A Fidesz 2008-ban Eperjes Károlyt bízta meg a színházi élet „megtisztításával”, ám a lelkesedésből hamar kínos túlzás lett: a színész Tartuffe‑szerű rajongása olykor már Orbán Viktornak is sok volt. A NER végül átalakította a teljes színházi struktúrát, Eperjes pedig – bár háttérbe szorult – jól fizetett pozíciókkal és politikai befolyással maradt a rendszer része. A történet ma új megvilágításba kerül, amikor Magyar Péter digitális politikai stratégiája látványosan felülmúlja Orbán Viktor hagyományos kommunikációját, és a hatalom képmutató logikája ismét Molière Tartuffe‑jét idézi: a rendszer, amely hazugságra épült, végül saját teremtője ellen fordul.
Pozsgai Zsolt író most idézte fel, hogy 2008-ban Eperjes Károly kapott megbízást a Fidesztől a színházi élet „megtisztítására”. A színész szereplése azonban morálisan vállalhatatlanná vált, mert lelkesedése Orbán Viktor iránt olyan mértéket öltött, hogy az már a paródia határát súrolta. Pozsgai szerint Eperjes Károly Tartuffe alakját idézte: pontosan tudta, mikor kell ájtatosnak lenni, mikor sírni, rajongani, és mikor jön el az aljasság pillanata.
Úgy vélte, Eperjes alig ismeri a Bibliát, de tisztában van vele, hogy Orbán Viktor hallgatósága ugyanilyen felszínes viszonyban áll a hittel.
A fideszes rendezők számára inspiráló volt Eperjes feltétlen rajongása a miniszterelnök iránt, ám maga Orbán Viktor egy idő után zavarba jött a túlzásba vitt lelkesedéstől. Kötcsén állítólag jelezte is ezt, mire Eperjes sírva válaszolta, hogy nem tud leállni, mert „ez csak úgy jön belőle”.
A NER 2010 után fokozatosan kiterjesztette teljhatalmát a színházi szférára is, amit Orbán Viktor Kötcsén úgy fogalmazott meg: „hála Eperjes Károlynak legyőztük a liberális színházi elitet”. Vidéken, ahol többnyire fideszes polgármesterek irányítottak, Eperjes javaslatára cserélték le a színházigazgatókat. A fővárosban azonban keményebb ellenfelekre találtak: Vidnyánszky Attila például ultimátumot adott Orbán Viktornak, miszerint „vagy Eperjes, vagy én”. A miniszterelnök Vidnyánszkyt választotta, Eperjes pedig távozott, de továbbra is a NER lovagja maradt, csak kisebb pénzért.
Befolyását áruba bocsátotta: ha valakit kineveztetett színházigazgatónak, cserébe jól fizetett művészeti tanácsadói állást kért.
Filmet is kapott a hatalomtól, ám a méregdrága alkotás teljes kudarc lett, alig nézte meg valaki. A hatalom végül elengedte a kezét: „a Mór megtette kötelességét, a Mór mehet”.
A történet új dimenziót kap Magyar Péter felemelkedésével. A Tisza Párt vezetője felismerte, hogy a digitális világban egészen másképp lehet és kell befolyást szerezni.
Orbán Viktor – Eperjeshez hasonlóan – a múlt emberének bizonyult a kampányban, míg Magyar Péter one‑man show‑vá alakította a közéletet, és eddig sikerrel.
Donald Trumptól sokkal jobban megtanulta a 21. századi kommunikációs stratégiát, mint Orbán, aki gyakran dicsekedett az amerikai elnök „barátságával”. Trump show‑műsorrá formálta az amerikai politikát, és ellenfelei máig nem találtak hatékony választ erre, noha politikája rendkívül népszerűtlen. Jó példa erre, hogy az amerikai lakosság 80%-a elhitte: „megnyertük az Irán elleni háborút”, holott erről szó sincs.
Molière Tartuffe‑je a hatalom egyik legfontosabb oldalára mutat rá: a valós szándékok elrejtésére. A darab eredeti változatában Tartuffe képmutatása sikerrel jár, kifosztja a francia átlagpolgárt. XIV. Lajos, a Napkirály azonban felismerte a célzást, és rávette Molière‑t, hogy változtassa meg a darab végét: deus ex machina lép közbe, az uralkodó helyreállítja a morális rendet. A hatalom képmutató logikája így válik teljessé: a hazugságra épülő rendszert csak az mentheti meg, aki létrehozta.
Orbán Viktor ezt elmulasztotta. Most végig kell néznie, hogy az általa felépített rendszer immár másokat szolgál, és a Tartuffe‑i képmutatás visszafordul a teremtőjére.
