Hát miről is beszélgetnénk így a déli kávé mellett, ha nem arról, ami az újságban van? A kávéház ilyen: újság is kell bele. És mi van az újságban? Egyre kevesebb, amint lapból is egyre kevesebb jelenik meg. Ami meg mégis, azok legnagyobb részében ugyanaz van, de legalább szó szerint. Ma egy sportújságíró kálváriájáról mesélek, mert tanulságos a történet.
Tudni kell, hogy a sportsajtó alapvetően különbözik a szakma többi részétől, leginkább azért, mert kevesebb benne a politika. Elvileg egyáltalán nem is lenne szabad politikát vinni a sportba, ott percek, pontok, méterek vannak, amikről nem nagyon lehet vitatkozni, csak hát ez Magyarország, itt mindenbe jut politika.
És most nem arról beszélek, amikor egyesek politikai fanatizmusból rajonganak minden sporteredményért, mert a kormány támogatta a sportot, rendezte az eseményt, sőt, arról sem, mikor – ellenkező előjellel – mások meg ugyanilyen fanatikusan elutasítanak minden sporttal kapcsolatos hírt, átkozzák az eredményeket és hazaárulónak nevezik a sportújságírót, szintén, mert a kormány támogatta a sportot.
A magyar kormány nagyon sok mindent támogat, mely tényről a támogatottak legnagyobb része nem tehet: ellenben az átkozásuk, sértegetésük már könnyen a kormány szimpatizánsai közé sodorhatja őket, és a támogatás így – indirekt módon – de eléri célját… Nézetem szerint üdvösebb lenne kevesebb sárral hajigálózni, így aztán nem sértődne meg senki, és a kormány is rosszul járna, de a kedves közönség jelentős része ezt nem hajlandó megérteni.
Naiv ember az, aki úgy gondolja, a magyar sport politikamentes övezet
No, mindegy is, csak jelezni akartam: betegesen naiv ember az, aki úgy gondolja, a magyar sport politikamentes övezet, és az ilyen tényleg jobban teszi, ha visszamegy a kisdedóvó nagycsoportjába, ahonnét átmenetileg kiszökött. Mikor egy másik lapba elkövettem volt annak idején egy közepes dolgozatot a vizes VB gazdasági hátteréről, valakinek nagyon szúrhatta a szemét – meg sem próbálok rájönni, kinek, annyi volt az üzletileg-politikailag érdekelt fél – körülbelül négyszáz üzenet érkezett, csak épp nem a laphoz, hanem a privát Messengeremre.
És hát nem voltak hízelgőek ezek az üzenetek: fogalmam sincs, milyen fórumon uszíthatták rám az egész világ összes szélsőjobboldaliját, de Új-Zélandtól Budáig és New Englandtől Pestig mindenki engem anyázott. Egynek, kettőnek még elmagyaráztam, mi a helyzet, ha szépen szóltak, amelyik meg akart verni, annak adtam időpontot a Keleti előtt (oda is mentem különben, ha nem is üres kézzel), de nem jött el. Volt, amelyik addig nyomozott, hogy szép kedvesemet is megtalálta, őt próbálta zaklatni, csak olyan választ kapott tőle, hogy szerintem máig rohamai lesznek, ha eszébe jut az a szörnyű nap… szóval, én akkor azért lettem hazaáruló, mert meg mertem kérdezni, miért kerül nekünk legalább az eredeti ár nyolcszorosába a sportesemény (utólagos becslések szerint inkább a tizenkétszeresébe került).
Szóval, a magyar szurkoló politikaérzékeny, a magyar sportoló szegény szintén, a magyar sportújságíró meg ezt tekintetbe kell vegye. Amelyik kollégának van egy csepp esze, az nem is ír le olyasmit, amiben politikának akár csak árnyéka is mutatkozik – tudom, decemberben szűnt meg a Sport.Mindig című lap, ahol két évig dolgoztam másodállásban. Vagy újraindul, vagy nem.
Veszélyes lehet sertéstelepet említeni egy sportcikkben
No, de lám csak, hiába sikerül elkerülni a politikát, van, hogy mégis kirúgják a sportújságírót. Így járt szegény Sinkovics Gábor kolléga a Nemzeti Sporttól. Illetve, náluk ő már csak volt munkatárs, október közepén elbocsátották. Miért, miért nem, nem vagyok bizonyossággal a megmondhatója: de gyanús, hogy az volt a szakítás oka, miszerint Sinkovics egy akkortájt megjelent írásában említett egy fiktív személlyel kapcsolatban egy sertéstelepet, amit a gondos szerkesztők azonnal „nyesttelepre” javítottak, így elvéve a kormányellenesnek tűnő utalás élét (hiszen akkoriban derült ki, hogy Kósa Lajos idős édesanyjának úgy van sertéstelepe, hogy nem is tud róla). De azért jelenthették Szöllősi Györgynek, a mindenható főszerkesztőnek, aki nem mellesleg Orbán Viktor személyes barátja és a tervezett Sajtókamara elnöke is.
Nem szeretem a „kirúgás” szót használni, van ezer alkalmasabb kifejezés a dologra, de ami Sinkovics kollégával ezek után történt, az kirúgás volt. Annyira, hogy amikor leszámolás után bement a személyes holmijáért, a szakmai ereklyéket tartalmazó, asztal alá betolható fémkazettájának is nyoma veszett, pedig abban voltak sok-sok év emlékei, relikviái, trófeái – Sinkovicsnak elfutotta a vér az agyát, és ezért – nem másért! – büntető feljelentést tett.
Az elbocsátásáról vagy inkább kirúgásáról pedig őszinte, szívbe markoló jegyzetet juttatott el a 444-nek
Ebből idéznék pár gondolatot:
„Beszélnem kellett volna, kibeszélni magamból mindazt, amit átéltem az elmúlt egy évben. Beszélni, a Szöllősi nevű udvari bohócról, akiben annyi gerinc, férfiasság sincs, hogy legalább a szemembe nézett volna, amikor a mellette ülő, unott pártkatona felolvasta a végítéletemet. Az ember kiszolgáltatott és ebben a rendszerben, amiben élünk, ez sokszorosan igaz. Téved aki azt hiszi, hogy a futball hozza lázba leginkább a népet.
A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk. Ebben már világbajnokok vagyunk.”
Kár, hogy az olimpián még nem fogadják el…
„Nem akartam én forradalmár lenni Apu.
Hogyan is akartam volna öreg fejjel. Úgy voltam vele, majd írogatom a szögletarányt, a nyugdíjig, a Felcsút–Kisvárda meccsen. Hetven szerencsétlennel a lelátón, másik hetven szerencsés haszonleső a VIP páholyban (hivatalos nézőszám 825…) De nem hagyták. Nem szeretik, ha nem tartozol közéjük. Bélyeget tesznek a homlokodra, és felcímkéznek.
Dakota tomahawkkal vágták ketté az országot.”
Tanúsíthatom: valóban soha nem politizált.
„Harminc év után pokoli nehéz újrakezdeni mindent. De nem panaszkodtam, nem sírtam, nem sajnáltattam magam, mert a végén még azt mondtad volna, népünk bölcs vezére, hogy az egész csak hisztérikus sikongatás. De most muszáj volt életjelt adni magamról, mert a megaláztatásnak is van határa. Elküldhetnek, eltüntethetnek, ezt megtehetik, ám a múltamhoz jogom van. A kézzelfogható emlékeimhez, a személyes dolgaimhoz, a pótolhatatlan értékű relikviáimhoz. Azt sem adták vissza. Cinikus vigyorral közölték velem, hogy eltűnt. Volt, nincs. S már nem is foglalkoznak velem. Az épületben, ha megjelenek, már biztonsági úr kísér – hányok tőlük.”
Aki azt hiszi, ez a férfias szembenézés legalább a lelki békét elhozta Sinkovics Gábornak, az téved. Illetve a lelkit, azt igen, a közjogit nem. Ma reggel érkezett a hír, hogy közleményben jelentette be a Nemzeti Sportot kiadó, nemrég az állampárti propagandaholding részévé vált Mediaworks Zrt., miszerint „megteszi a szükséges jogi lépéseket” a Nemzeti Sport egykori újságírója, Sinkovics Gábor, illetve a legendás újságíró egyik írását lehozó lapok ellen. Az érintett azt mondja: ha tényleg bíróság elé citálják, ott „mindent és annál is többet” el fog mondani arról, mi folyik a lap szerkesztőségében.
Vannak bizonyos elképzeléseim arról a mindenről és többről, ezért mondom: érdekes per várható. Ha a Mediaworks már megtette a feljelentést az írást közlő lapok ellen – és megtette – az azért jó, mert innentől kezdve már nyugodtan közölheti akár részleteiben, akár teljesen is a jegyzetet bárki. Amennyiben az eljárásról tudósító anyag része, mint itt, esetünkben is.
A Mediaworks az eljárás megindításával lábon lőtte magát
Talán nem ártana, ha felvennének egy olyan sajtójogászt, amelyik ért is a sajtójoghoz. És nem csak papírja van róla.
Hogy mi lesz a perek vége, nem tudom, normális jogállamban felmentés volna, hiszen annyi történt csak, hogy valaki megírta a szubjektív véleményét egy ügyben, és a másik érintett fél meg ahelyett, hogy választ írt volna, melynek közlését nyugodtan kérheti és meg is kapja, inkább jogi eljárást indított. Ehhez alapestben semmi köze a bíróságnak, nem szükséges a dolgok rendezéséhez.
Aztán az is érdekelne majd, milyen bíróság tárgyalja az ügyet: rendes vagy közigazgatási? És ha közigazgatási, akkor miért? Mi köze a sajtónak a közigazgatáshoz?
Szóval, lesz még itt miről beszámolni, bőséggel.
De azt azért illik tudni, hogy maga a vélemény, ha nem párosul tettel és nem szólít fel cselekményre, a világ egyetlen jogrendszerében sem büntetendő.
Na, nálunk majd az lesz.
Így a végén nézem, milyen különös is az emberi tudatalatti: mikor a „mindenható főszerkesztőről” írtam, valahogy sikerült azt gépelnem, hogy „mindentahó”. De szerencsére észleletem a hibát és javítottam időben.
Tisztelt bíróság, kérném jegyzőkönyvbe venni: javítottam és hibának tekintettem.
Pedig hát…
