Kezdőlap Címkék Károlyi Mihály

Címke: Károlyi Mihály

Orbán és Tisza István

0

Érdekes párhuzamot vél felfedezni az első világháborút megelőző időkkel a magyar miniszterelnök politikai igazgatója, aki a National Interest című amerikai lapban arról írt, hogy Orbán Viktor éppúgy ellenzi a háborút ma mint ahogy azt Tisza István tette az első világháború előtt.

Kissinger, egykori amerikai külügyminiszter is célozgatott arra, hogy a mostani helyzet, mely Putyin Ukrajna elleni agressziója után alakult ki, sokban hasonlít ahhoz, amely Európát jellemezte a XX-ik század elején. Meg kell persze említenünk, hogy Európa ma már távolról sem a világ közepe. Az igazi világhatalmi vetélkedés az USA és Kína között folyik vagyis Európa egyre inkább periféria Oroszországgal együtt. A másik nem elhanyagolható különbség: az első világháború előtt szó sem volt atomfegyverről, amely pedig alapvetően megváltoztatta a hadviselést. Nem véletlen, hogy harmadik atombombát senki sem robbantott fel 1945 augusztusa óta. A III-ik világháborúnak ugyanis nem lenne győztese sőt világa sem nagyon. Orbán Balázs politikai igazgató mindenesetre realista külpolitikát javasol. Mintha Tisza István azt képviselte volna.

“Károlyi Mihálynak igaza volt, ez a háború nem állt érdekében Magyarországnak!”

E szavakkal ismerte el 1918 őszén Tisza István miniszterelnök, hogy az első világháborút az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette. Károly király és császár nem véletlenül nevezte ki kormányfőnek Károlyi Mihályt hiszen ő volt a béke embere a magyar parlamentben nem pedig Tisza István. Ez az apróság elkerülhette Orbán Balázs politikai igazgató figyelmét.

Aki mondandóját szemmel láthatóan annak az amerikai történésznek a szellemében fogalmazta meg, akit Orbán Viktor miniszterelnök nemrég fogadott a Karmelita kolostorban. John Mearsheimer arról beszélt Budapesten is, hogy két iskola van Washingtonban, ahol a diplomáciai irányt megfogalmazzák: az egyik a realista, a másik az idealista. A realista irányzat leghíresebb képviselője az idén már 99 éves Kissinger, aki a Szent Szövetség példáján bizonyította be, hogy a különböző társadalmi rendszerű nagyhatalmaknak együtt kell működniük a béke érdekében. Így sikerült tartós békét teremteni a XIX-ik században a napóleoni háborúk után. Az idealista viszont ideológia alapon képzelik el a diplomáciát. Jelen pillanatban erre tipikus példa a Biden adminisztráció, amely a demokráciákat állítja szembe a diktatúrákkal vagy Putyin, aki a liberális világrend ellen harcol.

Kissinger többször is bírálta a Biden diplomáciát, amely egyaránt ellenfélnek jelölte meg Kínát és Oroszországot. A realista diplomácia szerint az USA-nak semmiképp sem szabad megengednie, hogy Kína és Oroszország egységfrontot alkosson ellene.

A háborúban az jár a legjobban, aki kimarad belőle

Szunce mester, akinek elmélkedése a háborúról és a békéről, a legrégebbi filozofikus írás ebben a tárgykörben, a katonai konfliktus elkerülését javasolta a kínai császárnak. A háború ugyanis zéró végösszegű játszma, mindkét fél vesztes, mert rosszabbul áll mint a háború előtt. Jól látszott ez az első világháború után amikor Oroszországban megbukott a cár, Németországban a császár, a Habsburg monarchia pedig szétesett, a történelmi Magyarország a darabjaira hullott. A győztes egyértelműen az Egyesült Államok lett, amely a világgazdaság meghatározó szereplőjévé vált miután a brit birodalom nyakig eladósodott a háborús kiadások miatt.

Orbán Viktor amikor a béke mellett foglal állást, szakít a magyar jobboldal háborús vonalával, amely mindkét világháborúban tökéletesen csődöt mondott. Ezt jelenti a realizmus ebben az esetben amikor senki sem tudhatja, hogy mikor ér véget Putyin háborúja Ukrajnában. Az USA állítólag már tárgyal az oroszokkal valamiféle tűzszünetről. Macron francia elnök felkérte Hszi Csin-ping kínai elnököt, hogy gyakoroljon nyomást Putyinra a béke érdekében. Orbán Viktor abban reménykedhetett, hogy a magyar diplomácia valamiféle közvetítő szerepet játszik holott tudhatná: a realista diplomáciában a kis államoknak egyáltalán nem osztanak lapot.

Szobrok példája

Nem arról beszélünk, ami elválaszt, hanem arról, ami összeköt, mondogatják nap mint nap az ellenzéki politikusok. Legutóbb Jakab Péternek a Narancsnak adott interjújában olvastam ezt. Most viszont a baloldalon többen vetik fel, hogy vissza kellene tenni a helyére Lukács György szobrát. Én is írtam ezt ezen az oldalon. Karácsony Gergely egyelőre annyit mondott az ügyben, hogy meg kellene fontolni Szent István szobrának felállítását a Lukács-szobor helyére a Szent István parkba.

A Jobbik, amely a Lukács-szobor eltávolítását és a helyére újabb Szent István-szobor felállítását az előző közgyűlésben kezdeményezte (és megkapta hozzá a fideszes többség támogatását) máris tiltakozik. Bencsik János országgyűlési képviselő, a Jobbik budapesti elnöke arra hivatkozott, hogy Karácsony győzelmében szerepe volt a jobbikos választóknak is, akik számára Lukács a Tanácsköztársaság idején játszott szerepe miatt elfogadhatatlan.

Vajon hogyan oldódik meg ez a konfliktus?

Amikor a Jobbik a szobor eltávolítását kezdeményezte, és számított a Fidesz támogatására, nem foglalkozott azzal, hogy ez a szobor a baloldali és liberális választók számára fontos.

Amikor én is felvetettem a Lukács-szobor ügyét, hozzátettem Károlyi Mihály szobrát is. Arról, hogy legyen-e a Kossuth Lajos téren, a „nemzet főterén” újra szobra Tisza Istvánnak, lehetett volna vitatkozni, de Orbán és Kövér döntött, és ott állnak. Pedig egyikük értékelésében sincs olyan konszenzus, mint a Kossuth téren látható Rákóczi és Kossuth értékelésében. Károlyi Kossuth téri szobrát először a Jobbik támadta meg, mi kiálltunk mellette, azután Orbán és Kövér eldöntötte, hogy elviszik. Azt gondolom, hogy egyértelműen indokolt, hogy az 1918-as polgári forradalom vezetőjének, az ország első köztársasági elnökének szobra álljon Budapesten, az őszirózsás forradalom városában.

A Jobbiknak meg nyilván ez is elfogadhatatlan, ők róla is, mint Lukácsról, ugyanazt gondolják, mint a Fidesz.

A szobrok példája – és nyilván idetartozik a Szabadság téri „megszállási emlékmű” ügye is – arra figyelmeztet: nem mindig könnyű csak arról beszélni, ami összeköt, s figyelmen kívül hagyni, ami elválaszt. A szobrok példája a szimbolikus politizálás körébe tartozik, és amíg csak önkormányzatokban kell közösen kormányozni, ez talán megoldható valahogy. De ha egyszer országos szinten merül fel az együttműködés kérdése, mindjárt más lesz a helyzet. Országos szinten külpolitika is van, szomszédságpolitika is van, oktatáspolitika is van, kisebbségpolitika is van, gazdaságpolitika is van, és azokban mély árkok választják el az idei önkormányzati kampányban sikeresen együttműködő politikai erőket. Amit az önkormányzati választáson sikerrel alkalmazott az ellenzék, az aligha vihető át az országgyűlési választásra.

Trianon, nemzetünk második nagy temetője?

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának századik, és a trianoni békeszerződés aláírásának közelgő centenáriuma kapcsán egyre több szó esik a XX. század sorsfordító eseményeiről. 1918. októberében már elkerülhetetlen volt a Monarchia megszűnése, az akkori miniszterelnök, Tisza István belátta, vége a történelmi Magyarországnak, de nem láthatta előre Trianont. Károlyi Mihály egy széteső ország élére került, de később sem sokat tehetett a trianoni békeszerződés megakadályozásáért. A Horthy-rezsim mégis őt próbálta bűnbakként beállítani. Dr. Székely Gábort, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének professzorát a trianoni békeszerződés körülményeiről kérdeztük.

  • Nincs igazságos béke
  • Egy szélesebb szerződésrendszer jelentéktelen epizódja
  • Csak „húsz év fegyverszünetet”
  • Trianon: a szűk látókörű nacionalizmusunk ára


Elvesztettük a háborút, a vesztesnek tudomásul kell vennie a győztesek diktátumait. Önmagában ez a trianoni békefeltételek magyarázata? Végül egy igazságtalan béke született?

Nincs olyan békeszerződés, amelyet a vesztes igazságosnak tart. Szerintem a győztes franciák számára volt a legigazságtalanabb a Párizs környéki békeszerződés.

1920. június 4-én mi ért véget?

Tulajdonképpen semmi. Két alacsony szintű kormánymegbízott aláírt egy papirt,amelynek semmiféle jogi következménye nem volt. A békeszerződést 1920. november 25-én tárgyalta harmadik olvasatban a Nemzetgyűlés, és elfogadta azt. A törvényjavaslat ezután kihirdetés végett áttétetett a miniszterelnökhöz, majd a Nemzetgyűlés 1921. július 26-án becikkelyezte, ez lett a 1921. évi XXXIII. törvénycikk. Végül 1921. július 31-én emelkedett a trianoni békediktátum törvényerőre. De ekkor már Betlhlen volt a kormányfő.

Trianon egy olyan folyamatnak lett a végső állomása, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még megpróbálta fenntartani a korábbi sok nemzetiségű államot?

És igyekezett megakadályozni a nemzeti államok létrejöttét. Valójában ez indokolta Szerbia fegyveres megtámadását.

Teljesen reménytelen kísérlet volt.

Tisza István, bár nem volt háborúellenes, de nem tartotta alkalmasnak a pillanatot egy olyan fegyveres konfliktus kirobbantására, amely előre vetítheti egy nagyobb nemzetközi összecsapás veszélyét.

Ha akkor a Monarchia nem a fegyveres megoldást választja, elkerülhető lett volna Trianon?

Ha úgy tesszük fel a „mi lett volna ha” ma igen gyakori kérdést, hogy akkor elkerülhető lett volna-e a világháború, nos, én nemmel válaszolnék. Persze itt a lényeg, hogy Versailles-ban, illetve a Párizs környéki békék sorozatában a leglátványosabb Európa, ezen belül is Kelet-Közép-Európa térképének átrajzolása, az Osztrák-Magyar Monarchia eltűnése volt. Az utóbbit Magyarországon kívül senki nem vette zokon, mi pedig egy már nem létező „történelmi Magyarország határainak” csorbulását kifogásoltuk.

Az akkori magyar politikai elit nem mérte fel, hogy a trianoni béke megállapodás egy sokkal szélesebb szerződésrendszer szinte jelentéktelen epizódja.

A béketárgyalások legfontosabb célja egyrészt általában a háború lezárása, másrészt Franciaország biztonságának a garantálása volt. A magyar kormány ezt a második célt nem is gondolta végig, nem látta, hogy a Versailles-i szerződés ezt nem garantálja abban a formában, ahogy 1919 végére megvalósult. A franciák ugyanis azt követelték, hogy Németországot szabdalják darabokra, a Rajna vidéket csatolják hozzájuk, Bajorország legyen független. A lehető leggyengébb Németországot akarták a békeszerződéssel elérni.

Ez jogos követelés volt a részükről?

Meglátásom szerint részükről legalábbis indokolható volt. Németország az első világháború után lényegesen erősebb volt Franciaországnál. A háború végén sokkal jobb lett a geopolitikai helyzete, mert a nagyhatalmak gyakorlatilag eltűntek határairól, s helyüket nála lényegesen gyengébb országok foglalták el. Továbbá, a németek lakossága 60 millió volt, Franciaországé 40, a németek ipari és gazdasági kapacitása majdnem a duplája volt a franciákénak. Tehát

joggal gondolhatták a győztes franciák, hogy a németek továbbra is veszélyt jelentenek a számukra.

Ezt számba véve a franciák csak abban az esetben voltak hajlandók aláírni a békeszerződést, ha egyben aláírnak egy amerikai-francia és brit-francia szerződést is, ami garantálja Franciaország határait. Ezt a két megállapodást alá is írták 1919. június 28-án, délelőtt 11 órakor, egy időben a Versailles-i szerződéssel.

Egy új európai biztonságpolitikai rendszer születéséről beszélhetünk?

Beszélhettünk volna, ha az amerikaiak ratifikálják a szerződést. Ez azonban nem történt meg, sem versailles-i sem a francia-amerikai szerződés esetében. A brit-francia szerződést, összekötötték az amerikaival, a diplomácia történetben nem kivételes módon: így érvényesek csak abban az esetben lettek volna, ha mind a három érdekelt aláíró országában ratifikálják…

Mi volt az amerikai döntés oka?

Az izolacionizmus erős befolyása. Az USA attól tartott, hogy egy ilyen szerződés alapján az európai országok beránthatják a belső konfliktusaikba. Ez egyben a britekkel kötött – és már a brit parlament által ratifikált – szerződést is érvénytelenítette.  Ezt követően ugyan más angol-francia szerződések garantálták Franciaország biztonságát, e garanciák azonban mindig feltételekhez, általában a „lehetőségekhez képest” klauzulához voltak kötve.

Látszólag ez egy lényegtelen eleme lehetett a megállapodásnak.

Korántsem. Amikor 1923. januárban a franciák és a belgák bevonultak a Ruhr vidékre, mert a németek nem voltak hajlandók fizetni a jóvátételt, az angolok kihátráltak a részvételből. A „Ruhr kampf” után tudomásul kellett vennie Franciaországnak, hogy saját védelmi képességének fejlesztésén túl, más szövetségesek után is kell néznie, amellett, hogy szükség van egy átfogóbb, legjobb esetben a németeket is magában foglaló biztonsági rendszer létrehozására Európában. Ez nem volt eleve reménytelen, sőt, erre lehetőséget kínáltak a Versailles-i béke paragrafusai is.  A két világháború közötti francia diplomácia lényegében erről szólt.

Hogyan kötődik mindez a Magyarország számára diktált trianoni békefeltételekhez?

Egy készülő könyvemhez jelenleg is éppen ezt kutatom. A „Párizs környéki” jelző a pontosabb, hiszen a Versailles-ban levő Nagy-Trianon palotában aláírt magyar szerződésen kívül az osztrák, a bolgár, a török szerződést nem Versailles-ban, hanem más, környékbeli városokban kötötték meg. Azonban fontos megjegyezni, hogy a közvélekedéssel szemben a Versailles-ban, pontosabban

a Párizs-környéki békékben rögzített szerződések rendszere, és azok megfogalmazásai meglehetősen lazák, könnyen módosíthatók voltak.

A szerződésekben megjelölték a módosítások lehetőségét, így a területi revíziót és beleértve az Anschlusst is, a Népszövetség Tanácsa, vagy a Szövetséges és Társult Főhatalmak beleegyezéséhez kötötték. Ez nem volt véletlen: a győztes hatalmak közül különösen az angolok voltak azok, akik már a tárgyalások során kezdeményeztek olyan részek beiktatását, amelyeket nem tekintettek véglegesnek. Ezek közül az ismertebbek a népszavazáshoz kötött területi „rendezések” voltak (Sopron, Szilézia); az ideiglenesen, meghatározott időre népszövetségi kezelésbe vett területek (Saar-vidék, német gyarmatok); Németország közigazgatási, pénzügyi ellenőrzése; a német területek katonai megszállása. A többi – akár a területi revízió, vagy a német fegyverkezés -, már közvetlenül a szerződést követő években napirendre került. A nagyhatalmak ugyanakkor határozottan kizárták a Rajna-vidék demilitarizálásának feloldását, ami elismerten közvetlenül érintette Franciaország biztonságát – ha már a Rajna balparti területeinek Franciaországhoz csatolását, illetve más területek leválasztását Németországról az angolok megakadályozták.

Átlátták 1920-ban ezeket a bonyolult nemzetközi folyamatokat a békeszerződést tárgyaló magyar diplomaták?

A rendelkezésünkre álló dokumentumokból, levelekből, feljegyzésekből kiderül, hogy ezekkel egyáltalán nem foglalkoztak. A magyar tárgyaló félnek az volt a legnagyobb gondja, hogy milyen területeket tarthat meg a háborút követő békeidőben. Pomogáts Béla a „Trianon” című dokumentumkönyvhöz írt előszavában jól elemzi a magyar küldöttség tárgyalási pozícióját.

A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha a süketek és a vakok ültek volna a tárgyalóasztal mindkét oldalán.

A mi oldalunkon mindenesetre nem látták, hogy abban a helyzetben közel sem a magyarok területi követelései az érdekesek. Sőt! Minden magyar követelés gyengítette azt a franciák által szorgalmazott hátországot, ami a németekkel szemben felsorakoztatható. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, a későbbi kisantant érdekeivel szemben fogalmaztuk meg a mi követeléseinket.

Lehet, hogy a magyar diplomácia ugyanazt a hibát követte el Trianonban, mint a XX. században annyiszor máskor is: nem tudta hová kell állnia?

A probléma az volt, hogy eleve elfogadhatatlannak gondolta a kormány a békeszerződést, ezért másodvonalbeli tárgyalókat küldtek.

Az egész magyar diplomácia másról sem szólt, csak a sérelmeinkről,

arról, mi lesz a határon túli magyarokkal. De ezek a kérdések nem érdekelték sem a franciákat, sem az angolokat, sem az amerikaiakat, de még a németeket sem. A csehek, a románok, a lengyelek, a jugoszlávok csupa olyan problémát említettek a tárgyalásaik során, amelyek érdekelték a másik felet is. Mérlegeltek, a britek és a franciák esetében még 1918-ban is felvetődött, hogy esetleg fenn kellene tartani a Monarchiát, mint ellensúlyt Németországgal szemben, de ezt a nagy német támadás után elvetették. Ha a magyar diplomácia is beállt volna abba a sorba, ami a német ellensúly kialakítását célozta, talán másképp alakultak volna a trianoni béke megállapodás körvonalai.

Ön miben látja a magyar álláspont legnagyobb hibáját?

A magyar tárgyalók nem figyeltek oda a francia politikai törekvésekre, ehelyett a szűklátókörű nacionalizmusunk diktálta a követeléseinket.

Trianon valóban az ország történetében a második  Mohács?

Jól hangzik, de nem igaz.

Magyarország 1918-ban, majd 400 év után visszanyerte függetlenségét, ez megmaradt. A köztársaság nem, a királyságot sajátos módon visszaállította Horthy, és ő kötötte meg a trianoni szerződést is. A köztársasági államforma 1945-ben tért vissza, a függetlenség azonban elveszett. Ma szuverén országunk van, és köztársaság, ha az ország nevéből törölték is ezt a megnevezését.

Elképzelhetően tartaná a trianoni békeszerződés ránk nézve hátrányos pontjainak valamilyen „újra tárgyalását”?

Aki ilyesmiben gondolkodik, vagy egyáltalán ilyesmit szóba hoz, biztosan nem látja át Magyarország XXI. századi érdekeit. A területekért vállalt konfliktusok ma is háborúkhoz vezetnek. Jól látta ezt békekötés idején Foch marsall, az antant haderő főparancsnoka: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre!” Szinte napra eltalálta.

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója alkalmából írta a Nagy Imre és a Károlyi Mihály Társaságnak az egykori osztrák kancellár:

Kedves Barátaim!

Magyarország és Ausztria közötti szoros és jó kapcsolatoknak erős történelmi gyökerei vannak és – az 1867 és 1918 közötti félévszázadban keletkezett számos történelmi nehézség ellenére – intézményes, állami összekapcsolódáshoz vezettek. A Monarchia megszűntével, az I. világháború után az útjaink elváltak, de az államaink és az ott élő emberek közötti viszony mindig különleges maradt.

Ezekben a napokban a köztársaságaink történetében olyan száz évre tekintünk vissza, amelyben az út időnként fáradságos és nehéz volt. Mindkét országban nagy – túlságosan is nagy – befolyásra tett szert a fasizmus. A német csapatok bevonulásával, 1938. márciusban Ausztria eltűnt a térképről és Hitler-Németországának részévé vált. Nem sokkal ezután elkezdődött a második világháború és ezzel minden bizonnyal az országainkban élő népek számára a legkegyetlenebb időszak a mögöttünk lévő 100 évben.

A II. világháború befejezésével Ausztria ismét önálló demokratikus állam lett, de az 1955-ös államszerződésig el kellett viselnie a szovjetek, az amerikaiak, az angolok és a franciák megszállásának a terheit. Magyarországon ugyan csak egy megszálló hatalom volt, de az diktatórikusan uralkodott és elnyomta a szabadság és függetlenség iránti törekvéseket.

Az 1956-os magyar forradalom időpontjában kezdtem meg éppen a tanulmányaimat a bécsi egyetemen, és nagy szimpátiát éreztem Nagy Imre, Maléter Pál és a többi szabadságharcos iránt. Elkötelezettség, és magától értetődő dolog volt a magyarországi barátainknak nyújtott segítség, végtére nekem is magyar volt az egyik nagymamám, bár ő ebben az időpontban már nem élt.

Több alkalommal kísértem Bruno Kreisky szövetségi kancellárt a Kádár Jánossal folytatott megbeszélésein és megismertem Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Szabó Vilmost, számos már barátot, megfigyelhettem, hogyan kereste és találta is meg Magyarország a demokráciához, a függetlenséghez, illetve Európához vezető utat. Ausztria 1995. január 1-jén lépett be az EU-ba, és nagy volt az örömünk 2004-ben, amikor Magyarországot is köszönthettük az Európai Unióban. Ezzel, 86 évvel 1918 után újra egy közös európai családhoz tartoztunk.

A történelmi igazság megköveteli, hogy elmondjam: a legutóbbi időben új problémák merültek fel. A liberális, pluralista demokráciát megkérdőjelezik, ugyanez történik az alkotmánybíráskodás sérthetetlenségével, a függetlenséggel és média sokszínűségével is. De Ausztriában is számos olyan fejlemény van, amelyre nem lehetek büszke.
Az első világháború befejezésének, és az országainkban 1918-ban létrehozott önálló köztársaság századik évfordulója nem csak büszkeségre okot adó történelmi jubileum, hanem alkalmat teremt arra is, hogy megújítsuk, és megerősítsük erőfeszítéseinket egy békés, demokratikus, szolidáris Európáért, amelyben az emberi jogokat és az emberi méltóságot nagy becsben tartják.

Heinz Fischer,
az Osztrák Köztársaság volt elnöke

A biznisz minden jogszabályt felülír vagy módosít

Nagy Imre szobrának eleve nem a Vértanúk terén lett volna a helye, mert sem a tér neve, sem az egykor ott álló és most újra felállításra kerülő emlékmű nem az ’56-os forradalommal, hanem az 1918-19-es történelmi eseményekkel függ össze – fejtette ki véleményét Ráday Mihály, a Hungaria Nostra Város- és Faluvédő Szövetség elnöke, annak apropóján, hogy a kormány úgy döntött, a mártír miniszterelnök szobrát a Jászai Mari térre helyezik  át.  A legendás városvédővel egyebek közt arról beszélgettünk, mi a véleménye arról, ami ma a főváros arculatának átformálásával és az épített örökséggel történik.

Mi a véleménye a szobor áthelyezésről?

Nagy Imre miatt nem tiltakozom, mert eleve nem értettem egyet azzal, hogy a szobor oda került a Vértanúk terére. 1989-1991 között én vezettem az utcanevek visszaállításának rehabilitációját, ez a tér is visszanyerte az eredeti elnevezését. Kétség kívül Vértanúk tere volt korábban is, de az is kétségtelen, hogy

semmi köze nem volt az ’56-os forradalomhoz és Nagy Imréhez.

S ha már a város visszakeresztelte, akkor innentől szerintem ez a két dolog egymással ellentmondásba került. Ráadásul a mai értelmezés szerint azok, akiket a Tanácsköztársaság leverése után gyilkoltak meg, azok nem vértanúk, csak azok, akik a baloldal áldozatai voltak. Ez is egy olyan „történelmi batyuja” az országnak, amit magával cipel és nehezen emészt meg. Én akkor azt gondoltam, és így gondolom ma is, hogy ez a két dolog éppen eléggé keveredik, nem érdemes még Nagy Imrét is belevenni.

A Vértanúk tere elnevezés semmilyen összefüggésben nincs az ’56-os forradalommal. Nota bene, e téren is súlyos viták vannak az értelmezés körül, ugyancsak ellentmondásos hogy ki számít áldozatnak vagy vértanúnak, szerintem a Kossuth téren elhunyt civil áldozatok és a kormánytagok ugyanúgy áldozatok. De az például mélységesen bosszantott, amikor Károlyi Mihály szobrát elvitték a Kossuth térről és Tisza Istvánt tették a helyére. Két okból is: egyrészt a túl monumentális művet sem szerettem, másrészt úgy vélem, Tisza történelmi figurája, politikai szerepe – finoman fogalmazva – sem teljesen letisztult még.

Károlyi Mihály viszont mégiscsak Magyarország első köztársasági elnöke volt, tehát a Kossuth téren lenne a helye.

Ez esetben még a szobor is jó, szóval ezzel a cserével sem eszmei, sem művészi alapon nem értettem egyet.

Ha már a Kossuth teret említette, hogy tetszik Önnek így átalakítva?

Vannak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban is. A parkfelület csökkentése az egyik, de a Horvay-szoborról is érdemes szólni. Kossuth szobornak nevezik, azért mert az ő alakja állt a középpontban, de valójában a teljes Batthyány–kormányt ábrázolja. 1927-ben úgy született, hogy tulajdonképpen

a Trianon utáni „lógó orrú” Magyarországot szimbolizálja.

Miközben ugyanez a Horvay János számos harcos, „előremutató” Kossuth–figurát alkotott, olyanokat, mint amilyen az 1952-ben felállított, s most elbontott és a Ludovikához átvitt Kossuth–szobor is volt. Ilyenek állnak Cegléden, Clevelandben, NewYorkban, Szegeden és sorolhatnám, a közönség jól ismeri ezeket az ábrázolásokat. Az eredeti Kossuth-szobrot egyébként az 50-es években bontották el, Dombóvár azonban megmentette és az Erzsébet ligetben szétszedve, a figurákat egyesével felállították. Ez persze nem a legtökéletesebb megoldás, de a dombóváriak megszerették és magukénak érzik, ezért újra kellett faragni az egészet. Úgy érzem ez értelmetlen volt. Emellett a parkért fáj a szívem. Minden parkcsorbításért, a kivágott fákért nagy kár. Budapesten kevés a zöld terület, és ha valamit leköveznek – ez manapság a mánia, újabban még a Széchenyi, korábban Roosevelt térrel kapcsolatban is hallottam ilyen tervet, még kevesebb lesz. Szegeden jártam a napokban és irigykedtem: a városban rengeteg a virág, minden tele van ültetve, az ottani Széchenyi tér éppúgy, mint a mellékutcákban a szabad helyek. A parkok ápoltak, jól karban vannak tartva, ez a „virágos filing” nagyon hiányzik a fővárosban. Sőt, éppen az ellenkezője a törekvés. Hogy példát hozzak:

most arra készülnek, hogy a Vörösmarty-tér felújítása kapcsán elbontsák azt az 1800-as évek vége óta ott lévő, gránitszegélybe foglalt kis parkrácsot,

amit az 1980-as években fel is újítottak, azzal, hogy akkor készült. Pedig ez nem igaz, a sérüléseket javították ki, legfeljebb a rács húsz százalékán kellett pótolni. Most el fogják bontani. Ilyen volt, de már nincs a Szervita téren, a Széchenyi téren szintén, de már csak a gránit foglalat maradványai láthatók, a Szabadság téren lévőt viszont, amikor még ott, a televízióban dolgoztam, sikerült megmenteni. Ezek a városnak pótolhatatlan hangulati elemei, amiket nem bántanék.

Bár ennél sokkal súlyosabb gondok is vannak .

 Ön szerint például?

Itt van ez a közel 140 méteres magasház, vagy nagyképűen felhőkarcoló, amelynek építéséhez végül hozzájárult – a főváros fölé nyúlva – a kormányzat. De nem számoltak például azzal, hogy egy ilyen, minden meglévő épület fölé emelkedő torony, tetején három, hatalmas piros betűvel, a főváros marketingjére milyen hatással lesz.

Ez lesz az uralkodó látvány, ha valaki repülővel érkezik Budapest fölé, ezt látja meg, ez lesz a fotókon, akár a Margithídról, akár a Citadelláról készít ilyet valaki. Vagyis Budapest a MOL reklámhordozójává válik.

    Meg kéne, meg lehetne tiltani a cégnek, hogy a nevét ilyen módon helyezze el?

Talán. De alapjában véve nincs értelme Dubai-al, vagy New York-kal versenyezni, úgysem tudjuk felhőkarcolókkal lepipálni őket, és az is illúzió, hogy ez több turistát vonz és több bevételre tesz szert a főváros. Nálunk a szecessziós, eklektikus, romantikus városstílus az érték, ami egyébként éppúgy megvan Debrecenben, Kassán és Marosvásárhelyen – és szerintem ez a vonzó. Erre kell vigyázni és nem szétzilálni.

Nem érzi úgy, hogy éppen a szoborcserék, az erőltetett rekonstrukciók által, a városkép alakításában is múltba néző, a Horthy-korszakot dicsőítő politika jelenik meg? Erre éppen a legjobb példa a Szabadság-téri emlékmű…

Ebbe nem mennék most bele, mert nyilván volt egy olyan szándék, hogy a fasisztákat kiűző szovjet hadsereg emlékművét a Szabadság téren – ha a két ország jó viszonyának fenntartása miatt lebontani nem lehetett – a politika valamiképpen ellensúlyozza. Ugyanakkor a Gellért téren és még számos helyen lebontották, de Bécsben is van ilyen emlékmű, pedig Ausztria nem mondható „csatlós” országnak. Ez az egyik ügy, a másik pedig az, hogy

én sem értek egyet azzal, ha úgy állítják be a második világháború szörnyűségeit, hogy az csak a német megszállás következménye, magyar részvétel nélkül.

Nagyra becsülöm azokat, akik a Szabadság téren az „eleven emlékművel” folyamatosan ébren tartják ezt az ügyet. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a történelem visszafordítása értelmetlen, és jelképeket állítani ennek érdekében – ésszerűtlen. Sajnos a magyar történelem tele van feldolgozatlan, a lényeget elhallgató történetekkel. Nemrég foglalkoztam például Kun páter és nyilas csapatának a háború végóráiban Budán elkövetett tömeggyilkos tetteivel. A Maros utcai, meg a Városmajor utcai kórház és a Szeretetotthon helyén ma emléktáblák emlékeztetnek arra, hogy a lakók itt elpusztultak. Ilyen van a gyilkosságok után felgyújtott egykori Bíró Dániel kórház helyén álló társasházon is.

Ám a Nemzeti Örökségvédelmi Intézet nem tartotta fontosnak, hogy a gránit táblára vésesse, valójában mitől is pusztult el itt az a sok ember.

Egy szó utalás sincs arra, hogyan is történt? A mit sem sejtő utókor bármire gondolhat, földrengésre, légitámadásra, árvízre…?! Miért??? De vannak egyéb furcsaságok is, csak egyet megemlítek visszatérve az első témához:

a Kossuth teret például az átépítés óta az Alkotmány utcától egy vizesárok védi, hogy innét autóval ne lehessen behajtani.

Városvédő tevékenységét, televíziósként és filmkészítőként az egész ország ismerte. Számos ügyet képviselt és vitt sikerre. Most ha lehetősége lenne rá, mivel foglalkozna?

A legnagyobb gondnak azt látom, hogy nincs, nem működik a műemlékvédelem, csak névleges az örökségvédelem. S ha mégis valamit védene jogszabály, a „kiemelt beruházás” minősítés minden felülír. Ez vonatkozik a Városliget beépítésére, a Dagály fürdő átépítésére, a felhőkarcolóra, vagy az Erzsébet híd pesti hídfőjénél a két teljesen egyforma Klotild palota egyikére. Mindkettő egyedileg is védett, de a délit kiemelt beruháznak minősítették és két új szintet építenek rá, a beruházó üzleti érdekeinek megfelelően. Az egész művelt világon működik a műemlékvédelem, amelynek az a feladata, hogy a beruházók, a tervezők és az építési igazgatás számára szakszerűen kijelölje a korlátokat. Emellett minden fejlett országban erős civil szervezetek őrködnek az építette örökség felett. Az én alapállásom, hogy amíg egy ház áll, addig érdemes érte küzdeni. A beruházók mindig újat, többet, nagyobbat és magasabbat akarnak építeni. Most például a Múzeum körúton az Ybl Miklós tervezte Unger –ház van veszélyben, két magasabb épület között álló, első osztályú műemlék, rá akarnak építeni. De ugyanez vonatkozik a zöld területekre is, hiszen legalább olyan veszélynek vannak kitéve, mint a régi épületek, ha valakinek üzlet van benne. A Városligeten kívül látjuk mi történt a Ludovikánál az Orczy park beruházással, és lehetne sorolni. A biznisz minden jogszabályt felülír vagy módosít. Ezzel én nem tudok mit tenni,

ma már nem úgy működik a nyilvánosság, mint annak idején, hogy a televíziós műsorral sok mindent sikerült elérni vagy megakadályozni.

Ez történt egyebek közt akkor, maikor a várban a régi kapukat lecserélték, az utolsót, a Széchenyi könyvtárét még sikerült megmenteni. Ma már erre nincs lehetőség, de azért egyedi csatákat vívok még, elmegyek és felkeresem az illetékeseket, agitálok és próbálom meggyőzni, akit lehet.

A Miniszterelnökség és kormány Várba költözéséről mi a véleménye?

Ez is egy reminisztencia. Horthy Miklós kormányzó is a Várban működött, tehát ezen az alapon van alapja a hagyományra hivatkozni. Az viszont tévedés, hogy a Sándor Palota a köztársasági elnök rezidenciája volt, mert Teleki Pál soha nem lakott ott. Egyébkén egyetértettünk Zoboky Gábor építésszel abban, hogy ha már a Nemzet Galéria kormányhivatallá alakul, a Vár nyugati oldalán felépíthető lenne, lett volna egy új múzeum-épület, amelybe, átköltöztethető lett volna a gyűjtemény és megtartható a Várnegyed kulturális funkciója. Nem így lesz, ott épül a Főőrség épülete és a Lovarda. Egyetértettem azzal, hogy visszaépítették a Kossuth Lajos tér déli oldalán a Miniszterelnökséghez tartozó nagy ház tetőfelépítményét, de

nem örülök annak, hogy a Várban volt Pénzügyminiszterséget visszaépítik – a Mátyás templommal konkuráló – teljes magasságában.

Igyekszem mindig a konkrét esetre koncentrálva kialakítani a véleményemet. Bár jó néhányszor levonhatók általános következtetések is.

Ráday Mihály az idén augusztus 31-én vehette át a megalapításának 25. évfordulóját ünneplő Partiumi és Bánsági Műemlékvédelmi és Emlékhely Bizottság Fényes Elek –díját Érsemjénben. A XXV. Partiumi Honismereti Konferencián átadott díjjal egyebek közt a helytörténeti kutatásban és a hagyományok ápolásában végzett kiemelkedő munkáját ismerték el.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK