Olivér Archives › Független Hírügynökség

Arthur nem jött velünk

Blogolda

-

2018-11-10

Végül is elindultunk kirándulni, bár esett.

Éjjel Arthur rájött, hogy sokkal takarékosabb, ha nem mini kakival jelöli ki a területét, hanem körbe pisili. A reggeli torna gyanánt végzett fertőtlenítős felmosás közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen Arthur és mi, titokban háborúban állunk egymással. Igaza lehet a ruhafestőnek, hogy a kis Tűmalacunk szorgos munkával megjelöli a területét, amit mi szintén szorgos munkával reggelenként eltüntetünk.

Magas hegyek ölelte, alagutak szabdalta autópályán haladunk. Itt nem olyan harsány az ősz, mint a Nedzsáng szánon, valahogy mégis méltóságteljesebb. Hoztunk magunkkal otthonról egy katicabogarat, de nem szándékosan. Beköltözött az autóba. Most épp a szélvédőn ül, pont ott, ahol Olivérnek ki kéne látnia. De nem bántja, azt mondja, élvezi a társaságát, alatta vagy fölötte próbál kinézni. Mivel mi nem vezetünk, hanem repülünk, ez nem a legbiztonságosabb szemlélet, de valamiben meg kell halni azt szokták mondani.

Olivérnek is lehet valami fixációja a sünökkel kapcsolatban, mert a katicabogárban is Arthurt látja. Azt mondja, épp úgy mozog, mint Arthur az ágyban a takarók sokasága között, amikor keresi a helyét. Megálltunk egy autópálya parkolóban, tankolni is kellett. Sokkal olcsóbb most a benzin, mert a koreai állam az üzemanyag adóterheiből elengedett 15%-ot, tekintettel a kőolaj származékok magas világpiaci árára.

Első állomáshelyünk egy, a Dzsiri hegy lábánál lévő gyógynövény piac volt, jól bevásároltunk különböző gyógynövényekből, gombákból. Apró, édesvízi csigából készült levest ettünk sokféle páncsánnak nevezett mellékfogással és rizzsel. Ott is kaptunk ajándékot – teát, gyümölcsöt, kóstolót- ahol nem is vásároltunk. Kirándulásunk következő állomása egy buddhista kolostor volt: a legszebb amit valaha láttam életemben. Újabb potyautasunk akadt, ezúttal nem katica, valami nagyobb és rondább bogár. Szerencsére a szélvédő külső felén ült. Azt hiszem, őt átköltöztettük egy másik megyébe, akaratlanul is.

Lefelé jövet a hegyről láttam egy éttermet, ez volt a neve: Szép Világ. Most, így a kolostor látványának emlékével a fejemben azt gondolom, valóban szép a világ. Azt mondta Olivér, hogy most nézz, amíg még látsz, a barátnőm, hogy gyűjtögess mindent az agyadban. Igyekszem megfogadni a tanácsaikat.

Kirándulásunk következő állomása egy teázó kellett volna, hogy legyen, de nem az volt, valószínűleg rossz címet kaptunk. Egy magánházhoz érkeztünk. A háziasszonnyal beszéltünk, aki azonnal behívott bennünket, megvendégelt kávéval, adott ajándékba egy nagy zacskó gyümölcsöt, amit saját maguk termesztenek. Csatlakozott hozzá a férje is, tanácsokat adtak a kirándulás hátralévő részének útitervét illetően. Ezen a vidéken is termesztenek teát. A hölgy elmondása szerint ebben a faluban, ahol épp akkor jártunk, egy ezer éves teafa is található, még mindig terem. Idáig, amit tapasztaltam: az álomszép környezet, rendkívül kedves, barátságos, szívélyes emberek, gyönyörű kolostor, csodálatos ősz. A kedvünkért még a nap is kisütött egy picit.

Van nekem buddhista olvasóm, persze hogy van, de az nagy, nyakba akaszthatós. Szerettem volna egy olyat, amit az ember a csuklójára húz, de Olivér nem vett nekem. Azt mondta, hogy meg fogok vakulni, ezért nem vesz. Azt hiszem, arra gondolt, nem segített Buddha, hogy megjavuljon a látásom, na de hát a Jóisten SEM, úgyhogy kvittek. Az igaz viszont, hogy keresztet nem kértem.

A hegy egyik részéről épp a másik része felé tartottunk. A főútról jól látni, ahogy a hatalmas csúcsok egyre halványabb kék sziluettjei végül beleolvadnak a levegőbe. Épp egy konténer mellett haladtunk el, ember nagyságú Buddha szobrokat árultak az udvaron. Nem álltunk meg, mert itt a hegyek között hamarabb sötétedik és van még látnivalónk bőven. Az órám szerint 1094 méter magasra jöttünk fel, de én a ködön, szélben táncoló fekete madarakon és néhány turistán kívül mást nem láttam. A férjem szerint azok a madarak varjak. Nekem gyanús a dolog, én eddig úgy tapasztaltam, hogy a varjak a vetésben szeretnek lenni, nem pedig hegycsúcsokon. Persze az is könnyen meglehet, hogy a koreai varjak ezt másképp gondolják. Északi irányba indultunk. Autópályán haladtunk vagy inkább repültünk. Itt, Koreában, ha valaki azt mondja, hogy ment már 150 km/óra sebességgel, az dicsekvésnek számít. A mi sebességmérőnk nem is járt még 150 alatt szerintem, de mégse mondhatom Olivérnek, hogy lassan vezess, szívem, mert Arthur vár bennünket otthon, vagy mégis? Mégis. Mondtam. Mondjuk nem ért sokat, de Arthur nevét hallván mosolyra húzódott a szája.

Az a hegy, ahol akkor jártunk, valamivel alacsonyabbnak tűnt, mint a Dzsiri hegy. Egy almatermesztőhöz mentünk, aki a férjem volt iskolatársa. Úgy hiszem, a kirándulás legszebb részén túl vagyunk. A baráttal való találkozás után már csak a péntek esti dugóban araszolás vár ránk majd hazáig .

Ott a kolostorkertben bóklásztam. Különböző irányba mentünk, fényképezni valót kerestünk. Egy hatalmas, sárga levelű fa alatt találtam magam. Épp felfelé néztem, hogy milyen szögből fényképezzem a velem szemben lévő épület tetejét, amikor a szél feltámadt és beterített aranyló levelekkel. Abban a másodpercben a napfény is áttört a masszív felhő rétegen, elvarázsolt pillanat volt. Nem tudom, miként alakul az életem, persze ki tudja, mindazonáltal azt hiszem, ma emlékeztetőt kaptam a sorstól, hogy sose feledjem, mennyi csodát láttam már, amit mások egy teljes élet alatt sem.

Már itthon vagyunk, Arthur a lábamhoz bújt, rendeltünk vacsorára hamburgert, Olivér egy másik barátjával beszél telefonon, elraktuk a vásárolt holmit, és a vadidegenektől kapott rengeteg ajándékot, közben azon gondolkozom, hogy nincs igazság, és igazságtalanság sincs, élet van, és ami két élet között zajlik, meg a tudat, amivel ehhez hozzáállok. Nekem, és minden más emberi lénynek, ennyiben áll a szabadságunk, a többi porhintés és önáltatás. Remek kirándulás volt, jó lenne, ha még visszatérhetnénk oda egyszer.

Arthur mesék 10. – A harapós

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-11-07

0

Tegnap még kissé féltékeny voltam Olivérre, Arthur olyan ájult csodálattal néz rá, és teljesen ellazulva, a végtagjait szétdobálva bújik hozzá ha van rá módja, míg ha nálam van, akkor fel-le rohangál rajtam, ás, mint egy vakond, majd valamelyik takaróredőben elpihen. Azonban több tekintetben is változott a helyzet. Először is, tegnap este megharapta Olivért. Na nem úgy, támadásból, dehogy! Jelezte ő, hogy szomjas, hiszen nyalogatta a férjem ujját, de ő azt hitte, hogy a kutyákhoz hasonlóan Arthur a szeretetét fejezi ki így. Ám nem, ő azt jelzi, hogy szomjas, és ezt az uram nem tudta, mivel én nem voltam bent, Arthur pedig éhes is volt, úgyhogy megharapta Olivér ujját, és várakozóan nézett, ahogy szokott, hogy na! Mi lesz már, éhes vagyok, szomjas vagyok, intézkedjetek. Én meg csak annyit hallottam a lakás túlsó végéből, hogy a férjem fennhangon mondja a magáét koreaiul, amit csak feldúlt állapotban szokott használni önmagában, majd mire visszaértem, a sününk már evett a helyén. Órákkal később mesélte, hogy képzeld el, engem ma Arthur megharapott. Kicsit csalódott volt a hangja. Kérdeztem tőle, hogy hogy harapott meg? Erre elmesélte, én pedig felvilágosítottam, hogy ez okból engem minden nap megharap, szerencsés esetben csak a ruhámat, de általában a lábujjamat nézi kukacnak. Ezt hallván megnyugodott, hogy nem vesztette el a kaktuszmalac bizalmát, csak nem értette mit akar, Arthur pedig igen erőteljesen képes azt tudatni, még az arckifejezése is OLYAN olyankor.

Másrészt tegnap ízelítőt kaptunk a koreai egészségügy szegényebb feléből is Tedzsanban, a megyei egyetemi kórházban, ahová a szemész utalt, nem találván okát a problémámnak. Ebben az országban az egészségügy úgy épül fel, hogy vannak egyes besorolású rendelők, ahol csak pár ember dolgozik, legtöbbször ott alvó szoba sincs, általában kisebb problémával megy oda az ember, mondjuk ha megfázott például. Ezt követik a második osztályba tartozó intézmények, itt követelmény, hogy minimum ötven főt foglalkoztassanak, legyen bentfekvő rész, végezzenek műtéteket, stb. Majd az ún. egyetemi kórházak következnek, ők a harmadik besorolású létesítmények, ahol kutatás, és medikusok képzése is folyik, mindenféle osztállyal rendelkeznek, az ott dolgozók száma több száz. Egyetemi kórházba ma már nem lehet csak úgy menni, második besorolású kórházból kell küldjék a beteget, ahogy ez velem is történt. A Csungcsannámdó megyei egyetemi kórház épülete már akkor is állt, amikor a férjem még itt élt, mint gyermek, az pedig nem tegnap volt. A gépparkot karbantartják, cserélik, de az intézmény rég kinőtte az öreg épületet, nincsenek beteghívó monitorok, épp úgy kiabálnak a nővérek, keresvén a tömegben a beteget, mint tették azt Magyarországon annak idején, bár nagyságrendekkel udvariasabban. Reggel nyolctól délután négyig volt alkalmam megfigyelni a munkamenetet. Elméletileg 12 és fél egy között ebédidő lett volna az orvosoknak és a segédszemélyzetnek, gyakorlatilag egy fiatal alkalmazott leszaladt a földszinti boltba, és hozott egy-egy üdítőt, meg egy csokit mindenkinek, a rezidenstől kezdve a takarítónőn át, a professzor főorvosig, nem láttam, hogy bárki meg lenne különböztetve. Azért volt ez így, mert nem végeztek a rendeléssel időben, az orvosok az utolsó beteg után fejvesztve rohantak műteni, közben megjöttek a délutános betegek, és a délutános orvosok is, de a rezidensek, ápolók, asszisztensek, recepciósok maradtak, és próbálták hűteni a kedélyeket, mert hát csúszott a rendelés, nem is keveset. Kicsit szakadt volt a szék, kicsit kopott a fal, kicsit régimódiak a váróban a fotelek, de minden gép új, vagy újszerű, az ott dolgozók kedvesek, hangosak, gyakorlatilag nem volt beteg, akiről ne tudta volna azonnal mindenki más, hogy mi baja, vagy mi baja nincs. A magánszférára nincs hely, én egy nagypapával párban olvastam a betűket, ami felettébb vicces volt, mert segítettünk egymásnak, ami valójában teljesen mindegy volt, mert minden egyes vizsgálatot, különböző körülmények között legalább háromszor megismételtek. Nekem például négy alkalommal CT-zték meg a szemem, abból egyszer kontraszt anyaggal beinjekciózva. Az összes többi gépi, és manuális vizsgálatot is több alkalommal végezték el, gondolom így szűrik ki az esetleges hibákat.

A zsúfoltság, a nem jó feltételek ellenére is roppant alapos, és kedves volt mindenki, bár szemmel láthatóan állandóan fáradtak. A főorvoshoz utaltak, részben maradtam is nála, részben kaptam egy másik kezelőorvost, egy specialistát, aki a már azonosított betegségemet próbálja majd lassítani. Egyéb vizsgálatok is jönnek még, furcsa mód azokra időpontot kellett kérni. Ez teljesen szokatlan Koreában, de itt így volt. 15.-re kaptam időpontot több vizsgálatra is, ami tíz nap, ami itt nagyon sok idő, morogtak is a betegek rendesen.

A csungcsannámdói egyetemi kórház vadonatúj épülete egyébként itt épül pár háztömbnyire tőlünk, de még csak az ötödik emelet környékén tartanak, az orvosok szerint még 2-3 év, amíg beköltözhetnek. Szegények, nem lesz könnyű kivárni, szokatlanul nehéz körülmények között dolgoznak.

Koreában ún. “pohodzsá” rendszer van, ami azt jelenti, hogy minden betegnek van egy potenciális gyámja, aki ha a beteg eszméletlen, illetve bármilyen oknál fogva döntésképtelenné válik, a pohodzsá hoz helyette döntést. Nekem természetesen a férjem a pohodzsám, és neki én vagyok adott esetben.

Abban a kórházban égen, földön én voltam az egyetlen külföldi beteg, az nem a Severance. Hamar elterjedt a dolgozók között, hogy beszélek koreaiul, és nem kell a nem létező angoltudásukat erőltetni, ezért hálásak is voltak. Az első látásvizsgálat egy olyan teremben zajlik, ahol a váró és a vizsgáló egyben van, ugyanis nincs hely. Ebből, és a koreaiak karakteréből az következik, hogy az éppen állva olvasó betegnek félhangosan szurkol a többi, pláne, ha az illetőnek kék haja van, és láthatóan nem ott született. Először szemüvegben kell abszolválni az olvasást, majd szemüveg nélkül. Az elsőben is pocsékul teljesítettem, de az nemigen volt észrevehető, a második fordulóban viszont a legnagyobb betű elolvasásáért is gyakorlatilag felmásztam a táblára, ugyanis azt az utasítást kaptam, hogy addig menjek előre a kijelölt csíkról, ameddig nem látom azt az írásjelet, amit egy hölgy lelkesen kopogtatott egy pálcával, hogy a denevér üzemmódban közlekedő betegek is eltaláljanak legalább a tábláig. Ez egy roppant vicces dolog, pláne, hogy a várakozók átalakulnak szurkolótáborrá, és amúgy egy család módjára segítenek, amiért az asszisztencia persze megrovó tekintetben részesíti őket. Ezzel gyakorlatilag meg is történik a beavatási szertartás, mindenki feloldódik, kérdez, meg mesél. Mivel igen hamar kiderült, hogy az orvosi titoktartást a hely adottságai nem teszik lehetővé, nem is igen próbálkoztam holmi titkolózással, aki tudni akarta, megtudhatta mi bajom, már azok közül, amire eddig fény derült. Aztán lassan elfogytak a betegek, de engem még mindig vizsgáltak, jöttek a délutánra előjegyzettek, de engem még mindig vizsgáltak, már a fülem is fájt, nem csak a szemem, mire összehoztak egy fél diagnózist, ami után jött a specialista, aki látta, hogy roppant fáradt vagyok, így abban maradtunk, hogy ad gyógyszert, és egy hónap múlva kontroll, bár tíz nap alatt is rengeteget romlott, szóval sok jóval nem biztatott, viszont ritka őszinte volt, Koreában ez szokatlan. Ezzel szemben a neurológus főorvos csak szuszogott, nyögött, sóhajtozott, csóválta a fejét, amivel nem használt a férjem amúgy is pánikhoz közelítő hangulatának, nekem már teljesen mindegy volt. Onnan még nincs diagnózis, oda kellenek a további vizsgálatok.

Közben időről időre jött egy rezidens, és megpróbálta elmagyarázni, amit már amúgy is tudtam, de a férjem érdeklődéssel hallgatta, majd egy alkalommal közölte velem, hogy “azt mondja ez a lány, hogy tele van a szemed makulával”. Van nekem egy nézésem ilyen esetekre, az igazán nem szándékos, de arról szól, hogy édesem, hogy a bánatba lehetsz ilyen hülye, és ezt tényleg nem szándékosan szoktam elővenni, de olykor rám talál. Persze Olivér jól ismeri, úgyhogy gondolkozott egy sort, majd hagyta, hogy a lány elmondja nekem amit szeretne, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy mi micsoda az ember szemében.

Közben elromlott a rizsfőzőnk, jó régi darab volt, még anyósomtól maradt ránk, rendeltünk egy újat, és ma inkább tésztát gyúrtam, holnap érkezik. Nincs hideg, sokat enyhült az idő, de a szállópor koncentráció meglehetősen magas, ilyenkor nem szellőztetünk. A két hibiszkuszon együtt tíz virág virágzik épp, a férjem le is fotózta őket, olyan ritka, hogy egyszerre ennyi virágot hozzanak. Arthur még alszik, majd nemsokára játszom vele egy nagyot, és igyekszem azelőtt megetetni, mielőtt megharapna valamelyikünket.

Arthur mesék 8. – a magányos vadász

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-10-23

0

Éjjel eldőlt, hogy Arthur mégis csak sün, ugyanis felkelt éjfél körül, hajnalig járkált a lakásban, majd a házában tett-vett, de csak reggel aludt el, azt sem sokáig, 11 körül nagy dörömbölésre lettem figyelmes a helye felől. Levettem a figyelmességből rátett plédet, és meglepve láttam, hogy őfelsége felháborodottan kopogtat az orrával a kijáraton, hogy márpedig ő fent van, és engedjem ki. Kiengedtem. Akkor meg neheztelve nézett, hogy de miért nem veszem fel, ahogy szoktam. Na jó, némileg lisztes kézzel, ugyanis pitét sütöttem épp, felvettem, és bevittem az apjához, aki dögönyözte, gurigatta, a pocakját csiklandozta, mindezt a „magányos vadász” igen élvezte, majd átváltott vakond üzemmódba, ásott pár alagutat a férjem ágyneműjébe, utána békésen elaludt az egyik redőben, ő meg szépen betette a sün -zsebbe, amibe az ifjú királyfi hátsóját már úgy kellett beszuszakolni, akkora.

Közben elkészült a pite, amit ismét csak nem magunknak, hanem vendéglátóinknak készítettem, ugyanis ma volt a ruhafestők ez évi modelljeinek országos bemutatója a házukban. Arthur ekkor már aludt, betettük a házába, és útra keltünk. Az ilyenkor szokásos csodás időjárásban volt részünk, ragyogott a nap, és minden az ősz teljes pompájában, a juharok tűzvörösen izzanak, a gingko fák aranysárgán festenek a többi lombhullató is ezer színben ragyog, a fenséges fenyők adják a változatlanság illúzióját. Aratják a rizst, mély, arany színe van a még lábon álló gabonának, de egyelőre a tarlónak is. Ress zöld az őszi káposzta, abból lesz majd a kimdzsáng kimcsi, a paprika növények csonttá száradtak, de rajtuk ezernyi húsos, vörös, csípős paprika lóg még, várva az évi utolsó szénabetakarítást. A tó felett lebeg a pára, a környező fák nem olyan színesek, ott a mély víz az uralkodó. Az indigó kivirágzott, élénk rózsaszín fürtökben meredeznek a virágai. A kertben ültünk le, drága, kínai teát ittunk a pite mellé, hagyományos módon, amíg az első izzadtság cseppek meg nem jelentek a homlokunkon, az igazán jó teát itt így fogyasztják.

Beszélgettünk, vettünk sálakat minden családtagnak, mert most alapanyag árban lehet kapni őket, máskülönben ezek a ruhák számunkra elérhetetlenül drágák. Nem csupán a színeik miatt, nem is csak azért, mert minden egyes darab kézzel készül, és nincs két egyforma, hanem azért, mert olyan gyógynövények főzetében színezik őket, amelyek bőrön át szívódnak fel. A házaspár hölgy tagja külön emiatt elvégzett egy főiskolát, ahol megtanulta a tradicionális orvoslás alapjait, hogy tudja, melyik gyógynövényt használja fel, és hogyan, melyeket lehet kombinálni, és melyeket nem. Négy órakor hirtelen lebukott a nap a ház mögötti hegy takarásába, és hideg lett. Öt óra tájt köszöntünk el azzal, hogy a koranyáron megkezdett italozós vacsoráinkat akkor folytassuk, most már nálunk.

Hazafelé bementünk a régi lakásunk irodájába, hoztunk Arthur infralámpájának lámpatestet, és vettünk fertőtlenítőszert a minden boltban, szerettem ott lakni. Ugyan nem volt ilyen fancy, mint Szedzsong város, mégis. Igaz, itt is szeretek lakni. Kint vacsoráztunk, egy közeli étteremben, de ott már Arthur volt a téma, hogy vajon megint meg lesz-e sértődve, vagy alszik. Vettem tejet, Olivér cigit, és hazasétáltunk, őkelme aludt. Kiráztam a zsebből, álmosan kacsingatott, de örömmel evett. Most fent van, az ajtaja nyitva, mi bejöttünk a hálóba, hadd legyen sün megint éjjelre.

…megítéltek, és megítélnek

Eugenia S. Lee

-

2018-10-22

0

Nem voltam soha hajléktalan, de nem sokon múlott.

A napokban meghalt Sanyi bácsi, akiről írtam, hogy megjavította a vízcsináló gépünket, illetve beszerelte az újat.

Azt is odaírtam, hogy az életemnek volt egy olyan szakasza, amire nem szívesen emlékszem.

Ennek természetesen több oka van, az egyik anyagi természetű.

Meglehetősen jómódú családba születtem, ami azt jelenti, hogy a szüleimnek soha nem volt vagyona, de mindig volt pénze, és ebből nekem jutott bőven. Nálunk nem volt szokás engedélyt kérni, ha kellett valami, kivettem anyu táskájából a pénzt, és megvásároltam. Nem volt testvérem, a féltékenységet hírből sem ismertem, ha találkoztam vele, nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen nem értettem, hiszen nekem nem volt kire irigykednem, tudtam kapni, és adni is őszintén.

Aztán felnőttem, kaptam jó néhány pofont az élettől, de volt 4 olyan év, amibe kishíján belehaltam.

Ekkor apám haldoklott, a harmadik agydaganat-eltávolító műtét után már nem tért magához, félrebeszélt, kényszeresen mozgott, az izomsorvadás fájdalmat okozott neki, agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, meghalni nem bírt, élni esélye sem maradt.

Akkor még bírtuk fizetni az orvosnak a havi sok-sok pénzt, hogy bent tartsa a Margitban, normális körülmények között, aztán már nem, csődbe mentünk, mint ahogy csődbe mehet bárki, bármikor, akár a saját hibáján kívül is, a vállalkozók élete már csak ilyen.

Apám volt üzlettársa ellopta apám üzletrészét, mi gyárat építettünk, belebuktunk, elúszott mindenünk.

Elment a budai villa, a Volvók, az antik bútorok egy része, a gyár, a lakástextil bolthálózat, az árukészlet, minden.

Vidékre költöztünk, nagyanyám üres kis házába. Gyerekkoromban éltem pár évet a Balatonon, de ez egy falu volt a semmi közepén, a ház közel az állomáshoz, onnan jártak be a gyerekek iskolába, hajnali ötkor, hogy beérjenek kezdésre.

Nem volt már autónk, az ékszereinket egyesével váltottuk ételre. A vizet kikötötték, nem tudtuk fizetni, egy infralámpa volt a fűtésem, penészes a ház, folyamatosan tüdőgyulladása volt a fiamnak, és nekem, a lányom dacos lett, és hallgatag, a fiú mások házifeladatát írta meg, egy-egy szendvicsért cserébe. Anyám, apám mellé került a kórházba, az a 8 év betegség nagyon hosszú volt, közben ő maga is munkaképtelenné vált. Kapott valami nyugdíjat ugyan, most is kap, durván 140 eurót, a vendéglősöknek nem számoltak fel többet, nagy dolog volt gebinesnek lenni, amíg még lehetett.

Nekünk a sok elveszített pénzből maradt hárommillió tartozás, nem tudtuk fizetni, ennivalóra sem futotta. Krumpli volt szerencsés esetben, liszt, és néha tojás nélküli tészta, azon éltünk. A fúrt kútnak nem volt teteje, ezért beleestek az apró állatok, alkalmasint bele is rohadtak. Hálót készítettem, úgy is beleestek. Utána apám lyukas halkiemelő hálóját megvarrtam, és naponta kihalásztam a dögöket, azzal a vízzel mosakodtunk.

Mosógép kezdetben volt még, aztán elromlott, nem volt pénz javítani, kaptunk egy törött gyermekkádat, abba beleraktam a szennyest, a legolcsóbb ultrát, és tapostam, tapostam, meg tapostam. Sebes lett a lábam, kit érdekelt. Öblíteni nem lehetett rendesen, télen, nyáron a kertben száradtak a ruhák, ágyneműk, penész szagúak voltak, vagy ha néha hozott valaki gallyakat, akkor meg füst szagúak, volt egy fatüzeléses kályha, fa nem volt..

Aztán már az áramot sem tudtuk fizetni, akkor előre fizetős órát kaptunk. Anyám tett el pénzt, havi 5000 forintot áramra, annyi futotta.

Húst hónapokig nem láttunk, anyám kapott pár néma kacsát tavasszal, azokat felnevelte, akkor volt hús is. Hajnalban csalánt szedett nekik, meg ettek amit találtak, azt hiszem.

Én voltam az ivóvíz felelős, azaz kimentem a temetőbe, sok kilométerre néhány marmonkannával, mintha sírt öntözni mennék. Valójában loptam a vizet. Hazacipeltem, de soha nem szoktam hozzá ilyesmihez, azt éreztem belehalok, egyrészt a szégyenbe, másrészt az erőfeszítésbe.

Nem volt sampon, hajbalzsam, egész rövid hajat vágtam magamnak, azon nem látszott a szappan nyoma. Arckrém, kézkrém, mosogatószer? Ugyan, ultra, mindenre, és hypo, a legolcsóbb 53 forint volt egy flakonnal.

Néha megszánta anyámat valaki, vagy egy újabb ékszert adtunk el, akkor 40 kiló krumplit húztam haza, úgy sokkal olcsóbb volt megvenni, nagyban. Elkoptak a ruháim, a látszatot tartani kellett, a gyerekekét megvarrtuk.

A férjem elment Skandináviába dolgozni, de nem kapott állást, egy évig volt távol.

Apámat kidobták a kórházból, ülve odakötötték a betegszállító Barkas üléséhez a magatehetetlen, eszméletlen testet, majd két tagbaszakadt ember rádobta az ágyra, mint egy zsák krumplit, nyilván látták a házon, hogy borravalót nemigen fognak kapni. Minden nap hypoval mostam a falat, reggelre újra penészes lett. A budai háziorvosunk kiürítette a gyógyszeres szekrényét egy nylonzacskóba, és odaadta, mondta, hogy használjam, amit csak tudok belőle.

Nem sokkal azt megelőzően operálták a szívem, még gyógyszert kellett volna szednem, de nem tudtam kiváltani, ahogy senki másét sem.

Apám hazaérkezte után lassan megtöltötte a házat a halál édeskés, mindent átitató szaga, és egészen addig benne maradt a házban, amíg ott nem hagytuk.

Akkoriban volt itt is nagy gazdasági válság, apósom elvesztette a vagyona jelentős részét, a többihez nem fért hozzá, mondhatni minden ellenünk volt.

Munka? Hát hogyne. Kerestünk, hiszen akkoriban is azt mondták a nagyokosok, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, én akartam. Mentem a virágboltba, nem kellettem, elnézést kértek, de túl előkelő voltam nekik, szó szerint azt mondták. Mentem a boltba, sajnálkozva elutasítottak, hogy nem, egy úriasszony nem emelgethet rekeszeket, kínomban nevettem. Az önkormányzati irodai munkákért sorban álltak a csókosok, én jöttment városi voltam.

Egyszer a nagyobbik gyerek elesett. A szomszédnak volt telefonja, oda szóltak, hogy a fiam kórházban van, valószínűleg eltört a lába, menjek érte.

Egy forintunk sem volt, átmentem a szomszédba kérni vonatjegyre, a harmadik adott. Felmentem a gyerekért, nem volt eltörve, de begipszelték, a tömött vonaton ülve kísértem haza.

Hajléktalannak lenni nem munkahely kérdése, nyomorultnak lenni egy sajátos tudatállapot, amikor is a túlélés érdekében kikapcsol az ember szégyenérzete, a fájdalomérzete, a másokkal szemben egyébként érzett lojalitása, ösztönösen csak az utódait próbálja életben tartani, pont, mint az állatok, semmi különbség.

Elmentem a máltai szeretetszolgálathoz munkáért. Munkát nem tudtak adni, adtak segélycsomagot, volt benne ételkonzerv, olyat én soha nem ettem korábban, valami készétel volt benne, és egy banán, azt anyámnak adtam, ahogy apám haldoklott, vele fogyott anyám is, azt hittem egyszerre fognak elmenni.

Kaptam frivolt, az olcsó volt, és jó. Elraktam belőle minden nap, hogy majd beveszem, ha elég sok lesz, és ha a gyerekek már gimnáziumba kerülnek, bár azt hiszem elvitt volna a szívem is nemsokára.

Aztán találkoztam egy erdélyi cigányasszonnyal, nem is tudom, hogyan. Azt mondta, hogy ő lát, én meg, hogy nekem meg nincs pénzem a látását kifizetni, de nem kért pénzt, azt mondta menjünk Koreába, csak látogatóba, de menjünk, ott a megoldás kulcsa. Nevettem, hogy Budapestre sem tudok felmenni, nem Koreába, miről beszél? Csak mondogatta, hogy de szóljak a férjemnek.

Apám meghalt, a férjem dolgavégezetlen hazajött, anyám haldoklott, a gyereket megtámadták, a nagyobbik menekült ahová csak bírt.

A férjem felhívta az anyját, és kijöttünk. 3 hónapig voltunk itt, a gyerekek kettőig, mert kezdődött az iskola.

Anyósom sírva fakadt, mikor meglátott bennünket, hetekig csak ettünk, a gyerekek faltak, átölelték a rizses tálat, mint az állatok, nehogy elvegye valaki. Anyósom meg csak főzött, főzött, és főzött nekünk. Én takarítottam a házát hálából, vett ruhát a szakadtak helyett a gyerekeknek, küldött pénzt anyámnak, és csak sírt.

Aztán persze véget ért az az életszakasz is, ahogy minden véget ér egyszer, nem haltam bele, a gyerekek sem, a férjem sem, anyám sem.

Nyomai maradtak, mindenkinél más. Én azóta nem eszem meg a tésztát, és nem megyek temetőbe, európaiba soha.

Nem gondolom, hogy a budai úrilány túlélővé vált volna, egyszerűen csak korábban lett vége, mint ahogy az utolsó csepp remény is elfogyott volna, vagy a kellő számú rivotril összegyűlt volna.

Nemigen szoktam kitenni az ablakba ezt, de már nem szégyellem.

Szégyelljék azok, akik most bíróság előtt vegzálják a rákos, hajléktalan nőt, de azt is a másik szobából, mert gyávák még a szemébe nézni is.

Szégyellje magát az, aki még soha nem kényszerült ivóvizet lopni a gyerekeinek, és magának, de ítélkezik, és minősít, hogy mert büdös, és iszik. Nem akar beilleszkedni a társadalomba.

Szégyellje magát az, aki megítél bárki mást a látszat alapján, aki soha nem járt a valódi nyomor közelében sem, de ő tudja. Ugyan mit tud, ugyan honnan tudja?

Engem megítéltek, és megítélnek. Hol elkényeztetett egykének, hol sikeres üzletasszonynak, hol szerencsétlen nyomorultnak, hol halálos betegnek, hol gazdag külföldi unatkozó feleségének, aki kínjában sünnel szórakoztatja magát, de senki nem cipeli az én keresztemet, és én sem cipelem a másét.

Ha sok mindent nem is, egyet biztosan megtanultam a saját életemből, jelesül azt, hogy ne ítélkezzek. No nem azért, mert akkor engem sem ítélnek meg, ó dehogynem! Azért, mert nem tudhatom, ahogy rólam sem tudták, tudják, vagy nem hiszik el, vagy elhiszik, mellékes, azok mindig mindent tudnak, és mindig, mindent jobban, mint te, aki átélted, átéled.

Nem attól válsz hajléktalanná, hogy nincs lakásod, nem. Hajléktalannak lenni egy állapot, elsősorban mentális állapot, amiből egyedül nincs kiút, csak segítséggel, szeretettel, megértéssel, türelemmel, mások által.

Aki még bűnt is kreál a nyomorból, az gyilkos, tudatos gyilkos.

Dok-do

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-10-20

1

Dok-do egy sziklacsoport, lakatlan szigetecske a Csendes-óceánon, azon a tengeren, amit a nemzetközi térképek (is) Japán tengerként tüntetnek fel. Hivatalosan Koreának nincs tengere, ugyanis hiába kéri évtizedek óta, hogy a keleti, és a déli tenger ne Japán tenger néven fusson, nem tudja ezt elérni az ENSZ-nél, ami egy vicc. A nyugati tenger pedig Sárga tenger néven szerepel, vagy Kínai tengerként, így olyan, hogy Koreai tenger, papíron, térképen nem létezik, ami egész „érdekes”, egy tengeri félsziget esetében. Dok-do Korea területe, ezt Japán vitatja is, meg nem is. Valójában épp Japán dokumentumok igazolták a sziget hovatartozását, tehát Japán tökéletesen tisztában van azzal, hogy az a sziget nem az övé, de remek lehetőség elfedni jó adag sovinizmussal a korrupciót, a belpolitikai problémákat, a gazdasági visszaesést, különösen Fukushima óta. Így aztán mostanában a betiltott náci zászló alatt követelik Dok-do-t maguknak, Shinzo Ábe önmagát szélsőjobboldali politikusként definiálta, ott tesznek keresztbe a koreai békefolyamatnak, ahol, csak tudnak. Korea soha nem támadta meg Japánt, ám Japán a történelem folyamán ezt sokszor megtette Koreával, legutóbb az 1900-as évek legvégén. Az akkori megszállás egészen a II. világháború végéig tartott, több millió koreait öltek meg, koncentrációs táborokba hurcolták a lakosságot, a nőket, lányokat prostituált szigetekre, kielégíteni a katonáik igényeit. Kegyetlen, embertelen megszállás volt, sok film készült róla, akit érdekel, alaposabban utána járhat, hiteles történelmi források alapján.

Mindazonáltal az tény, hogy a megszállás első áldozata épp Dok-do volt, azt a szigetet foglalta el elsőként a Japán hadsereg.

A felszabadulás után még hosszas huzakodás kezdődött a sziget hovatartozását illetően, majd a kutatók mindkét országban fellelték a hiteles dokumentumokat, melyek bizonyítják, hogy a sziget Korea része.

Ezt követően az ENSZ ezt beiktatta, és most hivatalosan is Korea területe Dok-do sziget. Azonban a Japán kormányzat időről időre előveszi a soviniszta kártyát, magának követelve a szigetet. Japán soha nem kért hivatalosan bocsánatot Koreától a megszállás alatt elkövetett emberiség ellenes bűneikért, az elhurcolt nőkért, és a koncentrációs táborokba zárt emberekért, sem az ágyútölteléknek használt kényszersorozott fiatalokért, sem a halálra erőszakolt nők tömegéért. Semmiért. Ellenben épp pár napja nem vettek részt egy 11 ország részvételével megrendezett haditengerészeti parádén Csedzsu-do partjainál, aminek a házigazdája, és egyben a meghívója Dél-Korea volt. Az indoklásuk felháborító, arra hivatkozva nem jöttek, hogy nem használhatják a náci zászlójukat, márpedig ők a hadiflottájukon csak azzal hajlandók megjelenni bárhol. (a zászlót az ENSZ tiltotta be, mint az emberiség elleni bűnök szimbólumát)

Japán erősödő sovinizmusa a koreaiakból azt váltja ki, hogy minden módon jelzik a területi szuverenitásukat, és ígéretet tettek rá, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy a tiltás ellenére Japán támadó haderőre tegyen szert, ugyanis Abe miniszterelnök épp ezzel kampányol most, a következő miniszterelnöki megbízásáért.

Korea területi szuverenitásának egyetlen kézzelfogható jelképe Dok-do. Ezért azt nem katonák őrzik, hanem rendőrök. Katonák ugyanis vigyázhatnak vitatott hovatartozású területre is, de rendőrök nem, márpedig Dok-do-n rendőrök vannak, 24 órás szolgálatot látnak el, kábelen futó áru szállító kosárban szállítják az ellátmányt nekik, és építettek kikötőt turista hajóknak is, azzal voltam ott én is a napokban. A hajó Ullung-do-ról indul, gyors katamarán, menetideje másfél óra. Ugyanakkor olyan az időjárás, hogy öt hajóból négy nem tud kikötni, legfeljebb megkerüli a szigetet, és visszaviszi az utasokat Ullung-do-ra, sok hajó eleve el sem indul, nem könnyű eljutni oda, kikötni, kiszállni, és fényképezni pedig külön szerencse, nekünk elsőre sikerült, még a nap is sütött.

Mikor a hajó kiköt, tíz fess rendőr áll vigyázban, tiszteleg a turistáknak, akik hozzám hasonlóan zavarban vannak, hogy mégis, hogy illendő erre válaszolni, aztán mindenki integetni kezd, és így már jó. Az utazók kartonszámra visznek ajándékokat az ott szolgálatot teljesítő fiataloknak, hiszen sokszor lehetetlen körülmények között őrzik a szigetet. Oda csak azt viszik szolgálatra, aki oda kéri magát.

Koreai zászlót mindenki visz, én is vittem, ez természetes. Hogy miért? Mert igazságtalan ahogy Japán viselkedik, az is az volt, ahogy eddig viselkedett, a mostani próbálkozásai meg inkább azok. Egy fajtája ez a személyes véleményem kifejezésének, annak, hogy nem értek egyet azzal, hogy nem kértek bocsánatot, hogy fenyegetik Koreát, hogy támadó hadsereget szeretnének, ami tiltva van nekik, és pláne azzal nem, hogy mindezt a náci zászlójuk alatt képzelik el.

Nyilván semmi bajom a japán emberekkel, de az ország vezetése veszélyt jelent ránk, a népük fanatizálható, ahogy minden nép az, csak meg kell találni a gyenge pontját. Én emiatt szerettem volna elmenni Dok-do-ra, és ezzel egyben azt is kifejeztem, hogy ami ma Magyarországon folyik az nagyon hasonló ahhoz, amit Japán vezetése csinál. Ki figyel oda a korrupcióra, ha épp háborúban áll a világgal? Ki fog reklamálni azért, hogy az emberek szó szerint az utcán halnak bele a munkába, ha két atombomba és egy nagyon elvesztett háború után elégtételt ígérnek nekik? Ismerős recept, de Magyarországon ehhez még természeti katasztrófákra, Fukushimára, tájfunokra, földrengésekre sincs szükség, bőven elég a gyűlölethez a kormánypropaganda. Valahogy én mindkettő ellen tiltakoztam, amikor odamentem, és lobogtattam a koreai zászlót. Persze, nem jelent semmit, hogy mit tettem, de nekem jól esett, éltem a véleménynyilvánítás jogával, mondhatni a világ túlsó felén tüntettem egy helyi probléma okán, és a szülőhazámban folyó diktatúra építése ellen. Számomra mindkettő egyformán fontos, az is a hazám, ahol élek, ahol befogadtak, és az is, ahol születtem. Kettős identitásom inkább használt, mint ártott abban az elhatározásomban, hogy ellátogassak Dok-do-ra, és sok más koreaival együtt lengessem a koreai zászlót, amiért láthatóan hálásak voltak nekem, habár ők nyilván nem érthetik a másik okot, és nem is kell, elég az, ha én tudom. A férjemmel mentem, de neki eszébe sem jutott oda utazni, én kértem, hogy menjünk. Először nem értette, ő igen apolitikus alkat, s bár semmi pénzért nem venne Japán autót például, de nem fontos neki, hogy elmenjen több száz kilométeres tengeri hajóútra, ami ráadásul felettébb bizonytalan, többször hiúsul meg, mint nem. Elmentünk, és azt hiszem ráérzett, ráérzett arra, hogy igenis számít a véleménye, hogy a tömeg egyénekből áll, hogy a változtatáshoz nem elég a fotelben ülni, valamilyen módon tenni kell érte, ha így, hát így.

Dok-do amúgy nagyon szép, sajnos nem engedik kószálni az embert, csak a kikötő beton placcát lehet körbejárni, és maximum húsz percig lehet ott tartózkodni. Számomra roppant érdekes volt, hogy ezt elmondták a hajón kétszer, aztán amikor mindenki javában fényképezett még, és megszólalt a hajókürt, hogy menni kell, mindenki azonnal ment, rendkívül fegyelmezetten, és egyesével elköszönve a rendőröktől.

Arthur mesék 6. – Baleset és egyebek

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-10-09

0

Nem volt ma reggel szerencsés a sününk csillagzata, de a miénk sem, ugyanis az van Arthur használati utasításában, hogy le kell vágni a körmét, mert természetes körülmények között sokat ás, és akkor magától kopik, de a 28. emeleten viszonylag keveset lehet ásni, ámbár Arthur kitartóan próbálkozik vele, ettől mégsem kopik a körme. Szóval, ma, reggeli után nekiveselkedtünk a manikűrnek, de sajnos rosszul sült el, és a kis jószág egyik ujja vérezni kezdett. Azonnal heves lelkiismeretfurdalásunk támadt, nekem azért, mert nem látok, Olivérnek azért, mert ő vágta, vélhetően túl rövidre. Szegény kis állat még csak hangot sem adott, pedig tud visítani, de már bízik bennünk. Nosza, betadinnal lefertőtlenítettük, a sebtapasz nagyobb, mint ő, úgyhogy inkább dédelgettük amíg vérzett, és rendkívül kellemetlenül éreztük magunkat. Ideges lett persze, egy ideig a kukacot sem fogadta el, csak fel, alá járkált, Olivér mögötte, és kérte tőle a bocsánatot folyamatosan, én meg nem tudtam eldönteni, hogy melyiket sajnáljam jobban. Végül aludt rá egyet, el is múlt a bibi, de azért ma kiváltképp elkényeztettük, el is fogyott vagy fél doboz kukac, kockát ma nem is evett. Egész este Olivér hasán hancúrozott, egyre kerekebb, mármint Arthur, egyre jobban hasonlítanak egymásra, Olivér, és ő.

Közben mi biztositást intézünk, aminek úgy álltunk neki, ahogy mindennek, naivan, és tudatlanul. Most már van egy ügynökünk, meg van egy tanácsadónk is, mert, mint azt megtanultuk, Dél-Koreában a legbonyolultabb dolog a megfelelő biztosítás kiválasztása. Egész szerencsések vagyunk, mert a tanácsadó barát, ezért ingyen irányítja a folyamatot, és az ügynök is volt iskolatárs, bár ő nem annyira közeli ismerős azért.

Nem ragozom túl az itteni biztosítási rendszert, de azért azt érdemes tudni, hogy egy átlagos, középosztály béli koreai rendelkezik úgy 10, 15 ilyennel, és ez mind az élet, halál, egészség, betegség kategóriája, ebben a vagyonbiztosítások nincsenek benne. A különböző biztositások egymásra épülnek, és családon belül átvihetőek. Egy példa: Ha például Olivér meghal, az ő biztosítása nem szűnik meg, hanem fedezi az én öregkori ellátásomat, akár intézetben, ha szükséges. Ez abból a feltételezésből indul ki, hogy a férfiak itt is hamarabb halnak, mint a nők. Ez a mi esetünkre ugye nehezen adaptálható, hiszen én európai vagyok, akik azért jóval rövidebb ideig élnek, mint az ázsiaiak. Jelenleg itt a férfiak esetében 85 életévvel, míg a nőknél 100 életévvel számolnak. Ez utóbbi szerintem inkább büntetés, mint siker, persze az is igaz, hogy ha azt a 100 évet egészségben, szellemileg frissen lehetne, akkor rendben, de ez már ötven évesen sem megy nekem, úgyhogy inkább majd következő életemben eleve koreainak születek, vagy kitalálok valami hasonlót a két lét között. Szóval olyat nem kértünk, kértünk viszont anyura temetés biztositást, ami a három napos ceremónia tetemes költségét fedezi. Ezt ma el is meséltem anyámnak, aki egyrészt örült neki, másrészt jelezte, hogy ha nem bánom, akkor ő még élne egy ideig, egész jól elszórakoztunk. Kértem Olivérnek életbiztosítást, kérdezte a tanácsadó, hogy de miért, ha azt gondolom, hogy én halok meg előbb. Mondtam, hogy azért, mert, ha úgy lesz, akkor Olivér itthon van, a hazájában, és tud élni nélkülem is különösebb gond nélkül, ugyanakkor, ha mégis ő halna meg előbb, én ugyan mit kezdek itt egyedül, vagy épp anyámmal kettesben? Nagyon szeretek itt élni, és tényleg ezt a helyet tekintem a hazámnak, de ettől még nem vagyok koreai, nem is leszek az, a férjem nélkül valahogy túlélném, de pénz nélkül, és nélküle már nem. Nem titkoltam az okot, Olivér támogatta az elképzelésem, hiszen erről szól a biztosítás, egész nap a halálunk körülményeit találgattuk. Megkötöttük a második önrész biztositást is, azt viszont rám, mert én vagyok beteges, Olivér legfeljebb náthás, az is ritkán, ellenben mivel az anyósom rákban hunyt el, Olivér komoly rák biztositást kapott. Nyugdíjbiztosítást ugyan köthetnénk, de nem javasolta a szakember, azt huszonévesen kell elkezdeni, ahhoz, hogy értelme legyen. Azt mondta, inkább havonta tegyünk a tőzsdébe egy közepes összeget, de ne mi kezeljük, bízzuk szakemberre, és akkor idős korunkban annak a hozadékából, plusz az állami nyugdíjból már normálisan megélünk, ha nem jönne össze az üzletünk valamilyen oknál fogva, azaz nem csupán a halálunkat találgattuk, de az esetleges anyagi csődöt is, a biztosítás erről is szól.

Persze, nincs ezzel semmi baj, csak déltől este hatig, ráadásul harmadjára, egy cseppet nyomasztó, ám szükséges. Megvan a szememhez szükséges biztosítás is, mindjárt kettő, csakhogy nem lehet azonnal igénybe venni, türelmi idő van, majd telefonál az ügynök, hogy mikortól él.

Arthur balesete után estig latolgattunk halált, temetést, rákot és vakságot, egyebet, majd Olivér és a tanácsadó elmentek, én pedig felmentem az emeletre és kieveztem magamból azt a kellemetlen érzést, ami rám telepedett.

Mire végeztem, a férjem meg is jött, és azonmód heves Arthur kényeztetésbe fogott, sejtésem szerint még mindig sajnálta a körömvágást, másrészt ő is szabadulni szeretett volna a biztosítások keltette kellemetlen érzéstől.

Anyámmal megbeszéltem, hogy milyen szertartást, milyen zenét, és milyen virágot akar a temetésére, ami mindkettőnknek fura volt, de elvicceltük, mint mindig mindent, azért élünk még.

Arthur egészen malac formát öltött, a pocakja dugig kukaccal, már nyoma sincs a balesetnek, és édesdeden alszik az ablakos házában, millió plüss takaró között.

Van egy roppant aranyos ismerősöm a Facebookon, Susan. Sejtésem szerint régebb óta él Stanley oldalán Amerikában, mint amióta én egyáltalán megszülettem. Ő konzekvensen kaktusz malacnak hívja a sünt, és nekem ez az elnevezés nagyon tetszik, ráadásul amilyen tempóban a sününk gyarapodik, illik is rá a kifejezés, egy kaktusz malac, tényleg. Amúgy Susan nemrég mutatta be a dédunokáját, majd közölte, hogy addig nem hajlandó meghalni, amíg Stanley meg nem engedi, hogy cicát, vagy kaktusz malacot tartson, és én mélyen egyetértettem vele, addig valóban nem érdemes.

Arthur mesék 4. – az ágylakó

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-10-06

1

Ma igazán bánatos arcát mutatta az ősz, pedig a minap láttam, hogy a rizsföldek már az aranysárga minden árnyalatában pompáznak, remek összhangot alkotva a juhar vörösödő leveleivel, és a gingko fák citromsárgájával.

Ma azonban tájfununk van, azaz ez még csak az eső, ami miatta esik, a java éjjel, illetve holnap jön, ez szelet, és még több esőt jelent.

Még 15 fok sem volt ma odakint, éjjel bőven tíz alá hűl, és a fűtés még nem megy csak éjjel, de én akkor sem igazán érzem, szerintem hideg van, és ezzel Arthur mélyen egyetért, ugyanis ma ebédet szerettem volna adni neki, mikor is e célból kibontottam a férjem újabb építészeti műremekéből, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kis jószág egész hideg, a lábai és a hasa is, mozdulni sem nagyon akart. Kerestünk mi már infralámpát a napokban, de nem találtunk, itt már rég kiment a divatból, de holnap muszáj lesz találni valami sün fűtő berendezést, mert ma velem fog aludni, ami nem biztos, hogy nekem annyira jó lesz, most például a bokámat csiklandozza a tüskéivel, mert épp ott játszik, élvezi a meleget a takaróm alatt.

Délben megetettem, aztán beágyaztam magam mellé, és én is aludtam egyet, ebben a tömény, ködös esőben nemigen lehet mást tenni, egyéb dolgom ma nem akadt, a tájfun egyébként is megvisel, még akkor is, ha nem olyan igazi, nyári viharbomba, Csedzsun igy is 10 méteresnél magasabbak a hullámok, leállították a hajóforgalmat, és a légiközlekedést is.

Végig néztem I Mjang Bák volt elnök bírósági tárgyalását, illetve az elsőfokú ítélethirdetést. 15 évet kapott, és150 milliárd won kártérítés megfizetésére kötelezték. Nem volt jelen az ítélethirdetésen, az egészségi állapotára hivatkozva. Igaz, öreg ember, nyolcvan lesz nemsokára, meghalt az elsőszülött fia, szegény sorból érkezett, egész komoly maffiát épített ki, ő hozta helyzetbe Pák Kün E-t, aki most szintén 28 éves börtönbüntetését tölti. Egykutyák ők, a koreai Fidesz, csak itt nem volt lehetőségük annyira rátelepedni az országra, a nép még időben reagált.

Elnéztem a felvételeket I elnökről, és szánalmon kívül nemigen éreztem mást. Remegős, lefogyott, láthatóan nagyon beteg, vajon mire volt jó az a tömérdek pénz, amit lopott, kinek válik most hasznára, hisz a családját is belekeverte, ha nem kerülnek börtönbe, akkor sem hiszem, hogy itt maradhatnak Koreában, szerintem elmennek Amerikába, ahol kevesen tudják majd, hogy kik ők.

Pák Kün E-nek nincs családja, ő legalább csak magáért felel, de ennek az embernek már unokái vannak, azokkal vajon mi lesz?

Közben Arthur a talpam csiklandozza, jelezvén, hogy ezek az írások róla szólnak, nem holmi kisgömböc politikusokról, akik úgyis kipukkadnak a végén, akárhol éljenek is a világban.

Megjött a férjem este, nem kért vacsorát, csak nasizott. Míg megfőztem, ő vigyázott a tüskésre. Utána visszaadta, én kukacokat osztogattam egyesével a nyakig betakarózott sünnek, ezzel párhuzamosan a férjem pedig cukorkát evett. Egy ilyen édes-savanyú cukor, nekem eltart negyedóráig is, ő gyorsabban ette, mint Arthur a kukacokat, pedig az sem kis sebesség, lévén messze az a legnagyobb kedvence eddig.

Miután mindketten befejezték a desszertet, kivittem a jószágot inni, mozogni, aztán mikor fázósan begömbölyödött, behoztam az ágyba ismét, most itt játszik, így nem fázik már, viszont a férjem máris elaludt, ő ma igencsak elfáradhatott odakinn.

Majd minden lakásban ég a villany, ma nemigen mennek az emberek szórakozni, inni, a kellemetlen, hideg eső itt is hazaparancsolja az embereket.

Holnap persze munka van, nem akadály egy tájfun, egy ilyen őszi meg pláne nem. Remélem lesz rá módom, hogy elmenjek vásárolni Arthurnak valami melegítőt, mert bár nagyon szeretem, de ha nem muszáj mégsem osztanám meg vele az ágyam folyamatosan. Körbe párnáztam azért, nehogy becsússzon a fal mellé, vagy a támla mögé, leterítettem a plédjét, a sün zseb mosásban van, abból is kéne egy váltót beszerezni, és ha majd aludni készülök, akkor becsomagolom alaposan, szerencsére eddig nem mutatott nagy hajlandóságot holmi éjjeli életmódra, remélem ezt a jó szokását ma még megőrzi, és nem élénkül fel a paplanom biztosította melegben.

Arthur mesék 3. – Az első fürdés, de hajzselét azért mégsem…

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-10-04

2

Arthur mesék 3. – Az első fürdés, de hajzselét azért mégsem…

Tegnap este Arthur fürdött. Életében először, és nem önszántából, megfürdettem. Mikor vásároltuk őt, akkor a tenyésztő mellékelt egy baba rózsaszín habfürdőt, és egy ugyanolyan színű kefét, amolyan sün fürdető felszerelést.

Közben olvastam, hogy valóban illik időnként fürdenie, mert a forgácsot turkálja, amitől vakaródzik. Ugyan még nem láttam, hogy hű, de vakarózna, de gondoltam, jobb, ha gyerekkorában szoktatom meg vele a vizet, nem később, ne legyen akkora trauma.

Így aztán vettem egy neonzöld lavórt (a koreaiak botrányos színekben képesek gyártani bármit) azzal a szilárd elhatározással, hogy a világító rózsaszín kefe-habfürdőt ellensúlyozzam egy kicsit, majd megkérdeztem a férjem, hogy részt óhajt-e venni az attrakcióban, amit igen jó érzékkel visszautasított, ő még vágyik az állatkánk bizalmára ugye, de ezt nem mondta, fontos dolga akadt, aminek aztán nem leltem nyomát, de nem emlegettem fel.

Engedtem egy jó adag melegvizet a lavórba, azt beletettem a fürdőszoba mosdókagylójába, majd beleraktam a mit sem sejtő sünt. Mit mondjak, kezdetben még tetszett is neki, de aztán elővettem azt a rózsaszín izét, amivel mosdatni kell, és az jobban csúszott a vártnál, aminek következtében Arthur úgy kezdett akarata ellenére viselkedni a kezemben, mint egy angolna, nem, mint egy sün. Ez persze azt eredményezte, hogy ő elvesztette az egyensúlyát, én meg hiába próbáltam elkapni, csúszott nagyon. Nagy izgalmában elfelejtette, hogy a tüskéit mondjuk meredeztethetné is, és akkor lenne mibe kapaszkodnom, sőt, inkább úgy tűnt, mintha nem is lenne tüskés, leginkább egy nyúlós, farkatlan patkányra emlékeztetett, amitől aztán nagyon elkezdtem nevetni, és ez nem segített egyikünkön sem. Végül, valahogy csak összekentem azzal a rózsaillatú izével, meg is kefélgettem a bundáját, de attól tartottam, hogy végképp belecsúszik a lavórba, úgyhogy megnyitottam a csapot, és egyszerűen alá tartottam, amíg foghatóvá nem vált. Erre végképp nem számított, és csak lógott ott a kezemben, mint egy döglött patkány, közben igen nagyokat pislogott, tehát mégis élt. Mikor éreztem, hogy nincs már rajra semmi a samponból, még elgondolkoztam rajta, hogy vajon hajbalzsammal is be kell-e kenni, de addigra már mindketten nagyon kimerültünk, úgyhogy nem kapott balzsamot, viszont becsomagoltam egy fürdőlepedőbe, majd egy másikba, és így tovább, amíg teljesen száraz nem lett. Ezt követően odaadtam a férjemnek, aki megdédelgette, belerakta, az ajándékába, egy kék sün zsebbe, ahol a kis jószág hamarosan álomba is merült, de még ma reggel is gyanakodva nézett rám, a kukacokat is kissé sértődötten volt csak hajlandó elfogadni tőlem.

Szép időnk van ma, azt mondják, hogy egy ideig az utolsó, mert jön a tájfun holnap, rengeteg esővel, erős széllel. A sárga párna a férjem ágyában van, de közben kiderült, hogy épp a duplájába került, mint amennyit én láttam, mert egy sorral feljebb lévő árat néztem, úgyhogy nem vettünk másikat, mondta, hogy neki nem kell, de azóta is ott van, igaz, elhozhatnám, hiszen nincs itthon, de azt hiszem jobban teszem, ha legközelebb veszek magamnak másikat, mikor egyedül megyek, és épp nem szenved majd akkut spórolásban, ami időszakosan jelentkező, és teljesen logikamentes viselkedésformája Olivérnek, viszont el szokott múlni.

Ma beszerelték az élelmiszerhulladék megsemmisítő berendezést a mosogatóba, ami azt jelenti, hogy eztán nem kell bajlódnom a moslékkal, ledarálja, mikroorganizmusokkal megeteti a berendezés, és utána tiszta víz távozik a zárt rendszerből, az én dolgom csak egy pedál megnyomása, hogy darálni kezdjen a lefolyó. Mivel van már két pedál a mosogató előtt a földön, lassan olyan lesz a konyhám, mint egy autó, de már nem felejtem el, hogy mikor melyiket kell nyomni, az egyik folyamatosan folyatja a vizet, a másik csak addig amíg nyomva tartom, a kezemmel nem kell hozzáérnem a csaphoz, csak akkor, ha a hőfokon szeretnék módosítani. Ezzel az organikus mosléktalanító rendszerrel együtt viszont nem szabad erős, klóros vegyszereket használnom, amit igazán nem bánok, nem tesz az jót senkinek sem.

Azt hiszem éjjel megfázattam a férjem, pedig igazán nem akartam, de vacsora előtt edzettem az evezőgépen az emeleten, utána ettünk, fürödtem, sünt fürdettem gyors egymásutánban, olyan melegem lett, hogy csak na, igy kinyitottam a hálószoba teraszának az üvegfalát, és menten el is aludtam. Azt hiszem ő is, mert reggel nagyon hideg volt a hálóban, és bár megfőzte nekem a kávét, nagyokat tüsszögött, és vastag kardigán volt rajta, engem meg fűtött a tejsav, vagy nem tudom, de az izomlázon kívül nagyon mást nem éreztem. Természetesen Arthurt megkíméltük a hidegtől, ő harminc fokban érzi jól magát, de még nem kaptunk infralámpát, talán ma hoz a férjem, ha kap.

Itt Közben helyreállt Mun elnök népszerűsége, egyrészt, mert sikerült összehoznia egy komoly megállapodást Kim Dzsong Unnal, és a második Trump/Kim találkozót is megszervezte, másrészt pedig azért, mert négy éve először kezdtek esni a szauli lakásárak, amelyeket már minden módon próbáltak megfékezni, de csak most sikerült, tehát kül, és belpolitikában egyaránt sikeres a kormánya.

Az órám és a telefonom felváltva osztogatnak nekem trófeákat, mert rendre többet edzek, mint előző nap, többet lépek, kevesebbet eszem, kár, hogy ezalatt híztam két kilót, erre nincs válasza egyik kütyünek sem.

Arthur kapott tőlem csirkemellet főzve, de kezdetben csak úgy volt hajlandó elfogyasztani, hogy összekentem kukaccal, aztán rájött, hogy nem rossz dolog az önmagában sem, és jól belakott belőle. Most persze alszik, hiszen nappal van, de majd vacsorára megkínálom főtt tojással is, hátha az is tetszeni fog neki, mert úgy fogy a kukac, hogy nem bírjuk pótolni, bezzeg a száraz kaja már nem annyira.

Címke: Olivér

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA