Kezdőlap Címkék Gondolkodás

Címke: gondolkodás

Legyőzheti-e az erkölcs az érdeket?

Azonos szituációkban az emberek többféleképpen gondolkodnak és cselekednek, ez megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi annak megítélését, hogy mi is az igazán jó és mi a rossz. A politika világára ez hatványozottan igaz. Mivel a politikai cselekvések és döntések nem csupán a döntésben résztvevők és azok közvetlen környezetének életét befolyásolják, hanem egy ország lakosságának életére is hatással vannak.

Ezen írásomban nem célom, hogy választ adjak a nagy erkölcsi dilemmákra, nem célom, hogy megmondjam, mi a jó és mi a rossz. A célom, hogy gondolkodjunk ezekről a témákról és saját erkölcsi, morális meggyőződéseinket ne tekintsük általános igazságnak, mert ilyen általános igazság egyszerűen nem létezik.

Az erkölcs a jog és a politika

Az erkölcs, mint azt már feljebb is taglaltam, nem egy olyan téma, amiben egy általános igazság létezik. Az erkölcs, mint egy iránytű, útmutatást adhat ahhoz, hogy az egyéni felfogásunk és belátásunk szerint helyesen cselekedjünk.

Amikor arról beszélünk, hogy mi a társadalmi erkölcs vagy a közerkölcs akkor meghatározunk egy csoportot vagy egy ország lakosságát, mely egy meghatározott erkölcsi mérce szerint éli életét a társadalmon belül. Aki ezeket a szabályokat nem tartja be, azok büntetésben részesülnek „deviáns” viselkedésük miatt. Ez a büntetés lehet bírság vagy a társadalomból való kizárás is börtönbüntetés útján.

Magyarországon is, ahogyan minden más országban, létezik egyfajta közerkölcs. Általában ezekre az erkölcsi alapokra építkeznek a társadalom életét szabályzó törvények is. A törvények meghozataláért, kigondolásáért és végrehajtásáért a politikai vezetők felelnek. Ennek következtében az erkölcs és a politika valamilyen mértékben mindenképpen találkozik egymással.

A közerkölcs léte egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mindenkinek lehessen saját meggyőződése és morális iránytűje élete során, mely szabályozza cselekvéseit. Ahány ember annyi vélekedés létezik egy időben a jó és a rossz fogalmáról. Egy egységes erkölcsi alap kijelölése és szabályainak meghatározása és betartatása, pontosan ezért a sokszínűség miatt nehéz feladat.

Az életünket behatároló és szabályzó törvények erkölcsi alapját a legtöbb esetben valamilyen vallási szemléletmód adja. Például nálunk és Európa-szerte ez a vallási alap a keresztény szemléletmód. Más régiókban, például az arab világban, az iszlám vallás tanai adják a törvénykezés alapját.

Könnyű felismerni a vallási alap rendkívüli hatását a jogra, elég csupán egy pillantást vetni a tízparancsolatra és máris láthatjuk, hogy az abban foglaltak mennyiben mutatkoznak meg a törvényekben és szabályozásokban.

Tehát az erkölcs alapot ad a szabályozásokhoz a politika dönt a szabályozások mikéntjéről, mely a jog eszközével válhat valóra.

A politika és az erkölcs kapcsolata

A politika és az erkölcs közötti kapcsolattal sok gondolkodó foglalkozott már, kezdve az ókori Görögország filozófusaival, mint Platón és Arisztotelész, majd később Machiavelli, Carl Schmitt vagy Aquinói Szent Tamás is csak, hogy néhány példát említsek.

A politika és erkölcs kapcsolatának értékelésénél a legfontosabb kérdés talán az, hogy mi a politika és mi az erkölcs célja. Cselekvéseinket egyéni szinten is céljaink határozzák meg, céljainkhoz igazítjuk azt, hogy egyes szituációkban miként döntünk.

Amennyiben az erkölcs céljának tekintjük, hogy szabályozza azt, hogy miként élhetünk együtt egy társadalomban, illetve segít eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, úgy a politika céljának is hasonlónak kellene lennie, mivel a politika az, mely részben alakítja a közerkölcsöt és formálja az egyének hozzáállását bizonyos témákhoz. Mondjuk ilyen cél lehetne, hogy segít előre mozdítani a közjót, hogy az emberek számára a legjobb alternatívákat kínálja és meg is valósítsa a társadalmi együttélés eszméjét.

A tapasztalatok azonban nem ezt mutatják

A hatalmat egy demokratikus rendszerben addig tudja birtokolni egy párt vagy párt szövetség ameddig a választók bizalmát élvezi.

Amint a bizalom elvész, úgy a hatalom is. Úgy gondolom, hogy ez az egyik olyan mozzanat, ahol a politika és az erkölcs élesen elválnak egymástól. A politikusok cselekedeteit a legtöbb esetben nem csupán a közjó elérésének álma befolyásolja, hanem az is, hogy megszerezhessék és megtarthassák a hatalmat, amiből következik az, hogy lehetőséget kapnak arra, hogy elképzeléseikkel alakítsák a közösség életét, amibe beletartozhat az a célkitűzés is, hogy a közjó megvalósulhasson.

Azzal, hogy a hatalom megszerzése és annak megtartása előfeltétele a politikai élet alakításának és a döntéshozatal képességének megszerzésének, úgy az erkölcs egy alárendelt szerepbe kerül politika világán belül.

A hatalomtechnikai racionalitás ezért sok esetben képes felülírni az elvek és az erkölcsi szabályok betartásának fontosságát.

A politikai vezetők a választók kegyeiért versengenek egy demokráciában. Ahhoz, hogy elnyerjék a választók bizalmát a politikai vezetők népszerű intézkedéseket vezetnek be, ígérgetnek és látszatmegoldásokkal kedveznek egyes társadalmi csoportoknak, hogy elnyerjék szavazatukat és bizalmukat.

A legtöbb politikai párt legyen az kormányon vagy ellenzékben, ugyanúgy él ilyen és hasonló eszközökkel. A társadalmi csoportok hergelésének eszközével, az egészségügy és az oktatás világszínvonalra való emelésének kivitelezhetetlen ígéretével és még napestig lehetne sorolni a példákat.

A pártok és az erkölcs, egy egy felmerülő kérdés

Az egyik legnagyobb problémába akkor ütközünk amikor egy politikai tevékenységet az erkölcsösség szempontjából akarunk megítélni. Minden egyén politikáról kialkotott képét, saját értékítéleti fokmérője határozza meg, ezért is gondolkodunk eltérően a jó és a rossz fogalmáról.

Így máris ott tartunk, hogy csak egyéni véleményt tudunk megfogalmazni és nem általános igazságot.

A politikai pártok és az erkölcs kapcsolata talán abban érhető tetten igazán, hogy miként lavíroznak a politika világában és milyen mértékben áldozzák fel saját elveiket a politikai haszonszerzés és a hatalom technikai sikerek oltárán.

A politikai pártok közötti versengés, egy demokratikus rendszerben arra sarkallhat minden politikai erőt, hogy az erkölcsi kérdésekhez rugalmasan álljanak.

Felfoghatjuk ezt úgyis mintha egy futóversenyen lennénk, ahol vannak alapvető szabályok, mint, hogy hol kezdődik és hol végződik a pálya, de az nincs tiltva, hogy a versenyzők doppingoljanak és kigáncsolják egymást a verseny közben. Egy ilyen helyzetben vajon beszélhetünk e erkölcsről? Aki ilyenkor fair módon az erkölcsi normákhoz tartva magát versenyzik az bolond? Mert, ha úgy látjuk egy ilyen esetben nincs értelme az olyan fogalmaknak, mint erkölcs, értékek vagy elvek akkor miért várjuk el ugyanezt a politikai pártoktól?

Így nagyon is fontos az a kérdés, hogy a cél szentesíti e az eszközt?

Lehetséges-e az, hogy erkölcsileg rossznak bélyegzett tevékenység, piszkos módszerekkel történő kampányolás, ígérgetés vagy a társadalmi csoportok egymás ellen hergelése megengedett annak érdekében, hogy a hatalmat elnyerjék a politikai vezetők.

Az erkölcs alakítja a politikát vagy a politika az erkölcsöt?

A legérdekesebb dolog az erkölcs és a politika kapcsolata között, hogy a politika az, ami képes meghatározni az erkölcsöt és nem pedig fordítva.

A politikai vezetők döntéseik útján és saját kommunikációs tevékenységük révén alakítják a társadalom szemléletmódját, így azt is, hogy mit gondolnak az emberek a jó és a rossz fogalmáról. A politikusok előszeretettel élnek ezzel a módszerrel napjainkban is.

Ellentétpárokat neveznek meg és vezetik be azokat a közbeszédbe

Valamit nemzetinek vagy nemzetellenesnek bélyegeznek, mint ahogyan azt a Fidesz-KDNP teszi. Valamit demokráciaellenesnek, valamit meg demokratikusnak neveznek, akár a baloldali pártok, akik magukat demokratikusnak tartják míg a Fidesz-KDNP-t antidemokratikusnak, mindezt úgy, hogy az említett politikai erők ugyanúgy részt vettek a választásokon és kimutatható demokratikus támogatottsággal rendelkeznek. De ide lehetne még sorolni a baloldal és jobboldal közötti ellentétet is, mely fogalmak napjainkra kiüresedtek, de ennek ellenére is egyik másik politikai erő negatív vagy éppen pozitív értékeket társít ezekhez a jelzőkhöz.

A recept tehát egyszerű, a politikai pólusokhoz és ellentétekhez értékítéletet társítunk.

Ezek a jelzők nagyban meghatározzák azt, hogy a pártok saját szavazóbázisa, miként vélekedik más pártokról és azok szavazóbázisáról. Így nagyon egyszerű akár uszítani is a táborokat egymás ellen. Az uszítást erkölcsösnek tartjuk? Mindenki felteheti magában ezt a kérdést.

A politikai pártok efféle megkülönböztető, megbélyegző tevékenysége az, amivel elkülönítik saját magukat és szavazói bázisukat a többi párttól.

Mivel sok esetben a pártokhoz való kötődés erős érzelmi alapokon nyugszik a pártok szimpatizánsai véleményüket könnyedén azonosíthatják a választott pártok értékszemléletével. Ennek következtében egy szavazói bázis erkölcsi fokmérője idomulhat a párt jóról és rosszról kialakított képéhez. A politika ezen az úton keresztül tehát nem csupán a közerkölcsöt képes formálni, de saját egyéni erkölcsi viszonyulásinkra is kihatással van.

A politikai döntések és az erkölcs

Vannak olyan témák, mint a szegénység és korrupció kérdése, az egészségügy és oktatás kérdése vagy a kilakoltatások ügye, ahol mindenki azt szeretné, hogy javuljon a helyzet. A politikai pártok is azért kardoskodnak kommunikációjukban, hogy ezen területeken a kormány rossz munkát végez, de ők ismerik a problémák ellenszerét és csak annyi a gond, hogy nincsenek hatalmon.

Milyen érdekes, hogy ezek a témák, melyeket az ellenzék felkarolt, azok, melyek az embereket közvetlenül is érintik és a legnagyobb politikai értelemben vett haszon származhat belőlük.

Az erkölcsös tevékenységek önmagukban teremtenek értéket, mint az adományozás, az elesettek segítése, egy meghatározott vallás által diktált életmód követése vagy az őszinteség.

A politikában ez az önzetlenség nehezen elképzelhető, hiszen a hatalom megszerzésére irányuló törekvések tiszta célt állítanak a politikusok és a pártok elé. Így a politikai tevékenység már nem önmagában teremt értéket, mert mindig felsejlik a döntések mögött meghúzódó érdekek egész hálózata.

Hernádi kontra Orbán

“Másfél éve több a lyukfoltozás mint a stratégiai gondolkodás” – jelentette ki az MCC Festen a MOL elnök – vezérigazgatója. Hernádi Zsolt már korábban is bírálta a különadókat, melyeket a kormány az ukrajnai háborúra hivatkozva vet ki különböző cégekre és bankokra. “Olyan ez mint a szovjet csapatok ideiglenes állomásozása Magyarországon. A különadók maradnak akármi történik.”

