Szabó Andrea Archives › Független Hírügynökség

Magyarország ma: két valóság – 2019. június

Bak Mihály

-

2020-01-04

Magyarország ma: két valóság – 2019. június

Mintha két párhuzamos világ lenne: felsőosztályúak és rendszerpártolók, alsóosztályúak és demokráciaszeretők. Mindkettőben erősödik a diktatúra elfogadása, miközben a NER megkötni látszik. Befagyott mobilitás, látszat és valóság.

Működik a kitartó – mind egyoldalúbb – propaganda, a NER egyre szélesebb körben képes elfogadtatni magát. Kinél azzal, hogy anyagilag előnybe hozza, kinél azzal, hogy a valósággal ellentétben elhiteti vele, hogy neki is jobb a sora. És közben minden berendezkedés között a kádári a legjobbnak ítélt, és a diktatórikus berendezkedés elfogadottsága előretört.

A stabilitás érzete

Nagyjából ezzel foglalható össze A magyar társadalom és a politika, 2019 című kutatási eredmény, amely az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában készült Gerő Márton szociológus és Szabó Andrea szociológus-politológus szerkesztésében.

Nem tudni, mire gondolt Orbán, amikor a minap a stabilitás erényeit (nálunk) állította szembe az egy nap alatt kormánybukást elszenvedett Ausztria példájával. Ez a stabilitás cseng vissza az MTA kutatóinak munkájából. Pontosabban ennek érzete a társadalom nagyobb részében, azokéban is, akik esetében ez csupán látszat. Úgy tűnik ez az összetartó ereje a NER-nek.

Demokrácia: de kiké?

A kérdésekre adott válaszokból az derül ki, hogy a lakosság többsége demokráciatámogató, 2015-höz képest 48-ról 56 százalékra nőtt arányuk. De mintha

kétféle demokrácia lenne az országban:

az orbáni rendszert szeretőké-elfogadóké, és az ezt elutasítóké.

A grafikon arról tanúskodik, hogy pár év alatt az elmúlt esztendők legnagyobb vesztesei és legfeljebb enyhe nyertesei körében nőtt a demokratikus berendezkedés híveinek aránya, az igazán sokat gyarapodóknál viszont szignifikánsan csökkent, de még így is jelentős többséget alkot. (A kutatók most azt nem vizsgálták, a válaszolók szemében mi a tartalma a demokratikus rendszernek.)

Diktatúra: a győzteseké?

Megdöbbentő az elnyomó rendszer elfogadottságának előretörése. Az talán nem, hogy az alsóosztályban – egyszerre a demokráciával – többen lettek ennek hívei. Annál feltűnőbb, hogy az iskolázottságban és tájékozottságban „erősebb”

felsőosztályok tagjai pár év alatt mennyivel többen találják vonzónak a diktatúrát.

A kérdések erre se terjedtek ki, ezért legfeljebb feltételezéseink lehetnek az okokról. Az valószínű, hogy a 2010 óta tartó berendezkedés társadalomképének és gyakorlatának súlyos győztesei tisztában lehetnek azzal: további gyarapodásuk össze van kötve a rendszer fennmaradásával.

A kétféle Magyarország képe bontakozik ki abból is, ahogyan a demokrácia működésével való elégedettség társadalmi osztályok és pártszimpátia szerint megítéltetik. Az még teljesen normálisnak tekinthető, hogy az alsó osztályban lévők kétharmada elégedetlen ezzel, a felső osztályban lévők ugyanilyen arányban elégedettek (a teljes mintában 50 százalék az arány).

Ha azonban a pártszimpátiát nézzük, mintha nem ugyanabban az országban élnénk.

A kérdésekre adott válaszok alapján bátran kijelenthetjük, hogy a lakosság többségében, egészen pontosan

a Fidesz-híveken kívül masszív elutasításban részesül a demokrácia jelenlegi állapota.

A kutatók arra is kíváncsiak voltak, milyen mintákat követnek az emberek, pontosabban mely berendezkedéseket tartanak jónak, rossznak néhány életminőségi szempont alapján.

Kádár hosszú árnyéka

Ebben magasan a Kádár-kor a nyerő, 42 és 47 százalék közti arányokban ezt a kort tartják a legjobbnak. A rendszerváltás utáni 20 év a vesztes 14-18 százalékkal, a jelenlegit pedig 20-27 százalékkal a második legjobbnak tartják.

