Tegnap magamra maradtam délután Arthurral itthon, a férjemnek dolga volt.
A kis tüskést felébresztettem, megetettem, beraktam az ágyamba, hadd legyen melegben, közben tettem-vettem.
Jött egy telefon, hogy hozni fognak egy fontos iratot, amit a szokásos digitális aláírással kell a férjem helyett átvennem, de keressem meg a személyijét is hozzá. Meg is találtam, és arra jutottam, hogy errefelé nem lehet túl nagy jelentősége ennek az okmánynak, ugyanis valami gyerekkori képe van rajta, talán húsz éves ha lehet azon, és hát be kell látni, azóta nem csak vertikálisan nőtt.
Nem nagyon foglalkoztatott tovább a dolog, itt a személyiségi jogokat amúgy is másképp értelmezik, mint Európában, mikor le szeretnék tölteni valamit a Playstore-ból, azonnal kidobja a telefonszámom, a személyi igazolvány számom, és az IP címem, meg a tartózkodási helyemet is, tehát nem a száz éves fotója alapján fognak itt megtalálni senkit. Kikészítettem az igazolványt, húztam magamra egy szalonképes itthoni ruhát, és vártam az önkormányzati tisztségviselőt, akinek hoznia kellett a papírt.
Jött is, egy korombeli hölgy volt, átvettem, aláírtam, épp köszöntünk volna el, mikor elkezdett bömbölni egy gép hang a nappaliban, és azt ismételgette, hogy „bejött a betörő”. Ehhez csatlakozott a konyhai, ajtó figyelő monitor, ami viszont úgy szirénázott, mintha légitámadás lenne, majd lekapcsolódott ar egész lakásban az áram, és a gáz is.
Mit mondjak, egy pillanatra meghökkentem, és ezzel nem voltam egyedül, a kézbesítő hölgy sem értette, hogy mi történik, viszont félt, hogy rávetül a gyanú, miszerint ő lenne az a betörő, akit a nappaliban lévő kaputelefonhoz hasonló készülék emleget, úgyhogy gyorsan lelépett, de előtte még sűrűn kérte az elnézést, aminek az okát nem értettem, úgyhogy én is tőle, közben minden villogott, szirénázott, és kiabált, de mi azért formális meghajlások közepette vettünk érzékeny búcsút egymástól.
Ezt követően a nappali falán lévő fő panelhez siettem, mert hívtak a portáról, hogy mi a baj?
Mondom nem tudom, de minden bömböl, jó lenne ha valakit felküldenének. Valamit próbált mondani a portás, de addigra a gép bontotta a vonalat, és elhallgatott.
Némi várakozás után vissza tudtam állítani az áramot, és a gázt, ámbár a monitor egyfolytában villogott.
Fél óra múlva kezdődött az egész elölről, de már egyáltalán nem lehetett beszélni a portával.
Remek, gondoltam, valahogy meg kell javítanom. Addig nyomkodtam az összes gombot, és tapizós képernyőt, amíg sikerült beállítanom, hogy kikapcsolja a riasztót, de ahhoz meg kódot kért.
Nosza, felhívtam az uram, hogy van-e nekünk olyan, hogy kód?
Rossz szokásához híven, mielőtt elmondta volna, hogy nincs, végigkérdezte, hogy de minek, mi történt, hol vagyok, élek-e még stb.
Közben ismét rákezdett a „bejött a betörő”, és a sziréna kombó, azt hiszem, ebből megértette, hogy miért vagyok egy cseppet zaklatott, viszont nem tudott jó hírrel szolgálni, semmilyen kódot nem kaptunk ehhez a géphez.
Letettem a telefont, azon töprengtem, hogy lemegyek a portára, meg azon, hogy mindjárt 11 óra, éjszaka van, mi van ha nem enged vissza a riasztó a lakásba, úgyhogy nem mentem.
Kis idő múlva ismét elkezdődött a műsor, ez alkalommal a rendőrség hívott.
Mondtam, hogy van itt némi fennforgás valóban, ugyan nem betörő, de megbolondult a riasztó rendszer, árulják már el, hogy mit tegyek.
Adtak egy telefonszámot, hogy azt hívjam fel, onnan majd jön ember megjavítani.
Azonnal hívtam, egy ízesen beszélő vidéki úr vette fel, akinek remegő hangon elmagyaráztam, hogy órák óta kisebb, nagyobb szünetekkel szirénázik a lakás, miközben kiabálja, hogy betörőnk van, és ez engem némiképp zavar.
Nosza, három percen belül itt is volt, négy helyen kapcsolt ki, meg be valamit, áramtalanított, gáztalanított, aztán sorban vissza mindent, közben magyarázta, hogy mert megnyomtam a távozás gombot.
Akkor már majdnem éjfél volt, úgyhogy beleegyeztem, hogy megnyomtam én bármit, csak csinálja vissza.
Kiokosított, hogy hol kell kikapcsolni az egész rendszert ha ilyen előfordulna még, majd észrevette, hogy nem vagyok koreai, mondjuk nem kapkodta el, és ezt követően még kedvesebben nyugtatgatott, hogy ezek a gépek időnként megbolondulnak.
Épp, hogy elment, megérkezett a férjem két testes grillcsirkével, full mosollyal, jókedvűen, mondván, hogy biztos nem ettem.
Ráhagytam, valóban nem ettem, nem ittam, szidtam az AI-t, mint a bokrot, meg őt, hogy pont ilyenkor nincs itt, meg az egész lakóparkot, hogy ki az a címeres ökör, aki ilyen komplikált riasztórendszert telepít egy olyan országba, ahol ha van egy betörés, az belekerül a kilenc órás hírekbe.
Viszonylag hamar megnyugodtam, ettünk jó sok csirkét, szegény Arthurról kis híján meg is feledkeztem, de persze ő nem, épített neki törölköző alagutat, megitatta, enni nem kért, Arthur látszólag elvonult aludni, ahogy mi is.
Az átélt izgalmak okán én nem tudtam elaludni azonnal, az órámra töltögettem le újabb appokat amíg nem éreztem, hogy most már menni fog az alvás.
Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami rosszat álmodtam, de nem emlékeztem, hogy mit, és, hogy melegem van. Nyilván amiatt, mert evés után azonnal lefeküdtünk, gondoltam, így nekiálltam szellőztetni.
Persze teljesen sötét volt, három óra körül volt már. Óvatosan felhúztam a rolót, a teraszon is, kinyitottam mindkét üvegfalat, és halkan becsuktam a háló ajtaját, nehogy Arthur megfázzon, majd elaludtam.
Egyszer csak furcsa hangokat hallottam, mintha valaki körömkefével sikálna valamilyen bútort a szobában, és szuszogna mellé a nagy erőlködéstől.
Egyszerre ültünk fel a szokatlan hangokra, majd szinte azonnal rájöttünk, hogy Arthur bizony nem alszik a házában, hanem valahogy kimászott a fél méter magas dobozból, és most itt szuszmorog a hideg szobában.
Gyorsan becsuktam az ablakokat, Olivér villanyt kapcsolt, és lám, Arthur állt a hangfal mellett, szembe Olivér ágyával, miközben neheztelően nézett, hogy ő éhes.
Rápillantottam az órámra, hajnali négy volt.
Kissé valószínűtlen párbeszédek következtek köztünk, miután Arthurt betettük a férjem ágyába, és én megkerestem valahol a szemüvegem is.
– Szívem! Odaadnád a kukacot? – Kérdezte udvariasan.
– Hogyne, kockát is adjak? – Így én.
– Nem, azt hiszem a kukac elég lesz. Éhes a gyerek nagyon!
– Valóban? Nahát! Hajnal van, vacsorázott is..
– Igen, de biztos sok energiát elhasznált, amíg kijutott a dobozból.
– Igen, biztos így van, bólintottam beleegyezően.
Azt hiszem, gyakorlatilag bármibe beleegyeztem volna egy ilyen nappal, és éjjel után, tehát Arthur elköltötte hajnali kukac étkezését Olivér kezében, és ágyában, futkorászott még egy ideig jóízűen a hálóban, majd megelégelve a ramazurit, beágyaztuk a helyére, ő pedig békésen elaludt.
Beájultunk szinte azonnal, én arra ébredtem, hogy csörög a telefon, nem az enyém, és fél 11 van.
A férjem barátja volt, érdeklődött a szemem állapota felől, ám letagadhatatlanul álmos volt Olivér hangja, de mégsem mondhatta, hogy hajnali négykor még bébi sünt etetett lisztkukaccal az ágyában, úgyhogy arra fogta, hogy tegnap nagyon későn ért haza.
Bármibe lefogadom, hogy nem emlékszik a beszélgetés tartalmára, én sem emlékeznék.
Főztem kávét, de előtte behoztam a sün lakást, hogy a kávédarálóra nehogy felébredjen.
Sok kávét ittunk, és erőset, majd nekiveselkedtünk feltérképezni, hogy Arthur mit művelt az éjjel. Mint kiderült, mindenhol megfordult, de nem piszkított sehová, csak a forgácsot hordta szét.
A fűtés beindítása okán átrendeztük a növényzetet, aminek az lett a vége, hogy egyet kellett még venni.
Porszívózni nem engedett, mondván, hogy felébred a „gyerek”, úgyhogy ő söpört, én felmostam, majd elmentünk virágért, azt ma majd hozzák este.
Kint ebédeltünk, ember nincs aki ilyenkor főzni szeretne, majd ismét itthon felébresztettük Arthurt, aki ismét evett, ivott, majd visszavonult a rezidenciájába aludni, hogy újabb maradandó élményeket szerezzen nekünk éjszaka, lefogadom, hogy álmában is azon töri a fejét.
