Chloé Zhao a Hamnet-tel visszatért ahhoz a mélyen emberi, fájdalomból születő filmművészethez, amelyért a Nomadland óta a legnagyobb rendezők között tartjuk számon. Shakespeare fiának halálát nem történelmi adattá, hanem mindannyiunk közös gyászélményévé formálja — és megmutatja, hogyan válik a veszteségből művészet, a fájdalomból újjászületés.
Kevés rendező rendelkezik olyan érzékenységgel, olyan csendes, mégis elementáris erővel, mint Chloé Zhao. A Nomadland óta vártuk, mikor kapunk tőle ismét valódi, emberi léptékű filmet – és most, hogy megérkezett a Hamnet, világossá vált: Zhao nem egyszerűen visszatért. Újraírta a gyász, a művészet és az emberi lélek természetrajzát.
A film Maggie O’Farrell díjnyertes regényének adaptációja, de Zhao saját életrajzi és spirituális tapasztalatain átszűrve valami sokkal nagyobb született. A Hamnet nem irodalmi illusztráció – hanem egy mélyen személyes vallomás arról, hogyan válik a veszteség teremtőerővé.
Shakespeare, akit nem ismertünk – és a nő, akit eddig nem láttunk
A legtöbb Shakespeare-film ott vall kudarcot, hogy a mítoszt próbálja életre kelteni, nem az embert. Zhao merészen más irányt választ: a történetet nem a világirodalom óriása, hanem felesége, Agnes szemszögéből meséli el.
Ez önmagában radikális húzás. Azt jelenti, hogy a Hamlet megszületésének története először lesz női tapasztalatba ágyazva. Zhao pedig nem finomkodik: Agnes érzelmei – a szerelem, a tébolyító gyász, a természethez való mágikus kötődés – vezetik a narratívát.
Jessie Buckley szerepében Agnes nem „Shakespeare felesége”, hanem a film érzelmi és spirituális tengelye. A rendező döntése világos: a nagy mű mögött álló fájdalom és átalakulás nem a géniuszé, hanem a nőé, akinek a fia meghalt.
A gyász mint kreatív robbanás – egy film, amely nem fél fájdalmas lenni
A Hamnet egyik legmegrázóbb jelenete Agnes sikolya fia holtteste fölött. Zhao nem szépíti a gyászt, nem kulturálisan sterilizált, hollywoodi könnyezést mutat:
a fájdalom elementáris, ősi, testi.
A rendező később elárulta: Buckley sikolya nem volt a forgatókönyvben. Ezért működik.
Ezért igaz. Ezért érezzük sajátunknak.
Zhao világosan fogalmaz:
„A kreativitás megment. A fájdalom nem tűnik el – átalakul.”
A Hamnet ezt az átalakulást mutatja be a legerőteljesebben.
A természet transzcendenciája – Zhao filmes nyelve csúcsra jár
Zhao mindig is a táj misztikájának mestere volt. A The Rider és a Nomadland ezt már bizonyította, de a Hamnet még tovább megy:
a természet nem háttér, hanem szereplő.
A film erdői nem egyszerű díszletek. Ezek az erdők lélegeznek, nyögnek, figyelnek. Az operatőr, Lukasz Zal képei hipnotikusak: Agnes mintha eggyé válna a fákkal, a földdel, az idővel. A film vizualitása olyan, mintha Caravaggio találkozna Terrence Malickkal egy walesi erdő közepén.
Hamnet és Hamlet – a művészet, amely visszaszól a veszteségnek
A film csúcspontja a Globe Színházban játszódik. Nem csupán színházi jelenetről van szó:
ez a pillanat, amikor a gyász művészetté válik, amikor Agnes ráismer arra, hogy mit tett a férje a fájdalommal. A választás, hogy Shakespeare Hamletjét az idősebb Jupe testvér játssza, szíven ütő gesztus: a halott fiú szelleme ott áll a színpadon, mintha felnőhetett volna.
A művészet így lesz a veszteség alternatív idővonala.
Zhao karrierjének új korszaka – a bukásból felemelkedő rendező
Az Eternals sokak szerint megtörte Zhao lendületét. De a Hamnet bizonyítja:
a nagy rendezők a kudarcból még erősebben jönnek vissza.
A kritikusok egyöntetűen állítják: ez Zhao eddigi legérettebb és legbátrabb munkája.
A Hamnet az év egyik legfontosabb filmje – mert emlékeztet arra, hogy a művészet létszükséglet
A Hamnet nem könnyű film. Nem is akar az lenni. A gyász, a szerelem, az újjászületés súlyként nehezedik a nézőre – de ugyanakkor katartikus felszabadulás is.
Zhao filmje arról szól, hogy
a veszteség nem múlik el, csak formát vált, és a művészet az egyetlen mód, hogy túléljük.
Ez az a Shakespeare-film, amely végre nem a géniuszról, hanem a gyászoló emberről szól, aki a fájdalmából örökkévalót teremt.
