Kérem, hogy összegezzem: a múltkorában megtaláltam a módszert, amivel összefogásra és szolidaritásra lehet késztetni a magyar népet. Csak élje túl az ember. Az úgy történt, tekintetes bíróság, hogy épp siettem valahova, lehajoltam megkötni a cipőfűzőmet, reccsent valami a gerincemben, és úgy maradtam, mint rossz úrilány megyebál után. Még kiegyenesedni sikerült, de lehajolni már egy ideig nem.
Egyenes voltam, mint egy brit ezredes a krími háborúban vagy a panipati csatában. Még elintéztem, amit kellett, bár szóltak nekem, hogy ez nem a Hülye Járások Minisztériuma, én is szóltam, hogy valóban nem az, hanem a saját, különbejáratú, cifra pitykés, sallangos, beépített lumbágóm, aztán elmerültem Kepler Johannes mesterségében, ugyanis csillagokat láttam.
Majd felhőbe hanyatlottam, mint a drégeli rom.
Másnap reggelre képtelenség volt megmozdulni is. Sajnos a gyomrom ezt nehezen vette tudomásul, így különös módon jutottam ki a mosdóba, mondhatni négykézláb, a vad Kurdisztánon át, meg kell mondanom, ez nagyobb vállalkozás volt, mint áttelelni a sarkvidéken. Mindig tiszteltem Ernest Shackletont, aki arról is nevezetes, hogy semmi fontosat nem fedezett fel, viszont mikor befagytak a jégtáblák közé, elment és egyedül megmentette a teljes legénységét – de az bliktri volt ahhoz képest, amit én alakítottam a mosdóban.
Közzétettem sajnálatos állapotomat a Facebookon is, gondolván, hátha tud valaki valamiféle gyógyszert.
Hiba volt.
Mint kiderült, a lumbágó a leggyógyítottabb betegség a világon, ugyanis nem egy vagy két ember ismerte a csalhatatlan gyógyszerét, hanem kivétel nélkül mindenki!
Túlzás nélkül, több, mint háromszáz jótanácsot kaptam, ha én azt mind megfogadtam volna, most vagy nem lennék életben, vagy gomcsen (remete) lennék Tasilhunpotól északnyugatra, egy jól svejfolt barlangban. Esetleg két üveglap között ülne, ami maradt belőlem.
Mondták, hogy vegyem le az ajtót. Mondtam, hogy vegye le az Oroszlánszagú Richárd király, akinek nem fáj a dereka. De vegyem le mégis. Levettem. Tegyem az ágyba. De akkor nem férek be én. Azért csak tegyem be. Betettem. Feküdjek rá. Ráfeküdtem.
Na, na, javul?
Dehogy javul, meg sem merek mozdulni.
Miért?
Egyrészt töri a fenekemet a kilincs, másrészt ez egy üvegajtó.
Akkor vegyek be Cumicecilint, pálinkával, oltsak szenet éjfélkor a keresztúton és mormoljam magamban, miszerint „kuruzsu, pimpó, bakmacska”. Esetleg kerítsek valahonnét lizergénsavas dietilamidot, ami valóban majdnem minden problémát megold, csak kissé törvénybe ütközik a használata, és nincs nálam a kis, hordozható vegyi kombinátom.
Másik jó tanács volt, hogy ha nem bírom tovább, kövessek el szeppukut, japán rituális öngyilkosságot, a telefonom kamerája előtt. Ez már megfontolandóbbnak tűnt, de letettem róla, ugyanis a szeppukuhoz le kell ülni. Még a Csuri kandúr hajlandó lenne levágni a fejemet a végén, ahogy ismerem, de arról, hogy én leüljek szó sem lehet, állok, mint a Sion hegye vagy fekszem, eldőlve, mint a keleti kérdés.
Esetleg csináljak Prima Materiát, vagy Vörös Oroszlánt. Persze, mindjárt felhívom a Christian Rosenkreutzot, a Nicholas Flamelt azért nem, mert az elutazott háromszáz éve a Maldív-szigetekre, és ott nincs telefon.
Aztán jött a többi csodaszer. Legjobb az útilapu. Szerintem is, de egy főpályaudvarral szemben kevés terem. Főzzek khat-teát. Az meg leginkább csak Jemenben található. Kerítsek lándzsás útifüvet, meszkál-kaktuszt, törökörrot, bak epéjét, főzessem meg három vészbanyával. Lócsont, sárkány pikkelye, éji konkoly gyökere, árki szajha zsinegelte újszülött kisujja körme, tigris bele kell még bele és szörnyű lesz az ereje!
Hm, kissé bonyolult, de ettől jól leszek?
Nem, ettől Skócia királya leszek.
Ott egye meg a fene Skóciát az Orkney-szigetekkel együtt, ha marad a lumbágóm.
Mongol láma ismerős szólt, hogy egyek sárkányerőgyökér-levest, fafüle-gombával. Persze, ott terem az egyes vágány mellett, a Keletiben, mindjárt kiszaladok érte.
Különben ezek az ázsiai csodaszerek nem is akkora szamárságok. Tapasztalt barátom felhívott, hogy nem kell-e bevásárolni, van-e mindenem. Történetesen volt, de megkérdezte azt is, van a házban tigris-tapasz?
Nincs. Macskatapasz van, azt is ki kéne takarítani az alomból, de nincs az az Isten, hogy én most lehajoljak. Olyan meg főleg nincs, hogy amit találok, a derekamra tapasszam.
Kiderült, hogy a tigris-tapasz egy létező valami, olyan, mint a jegesmedve-olaj (ebben a pillanatban jutott eszembe a babaolaj, elvégre ha a tigris-tapasz tigrisből van, a jegesmedve-olaj jegesmedvéből, akkor, ugye…), de nem. Ez egy egyszerű csodaszer, olyan, mint a lóbalzsam.
Muszáj a gyógyulás kedvéért idehozni a teljes állatkertet? Nem, elég a tigrist. Hát lássuk, olcsó is, kínai is.
Mint kiderült, azért hívják tigris-tapasznak mert olyan büdös, hogy a legbengálibb tigrisek is világgá szaladnak tőle. A macskák két napja kerülnek és időnként rázzák a mancsukat. De csak, mikor rám néznek és öt méteren belül vannak. Elolvastam az összetételét, van abban minden, de főleg mentol és kínai gyógynövények.
Viszont hat. Két nap alatt kihúzta a fájdalmat. Lehet, hogy olyan szaga van, mint egy texasi republikánus elnökjelölő gyűlésnek, amit egy sanghaji nyilvánosházban tartanak, lehet, hogy magányos tőle egy darabig az ember, mert senki sem mer közelíteni hozzá – de hat, és ez a fontos.
Sztepptáncra még nem vállalkoznék, de múlik szépen.
Pár nap alatt.
Kérem, ez lenne a megoldás más kérdésekben is.
Teszem azt, terjesszük el, hogy Magyarországnak lumbágója van, és abban a pillanatban félreteszik az emberek a marakodást, mindenki segíteni akar majd.
Aztán teszünk rá tigris-tapaszt, és az kihúzza a fájdalmat.
Meg a betegséget is.
Tudnak ezek a kínaiak…
