„A magyar kormány által is támogatott szerbiai magyar kisebbségvédelem maga a megtestesült kudarc és katasztrófa. Egyetlen egy újonnan létesült munkahelyről sincs hiteles adat. Közben a Vajdaságban élő magyar lakosság 35-40%-a már kivándorolt Magyarországra, Nyugat-Európába.” Interjú Kókai Péterrel, a Magyar Szó egykori főszerkesztőjével, a Magyar Mozgalom társelnökével.
A határon túli vagy újkori szóhasználattal a külhoni magyarok legtöbbször akkor kerülnek a magyarországi közbeszédbe, amikor az oda juttatott forintmilliárdokról van szó, vagy amikor valamelyik ellenzéki pártnak eszébe jut a külhoniak szavazati joga és ezt kampánycélokra használja fel. Az Orbán-kormánynak sikerült mára már annyira megváltoztatni a határon túli tájképet, hogy az ottani pártok, elsősorban az RMDSZ és a VMSZ a Fidesz fiókszervezetének számítanak. Vajdaságban, akárcsak Szlovákiában azonban még működik a magyar pluralizmus, elsősorban a Magyar Mozgalomnak köszönhetőn, amelyet a VMSZ disszidensei alapítottak és amely az első megmérettetés után (a koalíciós partner, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösséggel együtt) több magyarok is lakta városban, illetve a tartományi parlamentben szerephez jutott.
Az Orbán kormány Vajdaságban csak a Vajdasági Magyar Szövetséget tekinti partnernek. A Magyar Mozgalom viszont a magyarországi ellenzéki pártokkal vette fel a kapcsolatot. Először a Jobbikkal, utána pedig az Együttel. Mennyire eredményes ez az együttműködés?
– Először is ki kell egészítenem a felsorolást. Még valamikor a tavaly áprilisi szerbiai választások után, 2016 májusában volt egy kapcsolatfelvétel a Demokratikus Koalícióval, idén decemberben pedig küldöttségünk részt vett az LMP kecskeméti kongresszusán. Jobbik, Együtt, DK, LMP: ez a felsorolás már jól szemlélteti a Magyar Mozgalomnak azt a – saját programjában rögzített – álláspontját, mely szerint „kész partneri és/vagy szövetségi viszonyt kialakítani minden egyénnel és szervezettel, aki és amely tiszteletben tartja a Hitvallásunkat, a programcéljainkat és nem vall és hirdet szélsőséges nézeteket”. Ennél fogva természetesen ugyanez vonatkozik a Fidesz-re és a KDNP-re is – csakhogy ők azok, akik következetesen nem hajlandóak még csak szóba sem állni velünk! Ha ennél a pontnál megállnának, az még talán az elfogadhatóság határain belül lenne: végül is nekik is joguk van eldönteni, kivel akarnak beszélgetni, és kivel nem. De az, hogy eleve, anélkül, hogy akár egyszer is meghallgattak, vagy megkérdeztek volna bennünket, kikiáltják a Magyar Mozgalmat valamiféle „idegen érdekek kiszolgálóinak”, és még ki tudja, minek, azt gondolom, hogy bőven súrolja a politikai jóízlés határát, mélyen sértő és visszautasítandó.
Ezekről a kialakulófélben levő együttműködésekről csak pozitívan nyilatkozhatok. A Jobbik több ízben is felszólalt az érdekünkben, mindazokon a magyarországi fórumokon, ahol ezt tehette, számon kérte például, hogy az MM-t miért nem hívják meg a MÁÉRT üléseire. Az Együtt parlamenti képviselője rásegített arra a kampányunkra, amelyet a magyar-szerb határátkelőhelyeken tapasztalt áldatlan állapotok rendezése érdekében indítottunk, elvitte hangunkat a magyar parlamentbe. Az LMP-vel a legfrissebb a kapcsolatunk, de már az első találkozásunk során sikerült körvonalazni az együttműködés néhány konkrét irányát. Egyedül a DK-val lesz nehéz megtalálni a közös nevezőt Gyurcsány Ferencnek – nyilván a közelgő magyarországi választási kampány által motivált – a kettős állampolgárságra vonatkozó kijelentései után. Összességében azonban az a közös ezekben a kapcsolatépítésekben, hogy valamennyien partnernek, egyenrangú félnek és – nem utolsósorban – embernek tekintenek bennünket.
A magyar kormány milliárdokat adományozott a vajdasági magyarok intézményeinek, vállalkozóinak megsegítésére. Hogyan osztják el ezeket a pénzeket Vajdaságban? Kik ennek az elosztásnak a haszonélvezői?
– Ketté kell választani ezt a kérdést. A Magyarországról ide áramló pénzek egy jelentős része gazdaságfejlesztési, munkahelyteremtési célokat szolgál. Ezekre az eszközökre nyilván csak azt lehet mondani, hogy ha valóban a fenti célokat szolgálja, ha ténylegesen oda kerülnek, ahol arra szükség van, és ott tényleg a célnak megfelelően hasznosítják, akkor ez üdvözlendő, és köszönet érte.
Van azonban ezeknek a pénzeknek egy jóval kevésbé átlátható, pontosabban fogalmazva, átláthatatlan csatornája is. Itt van például a VMSZ elhíresült, 1,2 millió eurós székházának az esete.
A budapesti ingatlanárakhoz szokott olvasónál valószínűleg maga az összeg nem veri ki a biztosítékot, de ha úgy fogalmazunk, hogy a VMSZ a szabadkai ingatlanpiaci árfekvés háromszorosáéért, azaz 300%-os áron vásárolt magának székházat, akkor az – normális esetben és egy jogállamban – akár az adóhatóság érdeklődését is felkeltheti.
Honnan van a VMSZ-nek pénze arra, hogy millió eurós székházat vásároljon magának? A párt elnöke erről mélyen hallgat, újságírói kérdésekre válaszolva csupán azt hangoztatta, hogy minden legálisan történt, és minden adót kifizettek a vásárlás után. Hát persze, azt nem is feltételezte senki, hogy ellopták volna az ingatlant, vagy hogy jogtalanul beköltöztek oda, de a kérdés nem is ez volt, hanem az, hogy miért kellett egy ingatlant háromszoros áron megvásárolni, és hogy honnan volt erre pénzük? És ez csupán egy – minden bizonnyal a legkirívóbb és leglátványosabb – eset azok közül, amelyek jogosan táplálják azt a gyanút, hogy bizony a közpénzek nem biztos, hogy mindig a közérdeknek megfelelően hasznosulnak.
A határon túlra juttatott forintok ideológiája az, hogy „magyar munkahelyeket” teremtsen és ezzel megvalósuljon a legfontosabb cél: a szülőföldön maradás. Viszont az elvándorlás sohasem látott méreteket öltött. Mit nem csinál jól ezen a téren a VMSZ, amely minden szinten koalíciós partnere a kormányzó Szerb Haladó Pártnak?
Egy (nem tőlem származó) bölcs gondolat szerint: egyetlenegy sikeres kisebbségvédelem létezik, az, ha a kisebbség megmarad.
Ha ezt a gondolatot vesszük alapul, és ha ezt tekintjük mércének, akkor megállapítható, hogy a magyar kormány által is támogatott szerbiai magyar kisebbségvédelem maga a megtestesült kudarc és katasztrófa. Mert ez a kisebbség bizony nem marad meg, hanem drasztikusan, riasztó méreteket öltve fogy. Pontos adataink nincsenek, egyes becslések szerint az itt élő magyar lakosság 35-40%-a már kivándorolt Magyarországra, Nyugat-Európába.
Hogy mit nem csinál jól a VMSZ?
Csak egy példát mondok. A gazdaságfejlesztésre szánt magyarországi pénzeket Vajdaságban a Prosperitati Alapítvány kezeli és osztja. A Prosperitati pályázati kiírásai, vagy épp a szerződések aláírása alkalmából rendezett ceremoniális ünnepségeken rendszeresen megjelenik a magyar kormány valamelyik képviselője is, és a vezérszónokok ilyenkor mindig elmondják: ezeknek az eszközöknek köszönhetően ennyi és ennyi új munkahely „nyílik majd”. Vagy: „jön létre”. Vagy: „fog létesülni”. Amire rá szeretnék mutatni, az a jövő idő. De eddig még soha, egyetlenegyszer sem láttunk egy olyan, nyilvános, transzparens és ellenőrizhető kimutatást, amelyik arról szólt volna, hogy ténylegesen hány új munkahely jött létre- múlt időben és kijelentő módban. Én magam is látok a közvetlen környezetemben számos olyan példát, ahol ezekből a pénzekből új szőlőprést, másológépet, ekét, házat, vendégszobát, gépkocsit, traktort, permetezőt vásároltak, de nem nagyon tapasztalom, hogy ezekhez az eszközökhöz új arcok, új munkásmezek is párosultak volna. Amikor pedig mindemellett olyat is hallani – amit persze nagyon nehéz, szinte lehetetlen bizonyítani, de attól még az emberek beszélnek róla –, hogy
a nagyvállalkozó már előre elbocsájtott x számú embert, hogy a helyükre ezekből a pénzekből felvegyen ugyanannyit, munkahelyteremtés címén, nos, akkor az emberben felerősödik a gyanú, hogy az egésznek van egy szemfényvesztés, kirakatpolitizálás jellege.
