Ma túlzás nélkül minket figyel a világ: élőben követheti bárki, ahogyan az Európai Unióba beékelődött modern diktatúra annak ellenére bukik meg, hogy az egymással ellenséges két vezető világhatalom is a fenntartásában volt érdekelt, egy harmadik pedig letitkosítva tette adósává a polgárait.
Sem az amerikai „patrióta” dollár-alapú megvesztegetés, sem a KGB-gyökerű orosz fenyegetés nem volt képes lenyomni a nép rendszerváltás iránti eltökéltségét, Kína pedig kénytelen lesz várakoztatni a Budapestre előkészített rendőri különítményeit. Ezek az országok holnaptól másképp fogjak kezelni az örök és megbonthatatlan barátságukat az érték-csökkent Orbán Viktorral, az EU pedig fellélegezhet: az esélyei a szövetségi és gazdaságpolitikában jelentősen javultak.
A mai dátum, április 12-e, elherdált és meggyalázott örökséget hordoz. 23 évvel ezelőtt ezen a napon tartottuk az első népszavazást az uniós csatlakozásunkról. Akkor a reményre voksoltunk, most a megbocsátás és közös munka reményéről szavazunk. Ám ez a nap az emlékezésé is: ma van a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. 1947-ben ezen a napon indultak el azok a vagonok, amelyek magyarok százezreit deportálták szülőföldjükről annak a jelenleg is hatályban lévő doktrínának a jegyében, amely ellen a regnáló kormány belpolitikai okok miatt nem emelte fel a szavát.
Mivel a szavazók elsöprő többsége a közös jövő biztonságát keresi az Unióban („Nézd, Andi: tömeg!”), addig a Karmelita kolostorban bizonyos, hogy eluralkodott a pánik.
Ez utóbbinak szürreális jele, ahogy Orbán Viktor, 15 év gőgös és könyörtelen elnyomás után, mindössze 36 órával a várható bukása előtt hirtelen kezet akar nyújtani a népnek. Az az ember, aki eddig kordonok mögé bújva kormányzott, politikai verőemberekkel, az ügyészséggel, a bíróságokkal intézte el azokat, akik más véleményen voltak, továbbá aki elmenekült a nem szerkesztett nyilvános viták elől, és csak gondosan válogatott lojális alattvalói előtt mert megszólalni, most hirtelen az emberek kezét akarja szorongatni. Azt kérte a híveitől: „keressenek fel minél több embert, és a nap végére, ha összesítjük, akkor legyen meg az egymillió kézfogás”.
Egymillió kézfogás? Ez nem más, mint a bukófélben lévő rendszere egyik utolsó, nevetséges vergődése. 15 évig csak akkor „fogtak kezet” a magyarokkal, amikor épp a zsebükben turkáltak, megakadályozták a korrupcióval szembeni fellépés, letartóztatták vagy ellehetetlenítéssel üldözték ki őket az országból. 15 évig csak akkor voltak fontosak az emberek, ha békemenetre vagy nemzeti konzultációra került sor, netán helyi rendezvényeken volt szükség tömegnövelésre, esetleg szart kellett pucolni a vonatokon. Most, hogy Orbán trónja inog, és bebólint a látóterébe a hideg, magányos zárka dermesztő fénytelensége, hirtelen mindenki fontos lett. Ám nem a kézfogásokat, hanem a bűnöket fogjuk összesíteni!
Természetesen ez a „mozgósításnak” elnevezett kétségbeesett akció sem menti meg őket. Az emberek keze nem azért van, hogy a rendszer utolsó „mentőöve” legyen, hanem hogy behúzza a „Holdról is jól látható” változást hozó ikszet. A történelem kereke forog: április 12-én egyszer már igent mondtunk Európára. Ma megismételjük, és közben végleg elengedjük azt a kezet, amely 15 évig a torkunkat szorongatta.
Eljött a nulladik nap, de ez nem a múlt eltörlését jelenti, hanem annak kimondását:
többé nem lehet következmények nélkül kormányozni!
