Nézem az új magyar érettségi témák tervezetét. Annyi mindenesetre kiderülni látszik, hogy Herczeg Ferenc vagy Wass Albert bekerült az irodalmi tételek közé, Ottlik Géza és Kertész Imre azonban kimaradt.
Én most nem mennék bele esztétikai-irodalomelméleti eszmefuttatásba, jóllehet van véleményem, de a fenti szempontokat képviseljék a szakemberek, irodalom- és eszmetörténészek, valamint a Magyartanárok Egyesülete, amelynek – bizonyára véletlenül – nem küldték el a tervezetet.
Bennem csak az a historikus múltkép jelenik meg, amikor Wass Albert 1944-ben közzéteszi a minősíthetetlen (vagy inkább minősíthető) antiszemita irományát, a Patkányok honfoglalását, ugyanabban az évben, amikor Kertész Imre Auschwitz felé zötykölődik a marhavagonban.
Meg eszembe jut, hogy míg Wass Albert kétszer is megkapta a németektől a vaskeresztet, addig Kertész Imre – igaz, csak egyszer, de azt tartós használatra szánva – a sárga csillagot.
És ha már Herczeg Ferenc, eszembe jut a Kék róka című legnagyobb színpadi sikere, amelynek elhíresült alapkérdése: „Járt-e Cecile a Török utcában?”
A rejtélyt ne fedjük fel, ám az biztos, hogy Kertész Imre járt Auschwitzban és a szélsőségesen judeofób Wass Albert 1945-öt követően számtalan újnyilas-hungarista szerkesztőségben és bajtársi-baráti társaságban.
Mindenesetre Takaró Mihály korszakos jelentőségű irodalomtörténeti eszmefuttatását látszik visszaigazolni az Orbán-rezsim, hogy tudniillik Kertész Imre nem volt magyar, Spiró György nehezen nevezhető embernek, Petri György valószínűleg – így a tudós irodalmár – a pokolra kerül, s a Nyugat nem más, mint egy kis zsidó lapocska.
Fogalmam sincs, hogy az Orbán-kabinet hogyan teljesítene a magyar irodalmi érettségin, de hogy történelemből miként, azt már mindannyian láthatjuk.
Az irodalmi Nobel-díjas magyar íróról-íróval készült könyv, a Kertész Imre élete és halálai (Magvető) nemrégiben jelent meg magyarul, szerzője Clara Royer.
Az éjszakáit presszókban, bridzsezéssel, pókerezéssel töltő fiatal Kertész Imre megismerkedik egy nála kilenc évvel idősebb, korántsem dekoratív, nagyszájú nővel, aki bekéredzkedik hozzá éjszakára. A nemrégiben leszerelt, állandó munkahellyel nem rendelkező, alkalmi munkákból élő fiatalember maga is albérletben lakik – szigorú főbérlője másnap fel is szólítja, hogy minél hamarabb igyekezzen megszabadulni ettől a nőtől. Nem így történt: Vas Albina élettársa, majd első felesége lett a későbbi Nobel-díjas írónak, aki megismerkedésük idején, 1953-ban még nem találta meg élethivatását.
Kertész később „börtönszolidaritásnak” nevezte azt az érzést, mely Albinával összehozta: Albina ugyanis megismerkedésükkor szabadult Kistarcsáról, ahova hamis vádak alapján internálták. Meg akarta írni Albina történetét, úgy érezte, tartozik ezzel neki, hiszen az asszony neki szentelte életét, sokáig az ő fizetése biztosította a megélhetésüket, s ez tette lehetővé az író számára, hogy intenzíven a készülő regényeivel foglalkozhasson. „Az én munkám az ő emlékműve is” – mondta az író az Albina temetésén elhangzott búcsúbeszédben.
Látszólag kitárulkozó
A Kertész-életmű figyelmes olvasója szembesülhet a látszólag kitárulkozó, az önéletrajzi elemekkel mégis óvatosan bánó beszédmóddal. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk Kertész fikciós műveit is önéletrajzként olvasni, főleg ha bizonyos elemek valóban találkoznak az önéletrajzi tényekkel. Az a hamis képzetünk alakulhat ki, mintha a műveket az életrajz tenné érdekessé, s egy valódi életrajz megírására nem is lenne szükség.
