Csak 2022-ben – nyolc évvel az orosz-ukrán háború 2014. februári kezdete után – került sor arra, hogy nyugati országok és szervezetek elkezdték komolyan átgondolni Moszkvával szembeni hozzáállásukat.
Bevezetés
2014. július 17-én a világot sokkolta a hír, hogy Kelet-Ukrajnában lezuhant a Malaysian Airlines Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó MH-17-es járata. A Boeing 777-es repülőgép fedélzetén tartózkodó mind a 298 utas és a személyzet, köztük 80 gyermek életét vesztette. Bár ez egy rendkívül tragikus esemény volt, csak egy volt a sok végzetes esemény közül abban az évben. 2014 folyamán az 1945 óta legnagyobb európai háború bontakozott ki Ukrajnában, amikor Oroszország egyre riasztóbb havi fegyveres eszkalációkat hajtott végre a Krímben és a Donyec-medencében (Donbasz).
A növekvő feszültségek és végül a háború kirobbanásának kezdeti kiváltó oka az volt, hogy Ukrajna 2008 óta arra törekedett, hogy szorosabb szerződéses kapcsolatot alakítson ki az Európai Unióval. Ez egy társulási megállapodáson keresztül történt, amely egy úgynevezett mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi övezetet foglalt magában. Bár nagyrészt gazdasági kérdésekről szólt, ezt a szerződést – amelyet 2012-ben parafáltak és 2014-ben írtak alá – Moszkva úgy tekintette, mint ami veszélyezteti az Ukrajna további ellenőrzésére irányuló törekvéseit, és veszélyes mintát jelent más volt szovjet köztársaságok számára.
Oroszország háborúja a Krím 2014. februári, reguláris orosz csapatok általi fegyveres megszállásával kezdődött, és a félsziget 2014. márciusi annektálásával folytatódott. Ezt követte 2014 áprilisában az orosz irreguláris csapatok – félkatonai kalandorok, politikai szélsőségesek és kozákok – bevonulása az ukrajnai Donyec-medencébe (Donbász). 2014 májusának folyamán – egyéb események mellett – az utcai összecsapások erőszakos eszkalációja Odesában több mint 40 halálos áldozatot követelt. 2014 júniusában lelőttek egy Luhanszk repülőteréhez közeledő ukrán Il-76-os szállító repülőgépet, a fedélzeten tartózkodó 49 fős személyzet és katonák mindegyike életét vesztette. Júliusban lelőtték az MH-17-es járatot. Végül 2014. augusztus közepén a reguláris orosz csapatok megkezdték a nagyszabású kelet-ukrajnai inváziót.
Így hat hónapon keresztül folyamatosan halmozódott az egyre agresszívabb orosz katonai tevékenység ukrán földön és a nemzetközi jog egyre súlyosabb megsértése Európa szívében. Ennek ellenére a Nyugat csak szelíden, politikai nyilatkozatokkal és kisebb büntetőintézkedésekkel reagált. Az EU ágazati szankciói csak 2014. július végén jelentek meg, közvetlenül az MH-17-es járat oroszországi lelövése után.
Ezeket a szankciókat 2014. július 29-én jelentették be, amikor az ukrán hadsereg offenzívában volt Donbászban. Ekkor még nem volt sürgős szükség arra, hogy az EU újszerű intézkedéseket vezessen be, mivel úgy tűnt, hogy Kijev nyár végére győzni fog Kelet-Ukrajnában. Az első uniós ágazati szankciók bevezetésekor – amelyek 2022 februárjáig a legszigorúbb nyugati intézkedések maradtak – még nem volt előrelátható, hogy az orosz irányítású irreguláris csapatok ukrajnai előrenyomulása ellen egy hónappal később az orosz reguláris csapatok nagyarányú donbászi bevetése következtében visszaverték az ukrán előrenyomulást.
Ezek a körülmények jól illusztrálják, hogy a nagyobb nyugati szankciók első körének csak közvetett kapcsolata volt magával Ukrajnával. A fő ok az volt, hogy Oroszország 2014. július 17-én tömegesen megölt uniós polgárokat, főként hollandokat a Malaysian Airlines járatán, nem pedig az ukrán állampolgárok elleni, három hónapig tartó orosz tömegterror. Az ezt követő több mint hét évben a fegyveres konfliktus tovább lappangott, és ukránok ezreinek életét követelte. Mivel azonban nem történt további tömeges gyilkosság uniós vagy más külföldi állampolgárok ellen, a Nyugat csak viszonylag kevés további lépést tett.
Csak miután Oroszország 2022. február 24-én teljes körűen megszállta Ukrajnát, kezdett a Nyugat ráébredni arra a valóságra, hogy Oroszország revizionista állam, amely az európai biztonsági rendről alkotott saját elképzelését akarja ráerőltetni. Az biztos, hogy Vlagyimir Putyin elnök már 2007-es müncheni biztonsági konferencián elmondott beszédében és azóta is többször jelezte szándékait. Amikor azonban Oroszország 2014-ben titkos agressziót indított Ukrajna ellen, a Nyugaton sokan még mindig azt hitték, hogy ez kölcsönös félreértés eredménye, és hogy Oroszország céljai korlátozottak. Csak jóval később vált a legtöbbek számára világossá, hogy ez nem így van – és hogy következésképpen ez az új helyzet más megoldásokat követel, mint amilyeneket más etnikumközi konfliktusokban próbáltak.
Akkoriban a 2014-22-es donbászi háborút gyakran úgy értelmezték, mint egy Ukrajnán belüli konfliktust, amelyet az orosz külpolitika tágabb kontextusától elszigetelten lehetett megoldani. Ezek az erőfeszítések nemcsak kudarcot vallottak, hanem Moszkva egyre növekvő kalandorizmusához vezettek. Miért nem sikerült a Nyugatnak ilyen sokáig megfelelően diagnosztizálni a problémát? Milyen szempontból fontosak ma ennek a kudarcnak a tanulságai?
Az országspecifikus szakértelem hiánya
Az, hogy Oroszország és Ukrajna között Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta nagy volt a feszültség, és hogy Moszkva beavatkozott az ukrán ügyekbe, a nyugati újságírók, elemzők és tudósok figyelmét nagyrészt elkerülte, mielőtt 2014-ben megkezdődött a nyílt orosz behatolás Ukrajnában. Amikor a nyugati újságírók megérkeztek, hogy tudósítsanak az akkori eseményekről, a helyzet a helyszínen kaotikus volt, és annak értelmezése kihívást jelentett sok újdonsült Ukrajna-szakértő számára. Sokuk számára a kelet- és dél-ukrajnai regionális eszkalációról szóló orosz narratívák egyszerűek, érthetőek és értelmesek voltak – nem utolsósorban azon újságírók számára, akik már dolgoztak Moszkvában.
Ekkor még szembetűnő volt a nemzetközi tudatosság hiánya Oroszország külkapcsolatainak hibrid módszertanával kapcsolatban. Tíz évvel ezelőtt kevesen értették az új orosz hadviselési módot, amelynek Ukrajna volt a kísérleti terepe, és amelyet részben már Moldovában és Grúziában is alkalmaztak. Az ukránok, más kelet-európaiak és néhány éber nyugati szakértő szkeptikusan fogadta az orosz stratégia magyarázatát. A külső megfigyelők számára túlzó figyelmeztetéseknek, manicheista érveknek vagy akár összeesküvés-elméleteknek tűntek.
A 2014-ben Kelet-Ukrajnába érkező nyugati ejtőernyős riporterek oroszbarát tüntetések szemtanúi voltak, és gyakran hallgattak oroszbarát ukrán állampolgárokat. Gyakran elmulasztották kontextusba helyezni a kibontakozó eseményeket, vagy megfelelően rangsorolni a látszólag nyilvánvaló oroszbarát helyi tendencia jelentőségét. Egyes külföldi megfigyelők még a donbászi lakosok és a szomszédos oroszországi területekről érkező „politikai turisták” között sem tudtak különbséget tenni, akik kalandorokként lépték át az államhatárt, vagy akiket autóbuszokkal szállítottak Ukrajnába, hogy részt vegyenek az „orosz tavaszban”. Moszkva donbászi ügynökei közül néhányan az Oroszországon kívüli, Oroszország által ellenőrzött területekről, például Transznisztriából költöztek Ukrajnába, elmosva az orosz részvételt az állítólagos helyi „lázadásban”.
Ezzel szemben az ukránbarát újságírók és a Donbász szeparatistaellenes regionális politikai hangjai nyílt fenyegetésekkel és fizikai erőszakkal szembesültek ellenfeleik részéről, akiket gyakran Moszkva irányított. Az ukránbarát helyiek gyakran nem tudták nyilvánosan kifejezni magukat, és így láthatatlanok maradtak az idelátogató riporterek számára. Számos, a hatalomátvétellel ellenálló kelet-ukrajnai lakost megfenyegettek, megtámadtak, elraboltak, súlyosan megsebesítettek vagy titokban megöltek együttműködő helyi vagy orosz illegális szereplők, akik közül sokakat, ha nem a legtöbbet a Kreml bátorított, finanszírozott vagy irányított 2014-2021 között. Mindez előkészítette az utat a Donyecki és Luhanszki terület 2022 szeptemberében bekövetkező orosz annektálásához.
Ukrajnát orosz szemüvegen keresztül vizsgálva
A nyugati média csak 2021 végén, a teljes körű invázió előestéjén bővítette jelenlétét Ukrajnában. Ezt megelőzően a tudósítások nagy részét moszkvai tudósítók készítették, akik csak oroszul beszéltek. Ahogy Otar Dovzhenko ukrán újságíró és médiakritikus a Szabadság Rádiónak elmondta: „Ha Oroszországban élsz és orosz médiát olvasol, akár amerikai, német vagy francia vagy, egy kicsit orosz szemmel kezded nézni az ukrajnai, moldovai és fehéroroszországi eseményeket”.
A Washington Post 2022 májusában nyitotta meg irodáját Ukrajnában, és a korábbi moszkvai iroda tudósítóját, Isabel Khurshudyan-t küldték, hogy Ukrajnáról tudósítson. Hasonlóképpen a New York Times (NYT) is irodát nyitott Ukrajnában 2022 júliusában, és Andrew E. Kramert, aki több mint 15 évig élt Oroszországban, nevezték ki a kijevi iroda vezetőjének. Kramer korábban a New York Times moszkvai irodájában dolgozott, és korábban elfogult cikkeket írt Ukrajnáról.
Kramer kiegyensúlyozatlan tudósításainak egyik példája egy 2022. februári cikk volt, amelynek címe: „A fegyveres nacionalisták Ukrajnában nem csak Oroszországra jelentenek fenyegetést” – ez a megfogalmazás nagyrészt összhangban volt az akkori és a mai hivatalos orosz propagandával. A cikk tartalma, amely két héttel Oroszország teljes körű inváziója előtt jelent meg, – a címével ellentétben – nem Putyin indoklásának megismétlése volt az Ukrajna elleni támadásra. Ennek ellenére Kramer figyelmeztetett „tucatnyi jobboldali vagy nacionalista csoportra, amelyek erős politikai erőt képviselnek Ukrajnában”. A Kramer által a cikkben lefestett kép félrevezető volt az ukrán párttájképről 2022 elején. Azzal, hogy aránytalanul felfújta Ukrajna radikális jobboldalát, a Kreml által befolyásolt tömegmédiában népszerű irányvonalat követte. Az ilyen cikkek valószínűleg másképp – vagy egyáltalán nem – íródtak volna, ha a szerző Moszkva helyett Kijevben élt volna.
Sokan végül megtanultak kritikusabban viszonyulni az orosz narratívákhoz, de néha a tudattalan elfogultság megmarad. Az emberek megtartják kezdeti értelmezéseiket. Időbe és erőfeszítésbe telik, hogy elfelejtsük azokat a narratívákat és magyarázatokat, amelyeket az orosz propaganda még mindig ki tud használni.
A tények és a fikció megkülönböztetése
A donbászi gyanús eseményekben való közvetlen orosz részvételre több jel is utalt 2014 áprilisától, ha nem korábban. A legtöbb ukrán már az állítólagos lázadás első napjaitól kezdve intuitív módon megértette, hogy valami nincs rendben. Már akkor érezték, hogy a háborút Oroszországból kezdeményezték, irányították és finanszírozták. Ezzel szemben a Nyugatnak időbe telt a tények megállapítása, pontosítása és ellenőrzése, valamint a sok hazugság megcáfolása.
A háborús övezetekből származó információk körültekintő megközelítése elvileg jó gyakorlat, és az újságírói hibák, a félretájékoztatás terjedésének és a felesleges érzelmeskedésnek az elkerülését szolgálja. Néha azonban ez az óvatosság megakadályozza a tudósítókat és kommentátorokat abban, hogy időben hangot adjanak a szükséges értékeléseknek és értelmezéseknek. A motivációtól függetlenül a Nyugat lassú nyilvános reakciója a Dél- és Kelet-Ukrajnában kibontakozó eseményekre teret engedett Moszkvának, hogy dezinformációkkal, féligazságokkal és apologetikus narratívákkal töltse meg a teret. Ezek közül sok, még a megcáfolást követően is, még ma is kering a közösségi és egyes hagyományos médiumokban.
Az ebből fakadó nyugati vonakodás, hogy 2014-21-ben állást foglaljon és cselekedjen, különösen szerencsétlen volt az úgynevezett Donyecki Népköztársaság (DNR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) – Oroszország mesterséges szatellitállamai a Donbaszban – jogi helyzete és politikai jellege tekintetében. Az ukrán fél évek óta azt állította, hogy nem léteznek olyan független entitások, mint a DNR és az LNR. Mindkét álállam orosz proxy-rezsim volt a kezdetektől a 2022 szeptemberében bekövetkezett végükig.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban csak 2022 végén, az MH-17 ügy részleges elfogadhatóságáról szóló ítéletében, miután a DNR és az LNR mint álfüggetlen entitások már eltűntek, hivatalosan is megerősítette az igazságot. A bíróság megállapította, hogy Oroszország tényleges ellenőrzést gyakorolt a DNR és az LNR területei felett azok 2014 májusi megalakulása óta. Az ezt megelőző közel kilenc év során a feltételezett kelet-ukrajnai „felkelés” és a „népköztársaságok” jellege mindvégig vitatott kérdés maradt. A politikai, tudományos és egyéb nyilvános fórumokon folytatott vitákban vitatott volt és néha még mindig az.
Oroszország nyugati tükörképe
Sok nyugat-európai politikust a békés konfliktusmegoldás paradigmája vezérel, amely a II. világháború utáni „soha többé” nem megengedhető háború és népirtás Európában történő megengedése iránti elkötelezettségből született. Ezek a politikusok úgy vélték, hogy Oroszország is megtanulta a II. világháború tanulságait. Az egyre nyilvánvalóbb figyelmeztető jeleket, hogy Moszkvát más értékek vezérlik, folyamatosan figyelmen kívül hagyták. Oroszország végső céljai és átfogó stratégiája egészen 2022 elejéig tisztázatlan maradt.
Ez a megismerési probléma az orosz neoimperialista és a nyugati posztkoloniális világnézet közötti, még mindig nem teljesen elismert alapvető szakadékból fakadt. Ez a Moszkva nemzetközi modus operandija és a nyugati háború utáni stratégiai kultúra közötti különbségből is fakadt. Oroszország operatív módszere mozgékony, rugalmas, cinikus, amorális és célorientált; ráadásul próbálgatással és tévedéssel alakult ki. A Kreml a kihasználható sebezhetőségeket keresi, és inkább támad, ameddig csak lehet, a megtorlást kiváltó küszöbérték alatt.
A nyugati államok és szervezetek igyekeztek az orosz akciókból adódó válságokat eseti alapon kezelni, és az aktuális forró pontot rangsorolni. Nem foglalkoztak megfelelően Moszkva rugalmas felforgatásra irányuló nagy tervével és a Kreml szélesebb körű káoszteremtő stratégiájával, amely a különböző egyedi KGB-fogalmak, például az „aktív intézkedések” mögött húzódik. Kezdetben egyes külföldi megfigyelők még azt is vonakodtak elismerni, hogy Oroszország donbászi betörése a Krím annektálásának folytatását jelenti.
A folyamatos orosz eszkaláció minden egyes hetével és az újságírói leleplezésekkel azonban 2014 folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kelet-ukrajnai fegyveres konfrontációt szándékosan indították el. Az is egyre világosabbá vált, hogy a konfliktust a két fél egyike titokban fenntartja. Ennek ellenére egyesek körében egészen 2022 elejéig megmaradt az a naiv meggyőződés, hogy Oroszország folytatódó kelet-ukrajnai háborúja csupán egy szerencsétlen összecsapást jelent az ugyancsak legitim, de eltérő helyi érdekek között, amelyet közös tárgyalások, tanácskozás és közvetítés révén kell megoldani.
Oroszország manipulálja a konfliktusmegoldási kereteket
Az orosz vezetés a „reflexív irányítás » és az «eszkalációs irányítás” néven ismert taktikát követve, a meghatalmazottakon keresztül instrumentális agressziót alkalmazott, hogy rákényszerítse akaratát Ukrajnára, és elterjessze a konfliktusról alkotott elképzelését Kijev nyugati partnerei között. Nyilvánvalóan támadó magatartás váltakozott állítólagos de-eszkalációval és színlelt engedményekkel, hogy megtévessze a nyugati politikusokat és diplomatákat, és hogy reményt adjon nekik arra, hogy a békés rendezés továbbra is lehetséges. Például Putyin 2014 júniusában az orosz parlament felsőházához intézett kérésére a Föderációs Tanács 2014 márciusában visszavonta az elnöknek adott korábbi engedélyét az orosz csapatok ukrajnai bevetésére. Ezzel állítólag a konfliktus tárgyalásos megoldását akarták támogatni.
Oroszország reguláris szárazföldi erőinek egész egységei 2014 augusztus közepén nagy erőkkel vonultak be Ukrajnába, és ezt követően továbbra is titokban állomásoztak a Donbaszban. Másrészt 2014 októberében felfüggesztették a Novorosszija (Új Oroszország) projektet, Moszkva azon szándékát, hogy Kijev ellenőrzése alól kivágja az egész délkelet-ukrajnai területet. A Kreml retorikájának ezt a változását sokan a de-eszkaláció gesztusaként fogták fel. Ez azonban csupán taktikai visszavonulást jelentett Moszkva részéről. A projektet nyolc évvel később a „különleges katonai művelet” kapcsán újjáélesztették, és ma az orosz reguláris erők leplezetlen, nagyszabású bevetésével valósítják meg.
Nemcsak Ukrajnában, Oroszországnak az ellenséggel való egyezményekről való alkudozását gyakran kíséri tervezett katonai eszkaláció, hogy maximális nyomást gyakoroljon a tárgyaló partnerre. 2014 nyarán és 2014-2015 telén a minszki megállapodásokat megelőzően, a Kijevvel kötött megállapodások nyilvánvaló megsértésével, orosz reguláris csapatok tömeges bevonulása Ukrajnába és az ukrán csapatok elleni támadások. A tárgyalások során Moszkva mindvégig emlékeztetett arra, hogy továbbra is készen áll az agresszióra és az eszkalációra. A tárgyalások előtt, között, alatt és után 2022-ig aktívan bevetette reguláris és proxy erőit, nagyrészt büntetlenül. Ugyanakkor Moszkva továbbra is teljes mértékben részt vett a normandiai formátumban, a háromoldalú kapcsolattartó csoportban (minszki folyamat) és az EBESZ két különleges megfigyelő missziójában, azt az illúziót keltve, hogy a békés rendezés még mindig lehetséges.
Oroszország adagolt és időnként korlátozott agressziója nem a mérsékletesség jele volt. Ehelyett azt tervezték, hogy az orosz célokat nyílt és masszív orosz katonai szerepvállalás nélkül érjék el, ameddig csak lehet, hogy elkerüljék a megtorló intézkedések kiváltását. Moszkva látszólag békülékeny lépéseivel és időhúzó taktikájával sok nyugati megfigyelőt sikerült megtévesztenie. A Kreml cikcakkjai elegendő alapot nyújtottak a felületesen érdeklődő diplomaták és megfigyelők számára ahhoz, hogy azt állítsák, a konfliktus békés rendezése továbbra is lehetséges. Eközben Oroszország megszilárdította ellenőrzését az elfoglalt területek felett, és előkészítette következő lépéseit.
Az önámítás a teljes körű invázió után is folytatódik
A Nyugat csak 2022. február 24. után ébredt rá a valóságra, határozottan lépett fel, és érdemi gazdasági szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben. Nem sokkal később a nyugati országok nehézfegyverekkel is elkezdték ellátni Ukrajnát. Erre már 2014-ben is jó okuk volt, amikor az orosz reguláris és irreguláris csapatok megszállták és annektálták az ukrán területeket. A Nyugat mégis egy olyan eszkalációkezelő megközelítésre támaszkodott, amely Oroszország küszöb alatti erő alkalmazását az enyhülés jelének vélte. Ennek eredményeképpen a konfliktus csak fokozódott.
Ami még rosszabb, a nyugati önbecsapás bizonyos fajtái a teljes körű invázió után is folytatódtak. Például az MH-17-es járat lelövéséhez vezető tíz évvel ezelőtti orosz donbászi hadműveletben részt vevő négy harcos – három orosz és egy ukrán állampolgár – 2022-es hollandiai pere kétértelmű eljárás volt. A holland nyomozók, ügyészek és bíróság kiváló munkát végeztek a tömeges bűncselekmény tárgyi részleteinek megállapításában. Mégis, az eljárás furcsa módon tévesen három félkatonai harcosra hárította a felelősséget érte, nem pedig az orosz hadseregre és az államra.
A bíróság úgy ítélte meg, hogy a három „DPR [Donyecki Népköztársaság] harcos és így a vádlottak sem tekinthetők az Orosz Föderáció fegyveres erőinek részének”. Azt is elismerte, hogy „a Buk TELAR […] használata magasan képzett személyzetet igényel. Ezen túlmenően a fegyvert nem lehet véletlenszerűen bevetni”. Ennek ellenére a bíróság mégis úgy döntött, hogy „jogilag bizonyítottnak tekinti, hogy [Igor] Girkin [egy volt FSZB-tiszt, aki szabálytalan harcosként fontos szerepet játszott a Krím illegális annektálásában és Oroszország kelet-ukrajnai háborújában] olyan helyzetben volt, hogy dönthetett a Buk TELAR bevetéséről és használatáról”.
Ez annyiban furcsa következtetés volt, hogy Girkin és a többi félkatonai harcos nem volt abban a helyzetben, hogy parancsokat adjon a Buk rendszert működtető reguláris orosz katonáknak. Az MH-17-es járat fedélzetén tartózkodó 298 civil tömeges meggyilkolásáért az orosz fegyveres erők tisztjei és tábornokai, valamint főparancsnokuk, Vlagyimir Putyin a felelősek. A helyszínen jelenlévő kisebb orosz vagy ukrán irreguláris kalandorok csupán segítették az orosz katonákat a kelet-ukrajnai tájékozódásban.
Ez a példa jól szemlélteti, hogy ma fontos tanulni és megfelelő következtetéseket levonni a 2014-2022 közötti oroszországi donbászi háború tapasztalataiból és Moszkva viselkedésének megfigyeléséből máshol a posztszovjet térségben. Furcsa, hogy a gyors diplomáciai megoldást követelő orosz és oroszbarát szóvivőket még mindig komolyan veszik, miközben Moszkva napról napra bővíti Ukrajna megszállását, amelynek egyszerű megszüntetése megállítaná a háborút. Az orosz játszmakönyv ugyanaz marad: Moszkva továbbra is hamis történelmi narratívákat épít és erősít meg, továbbra is kihasználja a célországok társadalmi feszültségeit és politikai szelídségét, horizontálisan eszkalálódik, és ezáltal igyekszik meghiúsítani a határozott válaszlépéseket.
Következtetés és politikai ajánlások
Azok, akik a tárgyalások és a minszki típusú megoldás mellett érvelnek az orosz-ukrán háborúban, gyakran abból a feltételezésből indulnak ki, hogy még mindig létezik egy stabil egyensúlyi vagy status quo viszony, amelyet Moszkvával való egyszerű alkudozással el lehetne érni. Ez a felfogás, amint azt a fentiekben bemutattuk, a Kreml gondolkodásmódjának és politikájának alapvető félreértésén alapul. A mai konfliktus gyökerei a jelenlegi orosz rezsim diktatórikus és imperialista jellegében, valamint a nemzetközi jog és az európai biztonsági rend alapvető elutasításában rejlenek. A konfliktus okai nem valamilyen szerencsétlen egyensúlytalanság, diplomáciai hiba vagy kölcsönös félreértés következményei, amelyek kijavítása könnyen megoldhatja a konfliktust. A háborút ehelyett Putyin uralmának sajátos ideológiája, struktúrája és legitimitása határozza meg.
Ez a következtetés a következő négy politikai ajánláshoz vezet:
– A donbászi eszkaláció fenti története és a posztszovjet térségben Moszkvával kapcsolatos egyéb tapasztalatok fontos tanulságokkal szolgálnak a jelenlegi nagyszabású orosz-ukrán háború értelmezéséhez és megoldásához. Mindenekelőtt a háborút általánosan meg kell érteni, és nyilvánosan „orosz problémának” és nem „ukrán válságnak” kell nevezni. Ezt az orosz kihívást ekként kell kezelni és megoldani.
– A Nyugatot és más külföldi megfigyelőket nem szabad, hogy Moszkva ismét megtévessze, és nem szabad, hogy az orosz diplomáciai, politikai, társadalmi és katonai fejleményeket ismét összefüggéstelenül kezeljék. A nemzetközi béketeremtés olyan klasszikus eszközeinek hasznosságát, mint a konfliktusközvetítés, a konfliktusátalakítás és a béketeremtés, kritikusan kell értékelni a neoimperialista expanziós háborúk esetében, amelyek népirtási aspektusokkal rendelkeznek.
– A korábbi béketeremtő erőfeszítések sikertelen tapasztalatai alapján, és amíg az Oroszországgal való érdemi tárgyalások nem lehetségesek, addig Ukrajna katonai támogatása a nap feladata. Ennek úgy kell történnie, hogy a béketárgyalások megkezdésekor Kijev az erő pozíciójából tárgyalhasson – ellentétben a 2014-2015-ös minszki vagy a 2022-es isztambuli tárgyalásokkal. Komoly biztonsági garanciáknak és erőteljes katonai elrettentő eszközöknek kell részét képezniük minden jövőbeli kelet-európai békemegállapodásnak, hogy Oroszország ne használja ki az átmeneti tűzszünetet egy újabb támadás előkészítésére.
– Nagyobb forrásokat kell elkülöníteni Oroszország különböző bomlasztó és megtévesztő, nyilvános és titkos, katonai és nem katonai stratégiáinak és felforgató, korróziós és terjeszkedési taktikáinak kivizsgálására, közzétételére és oktatására. A hatékonyabb védelmi mechanizmusok mellett a nyugati országoknak és szervezeteknek az egész társadalmat átfogó ellenstratégiákat kell kidolgozniuk, amelyek nem csak a nyugati társadalmakat védik meg az orosz és más hibrid fenyegetésekkel szemben. Aktívan szembe kell szállniuk a hamis információk, a gyújtogató beszédek, az eszkalációs narratívák, a kémkártevők, a számítógépes vírusok stb. kitalálóival, végrehajtóival és terjesztőivel is.
========================================================Társszerző: Julia Kazdobina a kijevi„Ukrán Prizma” Külpolitikai Tanácsbiztonsági tanulmányok programjának vezető munkatársa .