Vagyis, ha a VMSZ komolyan, hitelesen és őszintén azt akarja, hogy ezekből a pénzekből új munkahelyek jöjjenek létre, akkor azt szigorúan kérje is számon. A saját embereitől is, sőt, elsősorban azoktól, majd hozza mindezt nyilvánosságra.
Úgy tűnik a VMSZ a koalíciós partnerének olyan engedményeket tesz, ami az elsődleges feladata, a magyar érdekvédelem kárára megy. Vannak erre konkrét példák?
– Sajnos olyan sok a konkrét példa, hogy itt már kénytelen vagyok távirati stílust alkalmazni, csak röviden felsorolni a példákat. Idén augusztusban látott napvilágot a hír, hogy Vajdaság Hivatalos Lapját – tehát, amelyben a tartományi parlament, a kormány és az igazgatási szervek aktusai és döntései jelennek meg – ezentúl nem, illetve csak részlegesen fordítják le a kisebbségek nyelvére, így magyar nyelvre is. Az eset pikantériája, hogy az erre vonatkozó javaslatot maga a VMSZ tisztségviselője adta. A döntés azzal indokolták, hogy a fordítószolgálat nem győzi a fordítást. Több évtizedes szerzett jog csorbult, illetve szűnt meg ezzel.
Magyarkanizsán – tehát a „legmagyarabb” szerbiai községben – maga a VMSZ tisztségviselője az, aki arra szólítja fel a községi képviselő testületet, hogy ne fogadja el azt az ellenzéki indítványt, hogy a polgárok magyar nyelven is kapják meg a nekik kézbesített önkormányzati dokumentumokat! A VMSZ szerint ugyanis ez csak „felesleges pénzkidobás”.
Zentán, a második „legmagyarabb” községben, ahol a VMSZ szintén hatalmi pozícióban van, szintén nem szavazzák meg azt a – szintén ellenzéki padsorokból érkező – javaslatot, hogy a helyi közigazgatásban dolgozók esetében foglalják rendeletbe mindkét nyelv (szerb, magyar) kötelező ismeretét! Szerintük ez felesleges.
De akár azt is mondhatnánk, hogy az eddig felsorolt esetek eltörpülnek a legfrissebb példa mellett, amely már a Szerbiában élő magyarság legmagasabb szintű önkormányzati szervét, a Magyar Nemzeti Tanácsot érinti. Az illetékes minisztérium előkészítette ugyanis a Szerbiában működő nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítására vonatkozó tervezetét, amely az eddigi hatáskörök és jogosítványok olyan mértékű megnyirbálását irányozza elő, hogy azt még felsorolni is sok lenne. Valóban, ezeknek a változtatásoknak csupán a tételes felsorolása is bőven meghaladná ennek az interjúnak a kereteit, ezért azt javaslom, akit érdekelnek a részletek, keresse meg a Magyar Mozgalom ezzel kapcsolatban kiadott közleményét. A lényeg a nemzeti tanácsok – és ezzel a Magyar Nemzeti Tanács – teljes degradálása és kiskorúsítása, a nyelvhasználat és a jogosítványok terén egyaránt.
Ami az igazán elszomorító, az az, hogy mint a felsorolt példákból is látható, a VMSZ nem egy esetben nem csupán a néma szemlélője és elszenvedője ezeknek a jogcsorbításoknak, hanem gyakran az aktív kezdeményezője is. Teljes mértékben érvényesül a koalíciós partnernek való megfelelési kényszer. És eközben ne feledjük: ezek a kiragadott példák csupán egyetlen területre, az anyanyelv használatára vonatkoztak!
Ami a vajdasági magyar sajtószabadságot illeti, az szinte tükörképe a magyarországinak: az egyetlen napilap, a Magyar Szó teljes pártellenőrzés alatt áll, nemkülönben a Pannon RTV, most már a Hét Nap hetilap is, de a kulturális intézmények élén is, tisztelet a kivételnek, a VMSZ-hez hű káderek ülnek. Hogyan tud nyilvánossághoz jutni ilyen körülmények között egy ellenzéki párt?
– Kezdjük azzal, hogy a bevezető megállapítással teljes mértékben egyetértek. Ha valaki tudni szeretné, milyen viszonyok uralkodnak a vajdasági magyar sajtópiacon, elég, ha szétnéz Magyarországon, és az ott tapasztaltakat elosztja tízzel, vagy hússzal. Teljes tükörképe az egyik a másiknak: ugyanazok a módszerek, manipulációk és technikák, ugyanaz a nívótlanság, ugyanaz a gyűlöletbeszéd és kirakatvalóság, csak épp a dimenziók mások. De mivel a közeg ilyen szempontból ugyanaz, a lehetséges kitörési pontok is hasonlóak, mint például egy magyarországi ellenzéki erő esetében. Elsősorban is élünk az egyetlen olyan kommunikációs felülettel, amelyre a VMSZ nem tud rátenyerelni: az internettel. Sőt, ezen a téren nem is állunk rosszul. Másodsorban, ha szabad egy mondat erejéig elemezni és nivellálni a fontosabb vajdasági magyar médiumokat, akkor elmondható, hogy a Vajdasági RTV magyar szerkesztősége még mindig igyekszik eleget tenni a közszolgálatiság követelményeinek, a Pannon RTV pedig a sajtószabadság bástyájának minősül ahhoz képest, amilyen állapotok uralkodnak a Hét Napban, és elsősorban a Magyar Szóban. A leglátványosabb tisztogatás egyébként ebben az utóbbiban zajlott, de a nagy múltú és egyetlen vajdasági magyar napilapot is utolérte a sorsa: az elmúlt bő egy év során körülbelül kétszer annyi újságíró, szerkesztő és munkatárs mondott fel önként, mint ahányat előtte erőszakkal kirúgtak, mert már nem bírták az ottani légkört, és mára a Magyar Szó szakmailag halott. Ahol tehát még hagynak bennünket megszólalni, ott megszólalunk. Harmadrészt pedig bátorkodom megemlíteni a Családi kör hetilapot és a Szabad Magyar Szó (www.szabadmagyarszo) internetes fórumot, mint annak a példáit és bizonyítékait, hogy mindennek ellenére Vajdaságban is létezik szabad és független sajtó.
A következő választásokon – Szerbiában ezeket bármikor kiírhatják – milyen eredményre számít a Magyar Mozgalom?
– Az ilyenkor kötelező kincstári optimizmus persze azt mondatná velem, hogy győzelemre. Ezt egyébként így is gondolom: az a fajta politika, amelyik a megfélemlítésre, a represszióra, a zsarolásra, a kirúgásokra, a fenyegetésre és a gyűlöletkeltésre alapozza választási sikerét, előbb-utóbb bukásra van ítélve, mert folyamatosan termeli maga körül a megsértett, megalázott, tönkretett és kisemmizett embereket. Egyre többen akarják a változásokat nálunk is. A közvetlen és rövid távú politikai rivalizáláson túl azonban várható egy másik „eredmény” is, ami viszont aligha örvendetes. Mint az eddigiekből is kiderült, ezt a helyzetet, és ezeket a politikai és közállapotokat ugyanis
nagyon sokan nem úgy reagálják le, hogy „na, akkor legközelebb majd másra szavazunk”, hanem úgy, hogy „na, akkor csomagolunk”.
Ezért a legközelebbi választásoknak – írják ki bármikor is őket –, a VMSZ, a Magyar Mozgalom, vagy bármely más politikai tényező konkrét százalékszámain és képviselői helyein túl az lesz az „eredménye”, hogy tovább – és félő, hogy drasztikusan – csökken a vajdasági magyarság politikai súlya és érdekérvényesítő képessége Szerbiában.
A vér voksolásra hívó szava egy aláíratlan politikai reklámon, amely a vajdasági közmédiában jelent meg.
Mindig van tétje a zenélésnek. Még annak is van tétje, amikor az ember otthon gyakorol, hogy sikerül-e felkészülni az előtte álló fellépésre. A bulis játéknak is van tétje, hogy én és a körülöttem lévők jól érzik-e magukat. A koncertnek meg pláne, egyrészt az, hogy elégedett-e a közönség, másrészt viszont egy rossz koncert talán még nem a világvége, de ha valaki sorozatban nem teljesít, az a jövőjére is hatással lehet. Még most is lámpalázas vagyok, de már nem akarok annyira megfelelni.
Semmit (nevet). Valamit biztosan ki kellett találni arra, hogy különböző népek zenei és az ehhez kapcsolódó zenei stílusok egyvelegét meghatározzák, és ez lett ennek az elnevezése. Szerintem egy kicsit talán korai volt, de annyira nem is hangzik rosszul. Más zenei korszakokról csak jóval később született meg az ítélet, hogy azok micsodák, például a barokkról. Ez viszont egy olyan kor, amikor mindent fel kell címkézni ahhoz, hogy eladhatóvá váljon, mert máshogy nem értik meg az emberek.
Káprázatos az otthonotok, az interjú alatt kétszer hallottunk kutyaugatást, amúgy teljes a csend, a nyugalom, a bútorokból árad a természetesség. Van abban tudatosság, hogy itt, Palicson megteremtsd magadnak az elefántcsonttornyot, vagy még ide is beszivárog a közhangulat? 
