Alföldi Róbert III. Richárdként metsző agyúan okos zsarnok a Radnóti Színházban, a világhírű Andrei Serban rendezésében. Kígyóbőrre emlékeztető öltönye arra enged következtetni, hogy egy csúszó-mászó, egy aljadék, gerinctelen, ártalmas mihaszna. Csak hát tulajdonképpen meglehetősen tehetséges a törtetésben, az emberek kihasználásában, manipulálásában. Akik pedig körülötte vannak, sem szimpatikusabbak nála. Egymást erősítik, majd egymást kaszabolják le.
Alföldi Richárdja, ahogy többször, többen is, felénk fordulva, mikrofonba beszél. Tagoltan, némiképp szájbarágósan adagolja a szót, közben vizslató tekintettel bámul minket, lesi a hatást. Tán ehhez is rögtön hozzáigazítja a mondandóját, de akarnok módon, elszántan mondja és mondja a magáét, hiszen testvére megbetegedett, érzi, tudja, hogy most jött el az ő ideje. Felülkerekedhet, méghozzá legfelülre, és nyilvánvalóvá teszi, belénk sulykolja, nyomatékosítja, hogy ettől se Isten, se ember nem tántoríthatja el. Lidérces. Szánandó és félnivaló egyszerre.
Jobbkezén valami fémszerkezet, tán műkezet használ, a jobb lábán is van valami ilyesmi, esetleg az meg műláb, az egész alakban van valami robotszerű, hasonlatos egy olyan szerkezethez, amit felhúztak, és elindul, aztán már nem lehet megállítani, mások és maga számára is végzetessé válik. Beteljesül majd a végzet, mint egy görög tragédiában. Az ugyanis már ekkor elég nyilvánvaló, hogy ennek a fickónak a hatalomra kerüléséből nem sül ki semmi jó, fenyegető és taszító a lénye, mondhatni, egy megtestesült lidércnyomás.
Nem tartom véletlennek, hogy három III. Richárd produkció is látható Budapesten. A zsarnokság természetrajzának érzékletes bemutatása szomorúan aktuális. És ehhez különösebben nem kell aktualizálni semmit. Szinte csak meg kell jeleníteni, amit Shakespeare írt, jól belegondolni. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Trill Zsolt a mostaninál sima képűbb címszereplőt ábrázol a Nemzetiben. Olyat, aki első ránézésre, meg még utána is, tűnhet színpatikusnak. Megtévesztőbb. Amikor már evidensen gaztettek tömegét követte el, még akkor is képes mézesmázosnak mutatkozni. Az előadás egy adott pontján szavazásra szólítják föl a nézőket, hogy voksolnának-e rá királyválasztáson. És bizony sokan megszavazzák. Dermesztő. Hazug dumákkal, fennkölten üres szólamokkal, rafináltan ügyes manipulációval, náluk is sikerült elérni a farkasvakság állapotát. A Maladype Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, a meghatározó díszletelem kapásból egy hatalmas boncasztal. Hát ez sok teret nem enged az illúzióknak! És mégis, Balázs Zoltán Richárdja, aki akár úgy tud nézni, mint a ma született bárány, rútul átveri azt, akit csak akar. A hiszékenység határtalan.
Annyira, hogy még Alföldi kívül-belül rút Richárdja is megtévesztő lehet. Mindehhez otthontalanság érzetet keltően üres a Menczel Róbert által tervezett tér, a háttérben rideg, fém csigalépcső tagolja, amin, ha lerohan valaki, fenyegetően dübörgő hangot hallat. Riasztó, vészterhes hangokról, a nézőtér jobboldalán egy szintetizátor előtt ülve, Dargay Marcell is gondoskodik bőven, ezek nem is mindig állnak össze zenévé, gyakran inkább zörejek. Lúdbőröztető effektek, de akár gyunyorosak is lehetnek, aláfesthetnek vagy éppen ellenpontozhatnak történéseket, kijelentéseket.
Mivel 11 színész játszik sok-sok szerepet, Nagy Fruzsina karakteres ruhái is segítenek megkülönböztetni, jellemezni a figurákat, de úgy, hogy ez soha nem válik átöltözős esztráddá, a színészek lefegyverző stílusérzékenységgel váltogatják a szerepeiket. Még László Zsolt esetében, aki például VI. Henrik özvegyét, Margit királynét adja, lefátyolozottan, talpig feketében, sem az jut eszembe, hogy ez mutatvány, vagy brillírozás a színész részéről, hanem látok egy embert, aki tényleg gyászol, és legalábbis erre az időre, méltóságteljes, ami ebben a világban senki másról nem mondható el.
No jó, amikor megjelenik László Zsolt ebben a jelmezben, akkor azért támad némi nevetés. De ez hamar elül, és kimondottan beleillik az előadás abszurdba forduló játékstílusába, ami a brutálisan valóságost megspékeli bizonyos elemeltséggel. A harsogó gépfegyverropogás, a kegyetlen öldöklés, olykor már-már költői vízióvá válik, nem kis részben a világítástervező, Baumgartner Sándor művészi munkájának köszönhetően. Erzsébet királynéként Kováts Adél diplomataként viselkedni akaró, de fortyogó indulatoktól teli, fagyosan mosolyogni próbáló, akarnok és fölöttébb veszélyes nőszemély.
Különben mindenki veszélyes ebben a közegben, másokra vagy akár saját magára is. Nem látunk ártatlan, bűntelen, szerethető embert, tán már a gyerkőc hercegecskék sem azok, de persze nem ezért teszik el őket láb alól. Ez a légkör mindenkit megmérgez. De azért a két bérgyilkos, Gazsó György és Schneider Zoltán megszemélyesítésében, nem bíznak eléggé a levegő mérgező voltában, maguk is kellőképpen cselekednek. Valóságos csetlő-botló, egymást zrikáló bohóc-kettőst adnak elő, megmutatva, hogy nekik aztán igencsak természetes, mindennapi tevékenység a gyilkolás. Ahogy másoknak is, éppen ezért ez a rettegés világa.
Alföldi is érzékletesen megmutatja, hogy III: Richárd lába alól szintén mindinkább kicsúszik a talaj, ezzel párhuzamosan egyre jobban remegve fél, majd totálisan szétesik. Végül elmagányosodott, kivert kutyaként, őt is belegéppisztolyozzák a színpad elején lévő gödörbe, ahol már oly sokan tűntek el a süllyesztőben. Hastings, Kelemen József ábrázolásában, lenyalt hajjal, sima ábrázattal, gondosan vasalt ruházattal, maga sem hiszi, amit mond. Sodró Eliza Lady Annaként harapós, de kéjsóvár vadmacska, aki lényegét tekintve, egyáltalán nem áll ellen a gonosz kísértésének, sőt! Buckingham, Pál András megformálásában, eléggé ostoba, elvetemültségben buzgó mócsing fráter. Porogi Ádám és Rusznák András vérbeli átváltozó művészek, temérdek alakban jelennek meg. Martin Márta York hercegnéje a megközelíthetetlen bezárkózottság.
A Radnótiban a megújult társulat az eddiginél is erősebb. Az előadás nem egyenletesen magas hőfokú, de megy fölfelé, és a végére igencsak ütőssé válik. Szinte már kiütőssé. Annyira arról beszél, amiben élni kényszerülünk.
Na, jó attól még nem karcsúsodom tőlük, de tény, ami tény, hogy a kötet nyolcvan olyan receptet tartalmaz, amit, ha elkészítünk, egy-egy adag nem lesz több, mint 300 kalória, sőt, jó néhány még ennek a fele sem. És a tetejébe kimondottan tartalmas levesek is vannak köztük, nem feltétlen olyanok, amiktől felkopik az állunk, de viszont hűha milyen egészségesek!
Az ír hölgyek is kimoccanhatnának a szobájukból, mégsem nagyon teszik, enerváltak, tespedők, a semmibe révedők, és közben egymást piszkálják, zrikálják, sajnálják, majd olykor próbálnak életet lehelni magukba. Netán túlzottan is felpaprikázódnak, ebből a hangulatból esetleg tánc is kerekedik, előtörnek a visszafojtott indulatok, elözönli őket a temérdek bánat, és már vezérli a testet, nem hagy neki nyugtot, mozdul a láb, intenzíven szeli a levegőt a kéz, az arc netán eltorzul. Mindehhez ócska, lerobbant, gyakran elhallgató rádióból bömböl a ritmus, amit igyekeznek átvenni a nők, a külvilágot is feledve iparkodnak révületbe kerülni, mintha totális alkoholmámorban lennének. Valami végre felvillanyozza őket, kipenderülnek a fásult hétköznapokból, felforr a vérük, hogy aztán a rádió újabb és újabb bekrepálásától megint csak lelohadjanak, visszatérjenek apatikus létállapotukba, megváltóként bámulva az elhallgató készülékre, püfölve, szidalmazva, hogy hátha megszólal újra, hiszen ez a vékonyka szál köti őket a külvilághoz.
Ez mind igaz, de Márai arról is beszél, hogy minden az időbe van beágyazva. Persze ő is beszél arról, hogy volt, aki már reggel csomagolni kezdett, és nem csak Bécsben, az anschluss pillanatában. Volt, aki pedig végigküzdötte vagy szenvedte azt az iszonyú évtizedet, amiben a hatalommal rendelkező emberek folyamatosan romboltak, gyilkoltak. Általában az a megfigyelésem, hogy az emberek tűrőképessége igen erőteljes, de kiszámíthatatlan. Egy valamivel nem tudnak kalkulálni, hogy mindenki emberből van. A tűrőképesség szerintem egyenes arányban van a megalázottsági fokkal. A méltóság és a szabadság elvesztésének fokozatával. Akik gőgjükben, elbizakodottságukban nem számolnak ezzel, azok elfelejtik, hogy minden pusztul, bomlik, változik. Ha akarják, ha nem, akkor is újjá formálódik a világ.
Ezt nem határozták így meg, hanem azt mondták, hogy a feleségem, Marrylu és én, ifj. Richter József, kapjuk az Arany-Bohóc-díjat és még a közönség díját is kiérdemeltük. Igen, ezeket te láttad tavaly a cirkuszunkban. Kivittük azt a számunkat, amiben 32 állat szerepel, például zebrák, lámák, struccok, elefántok, lovak. Ott volt az a lovas attrakciónk, amivel már Budapesten is sikerült nyernünk a nemzetközi cirkuszfesztiválon, és bemutattuk a Pas de deux számunkat, amiben két vágtázó lovon állok, és a feleségemet emelem, aki még mindenféle mutatványokat hajt végre. Négy napig tartott a verseny, minden nap kétszer, tehát összesen nyolcszor léptünk fel, és valamennyi számunkat felállva ünnepelte a közönség, sőt a zsűri is.
Igen, de az egy teljesen más produkció volt, abban, amit mi most bemutattunk, semmilyen olyan elem nem volt, amivel ők korábban nyertek. Azért azt hadd mondjam el, hogy most már a Richter család összesen négy díjat kapott Monte-Carlóban, két ezüstöt és két aranyat. Édesapám valaha ezüstöt kapott, majd a testvérem először ezüstöt és később aranyat, és most rá tíz évre, nekem az aranyat megint sikerült hazavinnem Magyarországra. Összesen két Arany Bohóc-díj van Magyarországon és mindkettő a Richter családban.
Belenőttem, igen, de volt egy kis kitérő. Öt évig versenyszerűen teniszeztem, teniszezőnek készültem. Úgy volt, hogy nem leszek artista. Sőt, most a sors fintora, hogy Fucsovics Márton Ausztráliában hatalmas sikereket ért el. Ő az én korosztályom, vele együtt teniszeztem. Neki most Melbourne-ben sikerült babérokat aratnia, nekem pedig Monte-Carlóban.
Hát igen, most az a kérdés, hogyan tovább. Amit artistaként el lehet érni, azt elértem. A monte-carlói első díj felett szerintem nincs semmi. Nyilván állami kitüntetések még vannak Magyarországon, ha majd netán én is kapok, akkor nagyon örülök neki. Most igazgatóként szeretném tovább építeni a Magyar Nemzeti Cirkuszt, hogy bebizonyítsam, a klasszikus cirkuszt is lehet igen magas színvonalon művelni.