Nem meglepő módon a felsőosztályúak messze az orbáni érát helyezték legelőre, a magukat fideszesnek vallók pedig szinte azonosan (35-37 százalékban) tartják a két államközpontú berendezkedést a legjobbnak.

A propaganda: a valóság és amit az emberek éreznek

A bevezetőben említett stabilitás mint jellemző magyarázata alighanem azokban a válaszokban rejlik, amiket azokra a kérdésekre adtak az emberek, amelyek azt kutatták, milyen hatással van rájuk a folyamatos propaganda.

Ezek pedig azt mutatják, hogy

„átment a NER”,

sikerrel hitetett el a valósággal is szemben álló értékítéleteket és üzeneteket.

Változó ellenségkép

Az egyik az, hogy mit-kit tartanak legfőbb ellenségnek. A kutatók 2017-ben azt tapasztalták, hogy a társadalom szemében az oktatás, az egészségügy leromlása, a korrupció volt a legaggasztóbb, de ekkor már ide emelkedett a bevándorlás és a terrorizmus. Tavalyra ezek vesztettek súlyukból, noha az oktatás-egészségügy helyzete széles körben vált egyre súlyosabb állapotúvá.

Ezekkel szemben

előrekerült a kormánypropagandában sulykolt

nemzeti szuverenitás elvesztésének veszélye („Brüsszellel” szemben), valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a brüsszeli bürokraták, és a Soros György és az általa támogatott szervezetek.

Megfordult veszteségérzékelés vs öröklődő egyenlőtlenség

A kutatók felidézték a korábbi évtizedek eredményeit. Az 1990-2010 közti időben a többség helyzetének romlását érzékelte, ezzel szemben az elmúlt években éppen fordítva, azt mondták, hogy szüleikéhez képest javult a helyzetük. Annak ellenére, hogy az alsó osztályokba tartozóknál legfeljebb a közmunka hozott némi stabilitást, egyértelmű javulást csak a felső két osztályban lévők tapasztalhattak.

Vagyis miközben kimutathatóan nőtt az egyenlőtlenség az országban, mégis egyre többen érezték úgy, helyzetük javult az előző generációéhoz képest. Sőt, annak ellenére megvan ez a szubjektív érzet, hogy az adatok azt mutatják:

szinte teljesen befagyott a társadalmi mobilitás.

Az egyenlőtlenségek – lehetőségben, jövedelemben, vagyonban – már nemzedékről nemzedékre öröklődnek.

Ha ez volt a „mesterterv”, akkor a NER hosszú életű lehet. Az alul lévőkkel elfogadtatni helyzetüket, mi több, szubjektíve még ennek javulását is elhitetni velük.

Kérdés persze – ahogyan azt a kötet bemutatóján is elhangzott -, mi lesz akkor, ha leáll a rendszert tápláló külső (uniós) pénz bőséges áramlása, netán valamilyen visszaesés is bekövetkezik a külvilágban.

Összenőtt-e, ami összetartozik?

Szabó Andrea

-

2018-04-15

0

A tegnapi tüntetés olyan volt, mint egy társadalomtudományi orgia. Szociológusok, szociálpszichológusok és politológusok sokáig fognak még beszélni róla.

Mindenféle életkorú (de leginkább 20 és 40 év közötti), rangú, rendű és legfőképpen szubkultúrájú – rasztától kopaszon át emósig mindent láttam – ember jókedvűen és békésen beszélgetve araszolt Budapest belvárosában. Szürreális élmény volt, amikor öltözködésük és a rajtuk lévő szimbólumok alapján jobbikosnak látszó emberek két kifejezetten idős, bottal sétáló, hajlott hátú nénikéről – elnézést a nénike szóért, de tényleg így néztek ki egymás kezét fogva – kifejtették, hogy „nézzétek milyen cukik”!!!! Ahogy egy kiváló kollégám találóan megfogalmazta: Ma este komplett szubkulturális falak dőltek meg.

Eltekintve a tömeg összetételétől, összetettségétől és egyedülálló rétegzettségétől, ami önmagában üzenetértékű, van az eseménynek egyéb néhány tanulsága.

Óriási tömeg jött össze. Akkora tömeg, amely a „nem Fidesz” oldalon teljesen szokatlan, egyedülálló. Az emberek úgy érezhették, hogy az elmúlt hét frusztrációját, csalódottságát valahogy le kell vezetni. És nem a szokásos, eddig jellemző, sírva vigadó, magányos gyász-utat választottak, hanem azt, hogy egy óriási közösségben, egy alapvetően békés, de haragos tömegben próbálják saját elveszett illúziójukat megtalálni. A közösséget választották az otthon négy fala helyett. Ez egy ma még beláthatatlan következményekkel járó újdonsága a tegnapi napnak. A Fidesz legnagyobb előnye ugyanis épp ez: van egy hosszú évek, évtizedek alatt felépített közössége, ami erőt és megkérdőjelezhetetlen támogatottságot ad neki.
A tiltakozás másik erénye, hogy nem volt pártellenes. Az a fajta – számomra teljesen értelmezhetetlen – korábbi gyakorlat, hogy a pártok tartsák magukat távol a politikai (!) tiltakozásoktól, most hiányzott, sőt kifejezetten üdítő volt látni a különböző, egymással békésen megférő politikusokat és híveiket.
A tiltakozás ugyan nem volt pártellenes, de a jelenlegi ellenzéki pártokkal szemben fogalmazta meg önmagát. A parlamentbe jutott pártok nevei egyszer sem hangzottak el, en bloc kezelték őket, erősen negatív felhangok mellett. A tömeg egyetértően morajlott, tapsolt, pfujolt, ahogy éreztem, elfogadta az ellenzék egyként történő kezelését. Egészen egyértelmű üzenetként fogalmazódott meg, hogy a parlamenti ellenzéki pártok együtt lépjenek fel, egységesek legyenek. Nincs Jobbik, nincs MSZP, nincs LMP, nincs DK. Orbán ellenzéke van – a tüntetők szerint. Ebben az értelemben tehát összenőtt, ami összetartozik.
A másik újdonság, hogy a vidéki Magyarország fontos toposzként szerepelt a szónoklatokban. Mintha két Magyarország lenne, és az utcán lévők, illetve a pártok, csak az egyiket ismernék. A legfontosabb üzenet az volt: ismerjük meg a másik Magyarországot! – mindannyian, de leginkább az ellenzéki pártok, és adjunk közös választ a másik Magyarország súlyos problémáira. A várttal szemben, nem volt tehát Budapest ország vs vidéki ország harc, hanem az országegyesítés igényével léptek fel a szónokok.
Újdonságként hatott, hogy a szónokok nem a szokásos civil cselekvési lépéseket hangoztatták, pl. „szervezzünk kis köröket”, vagy „fogjuk meg egymás kezét és cselekedjünk együtt”, esetleg „nyomtassunk szamizdat újságokat”, hanem két fő feladatot osztottak ki a tömeg számára. 1. védje meg a tömeg erejével az alkotmányos intézményeket, ha újabb fenyegetés érné őket; 2. bírja rá az ellenzéket a valódi ellenzékiségre.
Kétségtelen azonban, hogy a tömeg a kormányellenes mondatokra rezonált a legjobban. Nem annyira a szokásos Orbán takarodj!, hanem érdekes módon, a Diktátor! volt a legtöbbet és leghangosabban kiabált rigmus. A tömeg elszántsága, mérge megvan, azonban nincs, aki egy mederbe terelje, összegyűjtse és irányítsa a tömeg erejét. Mindaddig, amíg ez így van, amíg nincs, aki 2,5 millió ember akaratát képviselje, addig a tüntetés pusztába kiáltott szó, tényleg csak lélekápolás. Egy hét múlva már kevesebben lesznek, két hét múlva még kevesebben, 1 hónap múlva pedig az egész már csak egy emlék lesz. A szokásos fellángolás.
Végül egy élesebb kritikai gondolat. A szervezők nem álltak a helyzet magaslatán. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „Ami elromolhat, az el is romlik”! Tudom, hogy ennyi ember mozgatása nem egyszerű feladat, rengeteg pénz és sok önkéntes szervező kell hozzá, de ha volt az emberekben elégedetlenség, akkor ezen a téren mindenképpen. Majd 1 órát álltunk az Operaház előtt úgy, hogy senki nem tudott semmit. Az internet összeomlott, így a tömeg önmagát szórakoztatta. Később a szervezők nem kérték elégszer, sőt egy idő után egyáltalán az óriási tömeget, hogy legyen kedves széthúzódni a Kossuth tér nyugati és keleti oldala felé, így az Alkotmány utca torkolatában álldogált mindenki. A ledfal hol működött, hol nem, a katartikus momentumok időszakában például pont nem. A szónokok helyenként kritikán aluliak voltak, és az volt az érzésem, hogy nem egyeztették egymással a mondandójukat. Szóval a szokásos szervezési amatörizmus, ami kár, mert ad egy rossz szájízt az egyébként lélekemelő rendezvénynek.

