Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Megvédik-e a jogállamot?

Harcos mondatokat mondott megválasztása előtti beszédében Ursula von der Leyen az Európai Parlamentben. A jogállamiság kérdésében nincs kompromisszum, hallhattuk tőle. Azután adott egy hete hat nagy európai napilapnak adott interjút, köztük a Guardiannek és a Süddeutscjhe Zeitungnak.
Amikor rákérdeztek a lengyel és magyar jogállamiság kérdésére, olyan szép válaszokat adott, hogy: „A közép- és kelet-európai országokban sokan úgy érzik, hogy nem fogadjuk be őket teljesen. Ha mi olyan élesen folytatjuk a vitákat, ahogy folytatjuk, az oda vezet, hogy az országok és népek azt hiszik, hogy egészében gondoljuk ezt róluk, amikor egyes hibákat bírálunk.”
Megérti, hogy a lengyeleknek a migrációval kapcsolatos aggodalmai azzal függenek össze, hogy másfél millió ukrán bevándorlót kellett befogadniuk. Továbbá: a gazdasági szankciók csak „a végső eszköz lehetnek, több más, azt megelőző lépés után”.
Magam is Ursula von der Leyen erényeit taglaltam itt, amikor először megtudtam, hogy őt jelölik bizottsági elnöknek a kormány- és államfők. De mindjárt figyelmeztettem: egy dolog, hogy mit gondol ő mint a német szövetségi kormány tagja és a CDU alelnöke, és egy másik dolog, hogy mit tesz, mit tehet, mint a Bizottság elnöke.
Azután, amikor megválasztották, aggodalmaskodtam amiatt, hogy úgy választották meg minimális többséggel, hogy abban a többségben nem voltak benne a zöldek, és a szociáldemokraták egy része sem, viszont benne volt – saját nyilatkozata szerint – a Fidesz és a Jog és Igazságosság. És akkor most ilyen megértően beszél azokról a kormányokról, amelyek lebontják a jogállamot.
A CDU-CSU-ban rossz hagyomány, hogy elnézőek a jogállam ellenségeivel szemben, keresik az ürügyeket, hogy miért ne lépjenek fel határozottan. Elvégre mikor gondolja a nép, hogy a kormányt érő bírálat rá is vonatkozik? Mi köze a lengyel jogállam lebontásának ahhoz, hogy Lengyelországban rengeteg az ukrán vendégmunkás? A kohéziós támogatásokat nem lenne könnyű a jogállamiság megőrzéséhez kötni, de talán nem kellene eleve lemondani erről a lehetőségről. Ez az interjú azt mutatja: bármennyire rokonszenves is von der Leyen, félő, hogy ezt a rossz hagyományt viszi magával a Bizottságba.

Heller elmúlt igazsága

Itt hagyott bennünket. Mihez fogunk most nélküle? Alighanem ő is helyeselné, ha tovább gondolkodunk azon, amit mondott, amit írt.

Naponta politizáló tudós volt. Egyike, s talán legtekintélyesebbje volt azoknak, akik már a 2018-as, elveszett választás előtt teljes, a Jobbikot is magába foglaló ellenzéki összefogás mellett érvelt. Ha az MSZP, az állampárt utódpártja demokratikus párttá válhatott, miért ne válhatna a Jobbik is demokratikus párttá egy megváltozott helyzetben, mondta. A legfontosabb ugyanis, hogy menet közben megállítsuk az épülő Orbán-rendszer kialakulásának, bebetonozásának folyamatát. Ha ez csak a Jobbikkal összefogva megy, hát úgy.

Azok közé tartozom, akiket meglepett, hogy ezzel állt elő, és nem is fogadtuk el a logikáját, sem a választások előtt, sem utána. Ami engem illet, azt gondoltam, s gondolom ma is, hogy a Fideszt akkor lehet legyőzni, ha azt a politikai irányt – az agresszív nacionalizmust és idegenellenességet, az európai integrációt elutasító bornírt protekcionizmust, a szegényellenes társadalompolitikát – elutasítja majd a társadalom többsége. Én ezeket az elemeket tartom ugyanis az orbáni politika fő pilléreinek.

A közpénzek és közvagyon iparszerű fosztogatását (amit pontatlanul korrupciónak szoktak nevezni, s amely jelenség köré a maffiaállam-teóriát építették) pedig csak
kísérőjelenségnek.

Márpedig a Jobbikkal valójában csak ez utóbbi jelenség elutasításában és ostorozásában van egyetértés, a politika többi kulcselemét illetően nincs, azokat illetően a Jobbik a Fidesszel mindmáig csereszabatos. A vele együtt elért esetleges győzelem ezért csak rendkívül ingatag győzelem lehetett volna, ha egyáltalán elérhető.
Ez az én, évek óta ismételt gondolatmenetem. Amit Heller Ágnes a Jobbikkal kötendő szövetség ügyében képviselt, szemben áll ezzel. Meglepett vele, de látnunk kell, hogy az ő érvelésében is súlyos igazság van. Immár tizedik éve vagyunk tanúi annak, hogyan épül föl egy demokratikus jogállam romjain az orbáni önkényuralom. Lépésről-lépésre épül az új rendszer, kezdve onnan, hogy 2010 nyarától minden kiegészítéssel inkább a magukévá tették az Alkotmánybíróságot, majd ősszel korlátozták a hatáskörét is, és felszámolták az államtól való függetlenségünk egyik legfontosabb elemét, a magán-nyugdíjpénztárakat, odáig, hogy a 2018-as választást követően megszüntetik a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát, súlyosan korlátozzák a magániskolákat és magántanulást.
Ezek az intézményi keretek, de az ország szolgasorba hajtásának legalább ennyire fontos oldala az, hogy hogyan idomul ehhez milliók viselkedése, világlátása. Ahogy 1989 előtt az akkori milliók számára magától értetődő volt, hogy hátralevő életüket is a pártállami rendszerben élik le, ugyanúgy 2010 óta a mai milliók is egyre inkább magától értetődőnek tekintik, hogy belátható ideig ebben a rendszerben fognak élni. Ehhez igazítják minden vágyukat, törekvésüket, ebben a rendszerben keresik a maguk helyét, ennek rájuk nézve adódó előnyeit igyekeznek kihasználni, és hátrányait csökkenteni. Ahogy 1989 előtt 99 százalék szavazott a Népfront jelöltjeire, és kilencvenvalahány százalék el is ment szavazni, úgy szavaz ma már ötvenvalahány százalék a Fideszre, de a falvakban ez sokfelé már ma is kilencvenvalahány százalék.

Persze lehet a félig teli poharat félig üresnek tekinteni: ma még csak ötvenvalahány százalék.

Az új egypártrendszer még csak épül, még nincs kész. Ennyiben volt jogos úgy gondolkodni, hogy ha ezt a rendszerépülést megszakíthatja egy választási vereség, bárkitől is szenvedi el azt a Fidesz, az új állampárt. Ez lehetett az alapja Heller Ágnes tavalyi álláspontjának, miszerint a Jobbikkal is össze kellett volna fogni az Orbán-rendszer megbuktatására. Lássuk be tehát: megalapozott álláspont volt.

Miközben nem kevésbé igazunk volt akkor, amikor azt gondoltuk vele szemben, hogy a Jobbik bevonása az Orbán-ellenes összefogásba erkölcsileg is, politikailag is hitelteleníti ezt az összefogást.

Ez állt Setét Jenő, a kiváló roma politikus felháborodása mögött, aki a nyilvánosságban a leghatározottabban utasította el Heller álláspontját.
Amikor Heller Ágnes megfogalmazta a maga álláspontját a Jobbikkal való összefogásról, a Jobbik még húsz százalékos párt volt, a legerősebb ellenzéki párt, a Fidesznek pedig nem volt meg az ötven százalékos szavazattöbbsége illetve kétharmados mandátumaránya. Azóta a Fidesz kétségkívül tovább erősödött (ezt nem teszi kétségessé, hogy Európában nem érte el nagyratörő, de irreális célját, a szélsőjobboldal blokkoló kisebbségét az Európai Parlamentben), a Jobbik pedig húsz helyett hat százalékos párttá, a legnagyobb helyett a harmadik-negyedik ellenzéki párttá zsugorodott. Egykori szavazói részben elmentek Toroczkai mozgalmához, részben a Fideszhez, és olyanok is lehetnek egykori szavazói között, akik visszatértek a baloldalra. Ha ma ez a helyzet, akkor egyre kevésbé éri meg a Jobbikkal való összefogással tenni bizonytalanná a Fidesszel szembeni ellenzékiség erkölcsi és politikai alapjait.
Ezt persze vele kellene megvitatni. Ha már nem lehet, akkor magunknak, magunkban kell megőriznünk az ő érveit is a magunkéi mellett.

Ózd versus Eger, Soroksár

  • „Egy az egy ellen” előbb négy, később hatpárti összefogással
  • Ha egy közös jelöltet mégsem támogat mind a hat párt, akkor akit nem arra a támogatás megvonása ennek ellenére sem indít saját jelöltet
  • A Jobbik minden jelöltje azt a pártot képviseli, amelyet náci jellegű pártként ismertünk meg
  • Hogy az összefogás valójában mire jó, azt akkor látjuk meg, amikor az ellenzéki összefogás polgármesterei és helyi képviselői átveszik mandátumukat, és munkához látnak
„Egy az egy ellen” – így szól az ellenzék stratégiája az önkormányzati választásra. Széles összefogás a DK-tól az MSZP–Párbeszéden, LMP-n és Momentumon át a Jobbikig. Az EP-választás után az áprilisban még négy párti (MSZP–DK–Momentum–Párbeszéd) budapesti szövetséget is hat pártira (plusz Jobbik, LMP) bővítették.
Minden városban, budapesti kerületben egy polgármester-jelölt indul a Fidesz jelöltjével szemben, és az összes párt azt az egy jelöltet támogatja. Ugyanígy az egyéni választókerületeket is elosztják egymás között. Abban bíznak, hogy ennek következtében ott, ahol az EP-választáson többen szavaztak az ellenzékre, mint a Fideszre, az ellenzéki jelöltek nyerhetnek. Reménykedjünk, hogy így lesz.
Néhány napja viszont kiderült, hogy Ózdon a DK és a Momentum nem támogatja a jobbikos polgármestert. Nem, mert néhány éve náci ízű kijelentéseket tett. Nem indítanak vele szemben jelöltet, de nem támogatják, nem vesznek részt a kampányában.
Korábban MSZP-s politikusoktól hallottam, hogy a Jobbik jelöltjei esetében egyénileg mérlegelik: ki tekinthető olyannak, akit lehet támogatni – mint a Jobbik gyöngyösi vagy soroksári polgármester-jelöltjét –, és ki az, akit nem. Úgy tűnik, ma már a DK is így gondolkodik, a Momentum pedig, ha nem tévedek, mindig is így gondolkodott.

Sajnálom, de ez tévedés.

A választás: politika. A választók különféle politikák között választanak. Az önkormányzati választás is az. Sokszor mondják ugyan, hogy nincs baloldali meg jobboldali csatorna vagy köztisztaság, vagyis a helyi politikában a pártok különböző elvei félretehetők, de ez tévedés. Hogy csak egy-egy nagyon ismert példát mondjak: Kriza Ákos Miskolcon megmutatta, hogy mi a jobboldali várospolitika (a jobboldal szó magyarországi értelmében), Karácsony Gergely pedig Zuglóban azt, hogy mi a baloldali várospolitika. A menekültkérdésben Botka László mutatta meg Szegeden 2015-ben, hogy hogyan viselkedik egy baloldali városvezető. Toroczkai László Ásotthalmon pedig azt, hogy hogyan viselkedik ugyanabban az ügyben egy szélsőjobboldali polgármester.
A Jobbik minden jelöltje azt a pártot képviseli, amelyet náci jellegű pártként ismertünk meg, hiszen még félkatonai szervezetet is létrehozott, ahogy az egy náci jellegű párttól elvárható, és amely évek óta „néppártosodásról” beszél, ami politikailag tartalmatlan megfogalmazása valamiféle változási törekvésnek, de

az Országgyűlésben megszavazta a Fidesz hetedik alaptörvény-módosítását. Azt az alaptörvény-módosítást, amely egyebek mellett alkotmányossá (pontosabban alaptörvényessé, mert alkotmány ma nincs Magyarországon) tette a hajléktalanság üldözését és lehetővé tette a menekültügy még szigorúbb, még embertelenebb kezelését.

Megszavazta azt az Egerben közös polgármester-jelöltként induló Mirkóczki Ádám is, akit a Jobbikon belül mérsékeltnek tekintenek. Soroksári polgármester-jelöltjük, Berecki Miklós nem, mert nem országgyűlési képviselő, de ha az lenne, minden bizonnyal megszavazta volna.
Az önkormányzati választási együttműködések létrehozásánál a részvevők igyekeznek elkerülni azokat a témákat, ahol eltérnek a nézeteik. („Azt nézzük, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt.”) Ha depolitizálják az önkormányzati kampányt, akkor ez a kampányban akár még működhet is. Jó ez arra, hogy a pártok politikai identitása még jobban elmosódjon, mint amennyire a pártok egy részénél már eddig is elmosódott. Ugyanakkor Ózdon a DK és a Momentum híveinek nem lesz kire szavazniuk, hiszen csak a Jobbik vagy a Fidesz jelöltjére szavazhatnának. (Az idei EP-választáson Ózdon 1513-an szavaztak a DK-ra, ami 18,5 százalék volt, és 294-en a Momentumra, ami pedig 3,6 százalék.)
Ha hosszabb távra gondolkozunk, akkor sem az nem jó, hogy Ózdon nem lesz kire szavazni, sem pedig az, hogy másutt csak olyan politika képviselhető, ami minden ellenzéki pártnak elfogadható, és elmosódik a pártok arculata. (Sok tekintetben az országos politikában is elmosódik, de ezt most félreteszem.) Hogy jó-e ez az október 13-ig terjedő rövid távon, azt október 13-án este meglátjuk. Hogy valójában mire jó, azt akkor látjuk meg, amikor az ellenzéki összefogás polgármesterei és helyi képviselői átveszik mandátumukat, és munkához látnak. Akkor, amikor döntenek majd valahogy a cigánytelepekről, általában is lakásügyekről, a kilakoltatásokról, továbbá a közmunka elosztásáról, az óvodákban érvényesülő szegregációról (hiszen az iskolaiba már nincs beleszólásuk) és más, korántsem politikamentes dolgokról. A politika ugyanis nemcsak abból áll, hogy itt vagy ott legyőzzük-e Orbánt. Az első lépés persze ez, de a másodikról és harmadikról sem célszerű hallgatni.

Brezsnyevi pangás? Dehogy.

Bod Péter Ákos, az Antall-kormány egykori iparügyi minisztere, majd az MNB elnöke és néhány napig Orbán miniszterelnök-jelöltje, most már hosszú ideje a Corvinus Egyetem professzora érdekes cikket írt a Válasz Online című portálra, a néhai Heti Válasz maradványára (https://www.valaszonline.hu/2019/07/16/bod-peter-akos-korrupcio-publiciszikta/).
A cikkben a magyar helyzet sajátosságairól van szó, arról, hogy miért annyira gyenge nálunk az ellenállás az Orbán-rendszerrel szemben, összehasonlítva a régió más országaival: Szlovákiával, Csehországgal, Romániával, Szerbiával. Bod érdekes és fontos szempontokat vet fel, amelyeken érdemes alaposan elgondolkozni. Fontos, hogy ebből a cikkből is kiderül, hogy az egykori MDF vezető gazdasági szakembere ma már egyértelműen szemben áll az Orbán-rendszerrel. A cikkről a Klubrádióban Bolgár Györggyel beszélgetve elmondta: címét (”A mi brezsnyevi pangásunk…”) nem ő adta, hanem a szerkesztőség. (Azután egy helyen a cikk szövegébe is belekerült.) Márpedig a mai magyar helyzetet a brezsnyevi pangáshoz (eredetiben oroszul застой) hasonlítani súlyos tévedés. Aki ilyen párhuzammal él, az vagy a szovjet fejlődést nem ismeri, vagy a mai magyar helyzetet nem érti.
A pangás (застой) időszaka a Szovjetunióban azt jelentette, hogy a lassú, folyamatos hanyatlás éveiben a szovjet rendszer vezetői immár felhagytak a reformkísérletekkel, és elég defenzív módon gyakorolják a hatalmat. Az Orbán-rendszer jelene nem állítható ezzel párhuzamba. Az Orbán-rendszert 2010 óta folyamatos offenzíva jellemzi. Évről-évre újabb intézményeket rombol szét (kezdte az Alkotmánybírósággal, folytatta a magán-nyugdíjpénztárakkal, idővel eljutott többek között a trafikokig, a szerencsejáték-automatákig, a lakás-takarékpénztárakig, most érkezett el a CEU-ig és a Magyar Tudományos Akadémiáig), újabb és újabb társadalmi csoportoknak üzent hadat.

Nem mind újabb csoportokat akart megnyerni magának, hanem újabb csoportokat tett ellenségévé.

Matolcsy nevezte még az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként „egészpályás letámadásnak” az Orbán-kormányok működési módját. A kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” helyett igazából Rákosi logikáját követi: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Saját káderei közül is időnként eldob valakit, aki ellenséggé válik. (Simicska esete csak a legismertebb, legfontosabb példa.) Egészen más ez, mint a brezsnyevi pangás. A 2014-es választás után többen föltették a kérdést: vajon konszolidációs fázis következik-e. Ma már a legtöbben úgy gondolják: ez a rendszer nem tud konszolidálódni, folyamatos hadiállapotban van.

Mindenki azt hallotta amire vágyott

Az Európai Parlament 383 szavazattal 327-tel szemben az Európai Bizottság elnökévé választotta Ursula von der Leyent. Ez az elmúlt hetek történetének rossz kimenetele.

Az eddigi német honvédelmi miniszter franciául, angolul és németül elmondott nagy sikerű beszédében elmondta: megkönnyebbül attól, hogy a szélsőjobb, az “Identitás és Demokrácia” frakció pártjai (a német AfD, az olasz Liga és mások) nem támogatják. De nem mondta azt, amit a Néppárt csúcsjelöltjére, Manfred Weberre rákényszerítettek: hogy nem akar a Fidesz szavazataival bizottsági elnök lenni. Nem mondta, és – ha hihetünk a szavazás előtt tett nyilatkozatoknak – a Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság szavazataival lett bizottsági elnök. A szavazás titkos volt, így nem tudhatjuk, hogy tényleg igennel szavazott-e a lengyel és magyar kormánypárt minden képviselője. De ha úgy szavaztak, ahogy mondták, akkor nélkülük – akár a Jog és Igazságosság, akár a Fidesz képviselőinek szavazata nélkül – nem lett volna meg a többség. (Kilenccel kapott több szavazatot a többséghez szükségesnél, és a Fidesznek 13, a Jog és Igazságosságnak 27 mandátuma van.)
Akik a magyar EP-képviselők közül korábban nemmel készültek szavazni – a DK, az MSZP és a Momentum képviselői –, azok elégedetten nyilatkoztak von der Leyen délelőtti beszédéről. A DK ki is mondta, hogy igennel fog szavazni, hiszen von der Leyen a délelőtti beszédben a “szociális Európának” a DK által legfontosabbnak tartott céljairól: minimálbérről, európai munkanélküliségi viszontbiztosításról, továbbá európai klímatörvényről, közös európai menekültügyről beszélt, és azt is kimondta, hogy a jogállamiság kérdésében nem köt kompromisszumot, továbbá, hogy aki gyengíti Európát, az benne kemény ellenfélre számíthat.
Igazán szép volt a beszéd, és vonzóak a benne foglalt tervek.

(A rend kedvéért: nem arról az európai minimálbérről beszélt, amely Európa-szerte – akár csak az átlagbér százalékaként – egységes lenne, hanem olyan minimálbérről, amely az egyes munkaerőpiacok feltételeihez igazodik, és a munkáltatói szövetségek és szakszervezetek közötti alkuval jön létre. Nem beszélt európai családi pótlékról, csak arról, hogy minden gyereknek, az elszegényedő családok gyermekeinek is hozzá kell férnie az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz. Nyugdíjminimumról nem esett szó a beszédben. Nem általában a multik különadójáról beszélt, hanem a digitális óriások megadóztatásáról, ami sokkal szűkebb kör.)

Igaza volt ugyanakkor a zöldek csúcsjelöltjének, Ska Kellernek, amikor túl általánosnak nevezte a beszédben foglalt terveket, szándékokat. Számunkra, magyar (valamint lengyel) demokraták számára nem is az a fő kérdés, hogy milyen szociális és klímavédelmi törekvéseket tartalmazott von der Leyen programbeszéde (bár persze nem közömbös), hanem az, hogy milyen fellépésre számíthatunk tőle a jogállamiság ügyében. Ezért figyelmeztettem már az ő jelölésével kapcsolatos első jegyzetemben: nem az a legfontosabb, hogy milyen nézeteket vall, hanem hogy mit kész, illetve mit tud ebből majd bizottsági elnökként keresztülvinni. És emiatt tartom szerencsétlennek, a folyamat rossz kimenetelének, hogy személyében olyan elnöke lesz az Európai Bizottságnak, akinek megválasztásához kellettek a Fidesz és a Jog és Igazságosság szavazatai, mert nem kapott elegendő szavazatot a négy demokratikus pártcsalád, a Néppárt, a szocialisták, a liberálisok és a zöldek frakcióiból.

Vajon lesz-e ilyen indulással elegendő ereje a jogállam lengyel és magyar lebontóival szembeni fellépéshez?

A következő lépés a Bizottság összerakása lesz. Nem elsősorban az, hogy hogyan éri el a nemi paritást a Bizottság felállításakor – bár az is érdekes lesz –, hanem hogy el tudja-e kerülni a jogállam felszámolóinak jelenlétét az új Bizottságban, és hogy valóban megkapja-e kulcspozícióját a szocialista Frans Timmermans és a liberális Margrethe Vestager (ha egyáltalán delegálja őt az új dán kormány). Ez ad majd némi támpontot ahhoz, hogy mi valósulhat meg a von der Leyen szép programbeszédében megfogalmazott törekvésekből.
Én a beszéd meghallgatása után is nemmel szavaztam volna, és nem von der Leyen személye miatt. Az Európai Bizottság előtt álló feladatokhoz olyan elnök kellett volna, aki bírja a négy demokratikus frakció egészének támogatását, és nincs szüksége a jogállamot lebontó kormánypártok támogatására.

Népszavazás, mint a politika eszköze

Rónai Sándor európai parlamenti képviselőt arról kérdezték hétfő reggel az ATV Startban, hogy a DK megszavaztatta tagjait, szimpatizánsait arról, hogy miként szavazzanak európai képviselői Ursula von der Leyen bizottsági elnökségéről. Elmondta, hogy a szavazás eredménye, hogy a DK-sok megosztottak, körülbelül ugyanannyian vannak az igen, mint a nem mellett. Majd megjegyezte, hogy boldogabb országokban sokkal többször szavazhatnak az emberek fontos dolgokról, például Svájcban, ahol gyakori a népszavazás.
Hogy Svájc boldogabb ország, az nem vitás. De boldogabb ország Németország is, ahol országos népszavazásra egyáltalán nincs lehetőség. Svájcban a népszavazásokat többnyire választói kezdeményezésre tartják, ahogy elvileg nálunk is kezdeményezhetnek a választók népszavazást, ellenzékből a Fidesz is élt ezzel a lehetőséggel, de amióta kormányon van, valamilyen módon mindig megakadályozza. Ebből sokan arra következtetnek – a jelek szerint Rónai Sándor is – hogy a népszavazások minél tágabb lehetősége a demokrácia fokmérője.

Szerintem egyáltalán nem az, sőt.

Maradjunk az annyiszor dicsért svájci példánál. Jó dolognak tartjuk, hogy Svájcban, ahol európai összehasonlításban különösen magas a bevándorlók aránya, népszavazással tiltották meg a minaret-építést? Hiába ellentétes ez az alkotmánynak a szabad vallásgyakorlatra vonatkozó rendelkezésével, Svájcban a népszavazás eredménye automatikusan módosítja az alkotmányt.
Jó dolog volt, hogy egy olyan rendkívül bonyolult kérdést, mint az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból, népszavazással döntöttek el? De felhozhatnék hazai példát is, a vizitdíjról, kórházi napidíjról és felsőoktatási szóló, a Fidesz által a második Gyurcsány-kormány megbuktatására szervezett népszavazást. Nem tartom ilyenkor jó dolognak a népszavazást.
Ha valaki arra emlékeztet, hogy három évtizeddel ezelőtt milyen büszke voltam az SZDSZ által kezdeményezett négy igenes népszavazás sikerére, amelynek kampányában is aktívan részt vettem, akkor ehhez hozzátehetem: három évvel ezelőtt aláírásokat gyűjtöttem az Új Magyar Köztársaság egyesület négy kérdésről szóló népszavazási kezdeményezéséhez, majd a Momentum Nolimpia-kezdeményezéséhez és a civil szervezetekről szóló törvény elleni népszavazási kezdeményezéséhez is.

Vajon következetes-e az álláspontom?

1989-ben még nem volt demokratikus jogállam Magyarországon, kilenc éve pedig már nincs demokratikus jogállam. Ilyen helyzetekben a demokrácia hívei népszavazási kezdeményezésekkel is próbálhatnak rést ütni az önkényuralom, a pártállam épületén. Ez történt 1989-ben is és az elmúlt években is.
Működő demokráciában azonban – és 1990 és 2010 között Magyarországon minden gyengesége ellenére működő demokráciában éltünk – a választók által kezdeményezett (ami a valóságban általában ellenzék általi kezdeményezést jelent) népszavazás többnyire a demokratikus intézmények elleni támadást jelent. Erre volt példa mind a 2004-es, mind a 2008-as hazai népszavazás. A másik példa erre a melegházasság elleni szlovákiai vagy romániai népszavazási kezdeményezés, amelyek nem jártak ugyan eredménnyel, de alkalmasak voltak a mássággal szembeni többségi előítéletek politikai mozgósítására. (Erről szólt az említett svájci példa is.)
Egyben biztos vagyok: hogy boldogabb-e egy ország, az biztosan nem a népszavazások gyakoriságán múlik. Érdemes lenne alaposan végiggondolni, hogy mire lehet jó a népszavazás intézménye, és mire nem.

Sea-watch 3, avagy börtön és kitüntetés

Éleződik a vita a Földközi tengeren folytatott menekült-mentés körül. Salvini olasz belügyminiszter hosszú börtönbüntetéssel fenyegette meg Carola Racketet, a német Sea-watch 3 magán-mentőhajó kapitányát, aki engedély nélkül kötött ki az olasz Lampedusa kikötőjében. Az olasz vizsgálóbíró elengedte a kapitányt, de ezzel a probléma nem oldódott meg. Párizs városa kitünteti Carola Racketet, mire Salvini azzal válaszol, hogy bezzeg Franciaország nem vesz át a tengerből megmentett menekülteket, s francia kikötőkben sem engedi őket partra szállni.
Bizony, a dolog bonyolult. Most már nem a szíriai háború vagy az iraki, afganisztáni harcok elől menekülőkről van szó, akik a nemzetközi jog szerint jogosultak menedékjogra. A Földközi-tenger észak-afrikai partján csónakokba ülők nem háború vagy terror, hanem a nyomor, a kilátástalanság elől menekülnek. Menedékjog legfeljebb azoknak járhat, akiknek élete líbiai fogságban kerül veszélybe, de hát elvileg ők is visszatérhetnének hazájukba, ahonnan eljöttek. Nem olyan egyszerű a dolog, mint 2015-ben, a közel-keleti háborúk elől menekülők esetében.
Az a válasz sem nyugtathat meg senkit, hogy a „kibocsátó” országokban, tehát a Szaharától délre kell javítani a helyzeten, hogy ne kényszerüljenek útra kelni onnan az emberek. Merthogy a helyzet javulása nem évek, hanem évtizedek alatt érhető el, ha a külvilág, benne Európa jól átgondolt gazdasági együttműködési programokat dolgoz ki és valósít meg. Ezt szolgálná az a klímapolitika is, amelyet három visegrádi ország éppen megvétózott. A kérdés tehát az, hogy addig mi lesz, amíg ezek a programok eredményt hoznak.

Maas német külügyminiszter nyilatkozata szerint a „hajlandók koalíciójában” kellene megállapodni a tengerből kimentettek elosztásáról, de ezt például Kurz korábbi, és minden bizonnyal leendő osztrák kancellár azonnal elutasította. A nyugat-európai közvélemény egy része támogatja a mentőakciókat és a befogadást, és követeli, hogy az EU indítsa újra a beszüntetett szervezett tengeri mentést.

Salvini és Orbán nyilván azt válaszolja erre, hogy ez csak ösztönözné a további menekültáradatot. Az ő álláspontjuk nyilván embertelen és elfogadhatatlan, de az sem könnyen megemészthető, hogy az EU a líbiai parti őrséget támogatja abban, hogy a Fekete-Afrikából érkezőket megakadályozza a tengeri továbbutazásban.
A dilemma igazából megoldhatatlan, s az új Európai Bizottságnak és Európai Parlamentnek kell rá valamiféle vállalható megoldást találni.

„… ügyeskedhet, nem fog a macska…”

Néhány napja dicsértem Ursula von der Leyent, mint elkötelezett európai demokratát, az Unió hívét, aki a német politikában határozottan fellépett a szélsőjobboldal ellen. Óvatosan hozzátettem: „Egy dolog, hogy milyen politikai nézeteket vallott a CDU alelnökeként, a Merkel-kormány minisztereként, és egy másik dolog, hogy mit fog képviselni, mit képviselhet majd bizottsági elnökként.”
Ezt az aggályt erősíti meg az, ami – legalábbis a média beszámolói szerint – von der Leyennek a frakciókban való meghallgatásain történt. Ezekből az derül ki, hogy az elnökjelölt kerülte a határozott állásfoglalást azt illetően, hogy miként lépne fel a jogállamot megtámadó kormányokkal (a lengyelekkel és magyarokkal) szemben. A liberálisoknál azt mondta, hogy határozottabb lesz, a lengyel Jog és Igazságosságot magába foglaló konzervatív–reformer pártcsaládnál viszont azt, hogy megértőbb lesz.
Emlékezetes, hogy Manfred Webernek a Néppárt jelöltjeként annak idején azzal kellett szembenéznie, hogy ahhoz, hogy megkapja majd a szocialisták, a zöldek és a liberálisok támogatását, el kell határolódnia Orbántól. Meg is tette: kijelentette, hogy nem tart igényt a Fidesz támogatására. Odáig ment el, hogy azt mondta:

ha csak a Fidesz szavazataival választanák meg, nem is akar bizottsági elnök lenni.

Azután még sem lehetett bizottsági elnök, mivel sem a francia elnök, sem a spanyol miniszterelnök, sem a visegrádi államok miniszterelnökei nem támogatták.
Ursula von der Leyent viszont mindezek támogatják. A csúcsjelölt-elv félretételével kötöttek ki mellette a kormány- illetve államfők. Huszonheten a huszonnyolcból, egyedül Angela Merkelnek kellett tartózkodnia, mivel ő ugyan támogatja a jelöltet, a koalíciós partner német szociáldemokraták viszont nem, és ilyenkor a kancellárnak tartózkodnia kell.
Most azonban az Európai Parlamentben válhat kérdésessé von der Leyen elfogadottsága. Nem a személyével van baja a baloldali és liberális EP-képvielőknek, hanem a jelöléséhez vezető eljárással, de most már a válaszaival is. A zöld és a szélsőbaloldali frakció már nemet mondott a jelölésére, a szocialistáknál és liberálisoknál nincs ilyen egyértelmű elutasítás, de például a magyar frakciótagokról (DK, MSZP illetve Momentum) úgy tudjuk, hogy nem fogják megszavazni. Vajon megengedheti-e magának Ursula van der Leyen, hogy a Fidesz szavazataira legyen szükség a megválasztásához?

„…ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”

, szoktuk idézni József Attilától, s Ursula von der Leyen most mégis azzal próbálkozik, hogy megkapja a zöldek, szociáldemokraták, liberálisok támogatását, s közben megtartsa a néppártiakét, a visegrádiakét is. (Igaz, a szélsőjobboldaliakkal nem is próbálkozott.) Ha a zöldek és a szélsőbaloldaliak után a szociáldemokraták is testületileg kijelentenék, hogy nem fogják őt a jövő keddi szavazásnál támogatni, akkor alighanem vissza kellene lépnie. Meglátjuk, mi lesz.

Kedves Máté Bence!

Itt az oldalamon írok Önnek, mivel több hozzászólásából arra következtetek, hogy olvasni szokta jegyzeteimet. Hallottam ma (kedden) délután beszélgetését Bolgár Györggyel a Klubrádióban, melyben felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a magyar ellenzéki pártok, a DK, a Momentum és az MSZP európai parlamenti képviselői nem támogatják fideszes képviselők megválasztását parlamenti tisztségekre.
Tudjuk, Járóka Lívia alelnökké választását sem szavazták meg. Ön szerint ez egy több évtizedes jogszokás felrúgása, ami elfogadhatatlan. Mi lenne, tette hozzá, ha a 2022-es magyar országgyűlési választás után a Fidesz mondana nemet ellenzéki képviselők megválasztására parlamenti tisztségekbe?

Igaza van: a magyar ellenzéki EP-képviselők, sőt a velük egyetértő baloldali, zöld és liberális EP-képviselők eljárása ellentétes a sok évtizedes szokásjoggal. Én mégis helyeslem.

A helyzet más, mint több évtizeden keresztül volt. Magyarországon a Fidesz teljhatalmat szerzett magának, felszámolta a kormány illetve a parlamenti többség hatalmának minden korlátját. Mielőtt Ön arra hivatkozna, hogy a Fidesz kétharmados parlamenti többséget kapott a magyar választóktól, hadd emlékeztessem rá: első dolga volt a 2010-es választás után, hogy kétharmados többségével visszaélve módosítsa az alkotmánybíró-jelölés szabályát, és így az ellenzéki frakciók egyetértése nélkül lehet alkotmánybírókat jelölni. Nyomban jelöltek és választottak is csak fideszes alkotmánybírókat. Ugyanígy csak a Fidesz jelöltjeiből jött létre az új médiahatóság. A dolog lényege: a Fidesz kiterjesztette hatalmát azon túl is, amit a kétharmados parlamenti többség biztosított számára. Egyedül csinált új alaptörvényt, negligálva a többi párt álláspontját és azt az 1990 óta érvényes jogszokást, hogy a mindenkori kormánytöbbség legalább az ellenzék egy részének egyetértése nélkül nem alkothat alkotmányt. Korábban a Tavares-jelentés, most pedig a Sargentini-jelentés mutatta ki, hogy a Fidesz hatalomgyakorlása ellentétes az Európai Unió normáival. Ilyesmi a megelőző évtizedekben nem fordult elő. Ezért adekvát a három pártcsalád eljárása.
Arra a fenyegetésre, hogy akkor majd a Fidesz sem biztosít parlamenti tisztségeket az ellenzéki pártok számára itthon (mely megfontolást Orbán Balázs államtitkártól is hallottam az ATV-n, az Egyenes Beszédben), a következőt tudom mondani. Többször elmondtam már, hogy azt tartanám helyesnek, ha a demokratikus ellenzéki pártok semmiféle parlamenti tisztséget nem vállalnának a Fidesz által uralt Országgyűlésben. Ha ugyanis vállalnak, azzal azt a benyomást keltik a közvéleményben, hogy Magyarországon ma is demokrácia van, s a parlament kormánypártiak és ellenzékiek közös parlamentje. Ezzel félrevezetik a választókat. Súlyos hibának tartom ezért, hogy a demokratikus pártok országgyűlési képviselői továbbra is betöltenek parlamenti tisztségeket.
Másképpen fogalmazva:

a demokratikus jogállam magyarországi felszámolásából egyfelől az következik, hogy a demokratikus pártok képviselőinek nem lenne szabad tisztségeket betölteni az itthoni parlamentben, másfelől pedig az, hogy szabad a fideszes képviselők ellen szavazni a tisztségek betöltésénél az Európai Parlamentben.

Azért hadd emlékeztessem még valamire. A Fidesz nem egyszerűen a magyar demokrácia jogszokásait rúgja fel, de az írott szabályokat is. Alkotmányos joga a mindenkori ellenzéknek, hogy vizsgálóbizottságokat kezdeményezzen, és azokat az Országgyűlés felállítja. A kormányon levő Fidesz ezt rendre megakadályozza. Hasonlóképpen alkotmányos jog rendkívüli ülések összehívása az Országgyűlésben. Ha az ellenzék ilyet kezdeményez, a házelnök összehívja az ülést, de a fideszes képviselők nem jelennek meg, nem vesznek részt a napirendi szavazásban, és az ülést nem lehet megtartani. Magyarul: a Fidesz szisztematikusan korlátozza az ellenzék alkotmányos jogait. Semmi erkölcsi alapja nincs tehát, hogy rossz néven vegye a baloldali, liberális és zöld EP-képviselők eljárását.
Szívélyes üdvözlettel,
Bauer Tamás

Harmadszor is a brüsszeli jelölésről

Látom Ujhelyi István MSZP-s EP-képviselőt az Egyenes Beszédben. Azt mondja: ő biztosan nem szavazza meg Ursula von der Leyent. Akkor sem, ha a baloldali frakció ülésén kedvező válaszokat ad a baloldali képviselők kérdéseire, mert az eljárást elfogadhatatlannak tartja.
Utána Donáth Anna következik a Momentumtól. Ő is azt mondja, hogy ma nem szavazná meg, az eljárás miatt. Utána átkapcsolok a német közszolgálati tévére. Ska Keller, aki a zöldek csúcsjelöltje volt, azt mondja egy stúdióvitában: jelenleg nem lát okot arra, hogy megszavazza.
Bejátszanak egy felvételt, amelyen Katarina Barley, a német szociáldemokraták listavezetője, eddigi igazságügyminiszter mondja ugyanezt. Egy néző küld be egy kommentet az adásba: lehet-e von der Leyen Orbán és Kaczyński támogatásával bizottsági elnök? Ha a szociáldemokraták és a zöldek testületileg nemmel szavaznak, akkor von der Leyennek csak a szélsőjobboldaliak szavazatával lehet többsége. Ha egyáltalán azok rá szavaznak. Vajon, ha nem puhulnak meg a szocialista és zöld képviselők, kitart-e a jelöltség vállalása mellett?
Mindenki arra számít, hogy többségükben megpuhulnak. De ha nem?
*
Persze, mást is hallok. Például azt, hogy Rogán szerint a Orbán telefonon beszélt von der Leyennel, és megkérdezte tőle, hogy tisztelni fogja-e bizottsági elnökként a magyarokat, és ő igent mondott. Nem kétlem, hogy ez így történt. Csak éppen nem volt szó a bevándorlásról, nem voltszó a kereszténységről, és nem volt szó a nemzetek Európájáról. Rogán ezeket a szempontokat nem említette. Azokra bizonyára nem kérdezett rá, mert azokra nem kapott volna kielégítő választ.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK