A posztszovjet köztársaságok tapasztalatai a Moszkvával kötött biztonságpolitikai megállapodásokkal kapcsolatban olyanok, hogy a 2022-es orosz-ukrán tárgyalásoknak kevés esélye volt a sikerre.
Az elmúlt hónapokban számos politikai vagy szakértői reflexió jelent meg a 2022 február-áprilisában Fehéroroszországban és Törökországban folytatott orosz-ukrán tárgyalásokról. Bár ezek a hozzászólások új részleteket és érdekes perspektívákat tartalmaznak, a legtöbbjük vagy teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy nem szerepel kiemelten Moszkva siralmas teljesítménye a volt szovjet köztársaságokkal kötött politikai és biztonsági megállapodások végrehajtása terén. A békés alternatív történelem esélyeiről szóló közelmúltbeli viták nagy része nem veszi figyelembe a múltbeli tapasztalatokat, és hallgatólagosan feltételezi, hogy a Kreml betartana minden aláírt megállapodást. Ez a feltételezés ellentétes a hasonló helyzetekben megfigyelhető orosz magatartással.
A volt szovjet köztársaságokkal kötött, biztonsággal kapcsolatos megállapodások kulcsfontosságú cikkeinek Moszkva általi teljesítése – nem is beszélve azok szelleméről – katasztrofális. Oroszország maga is gyakran hangosan panaszkodik gyengébb tárgyalópartnerei állítólagos helytelen viselkedése miatt a dokumentum aláírása előtt, alatt és után. A Kreml szóvivői következetesen követelik azoknak a cikkelyeknek a teljes körű végrehajtását, amelyek a leginkább érdeklik őket, valamint Moszkva saját értelmezésének elfogadását. Ugyanakkor a Kreml rugalmas volt a saját anyagi kötelezettségei tekintetében – legyenek azok a Moszkva és más posztszovjet államok közötti többoldalú vagy kétoldalú megállapodásokból eredő kötelezettségek. A Kreml politikai megbízhatatlansága gyakran éppen azokat az orosz kötelezettségeket érintette, amelyek kritikusak voltak ahhoz, hogy a megállapodásoknak értelme legyen.
Oroszország megszegett ígéretei
A Kreml jogi nihilizmusának és az aláírt megállapodások tragikus következményekkel járó orosz be nem tartásának esetei az elmúlt 35 év során számtalan esetben fordultak elő. Számos régebbi, Moszkva és Kijev közötti megállapodást, amelyek a posztszovjet térség nemzetközi kapcsolatainak alapját képezték, megszegtek. A legkövetkezetesebb az 1991 decemberében Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna között megkötött Beloveza-megállapodás volt, amely feloszlatta a Szovjetuniót, és amelyet Putyin 2005-ben „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezett. Ebben a történelmi jelentőségű és teljes mértékben ratifikált szerződésben a három ország létrehozta a Független Államok Közösségét, és konszenzusos módon rögzítette és megígérte, hogy tiszteletben tartja új államhatárait – beleértve azt is, hogy a Krím, Szevasztopol és Donbász Ukrajnához tartozik. A belovezsi megállapodás 5. cikke kimondja, hogy: „A Magas Szerződő Felek elismerik és tiszteletben tartják egymás területi integritását és a Közösségen belüli meglévő határok sérthetetlenségét”.
Szinte napra pontosan három évvel később egy másik történelmi dokumentum következett, a mára már hírhedt Budapesti Memorandum a biztonsági biztosítékokról. Az 1968-as atomsorompó-szerződés (NPT) e függelékében Moszkva, Washington és London az 1994 decemberében Magyarországon tartott utolsó és végzetes KKBE-csúcstalálkozón Kijevnek – cserébe azért, hogy Ukrajna átadja nukleáris robbanófejeit Oroszországnak – megígérte, hogy tiszteletben tartja Ukrajna államhatárait, területi integritását és politikai szuverenitását. A Szovjetunió felbomlása után rövid ideig Kijev rendelkezett a világ harmadik legnagyobb nukleáris fegyverarzenáljával. 1994-ben nemcsak arra kötelezte el magát, hogy leszereli használhatatlan stratégiai rakétáit, hanem arra is, hogy minden más tömegpusztító fegyvert és az ezek előállítására alkalmas anyagot átad Oroszországnak. Ugyanez vonatkozott Ukrajna különböző örökölt hordozóeszközeire, például bombázókra vagy rakétákra is.
Az atomsorompó-szerződés három letéteményes állama, köztük Oroszország, az 1994-es memorandum első két cikkében leszögezi:
„1. Az Amerikai Egyesült Államok, az Orosz Föderáció, valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága megerősítik Ukrajnával szembeni elkötelezettségüket, hogy a BTK záróokmányának elveivel összhangban tiszteletben tartják Ukrajna függetlenségét és szuverenitását, valamint meglévő határait. 2. 3. Az Amerikai Egyesült Államok, az Orosz Föderáció, valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága újólag megerősítik azon kötelezettségüket, hogy tartózkodnak az Ukrajna területi integritása vagy politikai függetlensége elleni erőszakkal való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától, és hogy egyikük fegyverét sem fogják Ukrajna ellen használni, kivéve önvédelemből vagy más módon, az Egyesült Nemzetek Alapokmányával összhangban.”.
Ezeket az ígéreteket Moszkva 2014 óta egyre égbekiáltóbb módon szegte meg. Oroszország nemcsak úgynevezett népköztársaságokat hozott létre ukrán földön, hanem 2014 márciusában és 2022 szeptemberében hivatalosan is elcsatolt ukrán területeket, utóbbi esetben olyan területeket, sőt egész városokat is, amelyeket nem ellenőriz.
Az orosz-ukrán háború kapcsán kötött megállapodások többségét Moszkva szintén megszegte. A leghírhedtebbek közülük az úgynevezett minszki megállapodások, amelyeket Kijev fegyverrel fenyegetve írt alá 2014-ben és 2015-ben. A 2014 szeptemberi minszki jegyzőkönyvben („Minszk-I”) Oroszország ukrajnai nagykövete aláírta, hogy „kivonja Ukrajna területéről az illegális fegyveres csoportokat és katonai felszerelést, valamint a harcosokat és zsoldosokat”. A 2015. februári minszki intézkedéscsomagban („Minszk-II”) Moszkva ismét ígéretet tett arra, hogy „az EBESZ felügyelete mellett kivonja Ukrajna területéről az összes külföldi fegyveres erőt, katonai felszerelést, valamint zsoldosokat, [valamint] az összes illegális csoportot”. A Kreml soha nem adta jelét annak, hogy komolyan elkezdte volna teljesíteni ezeket és más ígéreteket, és valószínűleg soha nem is állt szándékában.
A moldovai és a grúz esetek
Az Oroszország által megszegett megállapodások közül azonban azok, amelyek a legfontosabbak lehetnek a 2022-es állítólagos isztambuli megállapodás esélyeinek megítélése szempontjából, azok, amelyek nem Ukrajnát érintik, és amelyeket akkor írtak alá, amikor Putyin még nem volt elnök. Ezek az – első pillantásra egymástól független – érvénytelenítések ugyanis egy szélesebb körű patológiára utalnak Oroszországnak az úgynevezett közeli külföldhöz (azaz a posztszovjet térséghez) való hozzáállásában. Az Ukrajnához nem kapcsolódó szerződésszegések egy szélesebb körű magatartásmintát mutatnak, amely nem csak Ukrajnára vonatkozik, és amelyet nem csak Putyin személyisége alakít.
1994 októberében Moszkva megállapodást írt alá az Orosz Föderáció és a Moldovai Köztársaság között az Orosz Föderációnak a Moldovai Köztársaság területén ideiglenesen állomásozó katonai egységei/alakulatai kivonásának jogi státuszáról, eljárásáról és időtartamáról. A kulcsfontosságú 2. cikkben a Kreml ígéretet tett:
„Az orosz fél a technikai lehetőségekkel és a csapatok új telepítési helyének megszervezéséhez szükséges idővel összhangban a jelen megállapodás hatálybalépésétől számított három éven belül kivonja ezeket a katonai erőket. Az Orosz Föderáció katonai egységeinek a Moldovai Köztársaság területéről történő kivonására vonatkozó gyakorlati lépéseket e határidőn belül a Dnyeszteren túli konfliktus politikai rendezésével és a Moldovai Köztársaság Dnyeszteren túli régiója különleges státuszának meghatározásával fogják szinkronizálni.”.
Ugyanebben az évben a Moldovai Köztársaság elfogadta új posztszovjet alkotmányát, amelyben semleges államként határozta meg magát. A még mindig hatályos 1994-es moldovai alkotmány 11. cikke kimondja: „A Moldovai Köztársaság állandó semlegességét hirdeti. […] A Moldovai Köztársaság nem ismeri el külföldi katonai csapatok állomásoztatását a területén”.
Ennek ellenére a 14. orosz hadsereg maradványai, amelyeket ma „Orosz Erők Operatív Csoportjának” neveznek, Chisinau akarata ellenére és az 1994-es orosz-moldovai szerződéssel ellentétben továbbra is a Moldovai Köztársaság területén tartózkodnak. A Dnyeszteren túli területi konfliktus nem oldódott meg a Moszkva és Chisinau 1994-es szerződésében említett hároméves időszakon belül sem. Moldova alkotmányos kizárását a NATO-csatlakozásból és a külföldi csapatoknak a területén való elhelyezéséből – amelyek szintén fontos témák a lehetséges orosz-ukrán kompromisszumról folyó vitában – Moszkva akkor is, mint most, figyelmen kívül hagyta. Az orosz csapatok 30 évvel később is a moldovai területen tartózkodnak, megsértve Moldova alkotmányát, ahogyan az úgynevezett Dnyeszteren túli Moldovai Köztársaság is Oroszország álállamaként és szatellitjeként.
Oroszország Grúziához való hozzáállása és a Moszkva és Tbiliszi közötti 2008. augusztusi tűzszüneti megállapodás némileg hasonló történetet mesél el. A megállapodást a két ország akkori elnöke, Dmitrij Medvegyev és Mihail Szaakasvili írta alá. Az akkori francia elnök, Nicolas Sarkozy után „Sarkozy-tervnek” is nevezték. Franciaország abban az időben az Európai Unió soros elnöke volt, amely közvetített a megállapodás megkötésében. A megállapodás véget vetett a 2008-as ötnapos orosz-grúz háborúnak. Az 5. cikkely előírta, hogy a néhány nappal korábban Abháziába és a Cshinvali régióba bevonult orosz csapatok visszatérnek eredeti oroszországi állásaikba: „Az Orosz Föderáció fegyveres erőit a fegyveres akciók megkezdése előtti vonalra vonják vissza”.
Ennek ellenére Moszkva jelentős számú csapatát grúz területen hagyta, nyilvánvalóan megsértve ezzel az augusztusi megállapodást. Ami még rosszabb, 2008 augusztusának végén független államként ismerte el Abháziát és az úgynevezett Dél-Oszétiát, azaz a csennyeváli régiót. Kiderült, hogy Moszkva kezdeti jóváhagyása és a hamarosan félbehagyott Sarkozy-terv aláírása nemcsak Grúzia megtévesztése volt. Hanem az Európai Unió félrevezetésére is, amellyel Moszkva abban az időszakban jó kapcsolatokat szeretett volna fenntartani.
Következtetések
Talán a legtöbb komoly elemző következtetésével ellentétben volt egy csekély esély arra, hogy Kijev 2022 tavaszán Isztambulban aláírta volna a dokumentumot Moszkvával. Soha nem fogjuk biztosan megtudni. Amit viszont a közelmúlt tapasztalataiból tudunk, az az, hogy a posztszovjet Oroszország hogyan és miért bocsátkozik béketárgyalásokba. A Kreml az ilyen állítólagos alkukat az orosz hegemóniát el nem fogadó posztszovjet államok elleni hibrid hadviselésének egyik eszközének tekinti.
Valószínűleg az isztambuli tárgyalásokon és azt követően is a múltból jól ismert mintát követő orosz magatartást láthattunk volna: miután Moszkva megszállta a posztszovjet államot, fegyverrel fenyegetve keresztülnyom egy ferde megállapodást. Ahogy a két minszki megállapodás is jelzi, egy isztambuli megállapodás már önmagában is a nemzetközi jog átformálását jelentette volna. Második lépésben Moszkva még a kiegyensúlyozatlan dokumentum néhány lényeges pontját sem hajtaná végre. Valamilyen ürüggyel Moszkva de facto visszavonná a megállapodás jóváhagyását, miközben továbbra is ragaszkodna az általa előnyben részesített pontok végrehajtásához.
A 2022-es isztambuli dokumentum Moszkva általi aláírása – ha egyáltalán megengedjük egy ilyen forgatókönyv lehetőségét – a feszültségek átmeneti enyhülését eredményezhette volna. A korábbi orosz magatartásból ítélve azonban a látszólagos alku a minszki megállapodásokhoz hasonlóan a nemzetközi jog újabb felforgatását eredményezte volna. Mindenekelőtt egy feltételezett isztambuli megállapodást Moszkva valószínűleg nem tartott volna be. Nem akadályozta volna meg Oroszország további beavatkozását a volt szovjet köztársaságok belügyeibe, és nem vezetett volna az orosz katonai agresszivitás és területi étvágy csökkenéséhez. Ellenkezőleg, a következő orosz invázió jellemzően rosszabb volt, mint az előző.
Andreas Umland
