Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Kicsit sok lett most minden – Kovács Patrícia nagyon fel tud paprikázódni

Kovács Patrícia napi 12 órában forgatja a Korhatáros szerelem című tévésorozatot, amiben olyan 39 éves, 3 gyerekes anyukát játszik, aki beleszeret egy 25 éves fiúba. A kiváló színész mögött meglehetősen erős évad is áll, jó és nagyon különböző szerepekkel. A bulvárlapok tele voltak azzal, hogy szétmentek Gusztos Péterrel, de Patrícia azt mondja, csak férfi-női életük ment kétfelé, a szeretet, a barátság, a kötődés megmaradt.

 

-Mozgalmas évadod volt, három egészen különböző produkcióban, három jelentős szereppel.

– Először a Bocs, félrement! című produkciót mutattuk be a Belvárosi Színházban, aztán jött a Házassági leckék középhaladóknak a Centrálban, a Vőlegényt pedig most nyáron mutattuk be Szentendrén és tovább játsszuk a Belvárosiban. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyi dolgom van, igyekszem meghálálni ezt a bizalmat.

– Amikor elszerződtél a Vígszínháztól, belementél a semmibe, és aztán egyszerre sok ajánlatod lett, már te fogtad magad vissza azzal, hogy nem vállaltál több munkát.

– Most is jön majd egy ilyen korszak, de előbb befejezem a mostani munkám. Éppen forgatok egy tévésorozatot, és ez annyira megterhelő, hogy fél évig csak a meglévő előadásaimat játszom és nem vállaltam, hogy új produkciót próbáljak. Már olyan sok előadásban játszom, hogy ezek esetében is probléma a művészeti titkároknak az egyeztetésem. Az utóbbi három bemutatótól azért is vagyok nagyon boldog, mert mindegyik produkcióban egészen más karaktert kell megformálnom. Sokfélét lehet játszani sokféle stílusban, egészen remek kollégákkal.

– Meddig forgatsz?

Fotó: Takács Attila

– Szeptember végéig, az lesz a sorozat címe, hogy Korhatáros szerelem. Arról szól, hogy
van egy harminckilenc éves, három gyerekes anyuka, aki beleszeret egy huszonöt éves fiúba. Nehéz a különböző családok, barátok torkán lenyomni ezt a viszonyt. Kérdés, hogy egy huszonöt éves fiú be tud-e tagozódni egy háromgyerekes család életébe. Az a célunk, hogy ez egy nagyon jó minőségű sorozat legyen, ami heti egyszer lesz látható tizenhárom héten keresztül. Ez egy igen nagy szerep nekem, közel 60 napot forgatok hol nappal, hol éjszaka. Minimum tizenkét órás munkaidőben. Nyáron elég sokfelé ment a Vőlegény, sok szabadtéri színpadon megfordultunk vele az országban. A Bocs, félrementet is meghívták több helyre, a Házassági leckék középhaladóknak című előadást pedig nyolcszor játszottam Keszthelyen, úgyhogy kicsit már önmagam árnyéka vagyok már és néha azt érzem, hogy mint egy droid teszem a dolgomat. Ezért nem vállalok fél évig új produkciót, muszáj kicsit töltekeznem. Egy kicsit sok lett most minden.

– Amikor hívtalak, a telefonod ki is írta, hogy most csak sms váltással tudunk érintkezni, úgyhogy kösz, hogy ennek ellenére visszahívtál.

– Ó hát persze, téged visszahívlak, meg mást is igyekszem, de azért az egész családomnak, baráti körömnek nagyon segítenie kell, mert nehéz most lebonyolítanom a magánéletemet és a szakmai életemet, kevés huszonnégy óra egy napra.

– És, ha letelik a félév, amikor kissé félrevonulsz, utána mi következik?

– Próbálni kezdjük a Dühöngő ifjúságot a Belvárosi Színházban, Znamenák István rendezésében, Szabó Kimmel Tamás, Járó Zsuzsa, Ötvös András és én játszom benne.

– Úgy tudom, hogy Orlai Tibornak lett egy kvázi társulata, ami azt jelenti, hogy nem vagytok ott állásban, de évadonként két szerepet garantál, amit nem muszáj elfogadni. Cserébe azt kéri, hogy az egyeztetésnél ő legyen az első, hozzá igazodjon a többi színház, ahol dolgoztok.

– Igen, én bármit csinálok a jövőben, mindig azt mondom, mintha társulati tag lennék egy színházban, hogy Orlaihoz kell egyeztetni. De már tavaly is úgy éreztem, hogy hazajárok, otthonos nekem az a közeg, ami Orlai körül van, már évek óta játszom nála és nagyon imponáló, hogy abszolút a színészekben gondolkodik. Azt hiszem, az egyetlen olyan igazgató az országban, aki először a színészre keres darabot, utána megkeres egy rendezőt, hogy ezzel és ezzel a színésszel meg akarja-e rendezni a darabot. Mindenhol máshol fordítva van, előbb van meg a rendező és a darab és utána keresnek hozzá színészt. Úgyhogy színészként nagyon jó a Tibornál lenni, büszkén mondtam neki igent arra, hogy részt veszek ebben a kvázi társulatban, amiben együtt is vagyunk, de azért szabadon is. Ráadásul az az alapcsapat akiket Tibor felkért,  garancia a számomra, hogy jól döntöttem.

– A tavalyelőtti évadban a Várj, míg sötét lesz előadása, azt hiszem, igen nagy feladatot jelentett számodra. Egy vak nőt játszol, akit gengszterek támadnak meg.

– Hát igen, ez meglehetősen nagy feladat volt számomra. Azt gondolom, hogy egy mérföldkő a szakmai életemben. De a Vőlegényről is azt gondolom, hogy az lesz. Szabadtéri színpadon mutattuk be és még sok felfedeznivaló van a darabban, ha intimebb, zárt térbe kerülünk vele. A Várj, míg sötét lesz előadását és a Vőlegényt is Novák Eszter rendezte, ugyan nem tanított a főiskolán, de már a Várj, míg sötét lesz esetében is azt éreztem, hogy valamilyen módon mesterem, mert úgy dolgozik velem, hogy ez több annál, mint egy színész-rendező viszony. Maximálisan megbízom benne, pontosan lát engem, tudja az összes jó és rossz tulajdonságomat. Nem tudom átvágni. Egy színész azért tud úgy csinálni mintha… Én is tudok úgy csinálni, mintha…Vannak, akiket át tudok vágni, hát a Novákot nem.

– Mik a jó és mik a rossz tulajdonságaid?

Fotó: Takács Attila

– Borzalmasan türelmetlen vagyok, iszonyatosan siettetem magamat, sokszor vagyok elégedetlen magammal meg néha a környezetemmel is. Azt hiszem, a legjobb tulajdonságom az, hogy fát lehet a hátamon vágni, és megbízható, szorgalmas ember vagyok. Úgy érzem, hogy engem Eszter ismer és méginkább meg akar ismerni, és annyira szeret, hogy igen könnyen tudok nála gyengének mutatkozni, elesettnek, szárnyaszegettnek. Ez nem mindenkivel sikerül, úgyhogy ő nekem meglehetősen jó kontroll.

– A Házassági leckék középhaladóknak és a Centrálban bemutatott, de ősztől a Hatszín Teátrumba átvitt Francia rúdugrásban vaskosan komédiázol és láthatóan igencsak élvezed, hogy ökörködhetsz a színpadon. De érvényes ez a Játékszínben műsoron lévő Legyen a feleségem! című produkcióra is.

– Kifejezetten szeretek ezekben a bohózatokban játszani, de nagyon vigyázok arra, hogy az ilyen típusú jó ízlésű szórakoztató produkciók mellett azért legyenek más típusú munkáim is. Szabadúszóként csak saját magam lehetek felelős saját magamért. Ezek a szórakoztató produkciók gyakran szinte sportteljesítmények, nagyon sok energiát felemészt például az, amikor a Legyen a feleségemet egy hétvégén szombaton és vasárnap is kétszer-kétszer játsszuk. Színészként viszont tragédiát, de más színpadi műfajokat is muszáj játszanom, nem lehet, hogy állandóan vicces lány legyek, mert nem hiszem, hogy ez jót tenne a pályámnak. Nem szeretnék beskatulyázódni.

– De azért te az életben is, ha úgy adódik, nagy bohóc vagy.

– Persze, abszolút, sokkal inkább vagyok bohóc, mint szomorú, teljesen távol áll tőlem mindenfajta depresszió, érfelvágás.

– A színházon kívül a világ, az ország, mennyire foglalkoztat? Olvasol újságot, hallgatsz híreket?

– Kifejezetten hírérzékeny vagyok, bár most, hogy ennyire tele lettem munkával, szörnyen fáradt vagyok, ezért előfordul, hogy forgatás közben bekapcsolom a telefonomat és nem nyitok meg egy politikai oldalt sem. Nem akarom magamat felhúzni, hanem a húsz percnyi szünetben magammal akarok foglalkozni. Nagyon fel tudok paprikázódni.

– Min tudsz felpaprikázódni?

– Az igazságtalanságon, a butaságon, a pénzszóráson igencsak fel tudom húzni magam. Most inkább távol tartom magam az ilyesmitől. De aztán, amikor ez a korszak véget ér, akkor tudom, hogy újra hírfüggő leszek. A telefonomon például rengeteg alkalmazáson keresztül kapok a hírekről üzeneteket, de az elmúlt egy hónapban ezeket a funkciókat kikapcsoltam, hogy ne jöjjenek hírek. Ezek most nem férnek bele az életembe. De ha vége a forgatásnak, akkor újra jöhetnek majd.

– A bulvárlapok tele voltak azzal, hogy szétmentetek Gusztos Péterrel. Ezt a hírt ti tettétek ki a Facebookra, azt is hozzátéve, hogy erről többet nem akartok nyilatkozni. Ezt maximálisan tiszteletben tartom. De neked Gusztos Péterrel fontos közös tevékenységed volt a SUHANJ! Alapítványban, ami fogyatékos emberekkel foglalkozik. Ezt a munkát folytatod?

– Persze. A SUHANJ! Alapítványt együtt hoztuk létre, és együtt is fogjuk tovább csinálni. A barátságunk semmilyen módon nem szakadt meg, sőt erősödött. A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy milyen egyedülálló anyaként nevelni a gyermekemet. De én egyáltalán nem gondolom, hogy egyedülálló anya vagyok. Egyedülálló nő, az vagyok. A gyereknevelést azonban abszolút együtt csináljuk Péterrel, sok tekintetben most jóval közelebb vagyunk egymáshoz, mint régebben.

– Kevesebbet veszekedtek például?

– Igen. Megmaradt a szeretet, a barátság, a kötődés, csak kétfelé ment a férfi-női életünk. De hát mi nagyon közel vagyunk egymáshoz és hisszük azt, hogy egy másik minőségben, de összetartozunk.

 

 

 

 

 

 

Tűz, vér, piff-puff

A Sokkal több mint testőr kedves, nézhető, olykor jó humorú film, de nem valami eredeti és nem szolgál heuréka élménnyel.

A két főszereplő, Ryan Reynolds és Samuel L. Jackson hurcolja a Sokkal több mint testőr című naná, hogy amerikai akciófilmet a vállán. Froclizzák egymást, pikírtek, nagyokat káromkodnak, milliókat érő lőszer mennyiséget durrogtatnak el. Rengeteget menekülnek, persze szinte egyfolytában üldözik őket, hadseregnyi gonosz hajkurássza őket naphosszat, de úgy kell nekik, persze hullanak, mint a legyek. Hiszen a két ügyes, eszes, talpraesett, de kissé lökött, hogy kellőképpen szórakoztatóak is legyenek, főhős, mesterlövészek garmadáját is simán leiskolázná.

Mellettük bőgve, megszégyenülten mehetnének vissza a mamájuk szoknyájához a rossz fiúk, pusztítják őket rakás szám.

THB_5625.NEF

No jó, jó, némi sebesülést ők is kapnak, még egy lezser golyó kioperálásnak saját lábból, miközben könnyed telefonbeszélgetés is folytatható nagy lezseren, azért tanúi lehetünk. De a két rettenthetetlen fickó rendületlenül tör előre, az utolsó utáni pillanatban várhatóan csak bekövetkező boldog vég felé, miközben emberek garmadája, akár országok vannak végveszélyben, és véletlenül sem mentheti más meg őket, mint csakis ők. Közben persze van temérdek, robbanás, tűz, vér, piff-puff.

Nehéz lenne azt állítanom, hogy Tom O’ Connor forgatókönyve acélos. Reynold egy kiemelt személyek védelmére specializálódott, a szakmában magasan jegyzett, spéci ügynök, akit a szakmában szintén csúcs magasan jegyzett bérgyilkos, Jackson megformálásában, tönkre tesz azzal, hogy laza könnyedséggel, a szeme láttára lepuffantja egyik fővédencét.

Samuel L. Jackson as „Darius Kincaid” and Kirsty Mitchell as „Harr” in THE HITMAN’S BODYGUARD. Photo by Jack English.

Így aztán máris ugrik a renomé. Jön a sanyarú éhkopp. De hát mit tesz Isten, meg a hú, de fifikás forgatókönyvíró, a derék ügynök éppen azt a feladatot kapja, ráadásul ex szeretőjétől, akinek hát ugye most sem lehet ellenállni, hogy szállítsa le épségben a termelékeny bérgyilkost a hágai bíróságnak, hogy ott tanúskodjon egy juj, de elaljasult diktátor ellen. Ha nem sikerülne a tanúskodás, akkor szabadul, és lesz égzengés, földzengés, jaj-jaj, meg világvége. És az ilyesmit csak illik megakadályozni.

Ez így eléggé sematikusan gyermekded, meg tizenkettő egy tucat, de legfőképpen a két színész, meg a rendező, Patrick Hughes által látványosan kivitelezett néhány üldözési jelenet Európa szerte, országúton, szűk földúton, és legfőképpen Amszterdam kis utcáin, sőt még kanálisain is által, jobbára élvezhetővé teszi.

Leszámítva azt, hogy a vágó még nyeshetett volna belőle, mert vagy kétórányi játékidő azért nincs ebben a filmben.

De van benne Salma Hayek, ha nem is sokat. Igen hatásos szóáradattal korholja derék, bérgyilkos férjét, akiről egy már-már szentimentális jelenetben kiderül, hogy csak aranyból van a tulajdonképpen érző szíve, és igazából ő azért olyanokat puffantott le, akik jól megérdemelték. A Gary Oldman által játszott merev arcú diktátor, miután a vehemens ügynök ráolvassa a bűneit, egy háztetőről repül az élők sorából. Megmenekült a világ, Európa, így mázlinkra mi is, a zűrzavaros magánéleti kapcsolatok is helyreállnak. Már-már helyreáll a világbéke, míg nem jön egy újabb forgatókönyvíró meg rendező, és kezd valami egészen hasonlót elölről. A Sokkal több mint testőr kedves, nézhető, olykor jó humorú film, de nem valami eredeti és nem szolgál heuréka élménnyel.

 

Múzsák mindhalálig

A 42 évesen a gyilkos kórban meghalt Krisztina, a férje, Gyémánt László által készített festményen, rejtélyesen mosolyog a laudációt mondók feje fölött a falon.

A Károlyi Étterem és Kávéházban, a róla elnevezett Krisztina-díj átadásán vagyunk, amit azok kaphatnak, akik gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek azért, hogy remekművek, kiváló művészi teljesítmények születhettek.

Idén Esterházy Péterné Gitta, Esterházy Péter író özvegye kapta az elismerést, azaz Benedek György szobászművész plakettjét.

Nem nyilatkozott senkinek, tartja magát ehhez, a fuhu.hu-nak annyit mondott, hogy jobban szeret otthon, a háttérben sírni. Gyémántot, mivel könyvet írtam róla, ezért elég jól ismerem, Krisztina halála után többször láttam sírni. Amikor ott állt a temetőben, a ravatalozóban a nyitott koporsó felett, és nem nézett se jobbra, se balra, föl nem pillantott senkire a szertartás megkezdéséig, csak halott felesége szemébe nézve megrendülten simogatta és simogatta, azt hittem nem éli túl, ami történt.

Egyfolytában járt a temetőbe.

Soha nem láttam két embert úgy összenőni, mint őt és Krisztinát,

aki 32 esztendővel volt fiatalabb nála, ezért senki nem hitt a hosszútávú kapcsolatukban. De 22 éven keresztül nem volt nap, és óra sem nagyon, amit ne együtt töltöttek volna, a postára, a közértbe, a patikába is együtt indultak neki, baráti meghívásoknak szintén együtt tettek eleget. Olyanok voltak, mint a szétválaszthatatlan, végletesen egymásba habarodottnak tűnő diákszerelmesek.

Ahogy Hernádi Judit, Krisztina egyik barátnője, el is mondta a díjátadón, tudta mikor kell háttérbe vonulni, és mikor van szüksége Lacinak halaszthatatlanul a támogatására. Ő intézett mindent, dokumentátor volt, levelező, titkár, villámhárító, és aki evett a főztjéből, tudja, hogy akár a nagyokkal is vetekedő szakács. Számára a főzés volt az igazi alkotás, fantáziadúsan, nagy szakértelemmel csinálta, és a végeredmény nem csak finom volt, hanem festői látvány is.

Halála előtt még több hónapig barangoltak Laci kedvenc országában, ugyancsak múzsájában, megihletőjében, Amerikában. Bár az út előtt is voltak már rossz előjelek, de egy neves orvos, ráadásul barát, megnyugtatta őket, hogy nincs semmi vész, bátran utazhatnak. Mikor hazaértek, kiderült, hogy már igen nagy a baj. Krisztina soha nem hordott testre simuló, feltűnő, nagyon színes, „nőcis” ruhákat, de Amerikában vagányul vett ilyeneket. Kérdezgette, hogy most már ki fogja hordani ezeket? Nem ámította magát, ahogy Esterházy Péter sem, megírta betegségéről a drabálisan, fájdalmasan őszinte, szarkasztikus humorral teli Hasnyálmirigynaplót. Kigúnyolta a gyilkos kórt, de az sajnos nem rettent meg, nem hátrált.

Az írás mellett Esterházy is fenemód szeretett enni, a jó szakács munkáját a művészekével egyenrangúnak tartotta. Gittával mohón végigettek számtalan országot, miközben persze a hazai ínyencségeket sem vetették meg. Azt hiszem, a munka, a kötelesség, a gyerekek mellett, élethabzsolók voltak. És szintén szétválaszthatatlanok. Nyilvánvalóan inspirálták egymást, így Gitta feltétlen múzsa volt, akiket valahogy mindig a keresztnevükön emlegetnek. Otthon ezek szerint sír, a díjátadón, ha nem interjúról van szó, kedvesen, már-már könnyedén beszélget, fogadja a dicsérő, biztató szavakat.

Közben belül tán zokog, de láthatóan örül is a díjnak, meg annak, hogy ezen keresztül sokan gondolnak éppen most Péterre is. És abban a teljesítményben, ami miatt évtizedek múlva is sokan fognak gondolni rá, feltétlen benne van ő is, aki mindenben a társa volt, múzsája mindhalálig.

Virtuózok felnövőben

Dübörög a taps, amikor Boros Misi a színpadra lép. Illetve bocsánat, már a színlap is Boros Mihályt ír, hiszen mióta sztár lett a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsor első évadában, jócskán megnyúlt.

Kölyökből 14 éves, világjáró fiatalemberré vált, és mit sem veszített sármjából, karizmájából, hogy zongoratudásáról ne is beszéljünk, az igencsak gyarapodott.

Hagyománnyá vált már, hogy

a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Virtuózok szereplői közül többen gálaesten lépnek fel.

Az idei sokkal jobb volt, mint a tavalyi, amikor inkább esztrádról, show műsorról beszélhettünk, sok kis igencsak népszerű darab, vagy darabrészlet előadásával, túlzott hatásosságra, könnyed szórakoztatásra törekedve. No jó, persze a Virtuózok is legalább annyira tévés szórakoztató műsor, mint tehetségkutató. A tehetségeket leginkább az iskolákban kell felfedezni, a képernyőn inkább csak be lehet mutatni és sokakkal megismertetni őket.

Az persze öröm, hogy nem a megszámlálhatatlanul sokadik műsorban keresik fenemód bőszen a ki tudja hány ezredik könnyűzenei tehetséget, akikből tényleg már Dunát lehet rekeszteni. Amennyit a szerkesztők felajzott kutatómunkájával sikerült fellelni, vagy csak a nézőkkel kiröhögtetni, mert képességeik erősen fogyatékosak, annyit biztosan nem vesz fel a szakma. Sajnos manapság már az is erénynek számít, hogy

a Virtuózok nem akar készakarva senkiből hülyét csinálni a nézettség mesterséges felajzása érdekében.

A Peller Mariann producerségével létrejött műsor bemutatni akar, a komolyzene népszerűsítésére törekszik, miközben alkalmaz kereskedelmi tévés, más műsorokból átcsent elemeket.

Az idei margitszigeti koncertnek jót tesz, hogy a tavalyi műsorvezetőkkel ellentétben, az ideiek, Varga Edit és Batta András, nem mélyülnek el a papírjaikba, tudják kívülről mit akarnak mondani, kit akarnak bekonferálni, képesek egymással kedvesen évődni, és még humoruk is van.

Az első részben, az utolsó számot leszámítva, Boros és a Kossuth-díjas, nemzetközi karrierrel is rendelkező zongorista, Bogányi Gergely játszik, aki már Mihály mesterének is tekinthető, így aztán vett is neki egy Bösendorfer zongorát. Hamarosan pedig közös estjük lesz a Művészetek Palotájában. Szép, ahogy együtt játszanak. Bevezetőként Schubert Katonaindulóját, jókedvűen nekiiramodva, kedvesen pattogósan, de azért kellő dallamossággal. A színpad két oldalán, termetes vásznon kivetítik egymásra és a műre koncentráló arcukat, összehangolt ujjmozdulataikat. Jön majd még közös Schubert tőlük, Boros egyedül is játszik Schubertet, Beethovent, Bogányi pedig Debussyt.

Az első évadban feltűnt Szűts Apor lapozza nekik a kottát, aki aztán több alkalommal zongorázik is, például saját művének, a fergeteges tempójú Groteszk tangónak az előadásakor.

Mindössze 22 esztendős, de idén már a debreceni teátrum saját operáját mutatja be.

Magyarország legrégibb szimfonikus együttese, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara játszik vele és a többiekkel, látható lelkesedéssel, Héja Domonkos vezényletével.

Az első rész végére azért jut egy tuti sikerdarab, Montitól a Csárdás. A második rész elején lelkesítő, hogy Manuel de Falla Rituális tűztáncának előadásához, ahogy legvégül Brahms 1 Magyar táncához is, beülnek a zenekarba a kis virtuózok. Gyerkőcök és felnőttek nagy, komoly nekibuzdulással zenélnek együtt. Jó azt érezni, hogy a fellépők közül többekből jelentős művész válhat, a zenei tehetség nem illan el olyan könnyen, mint a gyermekszínészi. Beeri Benjamin annyira áradóan énekel, mintha Olaszországban született volna. Kristóf Rékának messzire hordóan gyönyörű a hangja. Csabay Zsuzsanna szinte énekel a fuvoláján.

Simic Aleksandernél majdhogynem nagyobb a csellója, de barátként öleli át, és ennek megfelelően bensőséges hangokat csal elő belőle. Abouzahra Amira tüzes lendületességgel hegedül. Lugosi Dániel Ali valósággal megbabonázza klarinétját. Lukács Gergely a böhöm tubáját emancipálja a divatosabb hangszerekhez. Novák Péter rendezőként flottul szervezi meg az estet, ami bár tartalmaz esztrád és show elemeket, de már emelt fővel nevezhető hangversenynek is.

Borzalom és szépség

A világban is rangosnak számító Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió kiállításán nem kezdem el rögtön végignézni az egyes műveket, hanem igyekszem befogni tekintetemmel az egész hatalmas termet, mint amikor valamilyen magaslatról próbáljuk végigmustrálni a teljes panorámát, és csak utána vesszük észre a részleteket.

 

A színek, formák orgiája ejti rabul rögtön az embert, amint belép „Az első 40 év” című, a Pesti Vigadóban nyílt tárlatra. Roppant változatos ez az egész, szoborszerű alkotások ugyanúgy vannak, mint festményekre emlékeztetők, és persze mindenféle tárgyak, klasszikus tányérok, fazekak, bögrék. És mindezekből olyanok, amelyek csak emlékeztetnek ezekre, mert a megszokotthoz képest egészen másmilyen alakzatot öltenek.

Fotó: Bóta Gábor

Szemezek például egy meglehetősen ovális teáskannával, aminek oldaláról Mona Lisa néz rám vissza rejtélyesen átható tekintettel. Elképzelem, hogy napi teázás közben rendszeresen farkasszemet bambulunk egymással, ami azt is jelenti, hogy a hétköznapi rutin közben állandóan találkozom Leonardo és az emberiség egyik legnagyszerűbb, zseniális művével.

A kerámia különben sok esetben éppen ezt a funkciót látja el,

akár a magasztost, elvontat ötvözi a nagyon is mindennapival. Nem véletlen, hogy az agyag az első olyan anyag, amiből az emberiség műalkotásokat csiholt elő. És azután meglehetősen sokáig a kerámiából készült tárgyak, köcsögök, csuprok, fazekak, tányérok, ki tudja még mi minden, a napi használat részei voltak. Ezért is van ennek a művészeti ágnak annyiféle népi leágazása. Éppen emiatt is annyira izgalmas, hogy mire megy vele a kortárs, akár filozofikus, sokféle asszociációt használó művészet.

A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióba a világ minden tájáról érkeznek rangos művészek. Azért is jött létre, mert már nem voltak elegendőek a nyári táborok a találkozásokhoz. Áthatóbb, mélyebb munkára, a tapasztalatok alaposabb kicserélésére volt szükség, hogy a külföldi művészek találkozhassanak a magyarokkal. A falakon elhelyezett fotókon láthatjuk is azt a jó hangulatot, ahogy az alkotók diskurálnak egymással akár a kemencék mellett, küzdenek az anyaggal, vagy éppen örömmel nézik azt, ami létrejött.

Van, ami nem hordoz különösebb gondolatot, csak esztétikus, csupán a szemnek szép, szívesen hazavinnénk, kitennénk otthon gyönyörű dísznek. Aztán akad olyan is, ami mellbe vág. Sokáig nézek például egy felfordított, ugyancsak agyagból készült katonai sisakot, ami teli van szintén agyagból kiöntött pirosló vérrel, amiből kilátszik egy felfelé meredő csizmás férfi láb, egy vérbe süppedő tank, romhalmazzá lőtt épület, újság, melyen jól olvasható az 1956-os dátum, és még két fénykép is feltűnik, Leniné meg Sztáliné. Borzalmak jelennek meg, kín, fájdalom, erőszak és halál, és mindaz abból az anyagból, amiből akár mutatós virágváza is készíthető lenne.

Fotó: Bóta Gábor

Láthatók is vázák, az egyiken például, szép nő, Rodin A gondolkodó című szobrának pózában. Meglepően sok a bohóc ábrázolás, általában elmerengő, szomorú vagy groteszk arccal.

Fotó: Bóta Gábor

Nem véletlenül nevezte Szabolcsi Miklós professzor a bohócot a művész önarcképének.

Nyilván az sem véletlen, hogy az erőszak témája vissza-visszatér, megszemlélhető majom, katonai sisakkal a kobakján és pisztollyal a kezében, de szögesdrótot is középpontba állít az egyik alkotás.

Fotó: Bóta Gábor

A borzalom és a szépség találkozik ezen a tárlaton, ami színvonalas ízelítőt ad az ötszáz művész, 3600 alkotását őrző, nagyszerű kecskeméti műhely munkájából.

Fotó: Bóta Gábor

Pokol és extázis

Életöröm, energia árad a színpadról, jó nézni, ahogy a táncosok, küzdve a testükkel, kifejező mozdulatokat csiholnak elő belőle, a Fairplay című, Sportóriások alcímű produkcióban.

A Coincidance Táncszínház előadásának premierjét a Városmajori Szabadtéri Színpadon tartották. Gyulai Júlia rendező-koreográfus legendás édesapjára, Gyulai Istvánra is emlékezik benne, aki 28-szoros magyar bajnok, a televízió nagy, világeseményeket is közvetítő riportere, és a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt.

Már „bemelegítésként” futókat látunk, akik ezúttal tánclépésben nyargalják keresztül-kasul a színpadot,

összemosódnak a futás meg a tánc mozgáselemei,

ahogy a valóságban is van köztük kapcsolat. Hiszen a sportoló és a táncos egyaránt a testét igyekszik a végletekig fejleszteni, minden porcikáját kidolgozni, mindkét esetben azért, hogy minél többet és többet bírjon.

 

A táncos esetében kifejezővé is kell váljon a test, akár bonyolult történések, lelki vívódások, az öröm, a bánat, a kétségbeesés, a szerelem, a gyász kifejezőjévé. De kétségtelen, hogy mind a sport, mind a tánc feszegeti az emberi tűrőképesség határait, igencsak fokozza az adrenalin termelést, nem csak művelőikben, hanem a nézőikben is, nem véletlenek az erőteljes reakciók, akár az euforikus állapot.

A művészet és a sport kiszakít bennünket a hétköznapokból,

rávilágít képességeinkre, szerencsés esetben felemel bennünket, de le is taglózhat, már-már padlóra is küldhet, elementáris hatásokra képes. Gyulai Júlia pontosan erről akar beszélni sajátos eszközeivel. Együttesével ugyanis az attraktív, akrobatikus, hajszolt tempójú, tűzijátékszerű ír sztepptáncot vegyíti az elvontabb, olykor filozofikusabb, töprengőbb, mélyebb, absztraktabb, kortárs tánc elemeivel. Sajátos hibrid lesz belőle.

Egy, azt hiszem sajtós, évekkel ezelőtt hosszú ideig győzködött, mire megnéztem a Coincidance Szentivánéji álom előadását, amit szintén Gyulai Júlia koreografált. Úgy éreztem, hogy az ír sztepptánc inkább show műfaj, és arról, amikor másra használták egészen mások, finoman fogalmazva is rossz tapasztalataim voltak. Amikor például ennek a műfajnak a segítségével igyekeztek végig rohanni a magyar történelmen, a honfoglalástól napjainkig, megjeleníteni gyilkos viszályt, háborúkat, belharcokat, forradalmakat és kínnal teli gyötrődéseket, azt éreztem, hogy minden megmarad a felszín felszínén, profi hatásvadászat, pedig a táncosok igazán nem kímélik magukat, kimondottan géppuskalábúak.

És aztán

a Szentivánéji álom esetében mégiscsak sikerült elbűvölni,

igaz, többször levették a szereplők a szteppcipőt, akár még az előadásban fellépő sztepptánc bajnokok is, és több mélyenszántó jelenetet mezítláb, nem feltétlen attraktivitásra törekedve, alakítottak. Most is érvényre jut időnként a mezítlábasság, ami a csillogáshoz képest bizonyos mértékű lemeztelenedés, némi kiszolgáltatottság is, hiszen cipő nélkül védtelenebbek vagyunk.

A produkció pedig közel sem csak heroizálni akar, a testi fájdalmat, a lelki tipródást egyaránt érzékeltetni kívánja. Nem szégyelli, hogy akár izzadtságszagúan jönnek létre nagy dolgok. Az amúgy is hatalmas melegben, verejtékeznek a szereplők rendesen, csatakossá nedvesednek jelmezek, és erre lehet mondani, hogy ez nem esztétikus, de szerintem mégis szép, mert bizony, aki dudás akar lenni, tényleg pokolra kell annak menni. És Gyulai nem akarta elsinkófálni, meg akarta mutatni felkészült együttesével ezt a poklot ugyanúgy, ahogy az extázist is.

De nagy a jókedv mindennap!

Az előítéletek néha fedik a valóságot. Ha az ember már a címe alapján azt gondolja, hogy a Pappa pia című film egy kapitális marhaság lesz, akkor egyáltalán nem jár messze az igazságtól.

Ezt nevezik könnyed, nyári limonádénak. Azt nem tudom, hogy mennyire hűsít. A Mamma Mia! azért üdítőbb volt, meg hát abban játszott Meryl Streep.

Divinyi Réka forgatókönyvíró jelenetrészecskéket toldott az ötvenes- hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek slágerei közé, ürügyet teremtve arra, hogy a színészek, ilyen-olyan hangi adottságokkal dalra fakadhassanak. Közben persze táncolnak is így-úgy. Aki netán fergetegességről beszélne, az népámító. Én elröhögcséltem Csupó Gábor filmjén. Szerintem nem mindig azon, amin a létrehozói akarták.

Amikor rögtön az illusztris műalkotás legelején a Gyuri bácsinak titulált Korda György rágyújt az ötvenes évek elejéről származó, amúgy tényleg szórakoztató, nagy színészek alakításaival teli, sematikus Állami áruház című film egy fődalára, arra, hogy a „Dunaparti csónakházban, de nagy a jókedv mindennap”, és közben vidáman motorcsónakozva a Dunán, nem veszi észre, hogy mellőle Klárika a vízbe pottyant, akit húz és húz maga mögött rendületlenül, akkor azért

már érezhető, hogy most aztán csigázva lesz a jókedv.

Persze hozzá a kamera végig pásztáz szép fővárosunk panorámáján, hogy mindez még impozáns is legyen. És bár a jelenetnek semmi, de semmi köze a továbbiakhoz, de nagy leleménnyel fölkonferálják vele, hogy egy csónakház körül bonyolódik majd a jobbára műbalhé.

Jó fej, laza nagypapáé a csónakház, ami veszni látszik, mert a derék világcsavargó öreg adóssága miatt a bank vinni akar mindent. A Papiról és a csónakházról szép emlékeket őrző unoka a hír hallatán, évek elteltével sebtiben haza ruccan, hogy rapid megoldást találjon. Kieszeli, hogy ripsz-ropsz romkocsmát nyit a csónakházból és majd dől a lé. De

a szemben székelő, magát kigyúrt gorillákkal őriztető, szuper diszkó tulajnak,

aki naná, hogy szuper gonosz is, fáj a foga a helyre, meg arra a csajra, aki a világvándor srác nője volt, de faképnél hagyta, ha azonban éppen itthon van, akkor újra melegedik a kapcsolat. És persze a végén egymáséi lesznek, főgonosz pedig kulloghat el a búsba, mert egy meglehetősen átlátszó trükkel sikerül átverni. Hát ennyi. Ez így véznácska, meg bugyuta.

Stohl András főellenségként lenyalt hajú, piperkőc ízléstelenséggel öltözködő felfújt hólyag.

Szabó Kimmel Tamás Tomiként a hű, de sármos pasi, akiben bár vannak rosszfiús vonások, végül még jó papucsférj is válhat belőle. Ostorházi Bernadett megszemélyesítésében Mara érző szívű nő, aki őrlődik a pénzes pasi, meg a csóró között, de aztán persze, hogy a jó oldalra áll. Ha pokoli rossz a kedve, zuhogó esőben fakad dalra, kicsattanó öröm estén ehhez verőfény dukál, hogy senki ne érthesse félre a szituációt és az ő bonyolult lelkét. Nagy Feró Papiként egészen olyan, mint Nagy Feró. Rátóti Zoltán zordon, öltönyös, nyakkendős atya, aki nem ad semmiféle segítséget a fiának, de a befejezésnél aztán ő is komoly anyagi erőfeszítéssel kedveskedik.

Hogy mitől a száznyolcvan fokos fordulat, azt a forgatókönyvben elfelejtették megírni, így szegény Rátóti nem is játszhatja el, pedig feltehetően képes lenne rá. De hát a fő cél nyilván a totális boldog végkifejlet volt, amihez nem kell más, mint egyetlen beképzelt seggfej banálisan egyszerű legyőzése.

Szégyen ide, szégyen oda, én ezt olyan nagyon még csak nem is untam. Na jó, azért közben nézegettem az órámat, és nem feltétlenül a szépségét mustrálgattam.

A zsidók által bújtatott náci históriája

Kalmár Tibor rendező élő anekdota és viccgyűjtemény. Dőlnek belőle az adomák. Már úgy nyolc éves korában is mesélt törzshelyén, az Almássy téren szerelmes pároknak, sétálóknak, padon ücsörgőknek, olyan sikamlós vicceket, amelyeket nem is értett.

Mondjuk ilyesmiket. „Két barátnő találkozik, és az egyik megjegyzi a másikról: Csinos vagy, jól ki vagy nyalva. Mire a másik: Ennyire látszik?” Kalmár ezekért a felnőttektől elfülelt viccekért rendszeresen még be is zsebelt néhány fillért. Mondhatnám nagy gonoszul, hogy és így is maradt, az emberek szórakoztatásából él, ahogy ezt leírja Mulattam és mulattattam című legújabb könyvében, ami a Kossuth Kiadónál jelent meg a mostanában igencsak termékeny szerzőtől.

Nem is olyan régen még a Fészek Klubban, majd a műsoros éjszakai lokálokban szerzett régi élményeiről számolt be egy-egy kötetben.

Nehéz megmondani, hogy önéletrajz temérdek anekdotával, vagy anekdoták laza fűzére önéletrajzi elemekkel összefűzve a mostani könyv.

Kalmár, aki júliusban volt 85 éves, és még mindig meglehetősen gyakran ér jókedvében fülig a szája, meg ki sem bírná, ha változatlanul nem lenne hiperaktív, arra jó példa, hogy a humor segít a túlélésben, az egészség megőrzésében. A háborúban pedig veszített elhurcolt hozzátartozókat. Maga is volt gettóban, csillagos házban, ahol Örkény tollára illő abszurd eset történt. A cselédszobájukban lakó Editet keresve Hans névre hallgató náci állított be hozzájuk, övében kézigránáttal. Azt mondta, unja a háborút, a kilátástalan macska-egér harcot, és szeretné náluk meghúzni magát amíg véget nem ér ez a hepaj. És bizony zsidók, a csillagos házban, németet bújtattak. Bármelyik abszurd drámaíró megnyalhatná a tíz ujját ilyen remek téma hallatán. Vannak persze ennél sokkal felhőtlenebb történetek a kötetben, már rögtön Lakner Bácsi Gyermekszínházával kapcsolatban, amiben Kalmár játszott, ahogy a Valahol Európában című filmben is szerepelt, a háború rémségei miatt kivert kutyaként bandázó árva gyerekek egyikeként.

Véletlenen múlt, hogy miután végzett a színművészetin, nem a Nemzetibe került. Akkor tán egészen máshogyan alakul a pályája. A Déryné Színházban még rendezett is úgymond komoly darabokat. De miután a Vidám Színpadra invitálták, visszavonhatatlanul eljegyezte magát a könnyű műfajjal. Zenés vígjátékok, kabarék tömkelegét rendezte, nem csak a deszkákon, hanem a televízióban is.

Több szilveszteri műsor, a hatalmas népszerűségnek örvendő színész-újságíró találkozó, azaz a SZÚR is a nevéhez fűződik, a közszolgálati ismétlő csatorna álla alighanem felkopna az ő műsorai nélkül.

Kalmár egyébként, aki önpropaganda terén soha nem kullogott a leghátul, rendszeresen büszkén ki is teszi a facebookra, hogy már megint mit ismételnek tőle. A legnagyobbakkal dolgozott együtt, és néhány históriával a könyvlapokon érzékletesen meg tudja idézni őket. Nem áll könnyű ember hírében, ha valamit akar, azt rendszerint el is éri, vannak, akik egyenesen erőszakosnak titulálják.

A kötet címlapján Vogel Eric karikatúrája látható róla, amint karmesteri pálcával dirigál a körülötte lévő temérdek jeles színésznek. Mi tagadás, szeret középpontban lenni. Feltehetőleg meglehetősen hiú ember. De van is mire hiúnak lennie!

Emberiségfürdő

Egy bomba nő olyan felfokozott szexualitással nyel tüzet, mintha egészen mást venne a szájába. Egy meztelen felsőtestű, igencsak izmos férfi úgy hajlítja minden porcikáját hétrét, mintha nem lennének csontjai. Pergő a ritmus, amit a zenekar kiadós hangerővel diktál.

A nagy újságíró, Bálint György emberiségfürdőnek nevezte a cirkusz közönségét, mert azt hároméves kölyöktől, bölcs egyetemi professzorig mindenki élvezheti. Nem ismerhette még a Sziget Fesztivált, mert az aztán az igazi emberiségfürdő, mindenféle nációk, figurák, fazonok találkozása, alapvetően békés egymás mellett létezése, ahol bárki meg mer szólítani bárkit, és általában még választ is kap.

Hasonlít az egész egy nagyszabású karneválra, ahol időlegesen sokan veszítik el a gátlásaikat, meglehetősen lenge, vagy bolondos öltözékben flangálnak, feldobott hangulatban vannak. És gyakran önkéntelenül is test ér testhez, hiszen nagy a tömeg, érződik az emberek kipárolgása, amiben a fülledt melegben már a kifelé vezető úton, a héven részünk lehet. De valahogy ez ilyenkor nem zavaró, jólesik bámulni egymást, hogy mennyi ember hömpölyög végtelennek tűnően a sátrak közti sétányokon, és zömében még jó kedvük is van, mert itt nem idegesítjük egymást, mint villamoson csúcsidőben. Ez itt a buli, az örömködés helye, miközben persze látni letargikus arcokat, piától kiütött embereket, de tényleg nem ez a jellemző, ez igazi, jóleső emberiségfürdő, ami, hogy valóban hű legyen Bálint György szép meghatározásához, cirkuszi programokat is mindig szép számmal és rendszerint jó színvonalon tartalmaz.

Mondhatom azt stílszerűen, hogy a Magic Mirror sátorban naponta látható Limbo című, Scott Maidment által rendezett programtól hátast dobtam. Erre ugyan én a szó szoros értelmében nem vagyok képes, de a programban egy fiatalember jó nagyokat, hangzatosan koppanósakat tud artisztikusan huppanni. Különben az egész műsor artisztikus és tébolyítóan őrült, meg felfokozottan erotikus, mutatós aprólékossággal kidolgozott. Irigylésre méltóan ruganyos testek, nők és férfiak esetében egyaránt hangsúlyos szerephez jutnak.

Egy bomba nő olyan felfokozott szexualitással nyel tüzet, mintha egészen mást venne a szájába. Egy meztelen felsőtestű, igencsak izmos férfi úgy hajlítja minden porcikáját hétrét, mintha nem lennének csontjai. Pergő a ritmus, amit a zenekar kiadós hangerővel diktál. A szereplők is zenélnek, ha úgy adódik, de táncolnak és énekelnek is, bámulatosan kicsattanó az életkedvük, és fogyhatatlannak tűnnek az energiáik. Különös rúdszámot is csinálnak, hajlik ugyanis ez a rúd, aminek segítségével találkozni, vágyakozva összefogódzkodni is tudnak a magasban, de a közönség irányába is képesek úgy hajlongani, hogy még pacsizhatnak is a nézők egy részével. Szép, barátságos gesztus, ha úgy tetszik, ez is emberiségfürdő.

A cirkuszsátorban a kanadai Machine de Cirque képviseletében öt jó humorú srác nem fér a bőrébe. Olyanok, mint a rosszcsont kölykök, akik rászabadulnak szüleik díványára, és nem bírják abbahagyni a rajta való ugrálást. Fergetegesen zsonglőrködnek, szédítő iramban és alakzatokban dobálnak számtalan buzogányt, egyikük mind magasabb egykerekű bicajra tornássza fel magát, valamelyikről le is pottyan. Még a színpadról is lehempergőzik, de aztán jókora lélekjelenléttel ülő helyzetbe hozza magát az első sor előtt, és ő is tapsol az ijedtség után megkönnyebbülten neki tapsoló közönséggel, mintha egy másik fellépőnek fejezné ki a tetszését. Majd megcsinálja azt a kutya nehéz attrakciót, amit először elvétett.

Az égbe ívelő Nagy Utcaszínház régi hagyomány a Szigeten. Érdekes, akár gyönyörű látványosság, bár rendszerint nincs benne komoly artista teljesítmény, hiszen iszonytató magasságban már semmit nem lehet kockáztatni, csak szuper erős hevederrel, biztonsági kötéllel némiképp gúzsba kötve lehet dolgozni. A mostani, Latalaya című produkció látványos légi balett, mutatós alakzatokba rendeződnek az artisták, akiket a marionett bábuk keresztjére emlékeztető termetes alkalmatosságokról kötélen lelógatnak a levegőbe. Ahol szép együttmozgásokat, változatos formációkat mutatnak be, miközben négy dobos az alapvetően lassú mozgásokhoz tempós, hangos akusztikai aláfestéssel fokozza a hatást.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kicsit elteltem magamtól

Stohl András úgy gondolja, túl sok nagy szerep jött egymás után. Nem érzi azt, hogy kiürült, csak már nem volt benne az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell. A Class FM-ben azért vállalt rádiós műsorvezetést, mert ez más típusú munka, mint a színészet, jó időben kérték és sokat is fizetnek. Új kapcsolatáért nem hagyta ott a gyerekeit, rendszeresen találkozik velük.

Fotó: Dömölky Dániel

– Azt nyilatkoztad, életed legnagyobb színészi ajándékának tartod John Proctor szerepét a Vígszínházban játszott Istenítéletben. Legutóbb, amikor májusban beszéltünk, azt mondtad, sírni fogsz, ha az utolsó előadást játszod belőle. Így lett?

– Így lett. A tapsrendnél persze elpityeredtem magam. Amikor felállt ezer ember és ünnepelték a produkciót, az nagyon jó érzés volt. A Facebookon elterjedt, hogy ez lesz az utolsó előadás, pótszékes telt ház volt és felállva tapsoltak a nézők.

– Gondoltál közben valamire?

– Ezeknek az előadásoknak a végén én mindig nagyon elfáradtam. Már nagyon kész voltam, ilyenkor már nem tudtam gondolni semmire, de igazából ezért is csinálja ezt a pályát a színész. Ez az a jó érzés, ez a katarzis nekünk is megvan, nem csak a nézőknek. Tudod, hogy örömet szereztél és hogy ezért az életedből szakadt ki egy darab.

– Annak ellenére, hogy elszerződtél a színházból, tovább játszod a többi szerepedet?

– Mindegyiket játszom tovább, most kezdjük majd A testőr felújító próbáit.

– Akkor mi értelme volt a Vígszínházból eljönni?

– Azért kellett eljönnöm, mert délelőtti műsorvezetést vállaltam a Class FM-ben, az adás tíz óráig tart és utána még megbeszélést is szoktunk tartani. Nem tehetem meg a kollégáimmal, a színházzal, hogy késve megyek az új produkciók próbáira, hogy azt mondom nekik, csak tizenegytől vagyok hajlandó próbálni. Az, hogy én egy rádióban dolgozom, nem befolyásolhatja a Vígszínház próbarendjét.

– Sokan nem értik a mai napig sem, hogy miért volt neked olyan fontos a rádiós műsorvezetés.

– Kicsit elteltem magamtól, elteltem ettől a rengeteg sok melótól és azt hittem, akkor még balga fejjel, hogy ez nekem egy kis szabadságot fog adni.

– Eleged volt magadból, azt érezted, hogy ismétled önmagad?

– Túl sok nagy szerep volt egymás után. Nem érzem azt, hogy kiürültem, csak már nem volt bennem az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell.

– Ha hajnalban műsort vezetsz, akkor lehet, hogy még jobban kifáradsz és még kevesebb „harapás” lesz benned.

– Hát ez is lehet, de most már én határozom meg, hogy elvállalok-e egy-egy szerepet. Ha társulati tag vagy, akkor kötelező évadonként két új produkcióban részt venned.

– De állítólag kapásból vállaltál máshol három új szerepet.

Fotó: Szalontai Ábel

– Így van, de ez még azelőtt történt, hogy a rádióval megkötöttem volna a szerződést. Most nem tudok mit tenni, amiket bevállaltam, azokat meg kell csinálnom. Ráadásul az egyik a Hegedűs a háztetőn-ben Tevje szerepe, Alföldi Róbert rendezésében. Egy ilyen felkérésre nyilván nem fogok nemet mondani. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében a Delila című Molnár Ferenc darabban játszom majd. És nagyszabású karácsonyi produkció lesz az Álomkészítők. Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója rendezi, például Schell Judit, Szabó Győző játszik benne.

– Ha elteltél magaddal, akkor a kora reggeli rádiós műsorvezetésen kívül nem lehetett volna mást találni? Vagy erre nagyon megkértek és nagyon sokat fizetnek?

– Mindezek benne vannak abban, hogy elvállaltam ezt a munkát. Jó időben találtak meg, teljesen más típusú feladat, mint a színészet, ez, mint Stohl Andrást, a magánembert érdekel engem.

– Reggeli tévéműsort már vezettél. Ez nagyon más?

– Nem nagyon más. Koncentráltabb azzal, hogy nincs arcunk, nincs mimikánk, csakis hangunk van. Nem bántam meg a döntésemet.

– Mi a jó ebben?

– Jópofa dolog minden nap teljesen más témát feldolgozni, minden nap új emberrel találkozni, a napi vendégeket kifejezetten szeretem. A rádióműsornak ezt a részét kicsit színvonalasabbra akarjuk csinálni, mint sok más rádió, hogy ne csak sima rihegés-röhögés legyen, ne is valakinek a pellengérre állítása, hanem igyekszünk egy kicsit építőek lenni, olyan témákat találni, amikből tanulni tudnak az emberek.

– De rihegés-röhögés is van…

– Rihegés-röhögés is természetesen van a műsorban. De azzal sincs semmi baj, ha valakinek erre van igénye, mert oda kapcsol az ember, ahova akar.

– Az egykori reggeli tévéműsorban való szereplésedet nevezted eszelős, őrült baromkodásnak. Ez akkor már nem az?

– Ez már nem az, most már ötven éves vagyok. Icipicit talán komolyodtam és azért talán éltem már annyit, hogy egy-két témához hozzá tudok úgy szólni, hogy az másnak is a fejlődésére szolgálhat, ha mondhatok ilyen nagy szavakat.

– Profi műsorvezető vagy, vagy Stohl András a színész, aki mellesleg műsort vezet?

– Szerintem ez nem jó így sarkítva. Profi műsorvezető nem vagyok, de három hónapon keresztül foglalkoztak velünk, és most is, amikor az adásnak vége, vannak visszahallgatások, elemzések, folyamatosan megy előre a dolog.

– Szóval élvezed ezt.

– Azt hiszem, mondhatom azt, hogy élvezem.

– A nagyon korán kelést is?

Fotó: Almási J. Csaba

– Képzeld el, hogy ez a legkevesebb. Ötkor kelek és fél hatkor indulok. Attól, hogy te tudod, hogy reggel műsorvezető vagy élőadásban, nem fordulhat elő az, hogy csörög az óra és egy kicsit visszafekszel. Mert tudod, hogy nélküled nem fog elindulni az adás. Valószínűleg egy szerkesztőnek nehezebb lehet felkelni, de attól, hogy meg kell szólaljál hat óra három perctől, nincs mese, időben elindulsz, és ha már elindulsz, akkor adás végéig az idő elszalad, az egy nagy görgeteg, ott nincsen probléma. A probléma utána jön, amikor mondjuk elmegyek próbálni és jön egy holtpont dél körül. Akkor azért érződik a reggel ötös kelés. Ilyenkor meg azt mondom magamban, hogy a fáradt színész a jó színész, érzékenyebben próbálok.

– És ha még este játszani is kell?

– Hát ilyen gyakran van, ha vége kettőkor-fél háromkor a próbának, akkor van két órám pihenni, ha nem szinkronizálok.

– Azt is mondtad már nekem, hogy az is előfordult, hogy éjjel forgattál és onnan egyenesen mentél a rádióba műsort vezetni.

– A mostani héten kedden-szerdán-csütörtökön-pénteken is így van ez. A kedd például úgy nézett ki, hogy reggel hattól tízig rádióztam, tizenegytől háromig próbáltam a Hegedűs a háztetőn-t, délután négytől hajnali négyig forgattam és onnan persze megint mentem a rádióba. Majd a következő ugyanilyen nap kezdődött.

– Eközben tudsz valamelyest foglalkozni a világgal?

– Most nem.

– Tehát gőzöd nincs arról, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a hírekben?

– Azért a kocsiban bekapcsolom a rádiót, és ha tudom, a tévében megnézem a híradót. Nem vagyok teljesen elbutulva és nem is minden nap ilyen, mint amit most elmondtam.

– Amikor az Alföldi által igazgatott Nemzetiben játszottál, és most is játszol a rendezésében – meg azért nyilván a Hegedűs a háztetőn előadása sem lesz politikailag semleges -, akkor téged ellenzékinek sorolnak be, holott nyilvánosan nem nagyon politizálsz.

– Nem is nagyon szeretnék. De azt hiszem, hogy ezzel a Hegedűs a háztetőn előadással megint ellenzékinek fogok számítani. Nagy hősszínészek szokták ezt a szerepet játszani, de ez egy igazán szegény, jószívű kisember, aki nem bírja a feszültséget, nem bírja, ha fájdalmat okoz. Én így szeretném játszani. Nem gondolom, hogy ez egy nagy hősszerep.

– Például a Mephisto vagy a Danton halála, amikben főszerepeket alakítottál, kimondottan a hatalomról szólnak, nyilván te is gondolsz róla valamit.

– A Hegedűs a háztetőn esetében nyilván megkerülhetetlen, hogy egy zsidó közösségről szól, de nem csak erről. Alföldi el is mondta a sajtótájékoztatón, hogy az nem jó, amikor olyan helyzetbe hoznak egy népcsoportot vagy egy egész népet, hogy a fejük fölött döntenek róluk, és a végén el kell hagyniuk az országot. Ez a magyar állapotokról szól. Nyilván azért csinálunk színházat, hogy próbáljunk vele mondani valamit. De ez mindig előfordul, ez az emberiség problémája.

– Az aktuálpolitikáról mit gondolsz?

– Erről nem szeretnék beszélni, mint színész, de azt gondolom, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Túl sok a szegény ember, nagyon nagyra nyílt az életszínvonal területén az olló és nem igazságosan nyílt ekkorára. Igen sok olyan dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, sok mindent nem értek, hogyan történhet meg.

– Sokan pedig azt nem értik, hogyan lehetett otthagyni a feleségedet, a gyerekeidet…

– Nem hagytam ott őket, amikor tudok, elmegyek hozzájuk. De akár forgatásra is odahozza őket az édesanyjuk, Ancsika, és ott is megölelem őket. Azt pontosan tudják, hogy nem a fenekemet verem a földhöz és nem Mallorcán nyaralok, hanem dolgozom, és esetleg ezért nem látnak egy napig.

– Sok vargabetű volt az életedben, alkohol, drog, baleset, börtön, ez ügyben én időnként meg szoktalak védeni, hogy ahhoz, hogy remekül eljátssz dzsentrit, diktátort, gyilkost, nem lehet minden nap otthon békésen enni a húslevest. A balesettől a börtönig színészi szempontból valószínűleg temérdek minden kamatoztatható tapasztalatokat jelent.

– Ezek igen, persze, ezek a téglák nyilván belekerülnek a hátizsákba és ha az ember nem is gondol rá, akkor is ott van az arcán vagy a néző fejében, ha olyan szituáció jön, akkor rögtön hozzáköti azt, amit rólam gondol. Ez, ha lehet ilyet mondani, bizonyos szempontból előny, de senkinek nem javaslom, hogy emiatt ilyesmiket kipróbáljon.

– Ugyanakkor a lelkedben ez teherként minden bizonnyal ott van, akár örökre is.

– Hát biztos, hogy ott van. A fene tudja, hogy az ember ezt mikor tudja rendesen feldolgozni vagy feldolgozható-e egyáltalán. Én azt mondom, hogy ezen nagyrészt túl vagyok, ez megtörtént, ez is az én életem volt, hozzám tartozik, de azt hiszem, hogy ezt már magam mögött hagytam.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!