Az Egyesült Államokat, amelyet egykor demokratikus intézményeiért, kulturális dinamizmusáért és globális vezető szerepéért csodáltak, most más reflektorfénybe került.
A politikai központ összeomlása – egy olyan tér, amelyet egykor a kompromisszumképes mérsékeltek foglaltak el – ideológiai szélsőségek között billegtette Amerikát. A világ pedig nem áhítattal, hanem riadalommal figyeli a helyzetet.
Az Egyesült Államokban a politikai polarizáció a kormányzást lövészárok-háborúvá változtatta. Robert Reich, korábbi munkaügyi miniszter a mai politikát az alkotmányt eltorzító, a jogállamiságot aláásó és a civil társadalmat fenyegető rezsimként jellemezte.
Reich sajnálja, hogy a Republikánus Párton belül az ellenvélemény nagyrészt eltűnt, és a Donald Trump elnök iránti ideológiai hűség és a trumpizmus most már felülírja az intézményi korlátokat.
A másik oldalon a demokraták látszólag centristákra és progresszívekre szakadtak, akiket inkább a Trumppal szembeni ellenállásuk egyesít, mint bármilyen közös politikai iránytű. A középút, amely egykor a stabilitás és a közös értékek forrása volt, kiüresedett.
De a történet nem ér véget Amerika határainál. Ennek a belső zűrzavarnak a következményei kifelé is kisugároznak, átalakítva azt, hogy más országok hogyan lépnek kapcsolatba – vagy hogyan szakadnak el – az Egyesült Államoktól.
Kezdjük a kulturális befolyással. A második világháború óta évtizedeken át az amerikaiak csodálták és gyakran követték a szabadság és az egyéni jogok értékeit. Az utóbbi években azonban ezek az értékek heves belföldi kultúrharcokba keveredtek. Például a nemi identitásról, a vallásról és az oktatási tartalmakról szóló viták uralják a címlapokat és a közösségi médiát.
Sok társadalom számára – különösen a globális Délen – a liberalizmusnak ez a változata tolakodónak tűnik. Egyesek azt is mondhatnák, hogy Amerika „bármi megtörténhet” hozzáállása kulturális imperializmus. A muszlim többségű országok és a konzervatív ázsiai társadalmak óvatossá váltak, mivel az amerikai társadalmi értékek, amelyek a médiában és még a külföldi segélyekben is megjelennek, ütköznek a helyi normákkal. Ami egykor „puha hatalom” volt, azt egyre inkább erkölcsi túlkapásnak tekintik.
Gazdasági téren a változás nem kevésbé volt megrázó.
A Trump-korszak politikája megerősítette Amerika „aki erősebb, az jobb” megközelítését: a vámokat politikai fegyverként használják, a szövetségeket tranzakciósnak tekintik, a globális kereskedelmet pedig az unilateralizmus fenyegeti.
A kis és közepes méretű gazdaságok felfigyeltek erre. Sokan a regionális együttműködés és az amerikai volatilitás elleni védekezés felé fordulnak. A BRICS-országok felemelkedése, a kereskedelem helyi valutákban történő lebonyolítására irányuló erőfeszítések védekező lépések – válaszok arra, amit ma már inkább az amerikai kényszernek, mint partnerségnek érzékelnek.
Ez a változás abban is látható, ahogyan a világ érzékeli Amerika Kínához való hozzáállását. Míg sok nemzet ódzkodik Kína felemelkedésének egyes aspektusaitól, egyre inkább úgy érzik, hogy az Egyesült Államok nem tudja eltűrni egy újabb nagyhatalom felemelkedésének gondolatát.
Az amerikaiak Kína megfékezésére irányuló erőfeszítései ma már kevésbé tűnnek stratégiai versengésnek, és inkább reflexszerű ellenségeskedésnek.
A Pekinggel való bánásmódban alkalmazott tiszteletlen, gyakran parancsoló hangnem – amelyet szankciók, retorika és ideológiai keretezés jellemez – talán eléri a határait.
Kína „másikként” való hangsúlyozása viszontreakciót váltott ki: nem feltétlenül a kínai politika támogatását, hanem egyfajta szimpátiát egy olyan ország iránt, amellyel igazságtalanul bánnak.
Sok fővárosban vágynak másfajta a diplomáciára – egy olyan „művészetre”, amely úgy tűnik, elsorvadt, mivel az amerikai belpolitika annyira mérgezővé vált, hogy az mára hatással volt az USA önképére. Nemzetközi szerepvállalását harcias, rosszhiszemű nyelvezet szövi át. A világ meghallja ezt a hangnemet, és ez aláássa Amerika a korábbi hiteles vagy konstruktív globális partnerként elfogadott imázsát.
Egyre növekvő aggodalom tapasztalható magával az amerikai gazdasággal kapcsolatban is. Évekig a világ nagy része az amerikai fogyasztói kereslettől függött, amelyet gyakran adósságból finanszíroztak. De az a feltételezés, hogy az amerikai piac mindig is elnyeli a globális exportot, kezd kockázatosnak tűnni.
A két párt közötti adósságplafon-egyenlőség, a kormányzati leállásokkal való fenyegetések és a csökkenő költségvetési fegyelem – különösen olyan kormányok alatt, amelyek az adócsökkentéseket helyezik előtérbe anélkül, hogy a bevételeket is növelnék – aláássa a bizalmat. A kellemetlen kérdés, amit sokan most feltesznek, az, hogy
mi van, ha a világ legnagyobb vásárlója egy napon egyszerűen nem tud fizetni?
A trumpizmus mindezt felgyorsítja. A zavart stratégiaként kezeli – geopolitikai feszültségek szításával próbálja próbára tenni a határait, érvényesíteni a dominanciát vagy előnyt szerezni. De a zavart országok korántsem örülnek ennek. Egy olyan Amerikát látnak, amelyet kevésbé érdekelnek a szabályok, és inkább a nyers erő fitogtatása domonál. Válaszul a rugalmasságba fektetnek be – új szövetségeket építenek, megerősítik a szuverenitást, és máshol keresnek vezető szerepet.
Még a hagyományos szövetségesek is átértékelik álláspontjukat. Az amerikai külpolitika megbízhatósága a belpolitikai ingadozások súlya alatt aláásta magát. A Párizsi Megállapodás feladásától kezdve a Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési rendszerének megbénításán át az Egészségügyi Világszervezetből való „majdnem kilépésig” az USA ismételten aláásta azokat a multilaterális kereteket, amelyek kiépítésében egykor segédkezett.
A kormányzatok közötti kiszámíthatatlan oda-vissza váltás – amelyet egyoldalú döntések és ideológiai változások jellemeznek – szinte lehetetlenné teszi a fenntartható együttműködést. A külföldi kormányok egyre inkább két Amerikára készülnek: az egyik állítólag internacionalista, a másik pedig egyoldalú és tranzakciós jellegű.
Az USA skizofrén szuperhatalommá vált – nehéz vele együttműködni, nehezebb benne megbízni.
Mindezeket a szálakat összeköti az az érzés, hogy a középpont – politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg – összeomlott. Enélkül az amerikai demokrácia nem tud megfelelően működni. Nélküle az amerikai külpolitika koherenciátlan. És nélküle a világ kevésbé vezetőt, inkább egy váratlan lehetőséget lát.
Ez a pillanat számvetést követel. Ha az USA vissza akarja nyerni hitelességét a világ színpadán, akkor otthon kell kezdenie. A politikai központ újjáépítése nem nosztalgikus idealizmus – ez stratégiai szükségszerűség.
A mértékletesség nem gyengeség, hanem a stabil intézmények motorja. A világnak olyan USA-ra van szüksége, amely képes egységesen megszólalni – nem pedig egy önmagával háborúban álló országra.
Különben a világ többi része folytatni fogja, amit már elkezdett: továbblépni.