“Nem a múlt hibáit kellene ismételni hanem stratégia kellene a jövőre”

– hangsúlyozta a MOL első embere.

A Lukoil botrány műhiszti

“Magyarországot nem fenyegeti üzemanyag hiány amiatt, hogy Ukrajna leállította a Lukoil szállítmányokat”

– hangsúlyozta Hernádi Zsolt. Ennek pontosan az ellenkezőjét állította Gulyás Gergely kancellária miniszter, és Orbán Viktor “első janicsárja”, Szijjártó Péter külügyminiszter.

A MOL főnöke szerint az ukrán tilalom gondot jelenthet Csehországnak és Szlovákiának, de Magyarországnak nem, mert Horvátországon keresztül meg lehet oldani a kőolajimportot. Szijjártó Péter külügyminiszter szerint

“Horvátország nem megbízható tranzit partner.”

A magyar külügyminiszter csak azt követően fordult Brüsszelhez az ukrán tilalom ügyében miután találkozott New Yorkban Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel holott Zelenszkij elnök már hetekkel korábban bejelentette a Lukoil tilalmat.

Miért nincs stratégiája az Orbán kormánynak?

Mert nincsen pénze! Putyin nem adja olcsóbban sem az olajat sem pedig a földgázt, csak Orbán Viktort fizeti meg a szolgálataiért, Magyarországnak az oroszbarát külpolitikából semmi haszna sincs, a kár viszont annál nagyobb.

Orbán Viktor Tusnádfürdőn a stratégiáról beszélt anélkül, hogy a magyar gazdaság helyzetét elemezte volna pedig nyilvánvaló, hogy az uniós eurómilliárdok nélkül a nemzeti együttműködés rendszere üzemképtelen. Nem jött be Orbán elképzelése arról, hogy a szélsőjobboldal áttör az európai választáson, Ursula von der Leyent újraválasztották a brüsszeli bizottság elnökévé. Ez azt is jelenti, hogy Magyarország egy petákot sem kap Brüsszeltől a befagyasztott pénzekből. A kínai hitelfelvétel ügye mutatja: ingyen pénz nem jön Pekingből, csak rövid távú kölcsönre lehet számítani piaci kamattal. A korábbi hitelek törlesztő részletei mind nagyobb részét teszik ki az aktuális költségvetésnek, melynek hiánya túllépi a 3%-ot. Emiatt a brüsszeli bizottság vizsgálatot indított Magyarország ellen. Közben a magyar gazdaság alig növekszik, fő export piacunk, Németország visszaeséssel küszködik. Az Európai Unió mindinkább versenyképtelen a világban. Ezen csakis nagyarányú tőkebefektetéssel lehetne segíteni. Ehhez viszont a tagállamoknak nincsen elég pénze. Csakis az Európai Unió közös hitelfelvétele segíthetne, ezt azonban Orbán Viktor ellenzi. Olyannyira, hogy még a gránit szilárdságú alkotmányba is beleíratta ezt. Vagyis Orbán Viktornak nemcsak a pénze hiányzik, de stratégiája sincs arra, hogy miképp szerezzen pénzt.

A népet nem zsákmányolhatja ki úgy mint Nicolae Ceausescu, mert akkor ő is könnyen a román diktátor sorsára juthat, akit saját emberei állítottak kivégző osztag elé 1989 karácsonyán, hogy magukat és a rendszert – a titkosszolgálat diktatúráját – mentsék.

Közgondolkodás

A gondolkodások milyenségét illetően megállapíthatjuk, hogy a gondolkodásnak többféle típusa létezik. Van ugyebár az egyéni gondolkodás, és van a közgondolkodás. Természetesen mindkettő egyéni gondolkodási folyamat, de – más lehetőség nem áll rendelkezésre – arra kell gondolnunk, illetve csak arra gondolhatunk, hogy az egyéni gondolkodás önző célok érdekében történik, melynek központjában maga a gondolkodó egyén áll, míg közgondolkodás esetén a gondolkodó teljesen önzetlenül, saját érdekével mit sem törődve embertársai jólétének fokozásán gondolkodik.

Miután a fogalmat sikerült meghatároznunk, tekintsünk talán egy ilyen közgondolkodást, melyet a derék közgondolkodó írásban is megjelentetett. Mivel Szerző olyan témát boncolgat, amelyet sokan mások is, célszerű foglalkozni vele.

A közgondolkodás folyamata a többi gondolkodásfajtával megegyező (hiszen emberi), azaz pontosan ugyanúgy vizsgálható is. Ellenőrizhetők a kiindulási adatok, a folyamat logikai lépései, és a folyamat végén megfogalmazott javaslat a./ hasznossága és b./ hatásossága magát a közt, azaz az adott közösséget illetően, mivel erről szól a közgondolkodás. Megjegyzendő még, hogy a munka közben végzett gondolkodás, napéldául az energetikai tervező gondolkodása is közgondolkodás, hiszen az eredményeképpen megvalósuló létesítmény, teszem föl, egy erőmű hasznos a köz számára, mert áramot biztosít a népnek.

Jelen témánkat tekintve Szerző, mint deklaráltan közgondolkodó (lásd a cikk alatt) az ország politikai életét jobbítani akarván közgondolkodik. Kiindulópontját az írás címében fogalmazza meg, amennyiben a kérdés az,  „A párttal (vagy) a néppel?”, vagyis hogy az ellenzék, abból is főleg a dollárbaloldal mit tekint fontosabbnak, a pártját vagy a népét? A kérdésen maga a közgondolkodó is kacag, hiszen a válasz annyira egyértelmű: az ellenzék a néppel egyáltalán nem törődik, csak a saját érdekét nézi, azaz a párt neki az első. Ebben nincs meglepetés, mostanában minden közgondolkodás első főtétele az ellenzék valamilyen  módon való ledegradálása, mely az összes ilyen írást tekintve háromfajta megállapításra fut ki: az egyik a tehetetlenség, a másik a hiteltelenség, a harmadik meg a pénzért való „betagozódás” a NER-be. Esetünkben a harmadikról van szó. Mint Szerző írja:

Ez a betagozódás (mármint az ellenzék betagozódása) a biológia nyelvét kölcsönvéve kevésbé tekinthető parazita, sokkal inkább szimbiózis jellegűnek. A témánk szempontjából nem érdemes felsorolni azokat a közismert történéseket – eseményeket, kudarcokat, ambivalens megnyilvánulásokat, tehetetlenségeket, tudathasadásos pótcselekvéseket -, melyek kísérték és még kísérik is ezt a központilag megrendelt és kifizetett politizálást.

Szerző szerint tehát az ellenzék megrendelés alapján politizál, és ezért pénzt kap. Mindkettőt a központból. Hoci-nesze üzlet, szép is lenne, de van egy kis baj vele, mégpedig az, hogy nem így van, és nem így látszik. Az ellenzéki pártok nem a regnálók által megrendelt feladatok teljesítése ellenében, hanem a választáson elért eredményük szerint, törvényileg kapnak pénzt, azaz üzletről nincs szó. A kormányzó pártok nemhogy fizetnének az ellenzéknek, hanem a markukban lévő, illetve a tenyerükből etetett hatóságok (NAV, ÁSZ, SZH, stb.) ellenzékre való ráuszításával úgy csökkentik mindenféle elvonásokkal az azoknak hivatalosan kiutalt pénzt, ahogyan csak lehetséges, ugyanakkor nem látható az égadta világon semmi olyasmi, hogy az ellenzék a regnálók „kedvére” politizálna. Sőt, nagyon is ellenkezőleg.

Ebből következően a kölcsönös előnyökkel járó szimbiózisos megállapítás, lévén a fele sem igaz, az ostobaságok kategóriájába tartozik, a „megrendelés” és a „kifizetés” emlegetése úgy értelmetlenség, ahogy van. Az ellenzéket minősítő „ambivalens megnyilvánulásokat, tehetetlenségeket, tudathasadásos pótcselekvéseket” szöveget inkább hagyjuk, mert mint már említettem az ellenzék összevissza való pocskondiázása az ilyen írásokban kötelező. Rossznéven veszik, ha elmarad, esetleg nem is közlik, hiába közgondolkodás.

A középső részt nyugodtan átugorhatjuk, a NER milyenségének ragozása nem tartozik a lényeghez, legfeljebb annyi tehető hozzá pótlólagos információként, hogy Magyarországon jelenleg tökéletes jogállam van, mert a kétharmados választási győzelem bármilyen hazai diktatúrából azonnal jogállamot csinál. Ezek szükséges kiegészítések, mert a fenti két témát láthatóan nem mindenki ismeri.

Az ellenzékre visszatérve, mármint közgondolkodásilag:

„ …az ellenzéki pártoknak mi a feladatuk? Részt venni a NER által diktált egyenlőtlen küzdelemben a parlamentben, elfogadni a játékszabályokat, ezáltal legitimálni a rendszert, és az örök vesztes mezét magukra ölteni? Maximum a „ius murmurandi”-val, a morgolódás jogával lehet élni, és persze a képviselői javadalmazást élvezni. Ehhez viszont egyszerre el kell játszani bent a jogállamosdit, kint pedig a kuruc népfelkelőt (…) ráadásul van még egy aggályos következménye ennek a hozzáállásnak, nevezetesen az az évtizedes hiteltelenség, amelyet a passzív „nem választók” és a kényszerű, befogott orrú választók tömegei kérnek számon az aktuális ellenzéki pártokon…”

Hát igen. A vesztes pártoknak már csak ez a sorsa, részt kell venni a győztes által diktált egyenlőtlen küzdelemben a Parlamentben, elfogadni a játékszabályokat (a sokat feszegetett legitimáláshoz ennek semmi köze – a győztest a kapott szavazatok legitimálják), és a vesztes mezét magukra kell ölteniük. Meg kell állapítsuk, az ellenzék sorsa sajnos ilyen sanyarú. Mindenütt. Még a legvadabb demokráciákban is. A küzdelem ott is egyenlőtlen, az ellenzéket állandóan leszavazzák azok a szemét győztesek. Megjegyzendő, hogy az „örök vesztes” kifejezés értelmetlen, mivel a jelenlegi magyar ellenzékben vannak többszörösen nyertes pártok is.

A jogállamosdit Magyarországon nem kell eljátszani, ugyanis Magyarország minden szempontból tökéletes jogállam (lásd a két linket feljebb), kuruc felkelőt hálaisten még senki nem látott, mert van elég bajunk polgárháború nélkül is, a rendszer kemény, sőt akár durva kritizálása viszont az ellenzék joga, és ha valaki még nem vette volna észre, a Parlamentben is azt csinálja, nem csak azon kívül – mégpedig nem morgolódva, hanem hangosan. A különbség annyi, hogy a parlamenti felszólalásokat minden médium hozza, azaz ha az ellenzék Parlamenten belül politizál, a mondandója jobban eljut a választókhoz, mintha az utcasarkon ágálna. A kritika tartalmát tekintve, ha az ellenzék azt mondja, hogy ez itt maffiaállam és diktatúra, akkor teljesen igaza van, viszont kétharmad esetén a győztesek számára a maffiaállam kiépítése és a diktatórikus működtetés is jogos. Sajnálatosan, de az. Nem kellett volna nekik kétharmadot adni.

A képviselői javadalmazás élvezése” mondat hangsúlyozása, mint az emberi irigységre alapozó gyűlöletkeltés szomorú módon elég gyakori. Minden szinten és minden oldalon. Azon közgondolkodók számára, akik még nem vették észre, hogy a politika ma már nem az unatkozó, gazdag arisztokraták hobbija, elárulhatjuk, hogy a képviselői tevékenység munka, és a képviselők a munkájukért fizetést kapnak, mert képviselik az őket megválasztókat (ez a képviseleti demokrácia lényege). Ha nem dolgoznak, nem kapnak fizetést. Ungár ugyan nem szorul rá, viszont elég sokan igen, mert sem vagyonuk, sem másodállásuk nincs. Ha valaki szerint a politikusi tevékenység nem munka, és nem érdemelnek érte fizetést, azt inkább nem ragoznám.

Mivel az ellenzék ugyanazt mondja Parlamenten belül és kívül is, ebből adódó hiteltelenségről egyáltalán nem beszélhetünk. Abban az esetben viszont, ha sokszor és sokan mondják/írják hogy az ellenzék hiteltelen (ahogyan itt a cikkben is), hiába hülyeség, előbb utóbb sokan elhiszik. Pedig a normál politizálás nem a regnálók legitimálását jelenti! De nem ám! Hiába hajtogatják egyesek. Ha az ellenzék nem járna be a Parlamentbe, annak az alábbi következményei lennének:

  • Egyáltalán nem tenne jogtalanná a regnálók uralmát, legfeljebb megállapítást nyerne, hogy az ellenzék ily módon tiltakozik. A többi ország elfojtott mosolyán és a FIDESZ vihogásán kívül további hatása nincs.
  • Orbán pláne röhögne a markába, mert sok kellemetlenségtől megszabadulna (lásd a parlamenti ülések közvetítéseit).
  • A képviselők nem kapnának fizetést, azaz valamilyen pénzkeresettel kellene foglalkozniuk a választók képviselete helyett.

Ezek szerint a Parlament a legkifizetődőbb, és az információterjedést illetően a leghatásosabb terep az ellenzék politizálására.

A fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy az ellenzék javasolt taktikája a mandátum felvétele, és a szokásos politizálás, mert a pofátlan, erkölcstelen, gátlástalan, satöbbi, ám a kétharmad miatt mégis teljesen jogszerű NER-t (melyben a „nemzet” a békemeneten résztvevőket jelenti), csak választáson lehet legyőzni! Ezen célból a teljes demokratikus ellenzék összefogása szükséges, mert egyébként nem lesz elég a szavazat, azaz aki az összefogás ellen dolgozik, vagy ezt gátolja bármiféle módon, az Orbánéknak segít hatalomban maradni.

Szerző azon közgondolatával, miszerint az ellenzéknek (egyidejű háttérbe vonulással) át kell adni a helyeit olyan, a változás mellett lekötelezett, független, de jövőbeni politikai ambíciók nélküli „Deák Ferenceknek”, akik egyszer csak többségbe kerülnek, akkor új törvényekkel fölépítik az új Magyar Köztársaságot, majd föloszlatják a Parlamentet és új választásokat írnak ki, nem tudtam mit kezdeni. Rejtély számomra, hogy ezek a Deák Ferencek mit fognak csinálni addig, amíg többségbe nem kerülnek, és főleg hogyan kerülnek többségbe, pláne, hogy annak kétharmadosnak kell lennie, mert az Alaptörvényt érintő változtatások, plusz a Parlament föloszlatása, na meg az új választások kiírása anélkül nem lehetséges.

Egyébként a vélemények lehetnek mások, de a tények és a logika mindig ugyanaz. Arra ügyelni kell. Illetve kellene.

De ez legyen az én bajom.

Hogyan gondolkodik Putyin és Orbán? A hatalmi és az áldozati típusú gondolkodás különbségéről

Az erős és okos emberek, akik hosszú távon akarják stabilizálni és – ezért – folyamatosan növelni a hatalmukat, a gyengék és követők számára átláthatatlanul gondolkodnak. Olyannyira átláthatatlanul, hogy ha ez utóbbiak még meg is értenék a gondolkodásukat, akkor se tudnák reprodukálni azt, mert ehhez maguknak is okossá és erőssé kellene válniuk.

A jó vezető tehát sosem gyenge. A jó és a gonosz vezető (de egyformán vezetők!) közötti különbség nem abban áll, hogy az előbbi gyenge és/vagy buta, az utóbbi meg erős és okos, hanem abban, hogy az előbbi a rábízottak összességének érdekét szolgálja optimális dinamikával (röviden, erkölcsös), az utóbbi pedig mindenekelőtt a sajátját, majd a szűk köréét, a többiekét meg ezeknek veti alá (erkölcstelen).

A (jó vagy gonosz) vezetők gondolkodása mindig stratégiai, az áldozatoké a túlélésé vagy legfeljebb taktikai

(Itt a vezetőt értelemszerűen nem a beosztás/hivatal, hanem ezt megelőzően a képesség/teljesítmény definiálja.) A stratégiai gondolkodás a jövőre irányul és a több forgatókönyvet párhuzamosan futtatva igazítja a jelent a jövőhöz a múlt és a múltból rendelkezésre álló erőforrások ismeretében. Ezért van, hogy ha meg akarjuk ismerni a vezetők gondolkodását, azt minimum tudni kell, hogy a stratégiáik megelőzik a követők által (késve) felfogható jelenségeket. A követők ezért követők: mert már csak késve tudnak reagálni. (Ezért – a saját inkompetenciájukat halványan érezve – előbb-utóbb egy vezető tényleges követőivé szegődnek.)

A jelent csak a jövőből lehet megérteni (jellemzően csak annak, aki eltervezte a jövőt), nem önmagából vagy a múltból. Ha külső szemlélőként legalább megközelítően tudni akarom, ma mi történik a politikában (pl. az EU-ban vagy Magyarországon), azt kell felmérnem, milyen lehetséges jövőt szolgál ez a tervező-vezetők (Putyin, Orbán stb.) fejében. Vannak véletlen események vagy olyanok, amelyek meglepik magát a forgatókönyvek íróit is, de ettől függetlenül a megértés és az irreleváns események kiszűrése alapvetően stratégiai – még egyszer: célszerű, azaz a jelent a múltból rendelkezésre álló erőforrások alapján a jövőhöz igazító – gondolkodást kíván. Ezért végtelenül reménytelen a magyar ellenzék helyzete, akik sem ezt nem tudják eléggé az ellenfelükkel (Orbánnal) kapcsolatban, ezért nem tudnak rá felkészülni sem (habár ez egy cseppet javult végre az utóbbi évben), se – pláne – nem tudnak hasonló, versenyképes stratégiát felmutatni a saját munkájukban (amiben viszont semmit nem javultak). Alkalmazott stratégia híján túlélnek és/vagy taktikáznak.

Az persze lehet, hogy aki ma erős (esetünkben erkölcstelen) vezető, az fokozatosan tarthatatlan stratégiába manőverezi magát

Vagy nem tud időben stratégiát váltani (ennek egy apró jele legutóbb Orbán meglehetősen fontos veresége az EPP-ben): a jövőről alkotott elképzelését végül legyűri a múltból rendelkezésre álló erőforrások inkonzisztenciája, ezért nem tudja egy idő után vezérelni a jelent. Különösen élesen mutatkozik meg ez autokratikus vezetők esetében, akik nem egy intézményi rendből származtatják a hatalmukat, amely kijelölné egy stratégia korlátait, hanem a folyamatos személyes agresszióból, amely a stratégiát jószerivel parttalanná, a jelentőségét a hatalom szempontjából viszont életbevágóvá teszi.

Az ilyen vezető hanyatlásának első jele, ha már nem tudja növelni a hatalmát, az megreked, a vezető egyre többet rögtönöz és /vagy téved, és eközben nincs hatalmi konverziós vagy exit stratégiája sem. (A „Kun Béla elrepül” típusú „stratégia” nem hatalmi konverziós vagy exit jellegű, hanem a hatalom elvesztésének és a stratégiák kudarcának beismerése. Orbán konverziós stratégiáján, ami az ország EU-ból való kiléptetése – miután az EU átalakítását már majdnem biztosan nem tudja elérni – még dolgoznia kell és nagyon kockázatos a saját jövőjére nézve.) Ezzel együtt akárki emelkedik ki az erkölcstelen vezető helyett és válik a következő vezetővé, a stratégiai algoritmust ő is alkalmazni fogja. Kis szerencsével erkölcsösen fogja tenni. (Javítok: hazánkban nagy szerencse kell ehhez.)

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK