. Elmélyülten beszélget az alanyaival. Ezt igencsak szereti csinálni.
Boldog, hogy végre játszhatja A hullaégető címszerepét, amire évtizedekig borzasztóan vágyott. Ez aztán igazán más, mint amit a közönség tőle megszokott, félt is, hogy ennyire megrázóan tragikus történetben nem fogadja majd el a publikum. Szerencsére nem így lett, a produkció siker. Ahogy összességében sikeresnek mondható egész eddigi pályája is.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
A Société.demo nevű helyen erre kiemelten sokat adnak. Ahogy Krasznai Norbert séftől megtudom, fontosnak tartják, hogy ami a tányéron van, az csaknem a művészet kategóriájával is mérhető legyen. Az év elején azért nyitották ezt a helyet – és május végén már be is zárják -, hogy kikísérletezzék, mit is főznek majd, a reményeik szerint nyár közepén, de legkésőbb szeptemberben nyíló, több szintes Société Házban, a Sas utcában. Ebben két étterem is lesz, egy kisebb, 40 fős, fine dining bisztró, meg egy dupla ennyi embert befogadni kész, inkább turistáknak szánt, és egy 180 fős rendezvényterem. Ebben a házban kortárs kiállítások, koncertek is lesznek, és a divatvilág egyik gócpontjának is szánják.
Ezen az estén menüsorok vannak, mi a Haxenét esszük végig. A Haxen német jellegű sörözőként híres volt a jókora, pirospozsgás sült csülökről, meg a hatalmas májgombócokkal teli leveséről. Néhány éve profilt váltott, és ekkor át is keresztelték Király 100-ra. A piacra viszont igencsak illett az egykori profil, így a tulajdonosházaspár, a vérbeli vendéglátós Radvánszky Attila és felesége, Éva, visszahozták az egykori elnevezést, ismét főszerephez juttatták a csülköt. Rögtön a főbejáratnál találhatók, és tényleg úgy néznek ki, mintha egy békebeli német sörözőben lennénk, nagy fapadokon ülhetünk, hosszú faasztalokon ehetünk. Érdekesség, hogy ezek az elbontott Közlekedési Múzeum gerendáiból készültek, melynek faanyagát megvásárolta a nekik dolgozó asztalos.
Annyira személyes a kapcsolat, hogy az orosz ételek specialistájaként méltán elismerést szerzett Arany Kaviár „kihelyezett tagozataként” működő Moszkva Térnél, az egyik tulajdonos, Molnár Attila szolgál fel. Régóta ismerem, soha nem láttam még kötényt rajta, de lerí róla, hogy igencsak élvezi ezt a szituációt. Azt mondja, mindinkább erősíteni akarnak a piacon is. Ezért ez most az Arany Kaviár séfhelyettesének, Sára Zsuzsának a menüsora. Éppen a főételnél érek oda, így abba kóstolok bele. Omlós a báránylapocka, amit könnyed, korianderes paradicsomragúval és parázs burgonyával, meglehetősen szépen tálalnak.
A neves színész, Szabó Győző a gyerekkora óta szeret főzni. A Hold utcában a Steamboo nevű hellyel rukkolt elő. Az elnevezés egyben saját kreációjú étel, amit elsőre sokan sushinak néznek, és sok tekintetben hasonlít is rá, de ő gőzölve, melegen adja, és számtalan variációját dolgozta ki. Azt mondja, azért is áll közel hozzá a vendéglátás, mert itt is szerepel, interaktív színjátszásnak fogja fel, és mint a színházban, az éttermében ugyancsak, szeret teltház előtt fellépni.
Aki a Heti Hetes műsorában látta magabiztosan rögtönözni, a kollégák reagálásaira poént poénra halmozni, a Ki mit tud?-ban, a Gálvölgyi Show-ban jobbnál jobb paródiák özönét árasztani, az nehezen tudja elképzelni, hogy gyakran depressziós, gátlásos. Ami furcsa módon nem zavarja a játékát, amikor éppen cefetül van, akkor is megbízhatóan működik. Nála megbízhatóbb embert kevesebbet hordott hátán a Föld. Ha valakivel valamiben megállapodik, az a részéről garantáltan úgy lesz. A pontosságot aggályosan túlaggódja. Ez azt jelenti, hogy vagy félórával hamarabb ott van, ahogy a színházba is bemegy már este 6 előtt, mert mi történik, ha valami közbejön, nem szabad kockáztatni.
