Milyen elbaszott országban élek? Milyen ország az, ahol a kormányzópárt derékhadához tartozó interjúalany azzal mondja vissza a már leegyeztetett interjút, hogy az időközben őt ért támadásoktól, ne a balliberális ellenzékinek titulált orgánum védje, mert abból neki csak további baja lehet!
A baloldaliságot én személy szerint kikérem magamnak, liberalizmusunk pedig magával hozza, hogy függetlenségünkhöz ragaszkodva minden véleménynek helyt adunk! Pontosabban csak adnánk, ha mindkét oldal hajlandó lenne egy olyan orgánumban megszólalni, ahol az övéitől különböző vélemények is helyt kapnak! És bármilyen hihetetlen, ezek a „véleménynyilvánítók” alkalmanként még balosok is…, ha ennek van még egyáltalán értelme, én úgy mondanám inkább: nem osztják a fideszkormány véleményét.
A „Nemnyilatkozót” magát még csak-csak megértem, semmi szükség arra, hogy a Rómáig vezető út keresztre feszített emberekkel legyen szegélyezve; épp elég galibát okozott az az Egy is, aki vélt vagy valós igazával a mártíromságot választotta.
Belátom azt is, hogy az EU-s pénzekhez való további hozzáférést – a héten megmondták a Néppártnál – csak az illiberálisból hirtelen átnevezett „kereszténydemokrácia” útján élvezheti tovább a kormányzópárt, megfosztva még attól az icipici örömtől is, hogy – amúgy jó szélsőjobbosként – a Horthy korszakra utaló jelzővel illethesse. Ennek jegyében legalább saját embereit nem kellene félelemben tartani, nem kellene őket is egy alternatív valóság Patyomkin falujába szorítani. Legalább ennyi, ha már félelem nélküli gondolat- és szólásszabadságról nem álmodhatunk.
Foszlányaim 2.
Foszlányaim 1.
Gratulálok Sneider Tamásnak a néppártosodás rögös útjára tévedt Jobbik Pártjának elnökké választása alkalmából.
Egy úr a Kereszténydemokráciából
„Mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.” Ezt mondta Orbán Viktor a parlamentben, azon a napon, amikor az országgyűlés megválasztotta miniszterelnöknek. Jó lenne tudni, hogyan kell ezt értenünk? Királyi többes, vagyis, a szónok ebben az esetben magáról beszélt? Vagy úgy, hogy minden magyar kereszténydemokráciát akar?
Aki nem ugrál, nem kereszténydemokrata, hej, hej!
Volt már ehhez hasonló, például, amikor az volt a szöveg, hogy leraktuk a szocializmus alapjait. Annak sem volt értelme, nem is foglalkoztunk vele. Ha odafönn az uraknak jólesik azt hinni, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, ne ingassuk meg őket ebben a hitükben.
Mi a kereszténydemokrácia útján járunk.
Élünkön az egykori fiatal demokratákkal. Akik egy időben távolról sem voltak keresztények. „Térdre, imához”, kiabálták gúnyosan a szónoknak, amikor egy kereszténydemokrata képviselő beszélt a parlamentben.
Most meg kereszténydemokráciát akarnak. Nem csak maguknak, mindenkinek. A Fidesz frakciója, amely az utóbbi néhány ciklusban egy a parlamenthez közeli templomban közösen szokott imádkozni, idén sem szakított ezzel a szokásával. Igaz, ezúttal a tüntetések miatt az Országházban tették mindezt.
Ezek szerint a Fidesz frakció valamennyi tagja keresztény, és valamennyien templomba járó hívők. Egy sincs közöttük, aki más vallású lenne, vagy, ne adj’ isten, vallástalan.
Orbán Viktor azt ígérte, hogy 2030-ra mi leszünk az egyik legélhetőbb és legversenyképesebb ország az Európai Unióban. Benne leszünk az első ötben. Egyelőre ettől még messze vagyunk, leginkább a hátsó traktusban vitézkedünk, de ha úgy vesszük, már most kereszténydemokratábbak vagyunk, mint sok más állam. Igaz, ők az oktatásban állnak jobban, meg az egészségügyben, és a gazdaságban is előttünk járnak, ám kereszténydemokrataságban a fasorban sincsenek hozzánk képest.
Most már csak az kell, hogy Orbán Viktor erről ne csak a magyarokat, de az egyre morcosabb európai uniós vezetőket is meggyőzze. Akik mindenféle elavult értékeket vetnek a szemére. Úgymint a jogállam lebontását, a növekvő korrupciót, a szabad sajtó elhallgattatását. Pedig, ha lenne agyuk ezeknek az európai népeknek, és nemcsak a tudatlanság beszélne belőlük, akkor tudhatnák, hogy nem annak kellene hinniük, amit látnak, hallanak és tapasztalnak, hanem annak, amit Orbán Viktor mond nekik. Mert a helyzet egyszerűbb, mint gondolnák. Orbán és társai nem korruptak, épp ellenkezőleg: amiről Európában úgy gondolják, hogy korrupció, azt Magyarországon úgy mondják, hogy mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.
Ahogy a régi dakoták mondták: minden másra ott a MasterCard.
Minden megy tovább…
A vásárhelyi ellenzéki győzelem kábulatában sokan azt gondolták, megroggyant a Fidesz bombabiztosnak hitt építménye. Felcsillant a kormányváltás reménye. Akkor senki nem gondolt arra, mivel járhat az ellenzék győzelme? Végeláthatatlan utcai elégedetlenséggel, utcai gyújtogatásokkal, a gazdaság összeomlásával? De nem, minden megy a maga útján, ahogyan eddig is.
Jött a hidegzuhany. A csalódás. A fizikai és lelki összeomlás. Pártvezetők mondtak le, vagy kerültek a politika süllyesztőjébe. És megjelentek az utcán a csalódott választók százezrei, akik nem borogattak kukákat. Nem vonultak a közmédia gyűlölt székháza elé, hogy kirángassák az irodáikból a nem odavaló szerkesztőket, csupán felemelték a hangjukat. Annyira csak, hogy a T. Ház falain belül is meghallják: a számszerű többség kívül rekedt a törvényhozáson.
De ezen kívül nem történik semmi. Ott folytatódik minden, ahol április 8-ika előtt abbamaradt.
A mameluk parlament megszavazta az új bizottságok tagjait, köztük azt a Szél Bernadettet is bevették újra a Nemzetbiztonsági Bizottságba, aki miatt fél évig Németh Szilárd blokkolta a testület munkáját. Minden képviselő – még a gerinces ex-rezsibiztos, és Orbán Viktor is – igent nyomott a megválasztására. Alighanem hálából, hiszen
a kétharmad megszerzését nagyban köszönhetik neki.
Aztán mindennél többet mondott a pártok „sajátos tiltakozása”. Ahányan voltak, a városnak annyi pontján tettek „maguk között” esküt, aztán bementek a terembe, és tiszteletteljesen elmormolták a kötelező esküt ott is. Nem volt „kedvük” Hadházy-módra távol maradni az alakuló üléstől, és aztán egy másik időpontban, együtt, esküt tenni. Nagyot szólt volna.
Aztán az LMP alapító politikusa látványosan bejelentette, hogy kilép a pártból, mert a frakció befogadta az Együtt színeiben indult Szabó Szabolcsot.
Jó ürügynek tűnik, de nagyon hamisan cseng.
Hogy talán más szempontok miatt döntött Schiffer a „pártatlanság” mellett? Talán új, magasabb tisztségre pályázik ezzel? Pletyka.
Márki-Zay Péter, aki az elmúlt hetekben látványosan szerepet vállalt a „nagypolitikában”, már panaszkodik. Fontos szakemberek sora adta be a felmondását, ellenőrzést kapott, olyan számlákat kellene előkerítenie, amelyek helyét csak a kilépők ismerhették. Lázár János hazament, aligha csak azért, hogy a frissen elkészült vadászkastély(á)ban a fácánokat ritkítsa. A volt alpolgármester a polgármester főnöke lett,
minden jel arra mutat, megkezdődött a buktatási akció.
Valami hasonlóról érkeznek hírek a szocialisták háza tájáról is. Amint mi is megírtuk, „jól értesült” körökben már arról beszélnek, hogy fenik a zuglói polgármester és alpolgármestere hátába szánt kést is. Amikor kiderült, hogy Karácsony Gergely visszatér a kerületbe és nem ül be a frakcióba, azt kezdték rebesgetni, hogy az MSZP és a Fidesz frakció közösen puccsot készít elő ellenük. A hírt persze azonnal pletykának minősítette Tóth Csaba, a kerületi pártelnök.
A puccspolitika amúgy nem idegen a szocialistáktól.
Nagy mestere volt Gyurcsány Ferenc, megtanulhatta a saját bőrén már miniszterelnökként Medgyessy Péter, jelöltként Botka László, és már választás estjén a még „ki sem hűlt” pártelnök, Molnár Gyula. És ezek csak a leglátványosabbak a közelmúltból, de nem tudjuk, mi lesz az MSZP következő, tisztújító küldöttgyűlésén.
Alighanem azoknak a politikai elemzőknek és civileknek van igazuk, akik azt mondják, nem mehetnek úgy tovább a dolgok, ahogyan az elmúlt nyolc évben mentek. Ha nem teszik félre hamis önérzetüket az ellenzéki pártok, ha nem értik meg, hogy át kell gondolniuk önmaguk eddigi gyakorlatát is, akkor nyugodtam
felajánlhatjuk Orbán Viktornak az „ország örökös miniszterelnöke”,
vagy ha éppen arra fáj majd a foga, „Magyarország örökös elnöke” állását.
Magyarország: Minek nevezzelek?
Mostanában egyre nagyobb gyakorisággal és intenzitással merülnek fel a közbeszédben azok a kérdések, hogy Magyarország diktatúra vagy demokrácia, jogállam vagy csupán jogállamnak csúfolt valami.
Egyesek szerint, ha még nem is diktatórikus a rendszer, de abba az irányba halad, hogy azzá váljon, ez pedig csupán idő kérdése. Más vélemények szerint demokráciában élünk, hiszen adottak a szabadságjogok és vannak rendszeres választások. De léteznek olyan vélemények, melyek egyértelműen diktatórikusnak tartják a jelenlegi rendszer működését.
Az tagadhatatlan, hogy ez a rendszer nem a tradicionális Nyugat-Európában bevett liberális demokrácia ékes példája.
De csupán azért diktatúrának nevezni egy rendszert, mert nem ugyanolyan, mint a nyugati rendszerek, enyhén szólva nem a legmegalapozottabb állítás.
Így most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről azt a kérdést, hogy valójában micsoda is Magyarország. Mind a demokratikus, jogállami elemek megjelennek a rendszer működésében, azonban olyan tényezők is szerepet játszanak, melyek vagy nem férnek bele a demokrácia és a jogállam fogalmi kereteibe, vagy pedig torzítják a leírt rendszerek működését.
A demokrácia fogalma
A demokrácia gyakran emlegetett kifejezés, azonban a demokrácia fogalmának meghatározása nem egyszerű feladat. Ennek oka, hogy rengeteg meghatározás létezik, sok politikaelméleti szakértő sokféleképpen igyekszik definiálni.
A meghatározást az is nehezíti, hogy ezen gondolkodók különféle értékeket és alapvetéseket társítanak a demokrácia fogalmához, melyek megléte kialakít egyfajta demokratikus gyakorlatot.
Egy minimalista felfogás szerint a demokrácia azt jelenti, hogy szabályos időközönként tiszta választásokat tartanak.
Egy másik, már a modern politikai demokráciát leíró magyarázat szerint: olyan kormányzati rendszer, amelyben a vezetők számadással tartoznak közéleti tevékenységükért az állampolgároknak, akik a politikai életet közvetett módon, választott képviselők együttműködése és versengése útján alakítják.
Összefoglalva:
valamennyi, a demokráciát leírni kívánó meghatározás azon alapszik, hogy a hatalom a néptől eredeztethető.
A nép az, ami felhatalmazza a politikusokat a választások alkalmával egy képviseleti demokráciában, hogy képviseljék érdekeiket, közvetett módon. A nép az, mely szavazhat és dönthet az országot érintő kérdésekben a közvetlen demokratikus eszközökkel élve, mint például a népszavazás intézményén keresztül.
Magyarország a fogalmi meghatározásnak megfelel. Már csupán azzal is, hogy bizonyítható a demokratikus alapok léte.
A demokrácia léte kizárja a diktatúra létezését.
Szabad, egyenlő, tiszta és rendszeres választások rendszere működik Magyarországon. A közvetett demokratikus elemek, mint a képviselők választása az érdekképviseletre, működik. A közvetlen elemek, mint például a népszavazás intézménye, is létezik, az már egy másik kérdés, hogy mennyire hatékonyan. Ezen intézmények működési elvei az alaptörvényben vannak lefektetve. Az alaptörvény (alkotmány) pedig az Országgyűlés kétharmados legitimitásán nyugszik, így demokratikusnak tekinthető.
Mellette: Magyarország megfelel a fogalmi meghatározásnak, a politikai hatalomgyakorlás a nép szuverenitásából ered.
Ellene: Több olyan elemet is tartalmaz a rendszer, melyekre a demokrácia tiszta fogalmi meghatározása nem tér ki, de mégis torzul a rendszer működése. Ilyen elemek például a Fidesz-KDNP túlsúlya a törvényhozásban, a gazdasági háttér, mely teret ad a közbeszéd erőteljes formálására és amit közpénzből futtattak fel, vagy a személyi kinevezések, amiket a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP hajtott végre.
A demokratikus jogállam és Magyarország
Amennyiben meg kívánjuk állapítani egy országról, hogy demokratikus rendszerben működik-e vagy sem, nem elég csupán a demokratikus alapok létét bizonyítani.
Ugyanis
a demokrácia önmagában nem szavatolja azon jogokat, melyeket az állampolgárok elvárnak tőle. A modern demokráciák szorosan kapcsolódnak a jog rendszeréhez. A jogállam léte nélkül a demokrácia csupán egy hangzatos eszme lenne.
Ennek oka, hogy a különféle jogokat nem maga a demokrácia szavatolja, hanem az állam, mely működteti a demokratikus rendszert.
Most nézzük meg, mik azok az alapelvek és kritériumok, melyek megléte szükséges ahhoz, hogy egy államot demokratikus jogállamnak lehessen nevezni. Ezeket az alapelveket és kritériumokat megnézzük magyar viszonylatban Bihari Mihály szempontrendszere alapján.
Részvétel a demokratikus állami képviseleti szervezetek létrehozásában az általános, egyenlő és titkos szavazás révén
Magyarországon, mint azt már korábban is leírtam, képviseleti rendszer működik. Az állampolgárok a hazai szabályozás értelmében 4 évente döntenek a politikai elit sorsáról, mindezt általános, titkos és egyenlő szavazás keretében. Viszont vannak kritériumok, melyek körülhatárolják azt, hogy kik is szavazhatnak. Ezt nevezhetjük cenzusnak. Ilyen kritériumok például az, hogy csak az szavazhat, aki rendelkezik magyar állampolgársággal és betöltötte 18. életévét.
Azáltal, hogy a nép dönt a képviselők és pártok bekerüléséről a Parlamentbe, jelen van a demokratikus legitimitás is, mely felhatalmazza a politikai vezetőket, hogy a nép nevében hozzanak meg döntéseket.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Mellette: A választások a meghatározott kitételek szerint történnek. Választási csalások és visszaélések elenyésző mértékben fordulnak elő a nagy egészet tekintve.
Ellene: Történtek visszaélések a választás során, melyeket a Kúria is elismert. Több választókörben is történtek furcsaságok,mint szavazatok rejtélyes eltűnése, rosszul kiosztott szavazólapok és más visszaélések. Ezek mellett a rendszer is összeomlott egy időre, ami a szavazókörökben történtekkel karöltve bizonytalanságot kelthet sok választóban a választás tisztaságát illetően.
Az alapvető szabadságjogok biztosítása és érvényesülése
Az alapvető szabadságjogokat egyrészről az Alaptörvény foglalja magában, másrészről pedig a nemzetközi egyezmények és intézményi tagságok biztosítják létüket.
Ilyen egyezmények például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata vagy az Európai Unió Alapszerződése. Az alapjogoknak érvényt lehet szerezni a hazai bíróságokon, illetve nemzetközi jogorvoslatért is lehet folyamodni.
Mellette: Azzal, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak és elfogadta a nemzetközi egyezményeket, melyek lefektetik az alapvető szabadságjogokat, sokkalta inkább egy demokratikus rendszer képét mutatja, mintsem az ellenkezőjét.
A szabadságjogok univerzálisan érvényesülhetnek az unióban, így Magyarországon is.
Ellene: Magyarország és az Európai Unió között jelenleg nagy viták és küzdelmek zajlanak. Ezek a viták a jogállam és a bevándorlás kérdése körül zajlanak. Azzal, hogy megkérdőjelezhető Magyarország jogállami működése, megkérdőjelezhető a különféle jogok, így az alapvető szabadságjogok biztosításának képessége is.
MTI Fotó: Kkm
Versengő többpártrendszer és a kormányok leválthatósága
Magyarországon versengő többpártrendszer működik. Ennek magyarázata rendkívül triviális, mivel a Parlamentben több párt is tevékenykedik egyszerre. A választások alkalmával több párt jut be a Parlamentbe és vesz részt a törvényhozás mellett a végrehajtásban is. Az már egy másik kérdés, hogy a hatalom mely párt vagy pártok kezében összpontosul és azzal miként bánik.
Az ellenzéki vélemények gyakran hangsúlyozzák azt, hogy az aktuálisan hatalmon lévő kormányt, a Fidesz-KDNP-t nem lehet demokratikus eszközökkel leváltani.
Azonban a demokratikus választás feltételei adottak, így rendszerszinten vizsgálva igenis van lehetőség leváltani a kormányt.
Mellette: Több párt indulhat és indul is a választásokon. Az embereknek joguk van új pártokat létrehozni, hogy megmérettessék magukat a választásokon. Nincsenek betiltott pártok. Azok a pártok, melyek eltűntek a politikai színtérről, nem kormányzati befolyás hatására szűntek meg, hanem kikoptak a közéletből. Az ellenzéki pártok rendelkeznek anyagi forrásokkal, melyekkel képesek kampányolni és működtetni saját pártjukat.
Ellene: A kormányt a jelenlegi rendszerben nem lehetetlen leváltani, de nagyon nehéz. A kormányzat olyan gazdasági, politikai előnnyel rendelkezik a gazdasági hátországnak és a rendszer kiépítettségének köszönhetően, amellyel az ellenzéki pártok nem tudnak versenyezni. A közpénzből fenntartott Magyar Televízió és állami rádió mellett a megyei lapokban is állandó a kormányzati kommunikáció közlése. A kormányzati kommunikáció megannyi csatornán keresztül jut el az emberekhez, így nagy befolyásoló erővel rendelkezik a kormány és képes alakítani a közbeszédet a számára kényelmes és megfelelő témákkal.
Ezen gazdasági és politikai előny, mellyel a kormánypártok rendelkeznek, nagyban megnehezíti azt, hogy politikai váltógazdaság jöhessen létre.
Az államhatalom megosztása, a hatalmi ágak elválasztása
Mint azt már egy korábbi írásomban részleteztem, a hatalmi ágak teljes elválasztása a magyar rendszerben alapvetően nem szavatolt. Ennek oka az, hogy megfelelő mértékű felhatalmazással rendelkező kormány képes dominálni a törvényhozói hatalom, azaz a parlament működését is. Ez a rendszer azonban, már a rendszerváltás óta úgy működik ahogyan.
Az államhatalom megosztása alapvetően létezik Magyarországon. Az önkormányzati rendszer révén egyes területi egységek rendelkeznek némi önállósággal egyes döntések meghozatalában és a helyi ügyek intézésében.
Mellette: Azzal, hogy a törvényhozói és végrehajtói hatalom összefonódik, a hatalomgyakorlás sokkalta gyorsabban és hatékonyabban képes működni. Működik az önkormányzati rendszer, így a helyi közösségek élveznek némi autonómiát a döntéshozatalban.
Ellene: A kormánypárt dominálja a legtöbb hatalmi ágat.
Nincs megfelelő konszenzus és párbeszéd az ellenzék és a kormány között, melyben mindkét fél hibás de csak az egyik érdekelt.
Azzal, hogy a legtöbb politikai kérdésben egyedül a kormányzat dönt, kizárja a demokratikus felhatalmazással felvértezett többi pártot a hatalomgyakorlásból, így tulajdonképpen nem érvényesülnek azon választók érdekei, akik ellenzéki pártra adták le voksukat.
A fékek és ellensúlyok rendszere egyértelműen gyengült. A Fidesz-KDNP tudatosan építette le vagy alakította át az őt ellenőrző szervezetek működési rendjét, illetve személyi vezetőségét. Például az Alkotmánybíróság már nem avatkozhat be a költségvetéssel kapcsolatos állami kérdésekbe, illetve
szinte bármilyen törvény, mely nem sérti a nemzetközi jogot, beemelhető az Alaptörvénybe a megfelelő felhatalmazással,
így az Alkotmánybíróság nem semmisítheti meg azt.
Emellett az Európai Unió és az ellenzék is kifogásolja az ügyészség tevékenységét, a kormányzat és a gazdasági hátország kapcsolatának szelektív ellenőrzését, a jogállam működését, amit szankciókkal és eljárásokkal igyekszik változásra bírni.
Ilyen a hetes cikkely értelmében elindított eljárás Magyarországgal és Lengyelországgal szemben. És a napokban napvilágot látott egy új intézkedéscsomag tervezete is, mely szerint a jogállamiság helyzetéhez kötné az Európai Unió a támogatások és források elosztását.
A választások tisztasága és jogszerűsége felett bíróságok, a részt vevő jelölő szervezetek és nemzetközi megfigyelő szervezetek őrködnek
Magyarországon a választások tisztaságát a hazai bírói hatalom, elsősorban a Kúria személyében, ellenőrzése alatt tartja. Emellett
Magyarország uniós tagságának köszönhetően uniós választási megfigyelő missziók célpontja,
mely missziókat az EBESZ végzi. Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió, ha nem is szól bele a választás lebonyolításába, de ellenőrzést végez azzal kapcsolatban. A választással kapcsolatos jelentések mindenki számára elérhetőek.
Alkotmány és a joguralom
Magyarországon a rendszerváltást követően tulajdonképpen egy illegitim alkotmány volt használatban egészen 2012-ig.
Azért állítom, hogy a korábbi alkotmány illegitim volt, mert egy olyan Ellenzéki Kerekasztal és a diktatórikus pártállam vezetői dolgozták ki részleteit, akik nem rendelkeztek a nép felhatalmazásával.
2012-ben lépett hatályba az új alaptörvény, melyet a második Orbán-kormány parlamenti túlsúlyának köszönhetően megszavazott az Országgyűlés.
Az alkotmány tulajdonképpen a hazai jogforrási hierarchia csúcsa. Ez azt jelenti, hogy semmilyen törvény nem ütközhet az alkotmányban foglaltakkal. Az alkotmány tartalmazza a legtöbb alapvető jogot, szabadságjogot.
Az alkotmány léte kiemelten fontos a modern demokráciákban.
Legyen az írott alkotmány, mint Magyarország esetében, vagy íratlan alkotmány, mint az Egyesült Királyság esetében. Az alkotmány tulajdonképpen megtestesíti és írásba foglalja a demokratikus jogokat és alapelveket, melyek korlátozzák és meghatározzák az összes hatalmi ág működési struktúráit. Magyarországon jelenleg ilyen alkotmány van hatályban. Azonban így is van mód arra, hogy megváltoztassa a Parlament az alkotmány tartalmát, illetve kicselezze az alkotmány abszolút hatalmát.
Az alkotmány védelméért és a jogalkotás korlátozásáért az Alkotmánybíróság felelős, mely intézmény hatásköre és működési struktúrái megváltoztak 2011 után.
Mellette: Magyarország demokratikus jogállam, mivel törvényi keretek szabályozzák és jogi keretek közt működik.
Ellene: A jog és a politika összefonódott. Ennek köszönhetően a politikai célokat és akaratot meg lehet valósítani jogi eszközökkel. Ez annyit jelent, hogy ha van egy politikai akarat, mely erkölcsileg, jogilag kifogásolható, ezen tényezőktől függetlenül ugyanúgy megvalósítható és a jog eszközével életre kelthető.
Ebből a nézőpontból nézve
a jogtalanság a bevett értelmében értelmét veszti, hiszen minden, ami jogtalan lenne vagy erkölcstelen, a jog eszközével jogossá tehető, a jogszabályi környezet könnyedén alakítható az aktuális érdekek mentén.
Modern alkotmányos jogállamokban a joguralom az, mely kiemelt szerepet élvez. Az alkotmány és a törvények azok, melyek mindent szabályoznak egy jogállamban. Egy demokratikus jogállamban pedig a demokratikus értékek részét képezik és beleivódnak ebbe a rendszerbe.
Összességében elmondható, hogy alapjait tekintve,
Magyarország demokrácia és demokratikus jogállam is egyben, de eltér a nyugati liberális demokráciák modelljétől. Így egy hibrid rendszerként írható le leginkább.
Viszont a tradicionális jogállami kereteket a Fidesz-KDNP kiszélesítette. A fékek és ellensúlyok rendszere gyengült és átalakult. Ennek a tendenciának köszönhetően Magyarország nem sorolható a nyugati demokráciák sorába, hanem
egy sajátos demokráciaképpel rendelkezik.
Olyan autoriter elemeket is tartalmaz, melyeket a nyugati demokráciák nem. De még így is inkább nevezhető demokráciának diktatórikus elemekkel, mint diktatúrának demokratikus elemekkel.
Fontos kiemelni, hogy attól, mert egy tömegdemokráciában a kormány minél több embert kíván befolyásolni és elérni, még nem következik, hogy diktatórikus a rendszer. Amennyiben a kormányzati kommunikációt propagandának tekintjük, még úgy is jelen van a „független” média, mely nyíltan kritizálhatja a kormányt és tevékenységét.
A kormányzati kommunikáció populista elemei létező és a demokratikus keretrendszerben valósan működő elemek.
A nagy figyelemfelkeltő erővel rendelkező témák felkarolása és közbeszédben tartása a legtöbb pártnak meghatározó célja.
Az már egy másik kérdés, hogy az információk és programok közlésére rendelkezésre álló feltételek egyenlőtlenek.
A diktatúra ellen szóló legnagyobb érv a magyar rendszerben a demokratikus legitimitás.
A diktatúrák nem rendelkeznek demokratikus legitimitással, Magyarország meg jelenleg igen. A Fidesz-KDNP zsinórban harmadjára nyert választást, mindhárom esetben kétharmados felhatalmazást kapott, egyenlő és tiszta választáson.
A rendszer demokratikusságának megkérdőjelezése veszélyes vállalkozás az ellenzék részéről.
Hiszen amennyiben azt állítják, hogy a rendszer diktatórikus és nem demokrácia többé, de ők mégis részt vesznek a törvényhozásban, úgy statisztálnak egy diktatórikus rendszer működéséhez, így saját kommunikációjuk csapdájába esnek.
A tüntetés legszürkébb árnyalata
Nem volt nehéz megjósolni, hogy a Mi vagyunk a többség tüntetéssorozat ki fog fulladni. Talán kicsit tovább is tarthatott volna, de világos célok nélkül, unalomig használt és semmire sem ösztökélő helyszínek, gyengécske beszédek, na meg a zivatar miatt ennyire futotta.
A korábbi két demonstráción (Kossuth tér, Erzsébet híd pesti hídfője) több tízezren voltak, az országgyűlés alakuló ülésére szervezett tüntetésen már csak néhány ezren.
A beszédek továbbra sem voltak felemelők, akcióra buzdítók, habár tartalmilag már javultak a korábbiakhoz képest. Egy megfejthetetlen megoldással viszont rendre felsülnek a szervezők: a videóüzenetekkel. Korábban ellenzékinek számító színészek, polgármesterek üzentek a messzi távolból, most egy rendszeresen és tisztességgel kiálló író.
De miért videóüzenetben? Nem tudott eljönni?
Ha az üzenő nem tud eljönni, akkor a tüntetőknek, akik el tudtak jönni, mit üzen? A szervezők nem tudnak találni olyanokat, akik a helyszínen öntenek lelket a tömegbe?
Ami zivatar előtti tartalmasabb részt illeti: két roma polgár is felszólalhatott, Hidvégi Balogh Attila újságíró, a RomNet főszerkesztője és Lakatos Béla, Ács polgármestere.
Hídvégi beszédéből:
„Én vagyok a kilátástalanok, a reményvesztettetek, a meg nem hallott emberek lelkiismerete, szónoka. A mélységből kiáltok! Onnan, ahová nem jut el az igazság. A cigánytelepek viskóiban vegetáló ezrek, a falvak mélyén nélkülözni kényszerülő százezrek hangján kérdezem:
Miért gondolják az állam vezetői azt, hogy 600 év alatt nem tudtunk integrálódni?
Miért merül fel kétség, hogy erőforrásként, vagy tehertételként tekintsenek ránk?
Miért fordul meg államférfi fejében, hogy szétosszon minket Európában?
Miért vonja kétségbe bárki is, hogy közös történelmünk során a cigányok is életüket és vérüket adták ezért a hazáért?
Miért kényszerülnek arra otthonaikból elűzött emberek ezrei, hogy új hazát, boldogulást keressenek?
És miért a cigányságot okolják oly sokan a Fidesz kétharmados győzelméért?”
Lakatos Béla, Ács polgármestere (korábbi fideszes politikus, aki a Momentum színeiben indult a választáson) arról beszélt, hogy vidéken polgármesternek lenni ellenzékben nehéz dolog, nagyon meg kell alázkodni, hogy a településen lehessen fejleszteni.
Olyan emberekkel szemben vesztett a saját településén, akik be sem tették a lábukat Ácsra. Olyan elkeseredett volt, hogy be akarta fejezni.
“NEM HISZEM EL, HOGY AZ ERZSÉBET UTALVÁNY MEG A MIGRÁNSOZÁS TÖBBET ÉR, MINT A HELYBEN VÉGZETT MUNKA.”
Ezzel szemben az egyik szervező, Gulyás Balázs ezt nyilatkozta a HírTV-nek: „Abszolút elégedettek vagyunk, mert ezek a tüntetések nem csak a számokról szólnak, hanem arról is, amit az első tüntetésünk a választás utáni szombaton megmutatott, hogy nagyon sokszínű az a tömeg amelyik kritikus az Orbán-rendszerrel – ugye az árpádsávos zászlótól az uniós zászlóig a mostani tüntetésen is sok mindent láthattunk – és szólnak arról, hogy ez a tömeg nem csak tüntetni akar, hanem szerveződni is akarnak és ezt is üzentük.”
Hát ez fölöttébb kínos. Gulyás beállhatna a magyar ellenzéki pártok közé, amelyek azt akarják elhitetni a híveikkel, hogy április 8-án nem szenvedtek súlyos, megsemmisítő vereséget. És még kordont sem tudnak bontani.
Isten, haza, csalás
Miközben a Fidesz azzal vádolja a Kúriát, hogy beavatkozott a választásba, mert elvett tőlük egy mandátumot, az ellenzéki pártok, de főként a szimpatizánsaik, csalást emlegetnek. Az ellenzéki pártok ezzel együtt beültek a parlamentbe, listán bejutott, vagy egyéniben győztes képviselőik átvették a mandátumukat és felesküdtek a az általuk tákolmánynak nevezett alaptörvényre. (Kivétel Hadházy Ákos, aki majd később teszi meg ugyanazt, valamint a Demokratikus Koalíció képviselői, akik kiegészítést fűztek az eskü szövegéhez.)
Az kiderült, hogy központilag vezérelt, rendszerszintű csalás nem történt, ellenben számtalan szabálytalanság és sok kisebb csalás igen. Utóbbiak nem befolyásolták a választás végeredményét, ám ezek az ügyek még így is továbbgondolásra érdemesek.
Ahogy nincs kis lopás és nagy lopás, úgy a kis csalás is csalásnak minősül.
A számtalan példa közül csak egy: a Kúria például megállapította, hogy abban az újpesti szavazókörben, ahol a győztes Varju László 244 egyéni szavazatot kapott, a DK listája pedig nullát, valójában egy kamupárthoz, a Szegény Emberek Magyarországért Párthoz írták be a DK listás szavazatait. Ez egyértelmű választási csalás, amelynek vizsgálatát a Nemzeti Választási Bizottság korábban elutasította, és a Kúria döntése kellett az igazság kiderüléséhez.
Hasonló esetek történtek a Jobbikkal is, volt olyan választókörzet, ahol a listán szerzett szavazataikat egy ismeretlen kamupárthoz írták. Amikor ez kiderült, a hibát kijavították, ám a felelőst nem büntették meg.
És volt olyan is, még a választás előtt, amikor a Lendület nevű pártot azért zárták ki egy választókerületben az indulásból, mert az aláírásgyűjtő ívükön nemcsak az aláírók neve, de még a sorrendjük is megegyezett a Fidesz listáján szereplőkével. Hogy ebben az esetben miért csak a Lendületet büntették meg, miközben nyilvánvaló, hogy ehhez a csaláshoz két szereplő kellett, nem tudni.
Az viszont még ennél is kevésbé érthető, hogy az ellenzéki pártok miért nyugszanak bele abba, hogy a végeredményt nem befolyásoló, ám a választás tisztaságát sokak szemében megkérdőjelező csalássorozatot miért nem követték büntetőeljárások. Egy kifli ellopása valamelyik budaörsi bevásárlóközpontban ugyanúgy bűncselekmény, mint sok millió forint eltulajdonítása – legföljebb a bíróság által megállapított büntetési tétel lehet eltérő. Emlékszünk még arra is, amikor a Magyar Nemzeti Bank magánalapítványokba akarta menteni a közpénzeket, ám a bíróság ítéletében megállapította, hogy ezek nem magánpénzek, hanem a köz vagyonának a részét képezik. Amikor erre az újságírók rákérdeztek, Kovács Zoltán kormányszóvivő, nem minden cinizmus nélkül, visszakérdezett: És? Sikerült?
Mármint magánpénzzé varázsolni a közös lóvét. Nem sikerült.
Ha bemegyek egy boltba, és lopni próbálok, de rajtakapnak, akkor nem védekezhetek azzal, hogy nem sikerült.
Ha most a hatóságok nem tesznek hivatalból feljelentést a kiderült csalásokkal kapcsolatban, és az ellenzéki pártok is megelégszenek azzal, hogy vállvetve mantrázzák, hogy a választás nem volt sem szabad, sem tisztességes, nos, ebben az esetben minden marad a régiben.
A kétharmaddal győztes kormánypárttól nem várható el, hogy a győzelmét elősegítő szabályokon változtasson. Pontosabban: erkölcsileg elvárható lenne, de a gyakorlati hasznot figyelembe véve erre semmi esély.
Az ellenzéki pártoknak meg kellene hallaniuk a mögöttük álló emberek hangját. Nem azokét, akik a szavazatok újraszámlálását, vagy új választás kiírását követelik, hanem azokét, akik azt szeretnék, hogy büntessék meg azokat, akikről konkrétan kideríthető, hogy csaltak.
Orbán militáns kormányt akar?
Kedden elindul útjára a magyar országgyűlés új, négyéves ciklusa; sokat nem várhatunk tőle. A választások nyomán kialakult összetétele ismét statisztaszerephez juttatja az ellenzéket, amely ezt –talán vonakodva?– készségesen eljátssza. Kövér László újra felül a parlament pulpitusára, és ugyanúgy, mint eddig, folyamatosan megalázza a politikai ellenfeleit. Gúnyolódik, leszól és büntet, egy másodpercig sem akarja elhitetni senkivel, hogy ő pártatlan lenne. Kövér László egyetlen érdeme az, hogy róla nem derült ki semmilyen pénzügyi visszaélés, erős a hit, hogy ő legalább nem lop. Nagy dolog ez manapság, de persze nem ez repítette őt ismételten az elnöki székbe.
Nagy kérdés, hogy az ellenzéknek mit kellene, lehetne tennie, akár Kövérrel szemben is, úgy helyes, ha tűri a megaláztatásokat, vagy kitalálja a módját, hogy mit léphetne ellene. Közösen, gondolnám, de hát az ellenzék, bármily csekély létszámú, nem képes feladni töredezettségét, miáltal csekélyke izmát sem tudja megmutatni. Ez ugye kiderült most is, az alakuló ülés előtt; nem volt egységes ötlet arra, hogy a jelképessé silányult országgyűlést miként is kellene kezelnie az egyharmadnak. (Egyébként nem kellene magát ennyire alul kezelnie, hiszen össz-szavazat számban több embert képviselnek, mint a fideszesek.) Pedig szükség lenne az ötletre, mert különben semmi nem fog változni: a kormányzó párt kénye-kedve szerint fogja alakítgatni a törvényeket, gyurmaként kezelve az alkotmányt – bocsánat: alaptörvényt – is. De az sem igaz, hogy a kormányzó párt kénye-kedve szerint jár el; a fideszesnek, meg kereszténydemokratának nevezett képviselők pont olyan bábúi ennek a Háznak, mint az ellenzék. Abban az elemzésben, amelyet a Fidesz elmúlt időszakáról írtunk, szóltunk már a valós képről: az történik az országban és az országgal, amit Orbán Viktor akar.
De vajon mit akar Orbán Viktor?
Azt tudjuk, hogy a parlamentet demokratikus paravánként használja, azt azonban csak találgathatjuk, hogy mit tervez velünk, az országgal. Beszél ugyan arról, hogy a háromharmadot akarja képviselni, ezt azonban tekintsük csak ünnepi szólamnak, jól hangzó bon mot-nak. Orbánnak eszébe sem jut a három harmadot képviselni, de továbbmegyek: a kétharmadot sem. Hogy a sajátos választási rendszerben ilyen mérvű a támogatottsága, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a bizonyos parlamenti kétharmad valóban arra adott felhatalmazást, amit Orbán csinál. Mert hiába is hivatkozik erre a miniszterelnök, az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy miként kormányoz a Vezér, csak azt tudják és látják: erős kézzel teszi, és nincs sehol a környéken egyetlen ellenfele sem. Így aztán nincs más, aki számukra a biztonságot garantálhatná, márpedig arra szükség van, hiszen a gonosz Európai Unió telepakolná az országot migránsokkal, idegen kultúrájú emberekkel. Igen, ezt tudják Orbánról, de hogy mit jelent a demográfiai alapú kormányzás, vagy a kereszténydemokrácia építése, arról lövése sincs a többségnek.
Nekem sincs.
Azt viszont látom, a miniszterelnöknek egy pillanatra sem lohad le a harci kedve. Magyarországot egy olyan terepasztalnak tekinti, ahol naponta kell hadseregparancsnokként mozgatnia csapatait, hol a szárnyvonalon, hol a széleken támadva, de folyamatos offenzívában létezve. Orbánnak jószerivel nincs olyan beszéde, nyilatkozata, ahol és amelyben ne használna militáns kifejezéseket; ő folyamatosan szárazon tartja a puskaport, igazgatja a harcosok klubját, és így tovább.
Sokáig azt hittem, hogy ezek a kifejezések nála csak színesítő elemek, a tábor – a hadsereg – folyamatos frappírozása, de rá kellett jönnöm, hogy súlyosan tévedek. És erre a tévedésre igazában most derült fény, avagy most jutott el Orbán abba az állapotba, amikor ezt a terepasztalt már valóságos hadszíntérnek tekinti, és ennek megfelelően állítja össze kormányát. Elképzelhető, hogy akadnak olyanok, akik vitatkoznának velem, azt állítanák, hogy túl messzire mentem következtetéseimben, de Orbán viselkedése, szófordulatai, jellemének rajzolata nagyon is abba az irányba mutatnak, hogy ehhez az állandó háborúhoz keresi meg a figuráit, ennek alapján konstruálja meg a kormányát.
Lássuk a tényeket. A rendszerváltás óta először fordul elő, hogy a honvédelmi miniszter posztját katona tölti be. Pedig Simicskó István áldozatkészségével, Orbánt szolgáló hűségével nem lehetett semmi baj, nem követett el olyan hibákat, mint az elődje – aki a hírek szerint némiképp tamáskodott a kerítést felállítani az országhatáron, illetve vonakodott a hadsereget szolgálatba állítani a migráns-ügyek kezelésében; így történt kedves Hende Csaba? -, és mégis: lecserélte őt a főnöke. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy Czinege Lajos vezérőrnagy babérjaira törve, magas rangú katonát ültetett a miniszteri székbe Orbán? Nehéz lenne azt hinni, hogy hirtelen csak egy katonában találta meg bizalmát, vagy hogy rájött: erre a feladatra egy civil bizonyosan alkalmatlan. De milyen feladatra? Emlékszem: a rendszerváltás környékén mily sokszor érveltek a demokrácia hívei azzal, hogy nincs már szükség miniszteri székben katonára, civilnek kell irányítani az apparátust, a hadsereget kell a tisztekre bízni. Mi változott most? Azt talán még sem hihetjük, hogy Orbán a hadsereg mozgósítását sem tartja kizártnak, illetve olyan akciókra készül, ahol és amikor már katonákra van szükség. Ha nincs ilyen szándék, akkor viszont valahol a jelleménél, a pszichéjénél kellene keresnünk a választ, azt azonban még sem hihetjük, hogy gyermeki lényét, a katonásdi játszását akarná így felnőttkorban, és hatalommal a kezében kiélni.
Inkább arra kell gondolnunk, hogy a harci kifejezések használatának egyfajta lenyomata ez: ahová egyenruhásokat képzel az ember, ott legyenek is egyenruhások. Hiszen harc van, a harc pedig fegyelmet, hierarchiát követel, márpedig Orbánnál ezek a legfontosabb szempontok.
Ne feledjük: ő a belügyminiszteri posztra is igazi egyenruhást állított. És ez akkor is így van, ha tudjuk: miniszterként Pintér Sándor leszerelt, de – mondják – valójában mindvégig megmaradt rendőrnek. Ő irányítja a rendőrséget – állítólag ez akkor is így volt, amikor sem miniszter, sem rendőr nem volt hivatalosan – kezében van minden… Mi is? Egyesek szerint olyan információk, amelyek megingathatatlanul ott tartják őt Orbán közelében. Hiába terjedt el többször is, hogy visszavonul – hetven év környékén ezt sokan indokoltnak tartanák -, most is azt hírelték, nem lesz tagja az új kormánynak, ehelyett mi történt: miniszterelnök helyettes lett belőle, a belügyminiszteri stallum mellett.
Most tehát úgy néz ki, hogy Orbán kormányában két lényegében egyenruhás ember kapott funkciót, ráadásul közvetlen maga mellé rendelt egy új hírszerző központot. Mindezek együttesen okot adnának némi aggodalomra: egy jelképes országgyűlés, egy erősen militáns jegyeket mutató kormány, vajon milyen jövőt sejtet? Nem tudjuk. Csak azt látjuk, hogy Orbán Viktor erősen harcias jelleme egyre jobban kidomborodik, és ez immár manifeszt megjelenik a kormányában is. Higgyünk benne, hogy az Európai Unió és a NATO tagjaként, ennek nincs semmi jelentősége, botor dolog lenne bármiféle következtetésre jutni. A kormányfő csak játszik, elhiszi hogy egy hadsereget vezényel, ahhoz pedig kellenek a tábornokok.
De mi van, ha még sem játék?
Utálom, hogy Schilling emigrál
Nem bírom Schilling Árpáddal kapcsolatban azt a szót, hogy emigrál, mert ez azt jelenti, hogy menekülnie kell innen. És nemzetközi rangú rendezőknek ne kelljen piciny hazánkból eliszkolniuk! Ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, ne érezzék úgy, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem nyúlik feléjük segítő kéz.
Schilling pár éve, A harag napja előadásában, a fekete ruhás nővér fájdalmas esetét alapul véve, vaslogikával és együttérző dühvel, sőt mondhatni, kétségbeeséssel, megrendezte, mi történik akkor, amikor egy roppant tehetséges, hazájáért aggódó, felelősséget érző ember, akire még hallgatnak is mások, totálisan reménytelen helyzetbe kerül. Visszavonulót fúj, de már ez sem segít, nevetséges fizetéssel járó kulimunkát alig mernek neki adni, ahogy valahogyan nem akadt például hazai nyomda, ami ki merné nyomni azt a hetilapot, amit a megszüntetett Magyar Nemzet újságírói alapítottak.
Schilling eddig Don Quijote módjára, illetve sokkal nagyobb ésszel, ment a falnak. Bizonyos előadásai a külföldön is nagy sikereket elérő Krétakör Színházzal, mint a Hazámhazám, a Feketeország, nyílt politikai kiállások voltak, intellektuális, de mégis vaskos politikai kabarék, kegyetlenül fullánkos szókimondással. Akadt is olyan előadás, amelyért még olajos halkonzerv tartalmával is megdobálták a színészeket, hiszen a produkciók hangos, provokatív tüntetéssel is felértek.
Schillinget mindig érdekelte a hatalom, persze áttételesebben is beszélt róla. Például a Woyzeck sajátos változatában, amit W-munkáscirkusz címmel játszottak, szólt arról, hogy milyen börtönszerű, totálisan kiszolgáltatott létbe kényszerítik a kisembert az elaljasodott hatalmaskodók, amitől a szerencsétlenből is előtör a pusztító agresszió. Bár valamivel szelídebben, de a Krétakör felfogásában még Molnár Ferenc Liliom című darabja sem hordozta a megszokott ligeti romantikát, megint csak azt érezhettük, hogy aki nem áll be a sorba, nem hajbókol, saját erkölcsei, törvényei szerint akar élni, hajlama van a nyakasságra, annak számára nincs itt tér.
Ezt hosszú ideje monomániásan mondja. És közben emelt fővel veri a fejét a falba. Ez az ő erkölcsi törvénye. Szól, ha úgy érzi szólnia kell. Kiabál, vagy egyenesen üvölt, ha úgy gondolja ezt kell tennie. Személy szerint sajnálom, hogy ezt nem teszi annyi előadással, mint régen. Az is az ő döntése volt, hogy szélnek eresztette a Krétakör társulatát. Úgy látta, hogy valami kifulladt, ami sokak szerint a topon volt. Amikor azért ezután rendezett valamit, mindig dugig lett a Trafó. Amikor pedig nyilatkozott, posztolt, vitatkozott, hadakozott, soha nem maradt el a felfokozott érdeklődés. Ha akarta, ha nem, ikonikus személyiséggé vált, akinek figyelnek a szavára. No, meg a gesztusaira is, ezekhez nagyon ért. Ha például lepukkant alsógatyában kiált világgá dörgedelmeket, az pillanatok alatt szétterjed a neten. Beszédtéma lesz belőle. Korábban arról is beszélt, hogy ő már itthon nem pályázik semmire, mert köszöni szépen, cinkelt lapokból nem kér. De hát akkor miből csinálna előadásokat, miből élne meg!? Hazai közéletünk, kevéssé létező kulturális mecenatúránk, nem arról híres, hogy akinek a kérés nagy szégyen, annak akkor is ad, ha nem kéri.
Így aztán Schilling megy, ami viszont szégyen. Előtte már ment a kiváló operarendező, Kovalik Balázs. Régóta nem dolgozik itthon, most éppen egy külföldi előadását invitálták vendégszereplésre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Bodó Viktor, aki szintén külföldön él, ebben az évadban egyet rendezett itthon, és ugyancsak a Tavaszi Fesztivál keretében kétszer látható volt egy produkció, amit a határon túl csinált. A szintén külföldön élő Dömötör András is rendezett ebben az évadban egyet itthon, de már nem kötődik hozzá osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanítani nem lehet haza-haza ruccanva a messzeségből.
Ahogy annyi szakma, a színházrendezők bizonyos korosztálya is erősen foghíjas lett itthon. Schilling is újabb, óriási veszteség. Távozása nyilván segélykiáltás is, vészjelzés is, hogy ez nem mehet így tovább. De az a megalapozott gyanúm, hogy abszolút tovább megy. És ez az, amit fölöttébb utálok.
A CÖF megvédi a kordont
Annyira bizarr és szürreális, hogy kis híján magunk is bedőltünk a szövegnek, és röpke tíz percig azt gondoltuk, hogy ezt tényleg a CÖF írta.
„Sajnálatos, hogy a hatalmas Fidesz győzelem ellenére nem nyugszik az anarchista csürhe. Most a Parlament köré vonni kívánt kordont akarják lebontani. Mi, a magyarok kétharmada ezt nem fogjuk hagyni! A magyarok kétharmada a Fideszre szavazott, nem rátok.
Láttuk, hogy mire vagytok képesek, 2006-ban még Morvai Krisztináék autóját is felgyújtottátok, sőt szétvertétek Budapestet. Nem engedjük, hogy ezt megismételjétek.
Ezért, mi igazi magyar civilek a rendőrökkel és a katonákkal együtt, a testünkkel fogjuk megvédeni a kordont és a kormányt, valamint azt, hogy ezt a szent napot ne tudjátok bemocskolni.
CÖF vezetőség”
Gyanakodhattunk volna, mert gyanakvásra nap mint nap van okunk. Átvágnak minket, ahol csak tehetik – és most kivételesen nem a húsos pultra gondolunk, hanem az urakként hatalmat gyakorló elvtársakra.
Ezúttal azonban a napiantihabony Facebook-oldal viccelte meg a nagyközönséget a fenti veretes szöveggel.
A vicc az egészben az, hogy ez nem igazi paródia, merthogy akár a Civil Összefogás Fórum (CÖF) is írhatta volna. Bizonyára csak azért nem ők írták, mert ennyire frappáns baromság nem jutott az eszükbe. Az ő baromságaik ugyanis ennél földhözragadtabbak és unalmasabbak. De ha ők írták volna, akkor is csak azon lepődnénk meg, hogy jé, ezek megtanultak írni?
A CÖF egész léte egy paródia. Az, hogy vannak, és az is, hogy kik alkotják ezt a díszes társaságot. Nem szeretnénk annak a másfél embernek szomorúságot okozni, akik állítólag hisznek bennük, de nem hallgathatjuk el az igazságot: van közöttük olyan, aki a Kommunista Ifjúsági Szövetség folyóiratát szerkesztette, míg egy másik illusztris társuk a Népszabadság pártrovatának oszlopos tagjaként rombolta belülről az egypártrendszert. Olyat is találni közöttük, aki liberális és baloldali lapoknak dolgozott, mielőtt megvilágosult volna, hogy azóta obszcén szövegekkel piszkítson abba tányérba, amelyből egykoron maga is evett.
Díszes társaság ez, bármit kinézne belőlük az ember.
Most csak róluk írtak egy paródiának szánt rövid szöveget – legközelebb, ha vérszemet kapnak, maguk írják meg a róluk szóló paródiát.