A Fidesz nagy győzelmét nem lehet megkérdőjelezni

Bódis Gábor

-

2018-04-13

1

A Fidesz nagy győzelmét nem lehet megkérdőjelezni

Károsnak, és az ellenzéki szavazók becsapásának, ámításának tartom, hogy a választások elcsalásával próbálják befolyásolni őket – mondja a Független Hírügynökség választási szakértője, Szabó Andrea. Szerinte az ellenzék nem találta meg azt az utat, amellyel megszoríthatta volna a Fideszt, de a kétharmados győzelmet az LMP-vel együttműködve megakadályozhatta volna a baloldal.

Szakértői szempontból lehet-e általános következtetéseket levonni a választások eredményeiből?

Igen. Van a 2018-as választásoknak leszűrhető következtetése.

a Fidesz-MPSZ minden kétséget kizárólag megnyerte a választásokat. Ezzel Magyarországon definíciószerűen új pártszerkezet, az ún. domináns pártrendszer alakult ki a versengő pártszerkezet helyett.

A Fidesz győzelme úgy következett be, hogy 2014-hez képest több szavazatot sikerült begyűjtenie. A közvélemény-kutatók által többször hangoztatott, egyébként az előző választások során ténylegesen működő Fidesz-felülmérés, 2018-ban nem igazolható, a biztos szavazó pártot választók körében mért óriási Fidesz támogatottág valóban szavazatokra váltódott.

A migráns-kampány, az utóbbi évek kisebb-nagyobb béremelései, a gazdasági konjunktúra, meghozták az eredményt.

A Fidesz nagy győzelmét nem lehet megkérdőjelezni, az új kormány legitimációja legalább akkora, mint a 2010-es Orbán-kormányé volt.

Károsnak, és az ellenzéki szavazók becsapásának, ámításának tartom, hogy a választások elcsalásával próbálják befolyásolni őket. A választások lebonyolításával kapcsolatban kétségtelenül érzékelhetők problémák, de semmi sem utal szervezett, központilag irányított csalásra.

A baloldali ellenzék beszorult Budapestre, Szegedre, Pécsre, a nagy egyetemi városokba. Országos választást ilyen támogatottsági szerkezettel nem lehet nyerni. Jelenleg az MSZP – némi jóindulattal – városi középpárt, a DK pedig városi kispárt. Mindamellett, a két, egymással is versengő baloldali párt korfája a legidősebb, tömegméretekben nem sikerült új szavazókat bevonzaniuk.
Az LMP szavazatszámban erősödött a 4 évvel ezelőttihez képest, ugyanakkor nagyvárosi rétegpárti jellegéből nem tudott kilépni. Az ellenzéki pártok tehát hiába rendelkeznek relatíve erős nagyvárosi támogatottsággal, ha szembe menve a választási szisztéma logikájával, külön indulnak, így a szavazatok nem koncentrálódnak, hanem széttartanak.
Elsősorban a hódmezővásárhelyi váratlan ellenzéki győzelem után kialakult Jobbik esélyességi buborék kipukkant. Kiderült, hogy a Jobbik az egyéni mandátumok megszerzésében nem tudott érdemben előrébb kerülni 2014-hez képest. A néppárti jellegű támogatottsági szerkezetet továbbra is inkább elérendő cél, mint valóság.

Végül is a magasabb részvételi arány nem az ellenzék remélt sikerét hozta. Miért?

A választás egyik legérdekesebb tényezője épp ez. Az elemzők többsége úgy vélte a választásokat megelőzően, hogy a magas részvétel elsősorban az ellenzéknek kedvez, mert a kormánnyal szemben álló szavazókat mobilizál. Ahogy arra az április 7-én megjelent írásomban utaltam, ennek a feltételezésnek a gyökerei 2002-ből eredtek, amikor a rendszerváltás óta tapasztalt legmagasabb részvétel mellett az MSZP megverte a toronymagas esélyes Fideszt. A Medián választások előtti hetekben megjelent kutatási eredményei azonban óvatosságra intettek, hiszen arra hívták fel a figyelmet, hogy tévedés lehet a 2002 óta hangoztatott vélekedés. Vizsgálatuk szerint

a választások előtt aktivizálódó szavazók olyan vidéki, alacsony iskolázottságú polgárok, akik a Fideszt támogatják és nem az ellenzéket.

A „migránsoktól” való félelem, a Védjük meg Magyarországot! propaganda erősen hat az itt élő lakosságra, emellett az utóbbi 2–3 évben javult jövedelmi helyzetük.

Igazi ellenzéki összefogás esetén lényeges más eredmények születhettek volna?

A mi lett volna, ha? – kérdés teljesen tudománytalan ebben az esetben. Vannak feltételezéseink, lehet darabra kiszámolni, összeadni, kivonni a szavazatokat, lehet spekulálni, de a lényegen ez nem változtat. Az ellenzék nem találta meg azt az utat, azt a nyelvet, azt a stratégiát, amellyel legalább megszorította volna a Fideszt. A budapesti eredmények ugyanakkor kétségtelenül azt mutatják, hogy egyetlen módon győzhető le a kormányzópárt: az egy az egy ellen küzdelemben. Ráadásul, véleményem szerint, hamis a koordinált indulás toposza.

Ebben a választási rendszerben a listás szavazatokat koncentrálni szükséges.

Nem véletlen, hogy a választás előtti szombaton megjelent miniszterelnöki interjúban a fideszes szavazók mindkét szavazatát kérte Orbán Viktor. Ha ezt nem látja be az ellenzék, tehát nem egy jelölttel és egy listával indul a következő választáson, akkor újra és újra végig nézheti, ahogy a Fidesz kétharmados győzelmet szerez az aktuális választásokon.

Teljesen egyértelművé vált a főváros és a vidék közötti szakadék?

Az egyéni képviselőjelöltekre leadott szavazatok alapján a Fidesz nem szerepelt jól Budapesten. Ennek oka azonban nem a Fidesz alacsony támogatottsága. Az ellenzéki szavazók a fővárosban értették meg leginkább pártjaik zavaros, helyenként káoszt idéző egyezkedéseinek legfontosabb üzenetét: egyéni jelöltek közül válassza a legesélyesebbet. Ráadásul az inkább egymás legyőzésére berendezkedő ellenzéki pártok szövetségi politikája Budapesten volt még így is a legeredményesebb, itt tudták érdemben csökkenteni az ellenzéki jelölteket.

A pártlistás szavazatok megyei eloszlása azonban azt mutatja, hogy a legerősebb párt a fővárosban is a Fidesz.

Túlzás tehát azt állítani, hogy a Fidesz támogatottságában szakadék tátongana a főváros és a vidék között. Az látszik, hogy vidéken még erősebb, még határozottabb a Fidesz dominanciája, mint Budapesten. Ahol tényleges látszik a támogatottsági szakadék, azok a baloldali pártok: a települési lejtőn lefelé haladva ugyanis csökken, helyenként megszűnik a választottságuk.

Az LMP-nek tényleg kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy az ellenzék ne érjen el jobb eredményt?

Bár az LMP politikusai – elemi túlélési ösztönüknek engedelmeskedve – ezt a tételt váltig tagadják, bizonyítható, hogy a fővárosban legalább kettő, de inkább négy egyéni választókerületet meg tudott volna nyerni az ellenzék, ha megállapodik az LMP és a baloldal. A fővároson túl azonban az LMP szerepe nem olyan jelentős, ami a párt alacsony vidéki támogatottságának köszönhető. A Fidesz kétharmados választási győzelmét azonban a baloldal az LMP-vel együttműködve megakadályozhatta volna.

Az ország nem 106 Angyalföldből áll

Bódis Gábor

-

2018-03-16

0

A 2002. évi választások második fordulójában a választópolgárok 73,51 százaléka járult az urnákhoz Ez a részvétel minden valószínűség szerint elegendő lenne arra, hogy olyan elégedetlen, de passzív választói csoportok is megjelenjenek a választáson, akikkel az ellenzék legyőzheti a Fideszt. A Fidesz–KDNP érdeke, hogy a részvétel ne érje el a 65 százalékot, mert onnantól kezdve egyre több kívülről kontrollálhatatlan faktor kerül a rendszerbe. Szabó Andrea választási szakértőt kérdezte a Független Hírügynökség.

Az utóbbi időben mintha kevesebb szó esne a listás szavaztok jelentőségéről és mindenki az egyéni választókerületekről beszél.

Valóban, a választások végeredménye alapvetően az egyéni választókerületekben elért eredményektől függ. A 199 mandátumból 106 egyéni választókerületben 93 pedig országos listán kerül kiosztásra. Nagyon érdekes azonban az egyéni választókerületeken elért és az országos listás eredmény kapcsolata. Az országos pártlistás szavazatoknak ugyanis két forrása van. Egyrészt a rájuk leadott szavazat, másrészt az ún. töredékszavazat, ami – és ez teszi igazán izgalmassá – a nyertes egyéni mandátum után is jár (töredékszavazatnak minősül a győztes jelölt minden olyan szavazata is, amely már nem szükséges a mandátum megszerzéséhez).

Gondoljuk el! Ez olyan, mintha zárás előtt bemennénk a pékségbe egy kiló kenyérért. Az utolsó veknit megvesszük, aki pedig utánunk jön – miután neki már nem jut kenyér – zsömléket kapna kárpótlásul. Csakhogy a történet itt még nem fejeződik meg. Nekünk ugyan jutott kenyér, de még mi is kapunk zsömléket pluszba, ajándékul.

Mindezt tetőzi, hogy a korábbi választási eredmények rámutattak, hogy ha nincs az egyéni választókerületben képviselőjelöltje egy pártnak, akkor a pártlistákra is kevesebb szavazatot kap. Ha van jelölt és győz, az sokszorosan hoz a konyhára (kenyeret és zsömlét egyaránt), míg, ha nincs jelölt, akkor nemcsak kenyér nincs, de zsömle se nagyon.

A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb. A külhonban élő magyar nemzetiségű állampolgárok ugyanis levélszavazataikat pártlistákra adhatják le. 2014–ben 193 793 külhoni magyar regisztrált, és 66,42 százalékuk szavazott. A 128 712 fő 95 százaléka a Fidesz–KDNP–re adta le a szavazatát. Ebben az évben ezidáig 315 925 fő regisztrált, ami, ha újra 95 százalékban a kormányzópártra érkezik, akár 2 mandátumot is hozhat a Fidesz–KDNP számára.

A pártlista más szempontból is fontos része a választási rendszernek. Mégiscsak 93 mandátumról beszélünk, ráadásul az 5 százalékos küszöb elérése közjogi szempontból különösen fontos. Az országos listán 5 százalékos küszöböt elérő pártok ugyanis automatikusan frakciót alakíthatnak, nagyobb létszámban vehetnek részt a bizottságok munkájában, felszólalhatnak napirend előtt, ráadásul a központi költségvetésről szóló törvényben a pártok támogatására fordítható összeg 25 százalékát – egyenlő arányban – az országos listán mandátumot szerzett pártok között osztják fel.

Keveset beszélünk a nemzetiségek kedvezményes mandátumszerzési lehetőségéről. Ennek oka, hogy a 2014–2018–as ciklusban egyetlen hazai nemzetiség sem tudott képviselőt küldeni az Országgyűlésbe. Ebben az évben viszont a német nemzetiségnek minden esélye megvan, hogy kedvezményes mandátumszerzési lehetőséggel élve egy jelöltet, azaz Ritter Imre volt Fidesz–KDNP önkormányzati képviselőt az Országgyűlésbe juttassa. A 93 országos listás mandátumból így egy a német nemzetiségnek jut, és adott esetben a külhoni magyarok levélszavazatai pedig fontos szerepet játszhatnak a Fidesz–KDNP kétharmados többségének megszerzésében.

Még mindig a listáknál: van–e annak jelentősége az erőviszonyokra, hogy hány párt jut be a parlamentbe. Mondjuk csak öt (Fidesz–KDNP, Jobbik, MSZP, DK, LMP) vagy esetleg nyolc (az első öt mellett a Momentum, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt és az Együtt is)?

Több szempontból is van.

A demokrácia működésén csak javíthat, ha többféle hang jelenik meg a parlamentben, olyan emberek is megszólalhatnak, akik új színt visznek a parlamenti működésbe. Azzal azonban számolni kell, hogyha több párt jut be a parlamentbe, akkor a választási szisztéma alapján a győztes erőn kívüli összes többi párt a választáson elért eredményéhez képest alulreprezentálódik a mandátumelosztás során.

Egy–egy pártra tehát kevesebb mandátum jut. Ugyanakkor, ha egy pártnak az országos listáról legalább 3 mandátumot sikerül szereznie, akkor az érvényes Házszabály alapján képviselőcsoportot alakíthat, tehát megszerzi mindazt a többlet jogot, ami a későbbi fennmaradásuk, fejlődésük szempontjából számukra fontos lehet. Nagy, győztes frakció mellett, sok kis apró frakciócska működhet tovább.

Milyen részvételi arányra lenne szükség, hogy a Fidesz esetleg elveszítse a választásokat?

Számításaim szerint igen magas részvétel szükséges ahhoz, hogy a Fidesz–KDNP elveszítse a 2018. évi országgyűlési választásokat. 2002–ben a választások első fordulójában a részvétel 70,53 százalék volt, könnyen elképzelhető, hogy legalább ekkora, de lehet, hogy egy kicsivel még ennél is magasabb részvételre lenne szükség. Emlékeztetőül,

a 2002. évi választások második fordulójában a választópolgárok 73,51 százaléka járult az urnákhoz. Ez a részvétel minden valószínűség szerint elegendő lenne arra, hogy olyan elégedetlen, de passzív választói csoportok is megjelenjenek a választáson, akikkel az ellenzék legyőzheti a Fideszt.

A Fidesz–KDNP érdeke, hogy a részvétel ne érje el a 65 százalékot, mert onnantól kezdve egyre több kívülről kontrollálhatatlan faktor kerül a rendszerbe. A Fidesz szempontjából legideálisabb, legnagyobb biztonsággal kétharmados győzelmet hozó részvételi arány 50–55 százalék körül van.

A centrális erőtér játékszabályai 55 és 65 százalék között még inkább a Fidesznek kedveznek, az izgalmasabb szituáció innentől kezdődik.

Mekkora jelentősége lenne egy koordinált ellenzéki jelöltindításnak?

A koordinált ellenzéki jelöltállítás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Egyrészt nincs olyan mérvadó közvélemény-kutatás, amely ne arról szólna, hogy az ellenzéki választók szinte könyörögnek az összefogásért. Ilyen egyöntetű választói akarattal ritkán találkozik a kutató.

Másrészt a koordináció–fétisen túl, a valóságban, árnyalt magatartásra lenne szükség a pártok részéről. A minimális forgatókönyv az MSZP–P–DK–Együtt kiegyezés lehet, amelyhez az LMP–csatlakozása tudna komoly, érdemi, mandátumokban mérhető eredményt hozni különösen a fővárosban, valamint a nagyobb városokban, megyeszékhelyeken. A Jobbik és a baloldali, valamint centrumpártok együttműködése – és itt nem feltétlenül nyilvános megállapodásokban rögzített visszalépésről beszélünk – különösen a kistelepülési környezetben, illetve az ország egyes régióiban lehet eredményes. A magam részéről nem hiszek abban, hogy annyira nyilvánvaló lenne az emberek számára az „esélyes jelölt” személye. A taktikai szavazás a rendszerváltozás óta eltelt választások során ugyanis inkább kivételnek, mint főszabálynak számított. A magyar társadalom többsége ahhoz szokott hozzá, hogy egyéniben és listán is ugyanarra a pártra/jelöltre szavaz. Most a pártok azt várják el tőlük, hogy térjen el ettől az átalános beidegződéstől, de nem mondják meg nekik, hogy pontosan mit és hogyan csináljanak. A beszédek, a taktikázások és az ügykisajátítások (én vagyok a kompromisszumkész nem a másik) kora lejárt. Nagyon erőteljes és rapid edukációra lenne szükség, amelynek az eredményessége 3 héttel a választások előtt már így is kétséges. Az ország ugyanis nem 106 Angyalföldből áll.

Igaz–e az a feltételezés, hogy vidéken a Jobbik nélkül nem lehet legyőzni a fideszes jelöltet?

Úgy gondolom, hogy ez egy túláltalánosított feltételezés. A Közös Ország Mozgalom kutatásainak talán az az egyik legfontosabb eredménye, hogy vannak vidéki egyéni választókerületek, ahol a baloldal az inkább erősebb, lásd Szeged, Pécs, míg más körzetekben inkább a Jobbik.

Nem lehet egyként kezelni az egész vidéki Magyarországot. Az viszont igaz, hogy a Jobbikkal való valamiféle együttműködés sokat tudna lendíteni az ellenzék győzelmi esélyein. Már persze, ha a Fideszt szeretnék legyőzni és nem egymást.

Címke: Szabó Andrea