Interjú Végel László Kossuth-díjas íróval, drámaíróval, dramaturggal, publicistával, Újvidék kozmopolita lokálpatriótájával a kettős állampolgárságról, arról, hogy a tömeges kivándorlás miatt a magyarlakta vidékeken már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni, meg arról, hogy a magyarországi (budapesti) kultúra egyre inkább önmagába fordul és nem ismeri fel a másság varázsát, valamint a sajátos kisebbségi klausztrofíliáról.
Vágjunk a közepébe: tudomásom szerint Konrád Györggyel valamikor nagyon régen ti javasoltátok először a kettős állampolgárság bevezetését. Azóta sok minden történt az eredeti gondolattal. Neked erről mi a véleményed?
Valójában Konrád Györggyel együtt 1992 őszén javasoltuk a PEN nemzetközi konferenciáján a kettős állampolgárság szorgalmazását, ezt a PEN el is fogadta, köztük a jugoszláv delegáció is, amelynek tagja voltam. Azidőtájt a Fidesz is ellenezte. A Magyar Hírlapban adott nyilatkozatomban és több írásomban felsorakoztattam az érveimet, ezúttal nem ismételném meg, röviden csak annyit mondanék, hogy a kettős identitás elismerését hangsúlyoztam. Úgy véltem, ezzel egyensúly teremthető a kelet-közép-európai kisebbségi identitáspolitikában, s reméltem, hogy ez is segíti a szülőföldön maradást.
Azóta természetesen sok víz lefolyt a Dunán, manapság Magyarországon, de a régió számos országában a kettős állampolgárság nem ütközik akadályokba. Szerbiában ez az első pillanattól kezdve nem okozott problémát. Jelenleg
részkérdésekről folyik a vita, például arról, hogy szavazhatnak-e azok a magyar határon túli polgárok, akiknek nincs állandó tartózkodási helyük az anyaországban.
Nem csak Magyarországon, hanem például Horvátországban is, de részben Szerbiában is, megnyugtató megoldást keresnek, amiről érdemes lenne higgadt párbeszédet folytatni, sajnos erre Magyarországon nem nyílik alkalom.
Sokkal könnyebb azokban az országokban jó választ találni, amelyekben közvetlen választásokkal választják a köztársasági elnököt. Szerintem ezekben az országokban a „külhoni választópolgárok” okvetlenül vegyenek részt a köztársasági elnök megválasztásában, azzal, hogy sok kisebbségpolitikában a köztársasági elnök nagy morális tőkével rendelkezzen. Ezzel domborodna ki, hogy
a határon túli kisebbségek nem pusztán pártügyek, hanem pártpolitikán túli nemzeti kérdések.
Magyarországon ez a lehetőség jelenleg nem áll fenn, ami azt jelenti, hogy sokkal bonyolultabb válaszokat kell találni, miközben fennáll a veszély, hogy a kisebbségek az anyaországi pártharcok prédái lesznek, ami elsikkasztja a hiteles nemzeti dimenziót, arról nem is szólva, hogy a kisebbségi közösségben is újabb megoszlások és törések születnek.
A kettős állampolgárság egyik következménye a tömeges elvándorlás Vajdaságból (is). Szinte mindennapi élménnyé válik, hogy valaki éppen intézi az okmányait, készül Nyugatra. A Magyarországról ideirányuló forintmilliárdok nem tudják megállítani, sőt még lassítani sem ezt a folyamatot. Ennyire reménytelen a helyzet, éppen most, amikor soha nem látott barátságot ápol a szerb és a magyar vezetés?
A kettős állampolgárság megadása valóban fordulópontot jelentett, amire alapos, szakszerű háttértanulmányokkal, szociológiai kutatóprogramokkal kellett volna előkészülni. Ismerni kellett volna a kisebbségben lejátszódó folyamatokat, hogy megfogalmazódjon az állampolgárság megadásának módszere és dinamikája.
Ezek a felmérések elmaradtak.
Mi történt tehát? A magyarországi pártok kezdetben rendre ellenezték a kettős állampolgárságot, aztán hipp-hopp elfogadták. Pártkampányok születtek, amelyek arról szóltak, hogy ki van ellene és ki van mellette. Ki a nemzethű és ki a nemzetidegen? S milyen következményekkel járt ez? Felgyorsult az elvándorlás, úgyhogy a demográfusok szerint a vajdasági magyarság pár évtized múlva jelentéktelen szórványt képvisel.
Jó lenne ezzel komolyan szembesülni.
Jó lenne, ha az anyaországi politikusok a kisebbségpolitikai kérdésekben nem csak a helyi pártirodában tájékozódnának,
hanem például az ingatlanközvetítőket is faggatnak, akik elmondanék nekik, hogy a nagy elvándorlás okozta kínálat miatt a magyarlakta településeken az árak szüntelen zuhannak, már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni. Ilyesmit még a háborús kilencvenes években sem tapasztaltam. Ez azt jelenti, hogy az elvándorlók nem is szándékoznak visszatérni.
A múltkor beszélgettem egy vidéki szobafestővel. Azt mondta, a hetvenes vagy a nyolcvanas években rengeteg munkája akadt, mert a külföldön munkát vállaló magyarok, itthon építkeztek. Ma már nem építkeznek, hanem felszámolják a vagyonukat, ami azt jelent, hogy véglegesen kinn maradnak. Kétségtelen, hogy az elvándorlás a kettős állampolgárság nélkül is tartana, ám a kettős állampolgárságnak az lenne a célja, hogy ezt a folyamatot hathatósan mérsékelje. Mi történik helyette? Felgyorsította!
A magyar polgárok adójából valóban több mint 50 milliárd forint került a Vajdaságba a helyben maradás céljából. A jó szándék nyilvánvaló, köszönet érte az adófizető polgároknak, akik közül sokan ma is nagy szegénységben élnek. Sokkal rosszabbul, mint a támogatott vajdasági kisebbségi oligarchák.
A jó szándék azonban nem elégséges. Első gond, hogy megkésett, mindjárt a kettős állampolgárság bevezetése után lett volna rá szükség. A második pedig, hogy nem célirányos, illetve az említett felmérések elmaradása folytán tele van improvizációval, sokszor pedig a közelgő választási kampány része lett. Nem tudom, hogy a legnagyobb támogatást miért kapja éppen az a nagyvállalkozó, aki még a miloševići időben tollasodott meg.
Vannak azonban fájdalmasabb improvizációk is. Tényleg sok földműves kap ekét és utánfutót, és ezek az emberek hálásak a magyar kormánynak, én is örülök az örömüknek. Ezek nagyon szép, rokonszenves gesztusok. De tudni kell, hogy a Vajdaságban jelenleg olyan nagy földbirtok-koncentráció zajlik, amilyen soha még nem létezett ezen a tájon. A Nagy Háború előtt és a két világháború között a leggazdagabb bácskai földbirtokos Dundjerskij vagyona meg sem közelíti a jelenlegi oligarchák óriásbirtokait. Hozzájuk kapcsolódnak a külföldi befektetők, akik már komputerizálják a termelési folyamatot.
Beszélgettem gazdaságpolitikai szakértőkkel, szerintük velük kisebbségi parasztok nem bírnak új ekével versenyezni a piacon. Biztos, hogy támogatni kell őket, de oly módon, hogy versenyképesek legyenek. Nem ekék, hanem társuláson alapuló, nagy – dániai mintához hasonlító – szövetkezetek kellenek. Ez nem idegen a magyar kultúrában, a magyar népi írók, például Németh László is eszmélkedett róla. Most még a szerb nacionalisták is kedves mosollyal szemlélik az ekék és az utánfutók ünnepélyes átadását. De másra is ügyelni kell. Manapság az a legfájóbb gond, hogy a kisebbségi tudástőke vándorol el. E nélkül a kisebbség a 21. században kínos agóniára lesz ítélve.
Az Orbán-kormány a határon túliak védelmezőjeként lép fel – és ezt a külhoniak óriási többsége magáénak is vallja. Történt előrehaladás a magyar kisebbségi kultúra ápolásában? Több könyved jelenik meg Magyarországon?
Pontosítani szeretnék. Bárkivel is beszélgetek, mindenki Orbán Viktort dicséri és nem a kormányt vagy a Fideszt. Azok is, akiknek az útlevelén alig száradt meg a pecsét s indulófélben vannak, szintén azt mondják, hogy hálával tartoznak Orbán Viktornak. Az is igaz, hogy
a mindenkori magyar kormány támogatása nélkül, a vajdasági magyar kulturális intézmények elsorvadnának.
Negyven-ötven évvel ezelőtt más helyzetben voltunk, a tartományi, a köztársasági és a szövetségi költségvetésből biztosították a vajdasági magyar kultúra felvirágoztatását. Manapság az anyaországi támogatásoknak köszönve gond nélkül jelennek meg a könyvek, a Vajdaságban könnyebb kiadni a könyveket, mint az anyaországban, a helyi kiadónak sincsenek olyan gazdasági kockázatai, mint az anyaországiaknak. A támogatás tehát jelentős.
Könyvek jelennek meg, de nincsenek könyvkereskedések. Negyven-ötven évvel ezelőtt 16 magyar könyveket árusító könyvkereskedés működött a Vajdaságban. Ma itt-ott bukkan fel valami könyvkereskedés-féle.
Ha így haladunk, akkor közösség nélküli, az anyaországi lélegzőgépen élő kisebbségi kultúra születik.
Szerintem újra kellene gondolni ezt a helyzetet. A jelenlegi magyar kormány, az előzőeknél nagyobb empátiával viseltetik a kisebbség iránt, de ez az empátia főleg politikai, viszont a magyar identitás megőrzésének a fundamentuma mégis a kultúra, amelynek sokkal nagyobb a szerepe, mint az anyaországban. Az a baj, hogy ezt a politikai nézőpont áttevődik a kultúrára, ami egészen abszurd dolog, hiszen nincs jobboldali vagy baloldali regény. Az irodalmi műveket, a kulturális értékeket nem lehet úgy osztályozni, mint a politikai pártokat.
Szándékosan nem kérdeztem rá a színdarabjaidra, vagy a regényed, a nagysikerű Neoplanta alapján készült előadásra, mert markáns véleményed van a pl. a nyugat-balkáni színházi trend, sőt kultúra és a magyarországi közötti különbségről. Ez csak mentalitás kérdése?
Ezekről a különbségekről az utóbbi években sok személyes tapasztalatot szereztem. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényem alapján készült előadás, amelyet Urbán András rendezett, először kiérdemelte a fődíjat a szerbiai nemzeti fesztiválon. Először fordult elő, hogy egy vajdasági magyar színház, vajdasági szerző művével, vajdasági magyar rendező rendezésében született előadás ilyen rangos elismerésben részesül. Aztán ugyanez az előadás a BITEF nevű Európa szerte tekintélynek örvendő színházi fesztiválon kiérdemelte a közönség díját és a legjobb rendezőnek kijáró díjat.
Azután Szarajevóban Urbán András színre vitte a Bűnhődés című regényemet, amely a szarajevói nemzetközi kisszínpadok fesztiváljának műsorára került. Zágrábban pár hónappal ezelőtt két regényemet adták ki horvát fordításban, ennek kapcsán a horvát közszolgálati tévé egyórás beszélgetést folytatott velem. A szerbiai közszolgálati televízió a négy alkalommal is foglalkozott a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemmel. A Neoplanta avagy az Ígéret földje szerb fordításban később jelent meg, mint a magyar kiadás, de máris készül az új kiadása. Elfogyott. Az Egy makró emlékiratai a harmadik kiadásnál tart, a kiadóm tervezi a negyediket.
Sok tényezővel magyarázható ez. Ez alkalommal számtalan irodalmi esten, pódiumbeszélgetéseken vettem részt, a sajtó is sokat foglalkozott velem. Volt tehát alkalmam a különböző nemzeti kultúra mérlegén érzékelni a különbségeket. A szerbiai, a horvátországi, a szlovéniai színházak sokkal radikálisabbak, kritikusabban szólnak a mai világról. Ez érvényesül a prózaírásban is.
Nagyon értékes, a 20. századdal viaskodó regények születnek ma a délszláv térségben, s mi magyarok nem is tudunk ennek az irodalomnak az újabb európai előretöréséről.
A viták élesebbek, az irodalmi mércék változatosabbak, az értékes művekről is pro és kontra viták folynak, nincsenek szent irodalmi kánonok, a hermetikus próza a múlté. Igaz, a modernizmus és a posztmodernizmus is a titoista korban előbb jelentkezett. Az olvasók száma növekszik. Csak egyet említenék: a szelíd magyarországi rendszerváltással ellentétben itt durva, sokszerű folyamatok játszódtak le. Magyarországon a rendszerváltás előtti kulturális értékrendek nagyobb megrázkódtatás és sérülés nélkül túlélték a rendszerváltást, a szabadság pedig az új nemzedékek ölébe hullott. Semmi kockázat!
A volt jugoszláv térségben minden összeroppant, mindent újra kellett gondolni, tehát egy nagy kreatív alkotói tér nyílt meg. Miközben itt egy állandó nyitás tanúja vagyok, nem szabad megfeledkezni, hogy Jugoszlávia az önigazgatási szocializmus idején is kulturálisan rendkívül nyitott volt, s ez a hagyomány éli ma reneszánszát, addig a magyar kultúra egyre inkább önmagába fordul, néha az a benyomásom, hogy Budapesten kívül nincs magyar irodalom és kultúra. Ez persze részben abból következik, hogy Magyarország egynyelvű, egynemzetű ország, belülről nem inspirálja a másság kultúrája, egyedül a határon túli magyar kultúra és irodalom képviselhetné a nyitási esélyt, viszont azt inkább zárványnak tartják, nem ismerik fel benne a másság varázsát. Ennek következtében a kisebbségi kultúra önként kíván megszabadulni a „másság igájától”.
Persze, én a nyitáson nem csak befogadást értek, hanem az odahatást is. Nyitunk, hogy hassunk és befogadjunk. Természetesen vannak példamutató kísérletek. Éppen ebben a hónapban jártam Ljubljanában, ahol arról értesültem, hogy Aleš Štegler, akinek a műveit több európai nyelvre is lefordították, és a mai szlovén irodalmi élet egyik legrangosabb képviselője a ljubljanai Balassi Intézet programjában állandó párbeszédet moderál a magyar és a szlovén értelmiségiek között. Ez a példaadó program növeli a magyar kultúra jó hírnevét, ismertségét, tekintélyét, ugyanakkor szélesíti saját látókörét is.
Eközben nem lenne szabad megfeledkezni, hogy
a magyar kultúrának van egy Láthatatlan Balassi Intézete, ez pedig a kisebbségi magyar elitkultúra.
A régióban nélküle nincs igazi magyar térhódítás, de arra is emlékeztetnék, hogy Európában ez a mozaikos jelleg gazdagítja a magyar kultúrát. Ezt az összetettséget akár hungarikumnak is nevezhetjük. Napjainkban megdöbbentő helyzet tanúi vagyunk: politikailag európai szintéren is felkaroljuk a kisebbséget, kulturális azonban rejtegetjük, mintha szégyellenénk. Annyit siránkozunk a Trianon trauma miatt, hogy megfeledkezünk arról a szellemi és kulturális tőkéről, amelyet megőrizhetünk. De mit lehet tenni? Ottlik Géza okosan figyelmeztetett: „Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, amelyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonságunknak.” (Iskola a határon)
Vissza a Vajdaságba. A vajdasági magyarságnak csak két Kossuth-díjas írója van, rajtad kívül még Tolnai Ottó. Ráadásul Te még fáradhatatlan publicista is vagy, aki több évtizedig írt naplójegyzeteiben az otthoni közélet minden rezzenését feljegyezte, szélesebb környezetbe helyezte. Ennek ellenére, nem szerepelsz a Fidesz partnerpártja, a Vajdasági Magyar Szövetség által ellenőrzött médiában, a szintén rövid gyeplőn tartott Forum könyvkiadó nem adja ki a műveidet, amelyek egyébként Németországban, Szlovéniában, Horvátországban, Montenegróban, Boszniában nagyon népszerűek. Ez minek tudható be?
Ez előttem is rejtély és kellemetlen beszélni róla. Tolnai is főleg Magyarországon adja ki a könyveit, s sokkal többet szerepel a magyarországi vagy a jugoszférában, mint a VMSZ által irányított médiában vagy kulturális életben. Azokról a szereplésekről, amelyekről szólsz, ezekben a médiumokban egy szó sem esik. Nem hiszem, hogy ennek „nagypolitikai” okai lennének, inkább a lokális státus- és presztízs harc eszközei. A szociológusok szerint a kis közösségekben ez kurrens dolog, elsorvad sokszínűség, egy úrnak kell lenni, s egy udvartartásnak. Bizonyára ebben közrejátszik az újabb baljós kisebbségi exodus: a feudom egyre kisebb lesz, a közvélemény megszűnőfélben van, ami pedig torz és traumatikus állapotot hoz létre. Ez lenne a sajátos kisebbségi klausztrofília. A távlatok elvesztése, az értékrend beszűkülést, privatizációját idézi elő.
