Címke: Securitate

Furcsa politikai cirkusz van kibontakozóban Romániában, bár aligha fog meglepni bárkit is, ha az indulatok pár nap után új témát keresnek és találnak majd maguknak. Egy erdélyi kötődésű román politikus nemrég PLUS néven új pártot alapított. A napokban Kolozsvárra utazott, ahol egy konferencia keretében a magyar-román együttélés kihívásaival, illetve a közös célok azonosításával foglalkoztak. Az egyébként sikeres rendezvény utóéletét egy leleplező cikk zavarta meg, melyben a szerző, Marius Oprea azt fejtegette, hogy a PLUS alapítói között olyan volt állambiztonsági (Securitate – a ceauşescui időszak hírhedt titkosrendőrsége) tiszt is volt – illetve annak rokonai –, aki az ő meghurcoltatásában, kihallgatásában is részt vett.

Aki ismeri Romániát, azt meglepte, hogy a leleplezés ekkora port vert fel, nem csak román, de magyar részről is. Elvégre egyáltalán nem példa nélküli az eset, ráadásul a leleplezett volt állambiztonsági tiszt, Alexandru Iordache 1992 óta egy jól menő kolozsvári ügyvédi cég tulajdonos-vezetője, a politikába eddig nem ártotta magát. Igaz, minden jel arra utal, hogy múltja természetes kapcsolatot teremtett közötte és az új titkosszolgálat (SRI) között, s bár arról nincs információ, hogy ismét alkalmazták volna az egykori őrnagyot, az tény, hogy egy nemrég megjelent publikációjában, a volt Securitatét inkább legitim profi intézménynek, semmint politikai bűnözők testületének tartaná.

A PLUS-t tehát azzal vádolni, hogy az okkal elátkozott Securitate által alapított párt lenne már csak azért is furcsa túlzás, hisz az ország jelenlegi – szinte valamennyi pártot megjárt – külügyminisztere, önmaga által is elismerten 1989 előtt nem csak fontos külügyi, de belbiztonsági funkciókat is betöltött. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi magyar katolikus egyház – egyébként igen tehetséges – mai főjogásza volt az egyik legundorítóbb magyar besúgója a Securitaténak.

Ha csak egy kicsit is elemelkedünk a most folyó vitáktól s megpróbálunk a múlt helyett némileg a jelen perspektívájából megítélni a helyzetet, gyorsan átlátható, hogy mi táplálja az indulatokat s mi az, amiben a PLUS kihívást jelenthet, teljesen függetlenül egyes tagjainak nem épp makulátlan múltjától s az ezzel kapcsolatos jogos morális felháborodástól. Egy ilyen perspektívából kitűnhet: kinek jó és kinek nem, ha elindul egy olyan párt, mely különös hangsúlyt fektet az erdélyi realitásokra.

Romániában egyébként némileg hasonló pártfragmentáció megy végbe, mint Magyarországon: a hagyományos pártok ideológiai, érzelmi és program muníciói kimerültek, egyetlen nagy moloch-párt ragadta magához a kezdeményezést, nem politikai és még csak nem is ideológiai eszközökkel, hanem maffiamódszerekkel, vagyis az anyagi összefonódások-lekötelezettségek és pozíciók révén, no meg vaskos populizmussal tartva egyben támogatóinak táborát. Ez nem egy jobboldali, hanem éppenséggel egy baloldali párt, a Szocialista Internacionálé, valamint az Európai Parlament S&D frakciójának tagja – egyébként pont olyan populista-nacionalista politikát folytatna, mint a Fidesz, mellyel egyébként kitűnő kapcsolatokat ápol –, és ha kétharmada lenne, illetve hozzá tudott volna nyúlni a demokratikus intézményekhez, akkor ott is nagyjából a magyarhoz hasonló rendszer működne. A Román Szociáldemokrata Párt számára első pillantásra nem feltétlenül előnytelen a PLUS megjelenése, hisz az tovább darabolja az amúgy is nagyon megosztott ellenzéket. Ugyanakkor mégis kihívás, hisz a szocdemektől elpártolók, illetve azok az erdélyi románok, akik kifejezetten egy erdélyi román párt hiánya miatt nem tudtak eddig kire és mire szavazni, most megtalálhatják benne a helyüket.

Órománia és Erdély távolodni látszik egymástól, legalábbis a politikai kultúra terén mindenképp, s ennek már évekkel korábban erdélyi románok is hangsúlyt adtak. A választásokon a Kárpátokon túli területek szinte kivétel nélkül bevörösödnek – ott a baloldal testesíti meg azt, amit itt a Fidesz –, míg Erdély bekékül. Ez utóbbiban egy sokkal nyugatosabb kultúra dominálja a politikai teret, sőt, meglepő módon az etnotradícionalitásban bennrekedt vidékei is inkább ezt a nyugatosodást támogatják annak dacára, hogy például a Székelyföld kulturálisan sokkal közelebb áll Románia más, elmaradottabb régióihoz, mint a Nyugathoz. A PLUS, azáltal, hogy az eddigi román pártokhoz képest sokkal nagyobb hangsúlyt kap programjában a román-magyar együttélés „finomhangolása”, nyilvánvalóan nem csak a magyarokat kívánja megszólítani, hanem azokat a románokat is, akiket megrémít az utóbbi évek politikai hisztériája, mely perspektívaként inkább a Kelet-Balkánon jelöli ki Románia helyét és nem az unión belül, annak szerves részeként.

Egyébként igaz az, hogy Magyarországon, miként Óromániában is a magyar-román normális együttélési és összefogási kezdeményezések teljességgel ötödrangúnak számítanak, politikai tőkét nem képviselnek; de Erdélyre épp ennek az ellenkezője igaz. Különösen most, miután a Fidesznek befeküdt RMDSZ gyakorlatilag elveszítette hajdani politikai befolyását. A PLUS alapítója, Dacian Cioloş jól érzett rá erre, ám neki is be kell látnia, hogy efféle üzenetei kizárólag Erdélyben találnak majd hálás fülekre. Ott viszont nagyon is. Az RMDSZ-ből kiábrándult magyarok akár tömegesen inkább rá fogják adni szavazataikat, semmint egy olyan magyar pártra, melynek vezetői Orbán Viktor személyes kitartottjai. Következésképp az RMDSZ-nek egyáltalán nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a PLUS sikeres legyen.

A magyar párt egyébként – nem függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatokat ápol Budapesttel – bár magát polgáriként és jobboldaliként aposztrofálja, most épp a szocdem kormány szekerét tolja. Persze tudjuk, a maffiakötelékek nem bonthatók meg oly könnyen, mi több: büntetlenül sem.

És akkor még nem beszéltünk a jobboldali, hol nacionalista, hol liberális – hol pedig egyszerre mindkét – színben tündöklő jobboldalról, mely eddig méltán tekintette igazi otthonának Erdélyt. E hosszan agonizáló pártok számára a PLUS – feltéve, hogy sikeres lesz – akár a kegyelemdöfést is jelentheti.

Bár mind a román baloldal, mind a jobboldal prominens politikusai között ott találjuk a volt titkosszolgálat, vagy annak valamelyik utóda embereit, érdekes módon eddig ez nem számított tömegeket megmozgatni képes témának, sem pedig a közszereplői karrier akadályának. Például a korábbi köztársasági elnök, Traian Băsescu zavaros titkosszolgálati múltjával mindenki tisztában volt már az első pillanattól fogva, ahogy megjelent a politikai horizonton, ám ez mégsem hátráltatta pályáját, s maradéktalanul kitöltötte intrikákban bővelkedő mindkét elnöki ciklusát.

Mindemellett persze Dacian Cioloş lehetett volna óvatosabb is, amikor pártalapításba kezdett. Eddigi működése alapján – volt miniszter, aztán miniszterelnök, végül hazája uniós biztosa – inkább egy tisztességes agrárszakembernek számít s nem profi politikusnak. Ennek is betudható óvatlansága. De hát e történet a legjobb példa rá: Romániában még harminc év után sem lehet úgy politikai pástra lépni, hogy az ember pályájára olykor rá ne vetülne a Securitate hosszú árnyéka.