Egy francia irodalomtörténész idén magyarul is kiadott könyve cáfolja ezeket a tévhiteket.
Clara Royer, a Paris-Sorbonne Egyetem magyar irodalommal foglalkozó docense 2013-ban kereste fel először budapesti otthonában az akkor már idős, ápolásra szoruló írót. Előbb egy párizsi konferenciára szerette volna meghívni, később egy – kiadói megbízás alapján – készülő Kertész-életrajzához gyűjtött anyagot. Könyvében, mely magyarul Kertész Imre élete és halálai címmel jelent meg, a nyomtatásban is megjelent szövegek mellett a Kertésszel folytatott beszélgetéseinek rögzített hanganyagára, a Berlini Művészeti Akadémia Archívumában található, az író engedélyével áttanulmányozott Kertész-kéziratokra, fényképekre, dokumentumokra is hivatkozik. De – ahogy a kötet alcíme (Életrajzi esszé – a szerk.) is mutatja – nem szokásos életrajzot ír, hanem a művek értelmezését kitágító, az életműben való elmélyülést segítő esszét.
A francia cím (L’histoire de mes morts – Halottaim története, a szerk.) még radikálisabb a magyarnál, élettörténet helyett a halálok történetét ígéri, Kertész mottóként is idézett kijelentésével összhangban:
„Életem története a halálaimból áll, ha el akarnám beszélni az életemet, a halálaimat kellene elmondanom.”
Clara Royer és Kertész beszélgetéseit is a közelgő halál árnyékolja be, végig bizonytalan, hogy a következő találkozó megvalósulhat-e. A beszélgetés magyarul folyik, az írót szórakoztatják a francia nő kiejtési hibái, a látogatótól megkönnyebbülést, felszabadító nevetést vár, nehezen viseli, ha a közös múltidézés könnyeket csal beszélgetőtársa szemébe, ezért „a legkegyetlenebb kérdések” mindig a következő alkalomra halasztódnak. Utoljára 2015 szeptemberében találkoznak. „Meg akartam óvni tőle ezt a könyvet, és őt ettől a könyvtől” – írja Royer. A végső szembesítés valóban elmarad. „Azt mondtam, áprilisban jövök legközelebb Budapestre. Jöttem is, 22-én, a temetésére.”
Áldozatból hóhér
Az életrajz nem a születéssel, gyerekkorral kezdődik, hanem az íróvá érés folyamatát követi. Ebből a szempontból meghatározó a buchenwaldi tábor elhagyása és a hazatérés között eltelt időszak. Kertész a rendszerváltás után tervbe vette ezeknek a történéseknek a regénybe foglalását. A legyőzött Németországban játszódó, Zóna című regény ugyan nem íródott meg, néhány eleme azonban bekerült a Sorstalanság forgatókönyvébe. A buchenwaldi tábor felszabadítása után a kissé már felerősödött, de az indulási súlyánál még mindig húsz kilóval kevesebb fiú a felszabadító nyugati hadsereg katonáinak intése ellenére a szovjet zónába lép át. Egy vonat tetején utazik, mikor táskáját – benne az amerikaiaktól kapott meleg takaró, konzervek – egy orosz katona erővel elveszi tőle, hiába magyarázza, hogy ő zsidó.
„Kertész ekkor értette meg, hogy mindaz, ami addig történt vele, semmi ellen nem nyújt majd védelmet”
– szögezi le Royer.
Az otthoni életbe való visszailleszkedés hamarosan egy újabb diktatúra szabályaihoz történő igazodással lesz egyenlő. Amint betöltötte a tizenhatodik életévét, Kertész lelkesen lépett be a kommunista pártba (igaz, amint erről a K. dossziéban is vall, kicsit meglepődött, mikor az egykori nyilas házmestert is meglátta az egyik gyűlésen). Érettségi után Kertész kommunista újságíróként szolgálta a rendszert. Royer beszámol olvasóinak a Világosság című lapban, 1950-ben megjelent sztahanovista cikkekről (például A Danuvia ezerszázalékos „Szabad Ifjúság”-brigádját lelkesedéssel követi az üzem fiatalsága címűről), majd a fiatal újságíró kiábrándulásáról is. Kertész a besorozást – barátjához hasonlóan – egyetemi beiratkozással próbálja elodázni, de hamarosan lelepleződik. Sorkatonaként az egykori áldozat hóhérrá válik: börtönőr lesz a katonai ügyészség központi börtönében. Ez az élmény ihlette első regénytervét, az Én, a hóhért, melynek egyes elemei A kudarc című regénybe kerültek bele. Ahogy a Mentés másként című könyvében írja: „Nem Auschwitz – az elszenvedés – tett íróvá, hanem a katonai börtön – a hóhér, a ‘Täter’ helyzete.”
Kettős élet
Az elhatározás, hogy író lesz, A kudarcban olvasható, egy L alakú hivatali folyosón történt föleszmélés során egyértelműsödik. Royer ezt úgy értelmezi, hogy „Kertész kilép a dionüszoszi tömegből”, elhatárolja magát a táborok, a sztálinista diktatúra által meghatározott „engedelmességre késztető mechanizmusoktól”. Belső emigránsként persze ez az elhatárolódás nem lehet tökéletes. A sok nyelvet beszélő, talpraesett Albina, aki teherautó-sofőrként, majd pincérnőként kénytelen dolgozni, 1956-ban el akarja hagyni Magyarországot. Kertész ugyan – mivel akkor még nem voltak házasok – felajánlja neki, hogy menjen egyedül (neki ugyanis a regényíráshoz magyar közegre van szüksége), de Albina szolidaritásból mellette marad.
Ezután következik Royer kifejezésével a „kettős élet” időszaka, a Kádár-rendszer idején ugyanis a titkos regényírás mellett Kertész kénytelen a közönség ízlését és bizonyos ideológiai elvárásokat is kiszolgáló vígjátékokat írni (egyrészt pénzszerzés miatt, hiszen csak Albinának van állandó bevétele, másrészt, hogy elkerülje a munkakerülés vádját). Az írónak ekkoriban még társadalombiztosítása sincs, betegségeit az ismerős orvos szerencsére hajlandó Albina kartonjára vezetni.
A regényírás mindemellett nem megy könnyen, az Én, a hóhér terve kudarcba fullad (ennek az első regénynek kiadatlan töredékei a hagyatékban találhatók meg), helyette a deportálás témája kezdi foglalkoztatni.
Közben barátai javaslatára fog bele vígjátékok írásába. A közös munkával született darabokat, melyek Royer szerint Kertészt középszerű szerzőnek mutatják, sikerrel játszották nemcsak Magyarország vidéki városaiban, hanem a határon túl is. A Bekopog a szerelem című színművet, mely főleg egyik betétdala, a slágerré vált Járom az utam miatt lett közismert, 1961-ben Pozsonyban és Komáromban is bemutatták.
Kertész kollaborációnak érzi ezt a tevékenységét, s gyakran elmélkedik színház és diktatúra viszonyáról. Ezeket a korai darabokat azután tagadta meg végérvényesen, hogy egy Nyugatra került volt barát a Nobel-díj miatt irigykedve plágiummal vádolta meg.
Az írói státus
Regénye, A muzulmán (az első terv szerint ez lett volna a Sorstalanság címe) nagyon lassan készült: az író 31 éves korábban kezdte el és 44 éves korában fejezte be. Közben a vígjátékok sikere a család előtt is kicsit megnyugtatóbbá tette a helyzetét, különösen anyja, a becsvágyó Aranka szerette volna megérni, hogy fiából végre legyen valaki. Az igazi siker azonban csak jóval később jött el. A deportálás témáját Kertész nemcsak saját emlékeire hagyatkozva írja meg, hanem emlékeit irodalmi forrásokkal, dokumentumokkal, filmfeldolgozásokkal, az eredeti helyszín látványával is szembesíti. A holokausztirodalom közhelyeitől tudatosan igyekszik elhatárolódni, és megpróbál egy irónián alapuló saját nyelvet kialakítani. A kéziratot elutasító Magvető Kiadó viszont éppen a közhelyekre tartana igényt: a Sorstalanság megjelenésének évében kiadják például Moldova György A Szent Imre-induló című regényét, melynek főszereplője egy tizenegy éves fiú, aki a vészkorszakban különféle megpróbáltatásokon megy keresztül.
Royer a két regényt összevetve megállapítja, hogy a Sorstalansággal szemben Moldova műve „mindenféle formai újítástól mentes”, a „heroikus és patetikus hagyományba illeszkedő” történet, s didaktikus szempontból is jobban megfelelt a kiadó elvárásainak, hiszen még a felszabadító szovjet csapatokat is dicsőítette.
A Szépirodalmi Könyvkiadó ugyan megjelenteti 1975-ben a Sorstalanságot, de Kertésznek nemcsak a kiadói apparátus közönyével, a szerkesztők erőszakos stiláris beavatkozásaival, hanem a szándékosan lefojtott recepcióval és a terjesztés anomáliáival is szembesülnie kell.
A megjelenés után azonban írói státusa lesz, beléphet az Írószövetségbe, jogosult lesz társadalombiztosításra, s a szigligeti Alkotóházban is dolgozhat. Bár Royer szerint Kertész „tagadhatatlan undort érzett a magyar ‘irodalmi közeggel’ szemben”, Szigligeten mégis megalapozódott barátsága például Pilinszky Jánossal, akinek a műveiért rajongott, vagy Ottlik Gézával, akivel a bridzsezés szenvedélye hozta össze.
Részben Szigligeten íródott a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyv, melyet sokan vallomásként, „hitvesi kapcsolata feltárásaként” akartak értelmezni. A mű főszereplőjének Kertészhez hasonlóan nem született gyermeke, el is válik feleségétől, aki viszont gyereket szeretne. Royer könyvéből olyan életrajzi háttér információt tudunk meg ezzel kapcsolatban, hogy itt nem Albina és Kertész vitájáról van szó (Albinát meg is kellett volna műteni ahhoz, hogy egyáltalán gyereket vállalhasson, de addigra már egyébként is kifutott az időből). A meg nem született gyermek története az író egyik (a könyvben meg nem nevezett) szerelméhez kapcsolódik: a pár az abortusz mellett dönt, de az asszony még a művi beavatkozás előtt elvetél. „Ezúttal a szívembe markol: magtalanul távozom. Nem hagyok magam után életet. Könnyű volt szembenézni a kérdéssel addig, amíg a sors fel nem kínálta” – írja Kertész egy kiadatlan feljegyzésében.
Elodázott öngyilkosság
Royer könyvének hangsúlyai az intellektuális kihívásokon vannak, de az Auschwitztól a Nobel-díjig ívelő életút is élesen kirajzolódik. Külön fejezet foglalkozik Kertésznek a nyolcvanas években született műfordításaival (például Sigmund Freud, Joseph Roth, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein műveit magyarította), melyek révén a német nyelvhez és kultúrához is egyre szorosabban kötődött. Az anya halála (illetve az azt megelőző vegetatív állapot és a tábori muzulmánlét összefüggései), a szerettei kihasználása miatt érzett bűntudat, a rendszerváltás utáni utazások, az Albina halála utáni mély depresszió, a második feleség, Magda jótékony hatása férje hangulataira, a Nobel-díj megsemmisítő jellege, a magyarországi vádaskodások, majd a Parkinson-kór következtében a végső leépülés – mindezek nemcsak az életrajz fontos elemei, hanem az önarcképszerű művek témái és alapanyagai is.
Minden könyv egy elodázott öngyilkosság
– írja Kertész a Gályanaplóban. Clara Royer tényfeltáró munkán alapuló, elgondolkodtató könyve ezeknek az elodázott öngyilkosságoknak, az így megszületett műveknek, vagyis Kertész halálaiból összeálló életművének a tükre.
Clara Royer (1981)
Francia író, történész, irodalomtörténész. Több magyar vonatkozású könyv szerzője. Doktori munkájában a két világháború közötti magyar zsidó írókkal foglalkozott. 2015 és 2018 között a prágai Francia Társadalomtudományi Kutatóintézet (CEFRES) igazgatója volt. Jelenleg a Sorbonne docense, ahol a magyar irodalom és a szláv irodalmak, valamint a modernizmus a szakterülete. Első regényéhez magyar származású nagyanyjának története adta az alapötletet, a könyv Csillag címmel 2011-ben jelent meg franciául. (Magyarul 2013-ban a Geopen adta ki.) Nemes Jeles László alkotótársa, az Oscar-díjas Saul fia és a Napszállta társ-forgatókönyvírója. Itt elemzett kötete Kertész Imre: L’histoire de mes morts (Essai biographique) címmel 2017-ben jelent meg franciául.
A Süddeutsche Zeitung, liberális lap „Hogyan kerített hatalmába a magyar kormány egy Nobel-díjast” címmel közölt terjedelmes cikket. Ebben megállapítja, hogy a Kertész Imre hagyatékával kapcsolatos jogokkal mostantól egy kormányhoz közelálló alapítvány rendelkezik, amely a jövőben megakadályozhat publikációkat, vagy maga is közzé tehet ilyeneket, azzal a céllal, hogy a korábban bírált szerzőből „a kormánnyal kompatibilis írót” faragjon. Ezért a Berlini Művészeti Akadémiának, ahol Kertész hagyatéka van, és az eddig különféle jogokkal rendelkező Rowohlt kiadónak tisztáznia kell viszonyát az alapítvánnyal. Január 15-én ugyanis az illetékes budapesti bíróság másodfokon, és véglegesen úgy ítélkezett, hogy a Kertész-hagyatékhoz fűződő jogok a kormányhoz közelálló Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványt, illetve az azon belül működő Kertész Imre Intézetet illetik. [Az interneten a Kertész-intézet a Terror Háza múzeum oldalán lelhető fel – a szerk.]
A szerző ismerteti a per történetét, és rámutat, hogy az író nem sokkal elhunyta előtt a Berlini Művészeti Akadémiának adta el mintegy 35 ezer oldalas hagyatékát, amelyet ott a jelenlétében 2012 novemberében mutattak be. Kertész Imre évekig dolgozott az akadémián, de ösztöndíja lejárta után is a német fővárosban maradt, mert – mint nemrég az akadémia által publikált naplójegyzeteiből is kiviláglik – ijesztővé vált számára a hazája. A budapesti ítélettel a szerzői jogok végleg elváltak a Berlinben őrzött hagyatéktól, amely Berlinben is marad. Viszont a 2017-ben alapított Kertész Imre Intézet kulcsszerephez jut minden ezutáni publikáció ügyében. Megakadályozhat közléseket, és maga is publikálhat. A Berlini Művészeti Akadémiának minden további megjelentetéshez, kiállításhoz meg kell szerezni a magyar intézet hozzájárulását.
A Rowohlt kiadó, amely eddig a kiadásokra az egész világra kiterjedő jogokkal rendelkezett, az eddig már ott megjelent anyagokat továbbra is forgalmazhatja, de nem tervezhet független publikációkat a hagyatékból. A jogi helyzet arra kényszeríti mindkét német felet, hogy tisztázza viszonyát a magyar alapítvánnyal, és csak két lehetséges út létezik: a távolságtartás vagy az együttműködés. „Egyelőre erősen ajánlott a távolságtartás. Ugyanis az alapítvány és a Kertész Imre Intézet szándékai nem kétségesek és egyértelműen a jelen kormány kultúrpolitikájához kötődnek: a zsidó Nobel-díjast be akarja vonni a hivatalos emlékezet-politikába. A cél Kertész átformálása a kormánnyal kompatibilis szerzővé, noha hagyatékában sok helyen olvasható, hogy Magyarországon támadták zsidósága, kozmopolitizmusa és németországi lakhelye miatt” – írta a szerző.
Az akadémia számára a távolságtartás azt jelentené, hogy kérésre a magyar alapítvány rendelkezésére bocsát anyagot a hagyatékból, de nem köt együttműködési megállapodást. A Rowohlt kiadó számára azt jelentené, hogy nem tesz engedményeket a koncepciójából csak a jogok megszerzése érdekében. „Az együttműködési megállapodások a budapesti alapítványnak elismerést és felértékelődést jelentenének.” A szerző szerint a hagyatékból keletkező publikációk Kertész esetében különösen kényesek lehetnek, ugyanis előre látható, hogy lehet olyan elszigetelt részeket találni, amelyek olyan színben tüntetik majd fel az írót, mintha Orbán Viktor híve lett volna.
November 28-án Münchenben volt az ősbemutatója az irodalmi Nobel-díjas osztrák Elfriede Jelinek színdarabjának a Rechnitz (der Würgeengel) – nek. Erről az osztrák tévé esti (22:00h) híradójából (ZiB) értesültem, ahol a kulturális rovat rendszeresen élőadásban, a helyszínről szokott beszámolni az aktuális bemutatókról és azok azonnali visszhangjáról, fogadtatásáról. Aztán a Süddeutsche Zeitung is megemlékezett az eseményről. A magyar média viszont mélyen hallgatott, sőt még ma is hallgat. Pedig a színmű címe magyar vonatkozásra utal, hiszen Rechnitz a burgenlandi Rohonc német/osztrák neve. Azé a városé, ahol 1945 húsvétján 180 magyar munkaszolgálatost lőttek agyon, de sírjukat, tetemüket a mai napig nem találták meg.
A történet röviden: 1944 végén a front és a Vörös Hadsereg közeledte miatt Hitler védelmi vonal építését rendelte el az akkori német-magyar határ mentén. A parancs szerint minden településnek kötelessége megfelelő emberanyag biztosítása a védelmi munkálatok elvégzésére. A munkálatok oroszlánrészét azonban munkaszolgálatra behívott, és embertelen körülmények között tartott magyar zsidókkal végeztették. 1945 húsvétja táján az erődrendszer építésén dolgozó, elcsigázott, félholt kényszermunkások egy csoportját a rohonci Batthyányi kastély pincéjében helyezték el. A front (és a vég) közeledtével a kastély úrnője amolyan búcsú-party-t rendezett magas rangú német-nácik részére. Éjfélkor a félrészeg társaság elkezdte halomra lőni a védtelen, szerencsétlen magyarokat. A háború után a tettesek közül senkit sem vontak felelősségre. Kivéve a helyi náci körzetvezetőt, aki azzal védekezett, hogy ő, mint alacsonyabb beosztású helyi ember, nem volt hivatalos a „búcsúestre”, és az eset hallatán azonnal a gyilkolás abbahagyását követelte. A rohonciak pedig kiálltak egykori körzetvezetőjük mellett, mivel az a hitleri parancsot kijátszva a helybéliek helyett külföldi, idegen emberanyagot szerzett a védelmi munkálatokra. A holtesteket, ill. az azokat rejtő tömegsír(oka)t máig nem találták meg.
A történet szinte teljesen feledésbe merült, és csak néhány náci és holocaust kutató publikációjában tűnik fel. A rohonciak – tudat alatt – azzal védekeznek, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek, ezért nincs sok közük a történtekhez. A múlt évben azonban ismét a média és az érdeklődés középpontjába került a rohonci mészárlás. David Litchfield a német iparmágnás Thyssen-család történetét kívánta megírni, amikor feltűnt neki az egyik családtag, Margit körüli különös titkolódzás. Végül kiderült, a magyaros hangzású név viselője nem más, mint gróf Batthyány Ivánné, született Margit Thyssen-Bornemisza, a rohonci kastély úrnője, a mészárlásba torkollott búcsú-party házigazdája. Litchfield állítása szerint a rohonci tömeggyilkosság feszegetése miatt nem talált német kiadót könyve megjelentetéséhez. Sőt spanyol kiadót sem, mivel a világhírű Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül a könyv Nagy-Britanniában jelent meg. Rajtam kívül (A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – kattints rá!) a magyar média csak mérsékelt érdeklődést tanúsított a téma iránt.
Elfriede Jelinek művének ősbemutatója még a Litchfield könyvnél is kevesebb nyilvánosságot kapott Magyarországon. Mondhatni semmit. A színművet volt szerencsém Münchenben megnéznem. Magyar vonatkozást, de még csak utalást is alig találni a Nobel-díjas osztrák írónő színdarabjában. Jelinek valami nagy lelki konfliktust, lelkiismereti problémát próbál(t) felvázolni hallgatói, nézői előtt, amiről aztán sokáig elgondolkozhatnak a színházból távozást követően. A kétórás egyfelvonásos valójában egy monológ: Jelinek csapongó gondolatai ezzel a máig rejtélyes és fel nem dolgozott mészárlással kapcsolatban, amit öt hírnök segítségével mesél el. Hírnökein keresztül az írónő rengeteg szempontot, valós és képzeletbeli véleményt mutat be, ahogy a történet az egyénekben, a résztvevőkben, a szemtanúkban és leszármazottjaikban él, továbbél. Az időponton (1945), a háború végén, kívül szinte alig van utalás a helyszínre, a valódi szereplőkre, azok nevére, sőt még az áldozatok kilétére sem. A szerző valószínűleg így akarta műve problematikáját egyetemessé tenni, hogy aki a konkrét esetet nem ismeri, az is elgondolkozhasson: Ha közvetlen környezetünkben bűnt követtek el, akkor a közösség jövője és jóhíre érdekében erről még beszélni sem szabad. Vajon tényleg ilyen az ember, az emberiség?
Ausztria vagy a Batthyány név egyszer sem fordul elő a darabban. Egyetlenegyszer hangzik el a Margit név, legtöbbször csak a „Frau Gräfin” (grófnő asszonyság) utal a kastély asszonyára. Burgenland, vagy Rechnitz (Rohonc) neve is kimaradt. A németekről szólva az egyik hírnök elmondja, hogy azok „jöttek és (el)mentek”, – amivel Jelinek jelzi az osztrák mentalitást: „a szart nem mi (osztrákok) csináltuk”. Az osztrákokról egy szó sem esik. A magyarokra kétszer van utalás, egyszer, amikor arról beszélnek, hogy az oroszok (szovjet) a magyar határ felől érkeznek, majd amikor az áldozatokról jegyzi meg az egyik hírnök: „…hollandok vagy magyarok voltak…” Zsidókról egy szó sincs! Nem véletlen, hiszen erősen tartja magát az a modernkori „osztrák néphit”, miszerint „az Anschluss-t követően (1938) a zsidók elvándoroltak erről a területről.” A „zsidótlan”-ra sikeredett színmű jól tükrözi Jelinek egyetemes gondolatát, és egyben kritikáját: történt valami szörnyűséges, de az, ill. annak részletei, igazán senkit sem érdekel. Különösen az esemény színhelyén élőket nem érdekli, arra hivatkozva, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek Az írónő végül annyira beleéli magát a borzalmakba, és az azt körbefonó közönybe, hogy egyik hírnöke kijelenti: ez (már) nem az én hazám.
Ez az utolsó gondolatmenet az, ami miatt valószínűleg nem Bécsben vagy valamelyik osztrák városban volt a darab ősbemutatója, hanem külföldön, Münchenben. Elfriede Jelinek színművei szinte rendszeresen botrányba fulladtak szülőföldjén, ezért 1995-ben saját maga tiltatta be azok ausztriai bemutatását, előadását. A 62 éves írónő meglehetősen kritikus a náci múlt osztrák feldolgozásával. Ennek tanúsága, hogy évtizedekig tagja volt az Osztrák Kommunista Pártnak. Valóságos nyelvművész. Kiválóan ismeri és használja a német nyelv szójátékait, szóvicceit. Ezekkel próbálja oldani – vagy éppen fokozni – a darab feszültségeit, a hírnökök időnkénti „nyelvbotlásait”. Pl. egyikük az operáról (Oper) beszél, majd mondókája végén észbe kap és kijavítja saját magát: „….akarom mondani áldozat (Opfer)…”. A Rechnitz sikeréhez nagyban hozzájárul(t) a színmű kísérőzenéje: Weber „A bűvös vadász” című operájának motívuma. E mögött is szójáték húzódik meg, hiszen a Weber opera eredeti német címe „Freischütz”, ami a szabadrúgáshoz (Freistoß) hasonlóan „szabadlővés”-t is jelenthet. Persze esetünkben a „bűvös vadász”-nak is van egy morbid áthallása.
A színdarab címében a város neve mellett zárójelben jelzett „der Würgeengel” viszont egyértelmű: az öldöklő angyal. Ezt az alcímet Jelinek Luis Buñuel 1962-ben készült azonos című (Az öldöklő angyal) filmjétől kölcsönözte, amelyben a Rechnitz-hez hasonlóan egy meghívott, előkelő(?), idegen(?) társaság egy átmulatott éjszaka után arra ébred, hogy nem tudja elhagyni a kastélyt…. A hírnökökkel való közlést, pedig Euripidész Bacchánsnők című művéből vette az írónő, amit Goethe a legnagyszerűbb görög tragédiának tartott. E két nagy példakép segítségével a Nobel-díjas Jelinek-nek sikerült túllépnie a volt szocialista országokban elfogadott, már-már agymosott antifasiszta klisén. Magyarországon is még mindig ugyanaz a szovjetrendszerbe gyökeredző, sztálinista, kirekesztő, előítéletekkel teli elképzelés uralkodik, miszerint az antifasiszta (náci-ellenes) csakis makulátlan baloldali, mi több csakis kommunista lehet, a fasiszta (náci), pedig az antiszemita szinonimája. Ez a felfogás semmiben sem különbözik a magyarországi jobboldal ugyancsak árokásó, sztereotip felfogásától, miszerint minden baloldali „komcsi” (azaz sztálinista, rákosista), és csak az, az „igazi” magyar, aki jobboldali.
Elfriede Jelinek gondolatvilágának középpontjában a tettes és áldozat viszonya áll, azzal kiegészítve, hogy a környezet, környezetünk, erre hogyan reagál, hogyan jegyzi le és meg az utókor számára. A Rohonc-on történtek, – de nemcsak az ott történtek! -, vajon hogyan kerülnek be a köztudatba, a történelembe, amikor a tettesek és az áldozatok után már a hírnökök sem lesznek? Az írónő kifinomult nyelvérzékére vall, amikor hírnöke szájába adja: ez (már) nem az én hazám. Nemhogy csak hazáját, Ausztriát, nem nevezi meg, de a haza szóra a német Heimat helyett a (harcias) germán Vaterland szót használja, aminek magyarul kb. az Anyaföld, felel meg.
Az ugyancsak Nobel-díjas Kertész Imrével szemben, aki egy serdülő kisember szemével, szemszögéből mutatja be a barbarizmust, és a túlélésért való küzdelmet, Jelinek „globálisan” próbál rávilágítani a tettes-áldozat viszonyra. Érdekes párhuzam: Kertész hőse a regény végén – ugyancsak egy monológban! – rendesen „beolvas” otthon maradt sorstársain keresztül az olvasónak. Jelinek viszont egy kétórás monológban hívja fel hallgatósága figyelmét a „no news is good news” (magyarul kb. amiről nem tudunk, az nincs) elv ártalmas, hamis állítására és beláthatatlan következményeire. Hogy Elfriede Jelinek Rohonc (Az öldöklő angyal) művét valaha is bemutatják Magyarországon, nem tudom, viszont egy biztos, annak sikere elsősorban a fordítástól, a német nyelvi szójátékok, szófordulatok, átültetésétől függ majd.
Kapcsolódó anyag
A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – A David Lichtfield könyv magyar vonatkozásának bemutatása a brit Independent alapján. (Sunday, October 14, 2007)
David Litchfield Budapesten – ami az MTI jelentéséből kimaradt (Friday, March 27, 2009)
Labels: Batthyány Margit Thyssen, Rohonc
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
