A gyilkosságnál iszonyúbbak a nézések, a szemmel verések, a riadt tekintetek, a sátánivá formálódó arcok, a félelem és az agresszió kivetülései A hentes, a kurva és a félszemű című új Szász János filmben. A rendező szereti azt vizsgálni, gondoljunk például a Woyzeckre, A nagy füzetre, milyen az, amikor az emberből előtör a pusztító állat, hát ezúttal is előtör és kő kövön nem marad.
Ránézek a film kedvéért húsz kilót hízott, tar kopaszra vágott, önelégült pocakot eresztett, Hegedűs D. Géza által játszott hentesre, Kodelka Ferencre, és máris kiver a vizes veríték. A nagy magyar ugar megtestesülése, a megállapodott bunkóságé, az elzsírosodott gondolkodásé, a hatalmaskodó kiskirályságé. Azoké, akik azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ, és meg is csinálják, hogy ők legyenek az otrombán kukorékoló kakasok, a mind nagyobb szemétdombjukon. Csak közben szinte szemétdombbá teszik az egész országot, és csinálják ezt monoton kitartással.
Ez a kiskirály ráadásul tele van frusztrációval, örökösen sértett, a férfiasságával is elég baj lehet, a kocsmáját vezető feleségéről, akit Börcsök Enikő személyesít meg, lerí a kielégítetlenség. Persze mindenkiről lerí, hiszen a film arról regél, hogy ezen a tájon senki nem jut egyről a kettőre. Aki ki akar törni, az is itt reked, mert ez az Ady által oly szemléletesen és dermesztően megénekelt lápvidék, ami lehúz és lehúz és nem ereszt.
Nem véletlen, hogy fekete-fehér ez a film. Máthé Tibor lenyűgöző kamerája érzékenyen, sőt érzékien pásztáz végig a szürkén, reménytelenül ködös tájon, ahol, mint egy Beckett darabban, sivár minden, nem zöldül semmi, nem látszik a Nap, a természet is mintha meghalt volna, és az emberek is élő-halottak. Nincs egy olyan szereplő, aki virulna, kicsattanna az egészségtől, lerína róla a boldogság. A film is úgy kezdődik, hogy másik két főszereplője, a deklasszálódott csendőr meg a nyilvánosházból megszökött kurva, egymástól külön-külön, éppen öngyilkosak akarnak lenni. Aztán a csendőr, Léderer Gusztáv, csak megmenti a kurvát, Schwartz Micit. Egymásra találnak, amennyire ebben a világban egymásra lehet találni. Függnek a másiktól. A hentes munkát ad nekik, kiveti a hálóját a csinos asszonykára, amikor megtudja, hogy kurva volt, egyre több pénzt is kínál érte. De a pénz soha nem elég, mindig több és több kell, meg persze mindenki cinkelt lapokkal játszik, ez torkollik aztán gyilkosságba, halálos ítéletbe.
A Szász János által írt forgatókönyv a húszas években megtörtént bűnügyön alapszik, és számomra leginkább arról beszél, milyen az, amikor a kisszerűség elhatalmasodik, no meg persze arról is, hogy mindannyian egy vulkán vagyunk, forrong és forrong bennünk a láva, és aztán egyszer csak kitör, és akkor megnézhetjük magunkat, de másokat is. Kodelka eltorzult lénye, másokat is tovább torzít. Az a brutalitás, ahogy a csendőr, először rémülten, majd már begyakorlott mozdulattal, a hentes mészárszékjéban marhákat öl, előre vetíti, hogy lesz ő ilyen kegyetlen még emberrel is. Ebben az esetben az állat a riadt, a végzetesen kiszolgáltatott, az ember a brutális. Nagy Zsolt arcát elcsúfították. Léderer nem látó szeme köré rútul behegedt sebhelyeket remekelt a maszkmester. Nagy olyanra formálja, hogy az egész ember egy nyitott seb. Szinte folyamatosan felhorgadt állapotban van, még ha ezt leplezni is igyekszik. Gryllus Dorka is olyan nő bőrébe bújik, aki már sokszor megégette magát. Vágyik a szebb, jobb életre, arra, hogy minél hamarabb menjenek el innen, de tán maga sem bízik benne. A bizalom már valószínűleg ki is kopott ebből a közegből. Arcára a rémület ugyanúgy kiül, mint a kegyetlenség.
Van egy vágykép, amit a volt Moulin Rouge-ban forgattak, amikor Mici és Gusztáv gondosan felöltözve, polgári jólétben, ülnek a mulatóban, és azt nézik, hogy a színpadon kiszolgáltatott lányok meztelenül táncolnak. Ekkor ők vannak fent, ez a színes, édes élet, de erre esélyük nincs, visszavált a kép a reménytelen szürkébe.
Szász János rendezőként a szürke árnyalatait festi. Azt ecseteli, hogy csaknem lehetetlen kijutni a gödörből. Megfeneklettünk. Befogott vadakként, riadt kétségbeeséssel próbálunk szabadulni, de nem megy és nem megy, viszont annyira nyughatatlanul izgünk-mozgunk, hogy egyre szorosabbra húzzuk a nyakunk körül a kötelet. Kissé kótyagos leszek a filmtől, némiképp kábultan, lelassult mozdulatokkal bandukolok ki a sajtóvetítésről. Egy jeles kolléganő valósággal hátba taszajt a vetítőterem ajtajában, sürgős dolga van a mosdóban, jóformán már csak arra tud gondolni. Utána elmondja, hogy neki nem is tetszett különösebben a film. Én a hatása alá kerültem, de nem lepődöm meg, ha majd megosztó lesz. Rémületesen mély a gödör, lúdbőröztetően sötét a kép. És nemigen látszik a fény.
Básti Juli hátborzongatóan lidérces tud lenni Helene szerepében. Eljátszik egy látszatra disztingvált nőt, aki évtizedekig gyűjtötte és gyűjtötte magába a keserűséget. Tűrt, leplezett, hazudott, és ezzel maga is permanenssé tette a lehetetlen élethelyzetet, a szeretetlenséget, a fagyosan dermesztő hangulatot. Színleg igyekezett megfelelni a társadalmi konvencióknak, miközben nem feltétlenül azok szerint élt. Iparkodott lavírozni. Rezzenéstelen arcot vágni. Tanulmányt érdemelne, hogy Básti első pillantásra rezzenéstelen arca hányféle. Rajta van az egész, reménytelenül elrontott élet. Kis izomrándulások, apró megfeszülései az arcnak, ridegen elviselhetetlen mosoly, amivel megnyerő akar lenni, de nem megy és nem megy, mert ez a Helene már végképp belemerevedett magába és kilátástalanságába.
Illetve éppen most akar ebből kitörni. Férje tízéves halálának évfordulójára a jómódú asszony árvaházat akar létrehozni, és ezzel némiképp lezárni valamit a múltból. A megnyitóra várja haza Párizsból a festőművész fiát, akivel a szó szoros és átvitt értelmében is eltávolodtak egymástól és reméli a közeledést. De aztán beüt a kénköves istennyila. Lávaként feltör az elhallgatott múlt, aminek a jelenre és a jövőre is tragikus következményei lesznek. Az árvaház leégése jelképes. A drámában szereplő öt ember élete foszlik szét totálisan, lehetetlenül el teljesen, egyikük valóban halottként marad a színen, a többiek reménytelen sorsú élő-halottként.
Miközben cselekmény jóformán nincs is. Jobbára szavak, szógörgetegek vitáznak egymással. Nincsenek látványos mozgások, izgalmas akciók, jobbára állnak a színészek és beszélgetnek. Minimál színház ez, már-már olyan, mint amikor Zsótér Sándor úgy rendezte a Radnóti Színházban a Medeát, hogy csak egy helyben ültek a szereplők. Pokoli koncentrációt és jókora karizmát igényelt a színészektől, hogy így is hassanak. Most meg jobbára csak álldogálnak és nyomasztanak, de ezt elementárisan teszik. Csaknem azt is mondhatnám, hogy némileg egyhangúan, megvan a monotonitás veszélye. De közben azért érvényesül Ibsen sátánian szúrós, gonoszkodóan fullánkos humora, amin van aki mer nevetni, van, aki nem. Ördögi, fájdalmas röhögés ez, máskor viszont valósággal belénk szorul a szusz, olyan erőteljesen kell figyelni a játékot. Kegyetlenül jó Kálmán Eszter díszlete. Leszűkíti a Centrál 
kamaratermének, a Kisszínháznak amúgy sem nagy színpadát, úgy körülbelül bokszring nagyságúra, érzékeltetve, hogy mindenki számára fullasztóan kevés és riasztóan körülhatárolt a tér. És ez az ajtókeretekre emlékeztető elemekből épülő díszlet mozog is, szinte a zenéhez hasonlatosan megjelenítve a szereplők hangulatát, helyzetét. Ennek megfelelően némileg levegősebb a tér, vagy börtöncellaként tornyosul a szereplők fölé.
Éppen a könyv olvasása közben kell rájönnöm, hogy tán azért is kedvelem annyira a munkáit, mert sokakkal ellentétben, soha nem akarja megjátszani, a hű, de nagyon bátor, rettenthetetlen hőst. Vállalja, hogy akár csetlő-botló ember, de persze nem naivul ostoba, nem akar besétálni csapdákba, nem akarja sehol ott hagyni a fogát. Kellően igyekszik felmérni a terepet, miközben nyilvánvalóan, már temérdek helyen meghalhatott volna. És hát ő tényleg. Nála nem éreztem, amit amúgy nem keveseknél, hogy manipulál a veszéllyel, oda vág be lövést, robbanást, ahol netán nem is volt, fitogtatja, hogy ő milyen párját ritkítóan halált megvető.
Mert ne tagadjuk, ez előfordul, de ezek közel sem kínos pillanatok, hanem fölöttébb szépek. Termes nem próbál súgni, hanem felvállaltan, eléggé fennhangon mondja amit kell. Molnár sem próbál semmit leplezni, hanem akár némi öniróniával azt mondja, hogy „na ezért nem vállaltam én önálló estet,” és megy tovább. És ott van még Bornai Szilveszter is, a tangóharmonikájával, meg egyéb hangszerekkel, és olyan arcberendezéssel, amin pontosan tükröződik, mit érez, amikor hallgatja, nézi Molnárt.
Aki nem akar semmit fitogtatni, esze ágában sincs virtuózul minden színészi árnyalatát, esztrádműsorhoz hasonlatosan, megmutatni. Sőt, tovább megyek, olyan fenemód sokat sem akar mondani. Nincs arról szó, hogy mint például egykor Mensáros László vagy Kézdy György, világmegváltó hevületű esttel rukkolna elő, és olyan rafináltan egymás után szerkesztett szövegekkel, amik így együtt, jókora többletjelentést hordoznak.
parádés. Ahogy mondjuk a Mágnás Miskából elénekli Marcsa belépőjét, abban benne van egy fiatal lány életigenlése, kicsattanó lendülete, fékezhetetlen energiája, szeretetéhsége és sok tekintetben naivitása. Ahogy pedig a Koldusoperából elfújja a Ballada a szexuális szolgaságról című dalt, abban már ott van az a tudás, hogy az élet nem feltétlenül abba az irányba visz minket, amerre mi menni szeretnénk, temérdek a teher rajtunk, de valahogyan fönt kell maradni, és előre kell araszolni, tovább. És hát persze beszél a halálról is, nem is akármivel, Mahler Gyermekgyászdalok ciklusából idéz. Megrendítően, lúdbőröztetően fájdalmas és gyönyörű.
Molnár a könnyedségekben is fajsúlyos. Zerkovitz Béla Josephine Bakernek írt dala előadása közben egészen olyan, mint egy tüzes táncosnő. Amikor egy színésznőről énekel, az az őrületig fokozódó szerelmi vallomás a hivatásához, annyira, hogy Mucsi Erika nézőtéri felügyelő be is hoz neki egy kényszerzubbonyt. Hát igen, tudható, ő szinte mindent, tulajdonképpen a magánéletét is feláldozta az imádott pályájáért. Ez az est is szerelmi vallomás a színészethez, a színházhoz.
