„Csak az áldozatok bocsáthatnak meg”
Simon Wiesenthal neve mára összeforrt a náci háborús bűnösök felkutatásával. Ám munkássága nem csupán erkölcsi küldetés volt: tevékenysége a hidegháború egyik sajátos metszéspontjában zajlott, ahol a múlt feltárása és a nagyhatalmi érdekek gyakran ütköztek egymással. Wiesenthal 65 éve alapított bécsi dokumentációs központja nemcsak a náci bűnök feltárásának szimbóluma, hanem annak is, hogy a második világháború utáni Európában a történelem feldolgozása politikai küzdőtér is volt.
Wiesenthal 1908-ban született Galíciában, egy olyan térségben, amely a 20. század első felében többször gazdát cserélt. A Hitler–Sztálin-paktum következtében 1939-ben a szovjet hadsereg vonult be Lvovba, és a család tragédiái – mostohaapja szovjet börtönben halt meg, édesanyját a nácik gyilkolták meg – világossá tették számára, hogy a két totalitárius rendszer nem egymás ellentétei, hanem egymást kiegészítő elnyomó gépezetek voltak.
Wiesenthal túlélte a mauthauseni koncentrációs tábort, és tanúja volt annak, hogy 1939 és 1941 között a náci és a szovjet rendszer együttműködött. Sztálin például átadta Hitlernek a szovjet lágerekben fogva tartott német kommunisták egy részét – közülük sokan soha nem tértek vissza. Ez a tapasztalat később meghatározta Wiesenthal hozzáállását a szovjet „nácivadászathoz”, amelyet szelektívnek és politikailag motiváltnak tartott.
A szovjet „nácivadászat” politikai logikája
A Szovjetunió a háború után saját narratívát épített a fasizmus elleni győzelemről, ám a náci bűnösök üldözése nem a történelmi igazságtétel, hanem a politikai haszonelvűség logikája szerint zajlott. A titkosszolgálatok gyakran zsarolásra használták a háborús dossziékat, és csak azokat a bűnösöket üldözték, akik nem voltak hasznosak a rendszer számára.
Wiesenthal ezzel szemben következetesen a jogi felelősségre vonást tartotta elsődlegesnek. A Moszaddal való együttműködése – különösen Adolf Eichmann felkutatásában – éles ellentétben állt a szovjet gyakorlatokkal, és hozzájárult ahhoz, hogy a keleti blokk titkosszolgálatai gyanakvással figyeljék tevékenységét.
A magyar állambiztonság és a keleti blokk félelmei
A magyar állambiztonság – más szocialista országok szolgálataihoz hasonlóan – figyelte Wiesenthalt. Novák Attila kutatásai szerint ennek oka az volt, hogy Wiesenthal nem volt hajlandó alárendelni a náci bűnösök felkutatását a Szovjetunió geopolitikai érdekeinek. A keleti blokk számára a múlt feltárása veszélyes terep volt: a háború utáni kommunista vezetők között sokan kompromittálódtak, és a szovjet politika antiszemita fordulata is egyre nyíltabbá vált.
Az „anticionista” perek és a kelet-európai antiszemitizmus új hulláma
A hidegháború elején a Szovjetunió látványos antiszemita kampányt indított. A Slánský-per Csehszlovákiában, valamint a Magyarországon előkészített hasonló eljárások azt mutatták, hogy a zsidó származású kommunista vezetők bármikor bűnbakká válhattak. Péter Gábor, az ÁVH vezetője – akit 1946-ban még Sztálin ölelt meg – 1953-ban már a rendszer ellenségének számított. Csak Sztálin halála mentette meg az életét.
Ez a politikai légkör magyarázza, miért tekintették a keleti blokkban Wiesenthal tevékenységét potenciális fenyegetésnek: a náci bűnök feltárása könnyen rámutathatott volna a szovjet rendszer saját bűneire és ellentmondásaira.
Wiesenthal öröksége: igazságkeresés a geopolitika szorításában
Simon Wiesenthal 2005-ben, 96 éves korában hunyt el. Több mint 1100 náci bűnöst juttatott bíróság elé, köztük Anne Frank deportálásáért felelős tisztet is. Raoul Wallenberg történetét is ő tette ismertté a világban, noha a szocialista országok évtizedekig elhallgatták a svéd diplomata szovjet fogságban bekövetkezett halálát.
Emlékirataiban így fogalmazott: „Szent feladatomnak tartottam a nácik leleplezését, és ez az érzés egyre csak erősödött bennem, ahogy a zsidók megaláztatásának újabb eseteivel találkoztam.”
Wiesenthal munkássága egyszerre volt erkölcsi küldetés és politikai küzdelem.
A hidegháború idején a múlt feltárása nem csupán történelmi igazságtétel volt, hanem a nagyhatalmi érdekekkel való szembenézés is. Öröksége ma is arra emlékeztet, hogy a történelem feldolgozása nem választható el a politikai környezettől – de éppen ezért van szükség olyan emberekre, akik a politikai széljárástól függetlenül ragaszkodnak az igazsághoz.
