Lázár János miniszter gyöngyösi nyilvános fórumát (Lázárinfó), a Mátra Művelődési Központban mintegy 300-400 jelenlévő előtt roma aktivisták és tüntetők zavarták meg, a miniszter korábbi rasszista kijelentései miatt. Lázár azt válaszolta a tiltakozóknak, hogy a kormány 15 éve dolgozik a romák integrációján, de ez nem járt sikerrel, és Magyar Pétert vádolta meg a faji kártya kijátszásával. Ennek következtében a Tisza Párt vezetőjét egy fideszes roma lefejezéssel fenyegette meg az interneten.
Az ügy ezzel nem zárult le, hanem szintet lépett: ívet kezdett építeni a kritikát megfogalmazókkal szembeni megtorlás felé. Lázár ugyanis jelezte, Pintér Sándortól pontosan tudják, kik is voltak az „elkövetők”. Az ő szavaival „a rendőrség nyilván igazoltatta őket, utána a belügyminiszter nyilván jelentette a miniszterelnöknek, mert egy miniszterről van szó. Én annyit tudok, amennyit a kormány tagjai tudhatnak”. Ennyit a jogállamról, a demokráciáról, a szólásszabadságról, a hatalmi ágak elválasztásáról.
Ennyivel azonban nem szabad elengedni az ügyet, mert felelősséggel tartozunk a listázottakkal, és a bármikor listázható polgárokkal (magunkkal) szemben is. Az értelmiség okoskodására azonban, már lassan az értelmiség sem kíváncsi, hiszen az ingerküszöb egekbe emelkedésével szinte már csak a „véres” példák bemutatása válthat ki gondolkodást az emberekből. A gyöngyösi esettel kapcsolatban ezért szeretnék néhány, üzenetében ide tartozó erős történelmi példát említeni.
A Hannibált legyőző Scipio Africanus unokái, a Gracchus-testvérek néptribunosok voltak, és a földosztást és a szegények segítését célzó javaslataik miatt szembehelyezkedtek a szenátori elittel. Tiberius Gracchust agyonverték +ie. 133-ban, Caius Gracchus pedig úgy tűnik, hogy menekülés közben a saját rabszolgájával ölette meg magát +ie. 121. Esetük a Római Köztársaság történetében az első olyan, amikor a politikai vitát utcai erőszakkal döntötték el, nem szavazással. Ezekre vezethetők vissza későbbi polgárháborúk.
Szentpéterváron 1905. január 22-én egy pópa vezetésével vonultak a munkások a Téli Palotához, hogy petíciót adjanak át a cárnak jobb munkakörülményeket és polgári szabadságjogokat követelve. A hatalom ezt nem tűrte, a kivezényelt katonaság több száz tiltakozót ölt meg („Véres vasárnap”).
1943-ban a Fehér Rózsa mozgalom keretében a müncheni egyetemen Sophie és Hans Scholl náciellenes röplapokat terjesztett, amit egy egyetemi gondnok jelentett a Gestapónak. Kínvallatás és egy kirakatper után a halálra ítélték és azonnal kivégezték őket.
Mao Ce-tung 1956-1957-ben biztatta az értelmiséget, hogy kritizálják nyíltan a pártot a fejlődés érdekében, aminek következtében a kérést teljesítőket, (mintegy 300 000 – 500 000 embert) bebörtönözték vagy kényszermunkára küldték. Mao jelszava „Hadd virágozzon száz virág, hadd versengjen száz iskola” volt. („Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk.” ; Orbán Viktor, 2018)
A „Prágai Tavasz” elfojtása (Csehszlovákia, 1968) is a kritikák miatt következett be. Alexander Dubček pártelnök „emberarcú szocializmus” iránti igényét Moszkva már nem tudta elviselni, és irányításával 1968 augusztusában a Varsói Szerződés csapatai lerohanták az országot.
1989-ben Kínában hetekig demonstráltak a diákok a korrupció ellen és a demokratikus reformok érdekében. Június 4-én a 440 ezer m2-es Tienanmen téren a kormány tankokkal és fegyverekkel lemészárolta a tiltakozó polgárait. A tér neve magyarul: a Mennyei béke kapujának a tere. Csak érdekességként: A budapesti Hősök tere teljes területe, a burkolt felületet és a szoborcsoport környékét is beleértve 28 ezer négyzetméter. Ennek tizenhatszorosa az említett tragikus történetű tér.
És igen, ebbe a sorba tartozik a mi, békésen, kritikusan induló 1956-unk is.
Ezen esetek fényében a gyöngyösi nyilvános fórumon állampolgári jogukkal élő elégedetlenkedők listázásának és megbélyegzésének súlyát talán jobban érezhetjük.
, a Mátra Művelődési Központban mintegy 300-400 jelenlévő előtt roma aktivisták){kind=link}