Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”.
Az utóbbi két év közpolitikái már a kormányozhatóság alsó határát súrolják, és már nem az elképzelt demokrácia (illetve a poszt-demokrácia), hanem az állam szétzüllesztésének a veszélye fenyeget, a működésképtelenség. (Amire utalok, az a “gouvernmentalité” – Foucault bonyolult fogalomhasználatában. Foucault fogalma egyszerre utal a konkrét, szervezett és informális hatalom gyakorlási technikákra, és ami lényegesebb egyfajta kormányzási/kormányzati, de széles körben elterjedt mentalitásra: a kormányzás szellemére. És éppen erre utalok magam is, amikor azt mondom, a jelenlegi román kormányzás eltérítette és egyetlen személy /illetve néhány társa/ magánérdeknek rendelte alá – melyhez a Fidesz itteni fiókpártjai is lecsatlakoztak – a liberális demokráciákra jellemző, ha úgy tetszik a jó, azaz hatékony és elfogadható, a közérdeket szolgáló kormányzást). Az állami apparátust nem az államraison, a közjó szolgálata, a követhető, számonkérhető projektek irányítása, hanem elsősorban az inercia, a személyes leköteleződések, érdekek és klienteláris viszonyok, valamint a bürokrácia folyamatos fizetés- és jövőbeli nyugdíjemelésének, a megvásároltságnak a reflexei motiválják. Botrányos ámokfutásának végéhez közeledik az a hatalomtechnikai eljárás, mely kezdettől fogva kiszervezte a döntést a kormány, sőt a parlament hatásköréből és informálisan, de szemmel láthatóan és biztosan helyezte egyetlen, ráadásul elítélt, személy kezébe. Egyre többen, beleértve EU-s fórumokat (Velencei Bizottság, GRECO, EP, EB stb.), veszik észre, hogy a román kormányok az elmúlt két évben szinte kizárólag a vezető kormánypárt elnökének meg-, illetve fölmentésével van elfoglalva, minden eszközzel, minden áron, minden más elé sorolva ezt a célt.
Magyarán a román kormányok két éve egyetlen – elakadt verkliként forgó – kormányrendeleten, mégpedig a szerencsétlen számmal ellátott 13-as rendeleten dolgozik. Forgatja azt színére és fonákjára, teszi-veszi, passzolja oda-vissza kormány és parlament, elnöki hivatal, Alkotmánybíróság stb. között. Az abszurd történet miatt buktak kormányok, voltak példátlan méretű tüntetések, melyek közül az utóbbit botrányosan verte szét a karhatalom, és tartunk ott, hogy a még érvénybe sem lépett, úgymond igazságügyi törvényeket módosítani kell; elmélyült az ellentét kormány és elnök között; a parlamentet tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kontrollálja; ezért tartanak értelmetlen, érvénytelen és eredménytelen referendumot, miközben Románia egyre inkább elszigetelődik az EU-n belül is és képtelen forrásokat lehívni, stb., stb.
A politikai kultúrának olyan klímája, olyan közhangulat alakult ki, amelyben a lakosság egy része – és az a kérdés, hogy a választásokon megmutatkozó nagyobbik része-e? – simán elhiszi az alternatív tényeket, a “hazugság művészetének” termékeit, olyan nevetséges dolgok esetében is, mint a Dragnea meggyilkolására készülő merénylőket, vagy a mindenféle igazolhatatlan, megalapozatlan összeesküvés-elméletet az igazságszolgáltatás és titkosszolgálatok összejátszásáról. Ennek eredményeként a minden hájjal megkent, korrupt hatalmasok tűnnek áldozatnak, és nem az esetlegesen tévesen elítélt nincstelenek, azok, akik még ügyvédet sem engedhetnek meg maguknak, és persze csak a politikusokat “vegzáló” ügyészek és bírók a rossz fiúk, az “ellenség”, a korruptak az áldozatok.
Ma úgy tűnik Románia útja az illiberális demokrácia, az alternatív tények és poszt igazságok kapujába, a “mentsük meg Dragnea-t” történeten keresztül vezetett el, és kétséges, hogy van-e visszaút, vagy a lejtőn nincs már megállás. És meglepő módon, hogy erősebb kifejezést ne használjak, nemcsak az egyébiránt tapasztalt Tăriceanu és zsebpártja csatlakozott, támogatta a romlás útján a hatalmat, hanem – láthatatlan hasznok miatt, vagy ami még rosszabb, balgasága okán – a rommagyar pártok is felültek erre a vonatra. És száguldanak Illiberáliába, folyamatos hazudozások és a tények nyilvánvaló ignorálásával, populista és demagóg narratívák társaságában. Az is nyílt titok, hogy ebben az utazásban budapesti sugallat (sőt utasítás) is közrejátszott/ik, és mégis. Ha voltak illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi politizálás valamiféle védelmet nyújt populista demagógia ellen, mára ezek joggal párologhattak el. A Fidesz itteni fiókpártjai éppen úgy letértek a racionálisan elképzelhető és végső soron egyedül hatékony kisebbségi politizálás, mint Dragnea a hatékony és tisztességes kormányzás alig gyakorolt, útjáról. Idegengyűlöletre, más kisebbségek diszkriminációjára, EU-ellenességre – miközben jogokat kérünk éppen tőle -, intoleranciára, kizárólagosságra csak többségi diktatúra épülhet, hatékony kisebbségpolitika nem.
Az alternatív tényekre, a poszt-igazságokra, (magyarán a hazudozásra) épülő politikai kommunikáció, szinte kötelező módon, a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával jár és egy ilyen társadalmi, mediatikus környezetben a vitakultúra végzetesen lehanyatlik. Még akkor is, ha manipulatív céllal “mintegy fölszólítják” az értelmiséget, a médiamunkásokat, hogy “tessenek vitázni”, ez csupán zajkeltés. Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”. Úgy tűnik az elnök úr csupán zajt keltett, miközben két, a demagóg szövegelésben élenjáró társa “legalább” mellébeszélt, terelt, ötölt hatolt, ál-érzelmeire, fóbiáira apellált, Kelemen Hunor meg sem próbált érvelni a demagóg minősítés ellen, egyszerűen és azonmód eltekintett Markó Béla fölszólamlásától (magasan tett rá), úgymond “megerősödve jött ki belőle”. Kérdés most már, hogy a demagógia a kisebbségi politizálást szolgálja-e, vagy csupán az elnök úr hallása erősen szelektív?
Az az igazság, hogy egyfelől a referendum (melynek témájában kialakult valódi vita már elzavart egy pártelnököt, de jó irányba is terelte a pártot) tovább gyűrűző vitája már-már az implózióval, a beomlással fenyegeti a Fidesz itteni fő fiókpártját, nem megerősíti, hanem szétbomlasztja azt is, ami még működött. Másfelől pedig, semmiféle érdembeli vita nem alakult ki, a megszólalók elbeszéltek egymás mellett, a klientelizmus, a kiszolgáltatottság és kölcsönös zsarolhatóság még összefogja a vezérkart, de a kéve megoldatott. Harmadszor, és ez a legfontosabb következmény, a székelyföldi hallatlan abszenteizmus, a bojkott “választása” az, hogy nem sikerült a mozgósítás (bár a kelemeni poszt-igazság szerint a részvétel “a megszokott határok közötti”), a politikai reprezentáció mély válságát mutatta meg. Válaszúton van a rommagyar politizálás és ma a politikai kultúra klímája, az előkészületek, a zsarolások, és érdekek stb., a rossz döntés irányába mutatnak.
Magyari Nándor László
