Kezdőlap Címkék Bächer Iván

Címke: Bächer Iván

Kalmopyrin

Richter Gedeon emlékére, akit ezen a napon, 1944-ben a nyilasok a Dunába lőttek.  

A parton öten álltak, a hatodik leült a vasbakra, és fáradtan támaszkodott a puskájára. Ő törte meg a csendet:
– Megfájdult a fejem, bassza meg. Már megint.
A többiek csak némán cigarettázva nézték a jégtáblákkal borított, fodrozó vizet. Aztán egyikőjük, egy tizedes nekiállt, kezdte összeszedni a rakpart szegélyén sorakozó néhány sapkát, kalapot. A cipőket, a kabátokat, sőt a felsőruházatot, nadrágot, szoknyát már az Andrássy úton begyűjtötték.
– Azokat hadd nézzem át én előbb –mordult az, aki ült. – Tudja, hogy a szegény öregem kalapos volt.
– Nézzed, Kovács – vonta meg vállát a tizedes.
– Csak ne fájna úgy a fejem…
– Pedig még egy úsztatást megcsinálunk ma este. Vissza kell menni a másik adagért.
A Katona József utca 21.-ből ugyanis előző napon, december 30-án délelőtt 11-kor százharminc lakót szedtek össze és tereltek át az Andrássy út 60.-ba. Miután kirabolták őket, és jó néhányukat alaposan meg is kínozták, másnap gyalog indultak el a Dunapart felé. Útközben úgy döntöttek, hogy mivel csak nyolcan voltak, két részletben végzik el a munkát, és a Zrínyi utca sarkán elfelezték a menetet. Amíg az első adaggal végeztek, a másik felére két bajtárs vigyázott.
– Mutasd azt a tökfedőt – vett kezébe egy elegáns puhakalapot Kovács a parton –, ez azé a magas öregúré volt, ugye. A tizedes megvonta vállát, a géppisztolyával babrált.
– Mintha azt hallottam volna, valami drogista vagy pirulagyáros vagy mi volt a zsidaja… Szépen elköszönt a feleségétől. Nem is nyavalyogtak – morfondírozott Kovács, majd hozzátette: Szívós volt az öreg. Háromszor kellett beletrafálnom, mire végül becsobbant.
– Most majd utána küldjük az öregasszonyt is. Legyen együtt a család. Na, gyerünk!
Kovács szórakozottan silabizálta a kalap bélésébe aranyfonállal hímzett monogramot: R. G.
– Gyerünk már, mert felrúglak – förmedt rá a tizedes.
– Adjon már valaki valamit, szétreped a fejem.
– Nesze – vett ki egy fiolát zsebéből a tizedes, és egy szem gyógyszert hullajtott Kovács tenyerébe.
– Mi ez? – kérdezte Kovács.
– Kalmopyrin. Mindig tartok magamnál, tudom, hogy nem bírjátok a zsidóvért. A Zrínyi utca sarkára visszatérve kellemetlen meglepetés várta őket. A minden lében kanál Wallenberg összeszedett egy teherautónyi német katonát, s azok a két hátramaradt bajtársra szegezték géppisztolyaikat némán, miközben a Katona utcaiak gyorsan szétszéledtek.
– Nem baj – morogta a tizedes vaskos bajsza alól –, majd holnap behozzuk a lemaradást.
– Ezekkel a németek mindig akadékoskodnak – dohogott Kovács is –, nem értem, miért ütik bele az orrukat. Ez a mi dolgunk, magyaroké.
– Elmúlt a főfájásod, Kovács?
– El. Ez a Kalmopyrin jól ki lett találva. Másnap behozták a lemaradást valóban. S harmad- és negyednap is, hisz volt még egy jó hét a fölszabadulásig.
Kovács László 1945 őszétől a demokratikus rendőrség állományában szolgálta hazáját tovább. Mivel fegyelmezett, megbízható munkaerőnek bizonyult – az év utolsó napjaitól a Magyar Kommunista Párt tagja is lett –, a ranglétrán gyorsan haladt föl. 1951-ben az Államvédelmi Hatóság vette volna át őt, de előtte még – ahogy ma mondanák – teljes körű átvilágításon kellett keresztülesnie. Kovácsnak balszerencséje volt: a Hatóság két munkatársa is összeakadt vele Újlipótvárosban annak idején, és öt évvel később mindkettő fölismerte őt. Kovács rendőr százados akkor már hithű kommunista volt. A tárgyaláson nyugodt arccal mondta el az utolsó szó jogán, hogy nem tagadja bűneit, és őszintén megbánta azokat.
Mentségül csak annyit hozna föl, hogy őt egy koldusszegény alföldi kalapos nevelte fel. Gyermekkorában fázott és éhezett. Ő a Klebelsberg emelte tanyasi iskolában, a templomban, a kastélyban, a tanítótól, a paptól, a gróftól, az intézőtől, a jegyzőtől, a csendőrtől mindig csak azt hallotta, tanulta, hogy nyomorúságáért a zsidók, a mocskos, magyarokon élősködő zsidók tehetnek. Ő, a félárva, nincstelen, meztéllábas gyerek, hogyne hitt volna a nálánál százszor tanultabb, módosabb, kikupáltabb nadrágosoknak…
Kovács tizenöt évet kapott, de csak négy évet ült, az ötvenhatos forradalom természetesen kiszabadította őt is. Azonnal elhagyta az országot, a Német Szövetségi Köztársaság egyik takaros kisvárosában telepedett le, ahol jól menő kalapüzletet nyitott. Boldogan élt gyönyörű családja körében. Csak egy okozott neki gondot: gyakorta tört rá a migrén. Sem az Aspirin, sem más szer nem segített; főfájását csakis a Kalmopyrin bírta múlasztani. Ahhoz pedig hozzájutni sokáig bajos volt. Szerencsére a hetvenes évektől mind sűrűbben járt haza, Magyarországra, és akkor egy egész kistáskányi Kalmopyrinnel tért vissza mindig.
Mikor nyugdíjba vonult, fiának adta a boltot tovább. Ő persze már elsősorban baseball- és sísapkákat árult. A kalap korának arrafelé is leáldozott, hiába.”
Bächer Iván

Levél Orbán Viktorhoz

Tisztelt Orbán Viktor!
Ne haragudjon a zavarásért, de föl kell tegyek Önnek néhány kérdést, amely az Ön által a magyar polgárok figyelmébe nyomatékkal ajánlott sajtótermékek olvasása nyomán tolult föl bennem az elmúlt hetekben.

Engedjen meg néhány idézetet:

„Nem lesz csend, nem lesz maszatolás, nem lesz fellélegzés. Naponta lépünk egyet előre. Át az utcán, be a kapun, fel a lépcsőn, rá a vörös szőnyegre. Kopogtatunk azon a díszes faragott ajtón. Be is megyünk, egészen az íróasztalig. Ül ott egy köztisztviselő, akit le lehet váltani legitim eszközökkel is. Ő a miniszterelnök.”

„A jobboldal meg fogja nyerni a legközelebbi választást, legyen az bármikor. Ott már nem lesz elég a szavazatszámlálók kegye. Ugye nem gondolják, ott a baloldalon, hogy azok után, amit velünk most művelnek, lesz számukra hely a narancsszínű nap alatt? Ha így vélik, tévednek. Ugye nem gondolják, hogy lesz egy semleges sarok, ahová elbújhatnak? Nem lesz.”

„Az emberek egyszer csak elindulnak az utcákon egy tér felé. Talán bejelentett tüntetés lesz ott, talán semmi sem, csak egy hír fut végig a városon. Talán engedélyezett lesz a gyűlés, talán nem… Talán utasítást ad egy moslék lelkű belügyminiszter a tüntetés feloszlatására, talán nem. Talán elindulnak a rendőrök a tömeg ellen, talán tétováznak. De az emberek nem futnak majd el a rendőrök elől, hanem szembefordulnak velük. És a rendőrök visszavonulnak. És tagadhatatlan, hogy ezt követően elindul a nép, hogy a betegség fertőző gócait kitakarítsa. Elfoglalja a legkártékonyabb médiumokat és kiűzi onnan a ragály terjesztőit, a történelmi pornográfia bűzös leheletű, sunyi tekintetű iparosait. És elkergeti a pénzvilág foltos lelkű hiénáit, amint elűzi majd azokat a hazaárulókat is, akik az ő nevében egy álszent és gonosz áldemokrácia hamis és még így is kijátszott szabályaira hivatkozva rombolják önbecsülését…”

Tisztelt Orbán Viktor!

Ezek nem az Ön szavai, de ezek a szavak az ön embereinek a szavai. Az első két idézet szerzője az ön kormányzása idején a közszolgálati Magyar Rádió vezető munkatársa volt, most pedig a Magyar Nemzet című napilap vezető publicistája. Az utóbbi idézet pedig attól a főszerkesztőtől való, akinek lapja az Ön köreinek félhivatalos orgánuma. E főszerkesztő a napokban együtt szerepelt Nagyváradon (Oradea néven pillanatnyilag Románia) az Ön második emberével, az egykori olimpiai bajnokkal. Ezek a publicisták az Ön vállalt emberei, akik az Ön lelkéből szólottak. A fent idézettek tehát mégiscsak az Ön szavai is. Ezeknek a publicistáknak Ön a miniszterelnöke ma is. Ön a főnök, tisztelt Orbán úr. Ezért fordulok Önhöz néhány kérdéssel, e szavakkal kapcsolatosan.

Tisztelt Orbán Úr!

Mit kell érteni azon az Ön lapjában megjelent kitételen, hogy a miniszterelnököt le lehet váltani legitim eszközökkel is? Milyen más eszközökkel lehet még leváltani egy miniszterelnököt a mai Magyarországon?

Mit kell érteni azon, hogy a baloldalnak nem lesz helye a narancsszínű nap alatt? Meg hogy egy sarok sem lesz, ahol elbújhatunk – magamra is kell értsem a kitételt, baloldali-féleség lévén? Meg leszünk találva, nem lesz helyünk? Tisztelt Orbán Viktor! Nekünk itt élnünk, halnunk kell. Vagy Önök csak az egyiket teszik lehetővé a számunkra majd? Érdeklődéssel várom válaszát.

Továbbá kíváncsi lennék arra is, tisztelt Orbán Úr, ki jelölte ki – mert ki vannak jelölve, az nem lehet kétséges –, hogy például a pénzvilágban ki a foltos lelkű hiéna és ki nem az? Ehhez jól kell ismerni a pénzvilágot, ugye. Tán-tán Járai Zsigmond úr végezte el ezt a megtisztelő munkát? Vagy esetleg Varga Mihály úr?

Tisztelt Orbán Viktor!

Szemernyi kétség nem lehet afelől, hogy – az Ön szavaival élve – ha eljön az idő, eljön a nagy mozdulás ideje, s megindulnak a térre az emberek, az Ön hívei, és aztán nekiveselkednek a fertőző gócok kitakarításához, akkor eme köztisztasági ténykedés egyik első színtere az én munkahelyem, a Népszabadság szerkesztősége lesz. De nem konkretizálná kicsit jobban: mit is fognak majd önök csinálni, mikor megvizitálnak egy ilyen munkahelyet majd? Átnevelőtréningeket indítanak? Esetleg átnevelő táborokat nyitnak? Az újságírókat kidobják majd, efelől az Ön publicistái kétséget egy pillanatra sem hagynak. De hova és hogyan? És hanyadikról?

És arra vonatkozólag született-e már direktíva, hogy mi történjen azon munkatársakkal, akik munkájukat otthon végzik, s ezért a mozdulás időpontjában nem lesznek föllelhetők majd a ragályt terjesztő médiumok székházaiban?

Én például itthon dolgozom, fertőzöm Verőcén. Gondolom tehát, hogy engem Önök, illetve az Ön elvbarátai itthon fognak fölkeresni majd.

Arról már volt szerencsém meggyőződni, hogy a telefonszámomat az Ön köreihez tartozók gondosan regisztrálták már. De nem tudom, hogy a pontos lakcímem megvan-e Önöknek. Kérem ezért, Tisztelt Orbán Viktor Úr, küldje el e-mail címét, hogy arra én azonnal visszaválaszolhassam elérhetőségem koordinátáit. Igazán nem szeretném, ha a megmozdult csapatok túl sokat bolyonganának e kies, békés, polgári községben, megzavarva esetleg ezzel kedves szomszédaim, barátaim nyugalmát.

Ne vegye akadékoskodásnak, de a várható vizittel kapcsolatosan lenne még egy-két további kérdésem Önhöz.

Mik a terveik a fertőző gócokhoz tartozó magamféle bűzös leheletű, sunyi tekintetű iparosok családtagjaival kapcsolatosan? Az unokáknak végig kell nézniük majd, ahogy a nagypapákat kitakarítják? Vagy kitakarítják az unokákat is? És a feleségeket, a gyerekeket, a nagymamákat is?

Ha igen, akkor fölhívnám a figyelmét arra, hogy erre nézvést fölösleges fejüket új megoldásokon törniük; a múlt század történelme során rengeteg tapasztalat halmozódott föl a hatékony kitakarításokkal kapcsolatosan, e tapasztalatokat pedig könyvtárnyi szakirodalom taglalja immár.

És végül engedjen meg még egy utolsó kérdést, tisztelt Orbán Úr: mik a terveik a kitakarított elemek hátramaradott macskáival?

Azért kérdem, mert ha az Önök takarítógépezete megindul, embereimet megóvni aligha tudom majd; a macskákat azonban talán még el tudom altatni időben.

Érdeklődéssel várom válaszait.

Üdvözlettel: Bächer Iván

NSZ • 2003. november 20. • Szerző: Bächer Iván

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK