Egy minapi konferencián merült fel annak az ötlete, hogy a Paks 2 gigaberuházáshoz az ország más szegleteiből kell odacsábítani a munkaerőt. Ismerve a magyar „néplelket”, ez gyakorlatilag a rendszerváltás előtti „fekete vonatos sereg” visszatértét jelentené – azaz az ingázókat, hiszen – borítékolhatóan – áttelepedni nagyon kevesen lesznek hajlandók. Merthogy a magyar nem mobil.
Ezt bizonyítja a Központi Statisztikai Hivatal által a napokban kiadott jelentés is, amely a tavalyi, a társadalmi folyamatokat mintavételes felméréssel nyomon követő mikrocenzus eredményeiből csemegézve állapít meg tényeket a lakosság mobilitására pontosabban immobilitására. Ezek az adatok alátámasztják, amit eddig is hittünk: Magyarország lakosainak 52%-a ugyanis a településen lakik, mint születésekor.
A lakóhely stabilitása a községek lakóit jobban jellemzi, mint a városlakókat: az előbbiek 56%-a, az utóbbiak fele él születése óta ugyanazon a településen. Például Jász-Nagykun-Szolnok és a Hajdú-Bihar megyei lakosok több mint kétharmada lakik születése óta ugyanazon a településen.
S az átlagot nagyban befolyásolja Budapest és környéke, amelynek visszatartó ereje jóval kisebb, mint az ország többi pontjáé: a fővárosiak esetében ugyanis ez az arány csak 29, a Pest megyeieknél pedig 45%.
A magyar röghöz kötöttségének egyik legfontosabb oka a lakóingatanban keresendő.
Nem véletlenül a népesség több mint ötöde születése óta ugyanazon a lakcímen. A lakóhelyváltoztatás szempontjából a lakosság legidősebb csoportját jellemzi leginkább a stabilitás. A 65 éves és annál idősebb népesség közel 60%-a, az 50–64 éves korosztály kétötöde még 1990 előtt költözött jelenlegi lakóhelyére. A népesség fiatalabb csoportjaiban, a 30–49, illetve a 15–29 évesek között azok vannak a legtöbben, akik az elmúlt hat évben költöztek jelenlegi lakóhelyükre, míg a 15 év alatti lakosság többsége születése óta ugyanazon a lakcímen él.
