Gránátok a zsinagógára – Déli kávé Szele Tamással

0
1475
wikipedia

Tegnap a Horthy-rendszer arcáról, koráról beszélgettünk kávézás közben, ma úgy hozta a sors – és a naptár – hogy szintén egy akkori eseményt fogok felemlíteni: vasárnap volt ugyanis a nyolcvanadik évfordulója a Dohány utcai zsinagóga elleni robbantásos, pontosabban kézigránátos merényletnek. Hát lássuk csak, mi történt akkor, emlékezzünk!

1939. február 3-án tíz perccel hat után két kézigránátot hajítottak a Dohány utcai templom előtt álló tömegre. Péntek este volt, már beállt a szombat: sokan tartottak haza a zsinagógából. A korabeli sajtó előbb tizenhárom, majd huszonhárom sebesültről számolt be, közülük hatan 8 napon belül, tizenheten pedig 8 és 20 nap között gyógyuló sérüléseket szenvedtek, közülük többen kórházi kezelésre szorultak. Egy idős, szívbeteg ember, Ullmann Zsigmond meghalt. Volt a merényletnek még egy áldozata: az 1899-ben Bécsben született Schiff Ignác a fennmaradt kórházi dokumentumok alapján a merénylet után két nappal, 1939. február 5-én került a Pesti Izraelita Hitközség kórházába, a Zsidó Kórház sebészetére. A kórházat május 2-án hagyta el, ahol tehát összesen 87 napot kezelték. A merényletben megsérült Schiff kezelése összesen 818,01 pengőbe került, amit a hitközség egy direkt a merénylet áldozatai számára nyitott segélyszámla terhére fedezett. A majdnem három hónapig kórházban kezelt Schiff dokumentumait látva teljesen érthetetlen az a korabeli megállapítás – melyet a témával foglalkozó történészek is mind átvettek –, hogy a merénylet sérültjei maximum 20 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek. (Forrás: Múlt-kor.hu, Frojimovics Kinga: „Tényleg nem halt meg senki az 1939-es Dohány utcai merényletben?”)

Bemutatjuk még Lukács Zsigmond gyászjelentését is, aki ugyan elvileg gyógyultan hagyta el a kórházat, de sérüléseibe mégis belehalt pár nappal később…

 

Azt tehát látjuk, hogy bizony gyilkos merényletről van szó, még ha a korabeli napi sajtó bagatellizálta is (vagy nem jutott megfelelő forrásokhoz). Azonban a pillanatot nagyon rosszul – vagy más szempontból jól – választották meg az elkövetők. A lapok többségének első oldalas témája még másnap sem a merénylet, hanem az 1939. évi IV. tc., „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló, úgynevezett zsidótörvény parlamenti vitája volt. A törvényt ugyan majd később, május 4-én fogadta el a képviselőház, de a bizottságok éppen ezekben a napokban szavazták meg a javaslatot. Nem az „úgynevezett”, hanem a valóságos kirekesztést. A kormány „bátran hozzányúlt a zsidókérdéshez” – mint Imrédy miniszterelnök mondta.

Horthy meg – a merénylet kapcsán – bátran hozzányúlt Imrédyhez. A miniszterelnök ugyanis minden vele rokonszenvezőt igyekezett egy új, a Parlamentet kívülről nyomás alatt tartó mozgalomba gyűjteni. És programja markánsan szélsőjobboldali volt. Kezdeményezésének elnevezése a Magyar Élet Mozgalom, jelképének a Csodaszarvast választotta. Imrédy személye a kormányzónak és tanácsadóinak egyre kellemetlenebb lett… A merényletet követő napokban Horthy magához kérette Imrédyt, és szemrehányást tett neki, hogy terveivel megzavarja az ország nyugalmát, felbátorítja a szélsőségeseket, valószínűleg a gránátos támadás is ennek köszönhető. Felszólította, hogy mondjon le, és hozzátette: „egyébként is bizonyítékaim vannak arra, hogy ön zsidó származású”. Imrédy, aki néhány héttel korábban, bajai beszédében hosszan bizonygatta tiszta árja származását, a közlés hallatán – állítólag – elájult és a kormányzó háziorvosa térítette magához.

Imrédy tehát jobbra el, de valójában kik követték el magát a merényletet?

A Nyilaskeresztes Párt (Illetve akkoriban Nemzetiszocialista Magyar Pártnak hívták) aktivistái – bár olyan híresztelések is szárnyra keltek, miszerint a kormány akarta ellehetetleníteni a közelgő választások előtt a nyilasokat, azonban ez nem túl valószínű. Sőt, egyáltalán nem az: a nyomozás, melyet hatalmas erőkkel végeztek, mi több, az esemény miatt bevezették a statáriumot is, bebizonyította, hogy Szálasi emberei voltak a bűnösök. El is fogták őket: a kézigránátokat hajító Kenyeres Jenőt életfogytig tartó fegyházra, bűntársait négy évi fogháztól tíz évi fegyházig terjedő szabadságvesztésekre ítélték. A merénylet egyik szervezője Kovarcz Emil, a Nyilaskeresztes Párt országgyűlési képviselője volt. Ezért 1941-ben börtönbüntetést szabtak ki rá. Az ítélet elől Németországba menekült és csak 1944 áprilisában, az ország német megszállása után tért vissza.

Ezzel egyedül Karsai László vitatkozik, aki 2016-os Szálasi-életrajzában azt írja: „több mint valószínű, hogy a politikai rendőrség által megszervezett akcióról volt szó, amellyel a választások előtt le akarták járatni a nyilasokat, és ürügyet szereztek pártjuk betiltására, sajtójuk elnémítására.”

Hát – vagy nem. A politikai rendőrségnek túl sok energiáját kötötte volna le, no, nem a gránátok hajigálása, hanem a per és a nyomozás gondos megrendezése: én magam majdnem bizonyos vagyok, hogy igenis nyilas merényletről volt szó.

De hogyan történt? Kiváló tanúvallomás áll rendelkezésünkre, ugyanis él jelen volt Bartha Albert volt honvédelmi miniszter, aki jó megfigyelőnek bizonyult. (Forrás: Mozgó Világ 2010, Vámos György: „Kezdetben volt a gyűlölet – A Dohány utcai merénylet, 1939”)

„1939. február 3-án este 6 óra tájban az Emke kávéház felől a Kereskedelmi Bank Gróf Tisza István utcai központjába igyekeztem. Utam megrövidítése céljából a Rákóczi útról a Síp utcán keresztül a Dohány utcába tértem. Alig haladtam a Síp utca bejáratától 150 lépést a Dohány utcában, amikor az első robbanást hallottam. A robbanás zajától megálltam, s nem tudom, hogy egy percig vagy rövidebb ideig álltam egy helyen, majd továbbhaladtam. Kb. 40 lépést mehettem, amikor a második robbanást hallottam. A második robbanás pillanatában a Tolnai Világlapja palotája előtt és oldalán álltam. Nekem úgy látszik, a második robbanásnak a lángját is láttam. A második robbanás után átmentem a másik oldalra, hogy a Delka átjárón keresztül visszatérjek a Rákóczi útra. Nekem már az első robbanás hangja nagyon gyanús, és azonnal arra gondoltam, hogy az kézi gránát lehet. A második robbanásnál a szúrólángot is láttam. És így nem volt kétségem, hogy csak kézigránát lehet. A Delka átjáró bejáratánál, a lépcsőknél még megálltam, és néhány percig figyeltem az eseményeket. A zsinagóga főbejárata ekkor tőlem legfeljebb 200 lépésre lehetett. Akkor már szaladtak az emberek, és nagy volt az izgalom. A bejáratot azonban a Delka átjáró bejáratától balra eső telefonfülke elfedte, úgyhogy nekem a bejáratra kilátásom nem volt. Feltűnt nekem, hogy a zsinagóga oldalán a Síp utca felé eső kiugró árkádsor irányába a hirdető oszlopos fa előtt, menetiránnyal a Károly király krt. irányába egy kis fekete csukott gépkocsi állt. Arra már nem emlékszem, mert azt már nem figyeltem meg, hogy milyen gyártmányú volt az autó, de azt hiszem, Adler gyártmányú lehetett. Az autóban a tetővilágítás égett, mert a hátsó ablakok világosak voltak. A második robbanás után ez az autó megfordult a Síp utca irányába, és az úttest közepének felém eső részében megállt, úgy, hogy a telefonfülkétől nem láthattam jól. Úgy rémlik nekem, hogy az autóban ketten ültek bent. Amikor az autó a fordulás után megállt, akkor hárman futottak az autó felé, akik közül a két szélső a középsőt támogatta, majd betuszkolták az autóba, és a Síp utca irányába elhajtott. A másik két ember sietve a Károly krt. felé távozott. Amikor a férfit az autóba betuszkolták, és a gépkocsi elindult, a belső világítást leoltották. Nekem az volt a benyomásom, hogy a három ember közül a középső sebesült lehetett.”

A politikai csoport és a sérülési osztály közösen kezdett nyomozni. Összeszedték a repeszdarabokat, találtak egy fel nem robbant Vécsei-gránátot is, közben kihallgatták a környékbelieket, mindenekelőtt a Dohány utca 1/b lakóit, mivel ez a ház pont szemben van a zsinagóga bejáratával. Egy órán belül valószínűsítették a rendőrök, hogy ennek a háznak a lapos tetejéről hajította le valaki legalább az egyik gránátot. Másnap reggel, világosban, a tetőfeljáró csapóajtóhoz közel meg is találtak két, kézigránáthoz használatos bőrnyelves biztosító villát, amiket a gránát elhajítása előtt kell kirántani a szerkezetből.

A nyomozás folyamán a tanúvallomásokból megállapították azt is, hogy a tettes, miután a gránátot eldobta, lóhalálában vágtatott a lépcsőkön lefele. Először az ötödik emeleten látták, ott még fekete szemüveget viselt, azután a harmadik emelet fordulójánál találkozott vele egy nő, de akkor már a tettes levette szemüvegét és úgy menekült. A házbelieknek feltűnt, hogy rendkívül idegesen viselkedik, de természetesen senki sem sejtette akkor még feltűnő viselkedésének az okát. Utoljára az első emeleten találkozott vele egy háztartási alkalmazott, aki alaposan szemügyre vette, még utána is tekintett. A merénylő két-három lépcsőfokot ugrott egyszerre és pillanatok alatt eltűnt a sötét kapualjban. Ő volt Kenyeres Jenő, aki életfogytiglant kapott. Társa, az elsőként elfogott Szebényi Győző (ő volt a kapu alatt ácsorgó, gyanús fiatalember, s mint kiderült, ő is elhajított egy gránátot) tízévi fegyházat kapott.

Mindazonáltal semmi sem rendeződött az adott ügyet kivéve. A nyilasok nem vesztettek politikai súlyukból, Imrédy távozása nem tette mérsékeltebbé az akkori Magyarországnak sem a kül- sem a belpolitikáját. Az 1939. évi IV. törvénycikket „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” elfogadták: a merénylet ténye nem változtatott az politikai folyamatokon.

Csak meghaltak, megsebesültek sokan.

És a Végzet elkerülhetetlenül közelgett.

Emlékezzünk, kérem. Hiszen most van a merénylet évfordulója.

Nem felejthetjük el ezeket a szomorú napokat.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .